Csaitanja tanítása 8.

Módana és mádana
Az adhirúdha-mahábháva a rúdha-mahábháva különleges, kifinomult változata, amikor a száttvikák még inkább felkavartak. Az Uddzsvala-nílamani című könyv úgy próbálja illusztrálni az adhirúdha leírhatatlan jellemzőjét, hogy idéz egy verset, amelyben Siva az alábbi szavakat intézi párjához, Parvatihoz: “Ha a transzcendens lelki világ és a végtelen számú anyagi világok minden öröme és bánata összegyűlne két hatalmas kupacba, akkor sem vetekedhetnének Rádhá örömének és bánatának akár egy csöppjével, amely Krsna iránt érzett szerelméből fakad.” Hozzá kell tenni, hogy Rádhá bánata természetesen nem evilági, hanem transzcendentális, melyet a szerelmétől való távollét okoz, s amely végül is – mint majd később meglátjuk – ízesebb, mint az együttlét gyönyöre.

Móhana
Az adhirúdhának két fajtája ismeretes: módana és mádana. Módanáról akkor beszélünk, ha a száttvikák Rádhá és Krsna személyében egy különlegesen magasfokú vonzerőt érnek el. Mivel a madhu-sznéhából fakad, így ez csak a Rádhá csoportjába tartozó gópíknál tapasztalható. A szeretettől való távollét esetében a módana móhanává alakul, amikora száttvikák még inkább kiemelkednek. A móhana egyedüli alapja (ásraja) Rádhá – őbenne nagyon gyakran nyilvánul meg. Jellemzői az alábbiak:
1) Ájulást okoz, akár távolról is. Az Uddzsvala-nílamani ezzel kapcsolatban a Padjávalí című műből idéz: Miközben Krsna dvárakai palotájában átöleli Rukminit, Vrndávanban Rádhát a móhana érzése keríti hatalmába. Ez azonnali hatással van Krsnára – eszébe jutnak a Rádhával töltött szerelmetes órák a Jamuna folyó menti ligetekben, s ezen édes emlékek felidézése annyira felkavarja, hogy nyomban elájul.

2) Vágy örömet okozni Krsnának akár elviselhetetlen szenvedések árán is. Semmi sem elviselhetetlen annyira Rádhá számára, mint a Krsnától való távollét. Uddhavával mégis azt üzeni Krsnának Mathurába, ne jöjjön vissza Vrndávanába, ha ez akár a legkisebb gondot vagy kínos helyzetet jelentené számára.

3) Bánatot okoz az egész világnak. Amikor Rádhában a Krsnától való távollét móhanát okoz, az egész világmindenséget – beleértve a transzcendentális lelki világot (vaikunthát) – páratlan bánathullám árasztja el. Ez abban az értelemben egyedülálló, hogy lényegében elbűvölően gyönyörűséges, hiszen Rádhától, a hládiní-sakti (gyönyör-energia) megtestesítőjétől ered. Ez az energia pedig a lélek számára a legnagyobb gyönyört adja. Ezért e bánathullámot a misztikusok maguk között “mérgezett nektár”-nak, illetve “a szerelem édes-keserű kelyhé”-nek hívják. Dzsíva Gószvámí ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy bár a móhana érzelmek többé-kevésbé állandó jelleggel díszítik Rádhá szívét, csak ritkán történik meg, hogy a világmindenséget a “nélkülözés eksztázisá”-ból eredő édes bánat árasztja el.

4) Az állatokat sírásra készteti. A Padjávalí leírása szerint még a Jamuna folyóban élő állatok is sírtak, amikor meghallották, hogyan zokog Rádhá, akit a kedvesétől való távollét gyötört.

5) Epekedés a halál után, hogy a szerető Krsnát testének felbomló elemeivel szolgálhassa. Szintén a Padjávaliban olvashatjuk, miként hívja Rádhá a halált, hogy a testét felépítő öt fő elem szétbomoljon, majd azokkal a tárgyakkal, dolgokkal vegyüljön, melyek állandóan Krsna szolgálatában állnak. Például, azt szeretné, ha a testét alkotó víz-elem elvegyülne abban a tóban, amelyikben Krsna szokott fürödni, a levegő-elem azzal a levegővel, amely Őt legyezi, a föld-elem azzal a talajjal, melyen Ő jár és így tovább…

6) Isteni őrület (divjónmáda), amely kétségbeesett tettekben és mozdulatokban nyilvánul meg. Például, Rádhá megfeledkezik arról, hogy Krsna Mathurába utazott, s azt hiszi, kedvese még mindig Vrndávanában tartózkodik. Készül a vélt találkozóra, feldíszíti magát és környezetét. Krsna persze nem jön, mire Rádhá előbb mélyeket sóhajt, majd bosszankodni, mérgelődni kezd. A divjónmáda mintcsitra-dzsalpa is megnyilvánulhat, ami-kor is Rádhá Krsna egyik barátjával találkozik és sértett, bosszús hangon beszél róla.A csitra-dzsalpa változatai a következők: a) szandzsalpa, amikor szánakozóan, ironikusan szólnak a szerető hálátlanságáról, b) avadzsalpa, amikor kijelentik, hogy a szerető kőszívű, ezért szerelme értéktelen.
A kifinomult módanát mádanának hívják. Ez a legmagasabb sík, melyet az anurága elérhet. S mivel ez az isteni gyönyör-energia (hládiní-sakti) lényege, az istenszeretet (préma vagy príti) minden lépcsőjét magába foglalja (rati, sznéha, mána, pranaja, rága, anurága és mahábháva). Nem más ez, mint felsőfokú mahábháva, ezért még azon is túltesz. Az istenszeretettel kapcsolatos összes érzelem (bháva) kútfőjének is szokták nevezni. Egyedüli támpontja, forrása (ásraja) Rádhá, akiben állandóan jelen van, bár csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha együtt van kedvesével, különben rejtve marad. (Uddzsvala-nílamani, szthájí, 155)

A mádanának van egy sajátságos, részegítő tulajdonsága, amely nem található meg a módanában. De a mádana páratlanságát és egyedülálló kiválóságát az alábbi tulajdonsága adja: képes állandó jelleggel a Krsnával kapcsolatos különböző, sőt ellentétes bhávákat, érzelmeket összefogni. A mádana különleges képessége, hogy csupán Krsnát megpillantva, vagy akár emlékezve Őrá, a vele való egyesülés sok ezer különféle élvezetét lehet megtapasztalni. Fontos megjegyezni, hogy ezek a megtapasztalások nem a fantázia termékei, ugyanis az Ő megtapasztalása magába foglalja sok ezer féleképpen a közvetlen megjelenés előidézésének képességet is! A mádanát az teszi még felfoghatatlanabbá, hogy az egyesülés sokféle élményét egyszerre mutatja be az elválás (vijóga) különféle átéléseivel, beleértve az egyesülés utáni epekedést (utkanthá).
Az ötféle alapérzelem
ddig a bhakti útján haladók odaadó érzéseinek fokozatairól szóltunk. A továbbiakban a bhakta és Isten közötti különféle viszonyokról lesz szó. Csaitanja a védikus bölcseletet idézve többször is kifejtette tanítványainak, hogy a hívő és Isten közötti szeretetteljes viszony sokféle lehet. Öt fő csoportról esik említés, a következő sorrendben: sánta, dászja, szakhja, vátszalja és mádhurja. E sorrendet a tisztelet hiánya, illetve a szeretet spontanitásának mértéke határozza meg. Például: míg a sánta-bháva jellemezte bhakta inkább tiszteli Istent, mint szereti, a dászja-bhávát érző pedig mint Urát és feljebbvalóját imádja Őt, addig a szakhja-bhávát spontán barátság, a vátszalját és mádhurját pedig olyan nagyfokú ragaszkodás és szeretet jellemzi, hogy a bhakta Istenhez fűződő viszonya már nem alárendelt, mégcsak nem is egyenrangú, hanem domináló, sőt, akár kisajátító. Ezen esetekben Isten természetesen boldogan vállalja az alárendelt szerepet, hiszenne feledjük: Csaitanja tanítása szerint a makulátlan, önzetlen szeretet még magát Istentis hatalmába keríti.

Hogy az Istenhez fűződő viszonyában milyen fokozatot ér el a bhakta, attól függ, milyen abhimána vagy rati jellemző rá. Ezt alaptermészetű érzelmei, az ún. sztháji-bháva határozza meg. A sztháji-bhávát az inspiráló, imádott istenség sajátságos karaktere (szvabháva) alakítja, ami a hívő tudatában egy bizonyos önhittséget (abhimána), egyfajta beképzeltséget vált ki. Ez az abhimána nem világi önhittség, hanem olyan tudatállapot, amely csupán az Isten iránti odaadást segíti azáltal, hogy a bhakta bizonyos szerepet, viszonyt vagy akár pozíciót képzel el magának, amibe teljesen beleéli magát. Az abhimána többféle lehet: 1) amikor a hívő szerencsésnek, “kiválasztottnak” képzeli magát, hogy az imádott istenség kegyében részesül,2) amikor magát az istenség pártfogolójának, eltartójának képzeli, 3) az istenséghez fűződő baráti érzelmekből fakadó abhimána, és végül,4) amikor a bhakta az istenség szerető kedvesének vallja magát.

Ha az a fajta büszkeség, melyet a kegyeltség érzése vált ki, nem párosul gyengéd vonzalommal (mamatá-val), akkor a hívőt sánta-bhaktának hívják. Miután a mamatá érzése az, amely az istenséget emberközelbe hozza, a sánta-bhaktának elégedettnek kell lennie azzal, hogy “távolról” meditál Őrajta. Az ilyen bhakta számára Isten általában Brahman vagy Paramátmá aspektusában vonzó.

A sánta-bhaktát gjáninak hívják, ha Isten iránti odaadása tudás (gjána) iránti szomjjal is vegyül. Ez esetben az istenszeretet csak a rati síkját érheti el, a hívő pedig a Vaikunthát (a transzcendens világ azon szféráját, ahol a különféle Visnu formák uralkodnak).
A mamatá érzelmű bhakták az általuk imádott istenségre mint védelmezőjükre, urukra és feljebbvalójukra tekintenek, magukat pedig alattvalónak, szolgának, illetve a kapcsolatban alsóbbrangúnak vélik; esetükben a príti (istenszeretet) a rága síkjáig fejlődhet.

Azt a bhaktát, akiben olyan abhimána fejlődött ki, hogy magát az istenség pártfogolójának véli, a szülői ragaszkodás (vátszalja-bháva) jellemzi.Az istenséget édes gyermekének, magát pedig aggódó anyjának vagy törődő apjának képzeli, szeretetük az anurága síkjáig fejlődhet.

Az istenség barátságára büszke hívek természetesen úgy viszonyulnak Őhozzá, mint barát a baráthoz: fesztelen kapcsolatukat egyenlőségérzet jellemzi. Az effajta baráti odaadásra (szakhja-bhávára) is az anurága természetea jellemző. A Csaitanya-csaritámrta szerint e két utóbbi bháva között az a különbség, hogy míg a vátszalja-bháva az anurága utolsó stádiumáig fejlődhet, addig a szakhja-bháva csak annak első fázisáig.

Madhura-rati vagy kánta-bháva az az érzelem, amikor a bhakta magát az istenség szeretőjének, Őt pedig imádott kedvesének tekinti. Ez a dvárakai királynék esetében az anurága utolsó, vagy a mahábháva első szintjét jelenti, míga vrndávani fejőslányok (gópik) esetébena mahábháva módana síkját. Rádhá érzelmeirea mahábháva végső stádiuma, a mádanaa jellemző.

A. N.

1992/11.