Vénusz két arca

Szépség és szerelem a humanizmus esztétikájában

Rinascitá, reneszánsz – a művészetek újjászületése. Talán a legismertebb, legcsodáltabb művelődéstörténeti korszak. A szépség mámorába bódult három évszázad – leginkább Itáliában, de szerte Európában. A reneszánsz kitüntetett helyet foglal el az emberiség történetében. A soha nem látott művészeti, társadalmi és tudományos fejlődés egyetemes eufóriája egyben a középkor és az újkor választóvonala is. Kiindulópontja egy válságokkal fémjelzett fejlődésnek, amely egészen jelenünkig ível, és a beláthatatlan jövő felé halad. A reneszánsszal kezdetét veszi a modernség kora.

Sandro Botticelli: Vénusz születése (1485)

Sandro Botticelli: Vénusz születése (1485)

Új középpont – az ember

A keresztény középkor az időt és a benne zajló eseményeket az örökkévalóság nézőpontjából értelmezte. A reneszánsz szemlélete ezzel szemben a történelmi időt ciklikusságában és dinamizmusában fogta fel. Ebből a tapasztalati felismerésből ered az újjászületés élménye. A középkori ember az isteni idő rávetülő árnyékában élt, a reneszánszban a földi létforgatag örvényéből feltekintve igyekeztek megismerni az égit.

A reneszánsz kezdetei valahol Dante Alighieri (1265- 1321) munkásságánál keresendők. Az Isteni Színjáték eszmei építménye felfoghatatlan a középkori teológiai világ- és emberkép ismerete és megértése nélkül. Monumentális allegóriarendszere egy születőben lévő új ember fejlődése a poklon és purgatóriumon keresztül a beteljesülést jelképező Paradicsomig. Ennek a szimbólumrendszernek merőben új és a reneszánsz felé mutató vonása az, hogy meghatározóvá válik a transzcendenciát az „evilágiságba” átfordító szándéka. A Színjáték egy folyamat nyitánya, amely az égi szférák felől a földi világra fordítja az ember tekintetét.

Francesco Petrarca (1304–1374) eszméitől ihletetten a humanista gondolkodók figyelmének középpontjába az emberi lélek csodálata került. Maga Petrarca írta egyik levelében: „… inkább az emberi lelket kell csodálni, mert az olyan nagy, hogy semmilyen más nagyság nem állja ki vele az összehasonlítást”. A humanisták kimozdították Istent a világmindenség középpontjából, és a lelket állították a helyére. A lelket, amely közvetítőként, félúton áll a tiszta eszmék és az érzéki észlelés között.

Szépség – a jónak “virágzása”

A középkori skolasztikus gondolkodástól merőben eltérő humanista eszméket új teológiai-metafizikai igények hívták életre. Különleges módon a legkorábban Firenzében kibontakozó reneszánsz Keletről kapta az első, termékenyítő impulzust.

Geórgiosz Gemisztosz (Pléthon) 1438-ban érkezett Bizáncból Firenzébe. Évekig tartott előadásokat egy olyan neoplatonizmussal ötvözött keresztény teológiáról, amely befogadó a keleti, nem keresztény misztériumvallások iránt is. Az antik filozófia és a keresztény teológia harmonikus összecsengése egy sajátos „filozófikus és egyetemes” vallást hívott életre.

A Firenzében alapított Platóni Akadémia résztvevője, majd vezetője, Marsilio Ficino (1433-1499) vált a humanista szerelem- és szépségfilozófiai diskurzusok elindítójává. Ficino több olasz egyetemen tanult, majd pappá szentelése után Firenzében görögöt oktatott. Cosimo Medici ösztönzésére latinra fordította Platón műveit, amelyekhez kommentárokat is fűzött. Ficino eszmeiségére jellemző, hogy egységet keres a keresztény kinyilatkoztatás, a platóni eszmék és az ágostoni tanok között. Platón filozófiáját valójában teológiaként értelmezte.

A reneszánsz esztétikai mozgatórugói a szépség teológiai és filozófiai értelmezésében keresendők, de a szerelem még ennél is fontosabb alapkategóriája az olasz neoplatonizmusnak. A szerelem és szépség nem pusztán metafizikai alapfogalmak, hanem egy világnézet, egy életforma meghatározói is.

Ficino filozófiája arra az alapelvre épül, amely szerint a lélek a világ véges fényéből Isten végtelen ragyogásáig emelkedik. Bár a lélekben kezdettől rögzültek az Istennel való kapcsolat emléknyomai, azonban a felejtés és az érzékek vad tapasztalata fátyolba burkolja a lelket. A legbelül hordozott isteni szikra az anyag sötétségében tévelyeg, és csak a Szépség fénye képes arra, hogy az emlékfoszlányokat megvilágítsa és a felszínre hozza. A Szépség képviseli a legteljesebben a legfőbb Jó ragyogását.

A XIV. és XV. század fordulóján alapvető metafizikai tétellé vált az „Igaz”, a „Jó” és a „Szép” lényegi egysége. Isten léte a legfelsőbb Igazság, a tökéletes Jó ideája, a Szépség legmagasabb rendű eszméje. Hozzá a szerelem vezet el, amely kiszabadítja a lelket az anyag börtönéből és égi boldogságban Istennek adja át.

A Szépség a tökéletesség szimbóluma, amelyben az isteni lényeg tükröződik – „az egek örök mosolya”. A lélek egyetlen értelmes célja, hogy ezt a Szépséget szemlélje, hogy tökéletes szerelemben benne éljen. Csak így tudja kielégíteni Isten iránti természetes vonzódását.

Magyar szerelem – a szó jelentése

A magyar szerelem szó jelentése nem felel meg teljesen a latin amor, az olasz amore szavaknak. Az amor szónak két magyar megfelelője van: szeretet és szerelem.

A magyar értelmező szótár szerint a szeretet gyengédségben, önzetlenségben, jóakaratban kifejezésre jutó érzelem, mely örömet jelent a szeretetet átélők számára. A szerelem vágyat, odaadást, nemek közötti vonzalmat, érzelmet, szenvedélyt jelent.

A régi magyar nyelvben megtaláljuk a szeretet szónak azt a jelentését, amely a mai értelemben vett szerelemnek felel meg. Ugyanígy fordítva is, főleg régi nyelvhasználatban a szerelem önzetlen vonzalmat jelölt, azaz szeretetet. Az „isten szerelmére” vagy a „honszerelem” kifejezések a szerelem szó eredeti, tágabb értelmére utalnak.

A XVI. században szinte szinonimaként használták őket. Eredetileg egyetlen fogalomról van szó, amely később vált ketté. A szerelem jelentése egyre inkább a nemi vonzalomra szűkült, a szeretet elvesztette ezt az értelmezését és a gyengédség, ragaszkodás, gondoskodás irányába mozdult.
Ha meg szeretnénk érteni a neoplatonista szerelem- filozófiát, akkor el kell szakadnunk a magyar szerelem szó mai értelmezésétől, és tágabb jelentéstartományban kell gondolkodnunk.

Filozófiatörténeti értelemben nem a nemek közötti viszony elméletéről vagy szexualitásról van szó. „Szerelemfilozófián egy olyan erőről, kötelékről szóló tanítást értünk, amely egymáshoz hajt, egymással való egyesülésre indít különböző lényegű, de természeténél fogva egyesülni kívánó létezőket. A neoplatonista eszmevilágban ez eredetileg nem is férfinek és nőnek egymással való kötelékét jelenti elsősorban, hanem embernek, illetve léleknek Istennel való egyesülni akarását” (Klaniczay T.).
Mindezek mellett a reneszánsz sajátja, hogy a transzcendens szerelmet bizonyos fokig a testi szerelem analógiájára képzeli el.

Szerelem – a szépség kívánása

Ficino korai követői váltak a szerelem metafizikájának kiteljesítőivé. Francesco Cattani da Diacceto (1466- 1522) mesterét követve a nehezen érthető ficinoi metafizikát már költői képekbe öltöztetve irodalmi nyelvezetben fogalmazta meg. Tre libri d’amore (A szerelem három könyve) című munkájában Ficinohoz hasonlóan a Szépséget az egyetemes rend legtökéletesebb kifejeződésének tartja. Az „isteni arc” látható képmásának. Ficinonál közvetlenebbül állítja egymás mellé a látható és az eszményi Szépség, illetve az érzéki és a spirituális szerelem célja közötti összefüggést.

A XVI. század elején a firenzei humanisták körében a platóni tételek esztétikai, de egyben az ideák világától átitatott misztikus látomások formájában bontakoztak ki. Hamarosan pedig a mindenség felépítésének átfogó és szimbolikus leírásává teljesedtek ki.

Ez a felfogás nem áll távol a szépség és szerelem filozófiájáról legeredetibben gondolkodó Leone Ebrerótól (1437- 1508) sem. Dialoghi d’amore (Szerelmi dialógusok) című írásában a Szépséget a Jó „virágzásának” írja le. Minden olyan spirituális folyamat mozgatójának, amelynek végső célja az Istennel való szerelmes egyesülés.

A neoplatonizmus szellemében magasztalja az egyetemes szerelmet, mint olyan kapcsolatot, amely a dolgok sokféleségét a létezés egységében egyesíti, és lélekkel tölti el. A természet Isten műalkotása, annak egyszerre teremtője és végcélja is. A valóság magán viseli Isten elméjének lenyomatát. Ehhez hasonlóan a szépség is teremtője arcát fejezi ki – az érzékszervekkel felfogható világi szépség az alkotójára emlékeztet –, megjelenésében az égi Szépség tökéletességét dicsőíti.

A világ lényege a szerelem, hiszen Isten is „szerelemmel alkotja és kormányozza”. Az alapelv pedig a báj, „amely a lelket az ő megismerésével gyönyörködtetve, szeretni indítja azt”.

„»Az isteni Szépségnek mélységes vággyal« való szemlélése során – »ami az egész lelket ehhez a szépséghez téríti« – az ember valóban legyőz mindenféle természeti és testi korlátot, elhagy minden emberi mértéket, s a lélek, amely földi formájában halott, örökkön újjászületik Isten örökös tevékenységében.” (C. Vasoli)

Művészet – a szépség szolgálatában

A reneszánsz művészet és irodalom nagy vívmánya, újdonsága a szépség mindennek fölébe helyezésében rejlett. A Szépség „az isteni jóság titokzatos lakhelyének ajtónállója” – írja Diacceto.
Ficino filozófiai rendszerében a szépség Isten tükröződése az érzékvilágban; a látható szépben a spirituális Szépség egyetemes eszméje ismerhető fel. Az, amit szabad szemmel az Igazságból láthatunk.
A művészi teremtő folyamat az alkotó magába mélyedését feltételezi. Ebben a kontemplatív állapotban szerzett tapasztalatait önti formába. Ez a belső felemelkedés mozzanata, amely kiszabadítja a lelket az érzékek kötelékeiből és az Igazság szférája felé közelíti.

A szépség Istentől ered, mivel pedig az ember is képes a szépség létrehozására, ez az adottsága Istenhez teszi hasonlatossá. Így vált a szépség a művészi alkotás lényegévé, a művész pedig az isteni teremtés misztériumának részesévé.

A platóni koncepció értelmében az igazi művész az „isteni őrület”-től inspirált állapotban „nem a saját képességei szerinti ítéletet követi, hanem ihletét Istentől nyeri, vagyis a benső felemelkedés és elragadtatás állapotában alkot” (P. O. Kristeller).

A képzőművész feladata, hogy az értelemben kibontakozó eszmét a szimmetria és a harmónia törvényeinek szellemében az anyagba és az anyagból mintázza meg. A zene feladata még ennél is magasztosabb. A zenei szépség a szférák elvont fogalmának érzékelhető hangot kölcsönöz. A költészet pedig még a zenénél is magasabb helyet foglal el a művészetek neoplatonista hierarchiájában, hiszen közvetlenül elvezethet a legfőbb harmóniához.

A reneszánsz platonista irodalom újdonsága kettős szemléletében rejlik. Felhagy a korai humanizmus spirituális szépségeszményével, túllép a petrarcai „angyali nő” kultuszán, és a női szépséget a maga kettősségében ragadja meg. Egyrészről mint minden magasabb rendű erkölcsi érték vonzóerejét, másrészről – nagyon is világi értelemben – mint a gyönyörűség forrását. A reneszánsz valamennyi nagy költőjének művészetét – így Balassi Bálintét is – ez a gyötrődő, ambivalens tapasztalat szövi át.

Költészet – a kettős Vénusz

A reneszánszban leginkább forgatott mű Platón Lakomája volt. A Lakoma a szerelem teológája, melyet Ficino tett elérhetővé a humanista gondolkodók számára. Szinte ugyanilyen hatású a szintén Ficino által fordított Enneades, Plótinosz Lakomához fűzött magyarázata. Ebben Aphroditét, a szépséget a világ lelkeként magyarázza, melyből az anyag Erósz, a szerelem segítségével részesül.

A Lakoma két része, Arisztophanész beszéde az androgünről, és Pauszaniasz beszéde a kettős Vénuszról gyakorolta a legnagyobb hatást a humanista szerelmi lírára. A reneszánsz művészei és gondolkodói azonban nem az eredeti platóni szövegeket olvasták, hanem Ficino és a követői által írt fordításokat és kommentárokat. Az antik eszméknek a keresztény tanokkal való egyeztetése különböző betoldásokat, kiegészítéseket eredményezett.

Jellegzetesen a reneszánsz neoplatonizmusra jellemző az az alaptézis, hogy a szépség az isteni jóság visszfénye. Az eredeti szövegben ilyen megállapítás nem szerepel. A Szép ideájának ragyogása fellelhető az értelemben, a lélekben, a természetben és az anyagban is. Innen már csak egy lépés az a logikai megállapítás, hogy a testi szépség is Isten kisugárzása. Aki tehát ezt a szépséget szemléli és szereti, az Istenre tekint, és őt szereti.

A költők, akiket az udvarokban ünnepeltek és élénk résztvevői voltak a társasági életnek, nem Ficino munkáit olvasták, hanem az anyanyelvű, divatos irodalmat tanulmányozták, amely egyszerre népszerűsítette, de ugyanakkor vulgarizálta is a platonista eszméket. Ezek közé sorolható Pietro Bembo Gli Asolani című műve, amelyben fiatal velencei férfiak és nők beszélgetnek a szerelemről. Három különböző álláspont kerül egymás mellé: egyrészt a szerelem nem más, mint gyötrelem, másrészt az érzékiség gyönyörűsége, az előbbiek bírálataként a legutolsó beszélgetés pedig az „égi szerelem” szépségéről szól.

Pietro Bembo könyvében bőven találhatunk példákat a ficinoi szerelemfilozófiából alkalmazható közhelyekből, ugyanakkor egyes részletek petrarcai ihletettségű, nagyon is érzéki leírásokat tartalmaznak.

Baldassare Castiglione mégis Bembót tartja az égi szerelem szóvivőjének Il cortegiano (Az udvari ember) című munkájában, amely a kor udvari „illemkódexének” tekinthető. Természetesen ő is értekezik arról, hogy a szépség az isteni jóság sugárzása, a szerelem pedig a szépség utáni sóvárgás. Ez az eszmék szintjén, az elmében születő szépség azonban az anyagban, a testben jelentkezik, hiszen csak ezt tudjuk érzékelni. A szem útján ez a szépség a lélekbe hatol, gyönyörködtet – különösen a szép arc – és vágyódásra késztet.

Ebből a munkából is látszik, hogy az udvari élet – amelynek tagjai közül kerültek ki a reneszánsz művészeinek és filozófusainak legbőkezűbb mecénásai – a saját képére formálta a platonizmust. A reneszánsz valójában nem akarta bejárni a misztikus felemelkedés útját, a középkoriak „misztikus utazását”. A reneszánsz platonizmusára alapvetően nagyon is jellemző az erotikus színezet.
A reneszánsz költőóriások művészetében fellelhető az égi Szépség iránti szerelem, hiszen a neoplatonista filozófia tükrében alkotásuk mozgatórugója nem lehet más, mint az isteni ihlet.

Ugyanakkor mégis egy nagyon is valóságos érzéki vágyakozás az, amely szerelmi lírájuknak lélektanilag hiteles hajtóerejét adja.

Balassi Bálint – a szerelem költője

A XVI. század második felének késő reneszánsz Itáliáját a fentiekben vázolt kulturális-filozófiai-irodalmi légkör jellemezte, amely egész Európára kisugárzott. A hatása Magyarországon talán nem olyan erős, mint másutt, de semmiképpen sem elhanyagolható, tekintve Itália földrajzi közelségét.

Balassi Bálint (1554-1594) költészetére is erős hatást gyakoroltak az olasz szerzők – erre ő maga is utalt –, elsősorban Petrarca, de mások is. Személyében találjuk meg a platóni szerelemkultusz első magyar megörökítőjét és világirodalmi színvonalú képviselőjét.

Balassit sokáig elsősorban vallásos költőként és a vitézi élet megéneklőjének ismerték. Költészetének kulcsát azonban szerelmi lírájában kell keresnünk, vallásos verseinek is így bontakozik ki valódi értéke – ugyanis ezek a versek jórészt szerelmi lírájának függvényei, ellenpólusai, olykor a világi szerelemtől való menekülés eszközei.

Mint már korábban kitűnt, a reneszánszot a kezdetektől az égi és a földi szerelem ellentmondásossága jellemezte. Ez Balassinál leginkább a Júlia-ciklusban érhető tetten, ahol a platóni-ficinoi filozófiával rokon távolító, idealizáló boldogságkeresés mellett ugyanolyan hangsúllyal jelenik meg a sóvárgó érzéki szerelem is.

Költészetében a menny minden áron földre hozatalának újra és újra megújuló kísérletét fedezhetjük fel – csakúgy, mint általában az itáliai reneszánsz kultúrájában. Igazi reneszánsz eszme: minden áron utat törni a szép ideájának elérése felé, s ha ezt elérni az ellentétekkel teli világban nem is lehet, legalább úgy kell felmutatni, hogy képe kitörölhetetlenül megmaradjon az emberiség emlékezetében.

Balassi költői művének sarokpontja Júlia, aki a maga eszményi alakjában a költészetben él. Kora bajai elől menekülve csak a költészetben él tovább a szebb világ. A valóságban elérhetetlen, de a költészetben örökké ragyog a „képtelen nagy szépség”, a boldogság eszményi világa. Ha nem csupán költészetét, de Balassi életrajzát is vizsgáljuk, ott is kitűnik ez a kettősség: viharos életében, szerelmeiben. Losonczi Annához – Júliához – fűződő szerelme a legtökéletesebb boldogság képe a számára, ugyanakkor nagyon is földhözragadt tényezők – mint a vagyon és a befolyás – akadályozzák ennek a szerelemnek a beteljesülését.

A valóságtól való elfordulás és az eszményi világ képe vegyül Balassi legkiválóbb szerelmi költeményeiben. Az égi és a földi Vénusz egyesülésére szép példákat találunk a „Julia két szemem…” kezdetű versében, így annak utolsó strófájában is:

„Dolga mind egyenlő, szerelemmel egy ő,
csak erkölcse különböz:
Kegyes a szerelem s Julia kegyetlen,
engem halálra üldöz,
Szerelem mely édes, Julia oly mérges,
mert engem csak ver földhöz.”

A XVI. század végére jellemző petrarkizmus divatos platonista eszméi és közhelyei Balassi költészetében is megjelennek. Innen ered az az általánosan elterjedt kép, amelyben a költő az imádott hölgyet magával a csodával azonosítja. A platonista ízlésvilág – amelyből erre az időre már kiüresedett a valódi tartalom, pusztán a forma maradt – követelte meg a vallásos stilisztikával előadott, de mégis evilági rajongást.

Az „Engemet régólta sokféle kénokban tartó én édes szivem…” kezdetű versének már az invokációja számos olyan szófordulattal él, amely petrarkista sablon és olasz költőknél is rendszeresen előfordul. Ilyen a versben megfogalmazott ellentét az éjszaka gyötrődő költő és a teremtett lények éjjeli nyugalma között, a szalamandra képe, amely csakúgy nem élhet tűz nélkül, mint a szerető szerelmese szerelme nélkül; a fi- lozofikus ihletettségű gondolat, mely szerint a bölcs természet mindent egybe foglal és természetesen Júlia „lebegő szemei”. Ezeket a közhelyeket Balassi tudatosan alkalmazza egyrészről nyílt utalásként a petrarcai költészetre, másrészt a kor meg is követelte a használatukat. A szenvedélyes érzelmek hitelessége, a szerelmi megszállottság az – hiszen mindig Júliához tér vissza –, ami a kor legkiválóbb alkotásai közé emeli ezt a verset.

Az egyértelműen platonizáló réteg a 9-12. versszakban fedezhető fel:

„Ó te bölcs természet, minden nagy szépséget
együvé így forralsz?
Világ csudájára, szivek gyujtására
egy kegyesre mint csinálsz?
Angyali áldott szént, dicsőitető fént
halandóra hogyhogy adsz?”

Az idézett 9. strófában a „dicsőitető fént” ficinoi hatásra enged következtetni, amely valószínűleg Bembo vagy Castiglione művein keresztül érhetett el Balassihoz. Munkáikkal az olaszos jellegű erdélyi vagy krakkói udvarban találkozott az 1570-es évek második felében.

A verset mesteri reneszánsz szerkezet és csodálatos képrendszer jellemzi, amely a petrarkista elemek alkalmazásával is a szerelem kínzó gyönyörűségét idézi.

Balassi platonizmusa tehát a kettős Vénusz jegyében igyekszik az égi szerelem felé távolodni a gyötrő, de mégis mámorító földi szerelemtől. Ez nem csak egy felvett költői póz, hanem a tényleges helyzet, hiszen Júlia nem hallgatja meg a költő könyörgéseit. A 16. század kétértelmű magatartását figyelhetjük meg, amely során a földi szerelmet igyekeztek az égi szerelem hatáskörébe vonni – nem sok sikerrel.

Akár a földi, akár az égi szerelem gondolata át- meg átszövi a reneszánsz gondolkodók világképét. A szerelem a Teremtés vezérlő elve. A figyelem immár az emberre irányul. A világegyetem középpontjában magában egyesíti a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt. Igazi harmónia részesévé azonban csak a szerelem megtalálásával válhat: ez az, amit Balassi Bálint is megsejtett és szerelmi lírájában kifejezni igyekezett. Ez az a Szerelem, amely a középkor alkonyán és az új kor hajnalán még egy pillanatra felderengett, s melyet azóta is keresünk.

Benedek Tibor