Nomen est omen

Mégis, mi az ízlésesebb: gömbhéjas frekvenciának nevezni az almát, s ezzel szemérmetlenül lerántani a leplet a csodáról, vagy inkább elleplezni a csodát? Belemenni a játékba, s az igaz vonalakat csak sejteni engedő leheletkönnyű fátyolba rejteni a mindenség nagy titkait, meghagyni a dolgok mítoszát, a szavak mágiáját?

A szavaknak mágikus hatalma van, még az idő fölött is. Kimondom: új év – és valóban vége a réginek, kimondom: rügyfakadás – és tavaszodik, kimondom: nyár – és a hőségtől hullámzik a láthatár, kimondom: ősz – és éretten törik a napfény a gyümölcsön, kimondom: tél – és valóban hideg van. A szó követi a történést, vagy a hang bűvös ereje szüli az eseményt? Mintha végeérhetetlen körtáncban iramlana egyik a másik után. Kimondom: lét – és élünk, kimondom: halál – és eltávozunk. Melyik volt előbb? Melyik utóbb? Megszületünk és meghalunk minduntalan…

Ha az óra képes mutatni az időt, talán a szó is képes tükrözni a teret. E kettőben élünk, a véges térben és a végtelen örökkévalóságban, a végtelen űrben és a véges időben. Mondd ki: végtelen – és szertefoszlik minden korlát. Mondd ki: véges – és megtalálod kicsiny biztonságod.

Az embernek ember-önmaga a mértéke, ami nálánál sokkal nagyobb, az kozmikus, mitikus vagy divinikus. Ami sokkal kisebb, az elemi, fizikai és materiális. Kézenfekvő volna párhuzamot vonni az ember és a mindenség között: mikrokozmosz, makrokozmosz… csakhogy a parányok és a csillagok világa között az ember mezokozmosz, mintegy gyújtópont, a mindenség és a semmisség metszéspontja. Az indiai titkos tanítások mondják:

„Az ember úgy gondoljon Istenre, mint a gondolataiban lakozóra, akinek ezért a neve: elme – ez a mikrokozmosz-meditáció. Majd az ember úgy gondoljon Istenre, mint a világűrben lakozóra, akinek ezért a neve: világűr – ez a makrokozmosz meditáció. Ő a mindent beragyogó ákása-űr.” (Cshándógjaupanisad 3.18.1.)

A fizikai kiterjedés térbelisége és a lét időbelisége ad keretet az életünkhöz, minek során egyik feladatunk a dolgok nevén nevezése, a szó-mágia gyakorlása. Biblikus feladat, hiszen Isten is Ádám elé vezeti a jószágokat, hogy az nevet adjon nékik. Istentárs tehát a paradicsomi ember, a teremtés után a fenntartás hivatásának letéteményese, aki csak esendősége folytán vált a pusztulás martalékává. A homogén ősegység formák és nevek szerint vált szét, vagyis e két hivatás – a kiformálás és a megnevezés – a világ berendezésének feladata. Ilyen archaikus-mitikus megnevezés-eseményt közöl a fenti erdélyi rege is.

Egyik néprajzi megfigyelésem döbbenetes módon támasztotta ugyanezt alá. Maris néni a szomszéd tanyában lakott, idős asszony volt. Még a múlt évezredből való erkölcsi alkat: férje a halálos ágyán azt mondta neki, nehogy valami iszákos embert hozzon a házhoz! S Maris néni nem ment újra férjhez, egyedül fölnevelte két fiát, akik elkerülve otthonról ritkán látogatták. Születése napján is kevesen köszöntötték meg, pedig azt nehéz volt elfelejteni, hiszen március 15-re esett. Egyszer tikkasztó hőségben, szárazság idején mentem látogatóba hozzá. – Nem tudom, ki lehet az a bűnös itt közöttünk?! – fogadott. El nem tudtam képzelni, mire gondol. Aztán folytatta: – Hát hogy ennyire nem esik az eső!

Maris néni számára az ember tisztasága vagy bűnössége még alkotó feltétele volt a világ menetének, az egyéni élet erkölcsi tartalma mágikus erővel hatott a világmindenségre. A dolgok megnevezésének már-már ősanyai feladatát is elvégezte. A számára bonyolult keresztneveket kicsit átgyúrta, s a szomszéd tanyákon megtelepedő kolónia fiataljait pedig a tulajdonságaik alapján nevezte el. Így lett köztük Edike, Revetta, Górung, Jeuma, de Öregpap, Barnazoli, Kispap, Piroszoli, sőt, Szépszemű és Szépfogú is. S tette mindezt oly mélységes emberséggel és természetességgel, hogy a segélyként kapott cukrot és lisztet is megosztotta a fiatalokkal, kertjének első virágait és terményeit pedig a templomba vitte. Mi több, Maris néni az Istenét is elnevezte. Egyszer a vallás dolgairól beszélgettünk, s megkérdezte: – Hát a maga Istenét hogy hívják? Mert az enyémet úgy hívják: Inri! – utalván ezzel a kisboltnál álló feszület feliratára. Vajon mi ér többet, ez a természetes egyszerűségű hit, vagy a teológiai képzettség? Ha én volnék a Jóisten, egy briliáns képzettségű, de esetleg hűvös teológus helyett szívesebben választanám Maris néni szívmelengető társaságát.

A dolgok megnevezésének archaikus kényszere a tudós embert is máig kíséri: a földrészek, geográfiai alakzatok elnevezésével a térből kiszakítottuk a helyet, majd a megnevezéssel a fajokat ragadtuk ki a homogén biomasszából. De milyen kisszerű az ember, amikor saját magáról nevez el fajokat – z. kovacsienzis –, mi több, égitesteket, hisz ma már csillagokat is neveztethetünk el saját magunkról. Ha költőien és vidáman szemlélnénk az efféle nagyravágyást, a mikro- és makrokozmosz egy újabb párhuzamára lelnénk, de félő, a csillagvilág efféle humán nevesítése inkább csak az ember egocentrizmusának újabb vetülete. Mégis, talán kevésbé gépies próbálkozás, mint az égitestek számszerű kódolása – milyen sekélyes az emberi fantázia! Hová lett a költészet, hol vannak a múzsák, ha egy csillagnak már csak számkód jut, mint egy irányítószám? De mit mond egy szám, mondjuk H-6034 arról a vidékről, ahol emberek élnek és haltak, ahol Köncsög vezér járt hajdanán, ahol a tanyasi iskola tisztességes emberek nemzedékeit nevelte, s ami a kontinens egyik szellemi metszéspontja?

Nevén nevezni a dolgokat egyfelől költészet. A költészet fénylő, sejtelmes burokba vonja a profán tényeket is, szebbnek láttatja az igazat, mint a valódit, tulajdonképpen mégis ködösít. Ezért nevén nevezni a dolgokat másfelől kíméletlen igazmondás, szikár tényközlés, leleplezés. „Ahogyan elképzeljük a sültekről és más ételekről, hogy ez halhulla, ez madárhulla, ez disznótetem, továbbá, hogy a falernumi bor tulajdonképpen kipréselt szőlőlé, a bíborszegély juhgyapjú csigavérbe áztatva, a szerelmi élvezet belső dörzsölődés, bizonyos inger kíséretében fellépő nyálkakiválás (mert az ilyen képzetek megközelítik a tárgyakat, valósággal átjárják őket, úgy, hogy látjuk, tulajdonképpen micsodák): akként kell eljárnunk egész életünkön át, s ha a dolgok kívánatos alakban tetszelegnek, le kell őket mezítelenítenünk, szemünk elé kell állítani silányságukat, le kell róluk hántanunk a ragyogó köntöst, melyben büszkélkednek.” – mondja a pestisben elhulló, szomorú véget érő bölcselő császár, Marcus Aurelius, a nagy sztoikus leleplező.

Bíbor, fény, ragyogás, vagy csábítás, másnaposság, aberráció?! Korunk nagy leleplezői a paparazzik, akik sem önmagukat, sem prédájukat nem kímélve lesik az alkalmat a kisebb-nagyobb leleplezésre. Mondják, a mikroszkopikus vizsgálódást az emberek java része nem állná ki. Az élet tempójának felelőtlen gyorsítása miatt ma már egy húszéves embernek is priusza van: bizalmatlanság, csalás, csábítás, drog, börtön, s ki tudja, mi még? Bármiben töltsön is el az ember tíz-húsz évet, nemcsak dicsőséget arat, hanem sara is lesz, hisz a legjobb szándék és a lehetséges tisztaság mellett is lesznek félreérthető gesztusai, bántó szavai, tévedései és bűnei. Mintha a cselekvéssel együtt járna a hiba. Mint lángot a füst, úgy takar be minden igyekezetet valamilyen hiba – tartja az ősi bölcselet. Aki nem cselekszik, nem követ el hibákat, csak azt az egyet, hogy nem cselekszik, s ez elég súlyos hiba. Éppen ezért a természetéből fakadó cselekvést az embernek akkor sem szabad feladnia, ha az hibákkal teli. A tökéletesedés nem a tétlenségben rejlik. A legfehérebb liliomnak is van árnyéka – tartja egy angol gyűjtemény szerint magyar közmondásként aposztrofált aforizma. Ezért a mikroszkopikus vizsgálódás helyett egyesek makroszkopikus látást javasolnak. A hamisságok eltussolása végett? Vagy ésszerű kompromisszumként, az emberi viszonyok tűrhető és kezelhető nívón tartása végett? Netán a szellemi fennhéjázás, az embertársak lekezelésének elkerülése miatt? Nos, a makroszkopikus vizsgálódás nem struccpolitika, hanem tudatos szemléletmód kérdése. Nem a pillanatnyi valóság elkendőzését szolgálja, inkább csak tágabb teret ad a fejlődésnek, nem akad bele minduntalan a meglévő, de csak időleges hiányosságokba.

Az igazán nagy formátumú emberek látásmódja teremtő, alkotó tényező. Egy szent látósugarába kerülni sokak szerint maradandó áldást hoz az ember életében. Ha látjuk egy másik emberben a jót, azzal esélyt adunk annak a jónak a térnyerésre. A bizalom épít, a bizalmatlanság rombol. Egy mester látomásával azonosulva a törpéből is óriás lehet. A makroszkopikus látás tehát bizalmi szemlélődés.

Mondják, a világ olyan, amilyennek látni szeretnénk. Amennyiben ezt igaznak tekintjük, rögtön mitikus félistenné avanzsáltunk, hiszen szemléletünk befolyásolja a világot, vagy legalábbis a világról alkotott képünket. Meglehet, a világ nem változik meg, annak objektivitása kellő sodrással halad tulajdonképpen nélkülünk is, ám szubjektív hozzáállásunk finomodásával gyökeresen megváltozhat a világról alkotott képünk. Az ember elméje olyan, akár a háló. Az apró szemű hálóba minden beleakad, a jelentéktelen események is szaggatják. Minél nagyobbak a háló szemei, annál kevesebb probléma akad fönn, az apró, nem fontos dolgok keresztülhullnak rajta.

Nomen est omen – tartja a mondás: a megnevezés identifikáció is. Xy vagyok – mutatkozunk be. A gyermeküket váró leendő szülők egyik archaikus feladata a névválasztás, az utód megnevezése. Olykor egyszerű, kézenfekvő a választás, máskor az utónévkönyvet bújják, vagy akár heves csatározások árán egyeznek meg. A szent hagyományokban a névadás a befogadás, a tagság jele is, illetve – például szerzetesi avatáskor – az új élet kezdetének jelzőszava.

A megnevezések segítenek az eligazodásban. A reklámok sulykolják: a márkákban vakon megbízhat! A szemlehunyva üzletbe betévedő vásárló biztosan fennakad a fogyasztói társadalom kivetette horgon, s vak bizalma akár elvakultsággá is fajulhat. Mára eljutottunk a funkcionális analfabétizmushoz, mikor egy-egy kallódó fiatal szókészlete néhány száz – jobbára alpári – kifejezésre korlátozódik, vagy amikor csak nagy méretű piktogramok alapján tud eligazodni az ember egy repülőtéren vagy egy blanketta kitöltésében. A megnevezés először kódolást jelentett, olyan konvenciót, ami szerint az adott hangzókészlet mindenkiben ugyanazt a képzetet idézi fel. Mára ez a kódoló funkció túlontúl jól működik, egyre nehezebb az embereknek megérteniük egymást. A politikai elnyomás idején ennek előnyei is megmutatkoztak, a szigorú cenzorok szeme olykor átsiklott a sorok közé kódolt valós üzeneten. A védekezésnek vagy a kétértelműségnek ismert példája a Gertrud királyné elleni összeesküvéshez fűzött rejtélyes érseki válasz: „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mind beleegyeznek én nem ellenzem.”

A törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás mellett a negyedik hatalmi ág, a média korában azonban a szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen. A jelen korszakot méltán nevezhetjük kommunikációs kornak. Egy ősi prófécia szerint a jelenkorban az lesz sikeres, aki jól kommunikál, s lám, a felsőoktatásban megjelentek a kommunikációs szakok, a kommunikáció fejlett ipar- és üzletággá burjánzott, húzóágazatnak bizonyul. Dinamikus piac a kommunikáció, de sosem volt ennyi diszlexiás, beszédészlelési- és kommunikációs zavarral küzdő fiatal, mint manapság. Miért lóg a gyerekek nyakában is mobiltelefon, ha egyre nehezebben értünk szót velük és egymással? A bábeli nyelvzavar sokszor egy családon, egy nyelvi közösségen belül is megvalósul. Hiába ugyanaz a hangalak, a kognitív diverzifikáció elképesztően széles, skálája a teljes értetlenségtől a mélységesen átérzett egybecsengésig, megértésig terjed. Minél nagyobb az átfedés a közlő és a befogadó kommunikációs képessége között, annál pontosabb, mélyrehatóbb a megértés.

Természetesen nem a szó az egyetlen kommunikációs eszközünk. Az önkifejezés ezernyi lehetősége áll rendelkezésre, s olykor egy gesztus, vagy egy ki nem ejtett szó többet mond egy regénytrilógiánál. A burkolt kimondást, és a ki nem mondást kettős, vagy többszörös kódolásnak is tekinthetjük, ami összefügg a hang fizikai és metafizikai jellegével. A hang, a megnevezés több síkon hat. Elsőként a fizikai hatás érzékelhető, a dobhártyát érő hanghullámok rezgéssé alakulva ingerületet keltenek a hallószervben. Később ez az ingerület bizonyos gondolatot, majd fogalmi képzetet vált ki. Ez a kognitív megértés határzónája, ahonnan a hang misztikája a titokzatos belső, majd a transzcendens hang felé mutat. A kimondott hang kommunikációs megfelelője a szó és a beszéd, a kognitív hang párja az értelmi jelentés, míg a legfőbb az isteni hang. Ennek a többszörös rétegződésnek köszönhetően egyre elmélyültebb lehet a megértésünk. Talán ezért érezzük úgy, hogy egy megrendítő irodalmi alkotás, vagy valamely szent könyv mindig új és új tartalmakban pompázik, valahányszor újra olvassuk? Ha eleven az írás és progresszív a befogadó, akkor igen a válasz.
Forma és megnevezés alapján válik szét a világ elemeire, manapság viszont nem szervesen tagolódó, rendszereződő, hanem egy széteső, bomló világot látunk magunk körül. Hogyan rendezhető össze a dezintegráció felé tartó világ? Megfordítható-e az entrópia sodrása?

Az ősi bölcselet szerint minden megnevezés az Abszolútum, Isten megnevezése, mert a sokféleség ugyanarra a végső okra vezethető vissza. A név kötelez. Embernek lenni hivatás, a mulandóságon túlmutató transzcendens hivatás. Győzzön a jobbik része az embernek, az angyali, szemben az állatival.

Tornyai Ödön

2007/45