Tolerancia vagy békétlenség?

Maga a hindu szó eredetileg csupán a Szindhu folyón túliakra utalt; így nevezték a határfolyó nyugati oldalán élő iszlám vallású törzsek – akik az “sz” hangot h-nak ejtették – annak idején az indiaiakat. Maguk az úgynevezett hinduk azonban szanátan-dharmának, a lélek örök kötelességének, természetes funkciójának hívják vallásukat. Az egyszerűség kedvéért azonban maradjunk az általánosságban elfogadott és használt “hindu” megjelölésnél.

 

Hinduizmus

Bár a nyugati emberek túlnyomó része nagyon keveset tud a hinduizmusról, s abban a kevésben is sok a téves elem – egyes feltevések szerint azért, mert a gyarmatosító brit birodalom érdekét egy primitív, kaotikus, a keresztény valláshoz képest alsóbbrendű hindu-ábrázolás szolgálta leginkább, így az első indológusok inkább brit érdekeket, mintsem a tudományt szolgálták – azzal azonban majd mindenki tisztában van, hogy a hinduizmus nagyon toleráns más vallásokkal szemben, elveti az erőszakot, s mindig helyet ad a szabad gondolatnak, a kritikának. Ez a békés szemlélet tipikusan hindu, s filozófiájukból, vallásukból ered, világszemléletük sajátossága. Ennek köszönhető, hogy a hinduizmus mindig számtalan, akár egymástól teljesen különböző irányzatból állt. A klasszikus hindu filozófiai iskolák, az ún. szat-darsan között találunk például olyat – a Kanada alapította vaisésika irányzatról van szó -, mely Démokritoszhoz hasonlóan az atomelméletet tanítja, s témája inkább a fizikai megnyilvánulás, az ún. anyagi világ. A njája iskola fejlett logikát alkalmazva tárgyalja az élet nagy kérdéseit, új változata (XII. sz.-tól) pedig Isten létét próbálja a ráció segítségével bizonyítani. A védánta irányzatok bonyolult metafizikai témákat tárgyalnak, melyek központi kérdése az Abszolút személyes és személytelen aspektusai, illetve a jelenségvilág lételméletének problémái. A hinduizmusnak tehát számtalan ágazata van a panteista saktiizmustól kezdve a legtisztább monoteisztikus irányzatig, amely a makulátlan isteni szeretetet hangsúlyozza. Mindezek hallatán joggal felmerülhet a kérdés: ha a hinduizmus mindenfajta spirituális és filozófiai irányzatnak helyet ad, akkor mi választja el ezt a vallást a többitől?

Hindu vallás alatt olyan spirituális irányzatokat értünk, melyeknek a Véda irodalom az alapja. Itt fontos megemlíteni, hogy a Nyugaton elterjedt tévhittel ellentétben a hinduizmus nem exkluzív, hanem igenis inkluzív, vagyis nem szükséges Indiában vagy magába a hinduizmusba születnie valakinek ahhoz, hogy hindu legyen. Ez a koncepció ugyanis nincs meg a Védákban sehol, illetve amiről szó van, az lelki, tudati “újjászületés”. így válhattak hinduvá annak idején az Indiába benyomuló különféle idegen törzsek, mint például az ún. fehér hunok, napjainkban pedig a Dzsarikhand térség benszülött törzsei.

“Mindenki az isteni utat járja”

A védikus felfogás az átmikus evolúciót vallja, miszerint az ember örökkévaló átmá, amely számtalan születésen ment keresztül, ezért mindegyik lélek sajátságos karmával, sorssal, s így mentalitással rendelkezik – vagyis minden lélek más és más síkon áll. Eszerint mindenki másként látja a világot, a vallást, sőt magát Istent is. A hinduk szerint ezért fordulhat elő, hogy különféle emberek vagy akár csoportok ugyanannak az igazságnak más és más aspektusát tartják fontosnak, s ugyanez az elv érvényesül, amikor vallást vagy lelki folyamatot választanak. A hinduizmus ezzel nem azt akarja mondani, hogy egyik vallás sem tökéletes, inkább azt, hogy más-más folyamatokról van szó, melyek a lelki evolúció különféle lépcsőivel állnak kapcsolatban. A Gítá, a hinduk leggyakrabban idézett szent irata szerint mama vartmánuvartanté – “…mindenki az isteni utat járja, minden tekintetben”. (Bg. 4. 11.) A hindu mentalitás azt vallja, mindig az a jó, ami előresegít bennünket a lelki úton. Ha valakinek egy bizonyos síkon hite van egy speciális vallási folyamatban, akkor semmi értelme őt arról lebeszélni, még akkor sem, ha az nekünk kezdetlegesebb spirituális útnak tűnik (na vicsálajét Bg. 3. 29.). A lelki evolúció a Védák ajánlotta különféle folyamatokban is nyomonkövethető. Például, a Védák a széles tömegnek az arthát (a gazdasági gyarapodást), a kámát (utódnevelést) és a dharmát (a várnák és ásramák szerinti kötelesség és rituáció vallását) tanítják, a móksát már egy szűkebb rétegnek, a móksán túlit pedig csak nagyon kevésnek: manusjánám szahaszrésu, kascsidjatatésziddhajé(Bg. 7. 3.). Az Upanisádok témája már titkos, csak a beavatottak ismerhetik meg azok igazi mondanivalóját. Erre utal az upanisad szó (“közel ülni”) jelentése is. E műveket, valamint a szútrákat, főleg a Védánta-szútrát olyan tőmondatokban és olyannyira kódolva szerkesztették, hogy bár azokat publikálni, olvasni lehet, megérteni azonban lehetetlenség, hacsak egy kiváló mester kiváló tanítványát be nem avatja ezen ezoterikus tanok titkaiba.

A hinduizmus tehát nem egyfajta vallást hirdet mint az egyedüli üdvözítő utat, hanem sokfélét ismertet a különféle szintek szerint, s ezek mindegyikét dicséri. A Gítá is több folyamatot ismertet, megtalálhatjuk benne a szánkhja, a karma, a jóga és a bhakti tanítását is. És itt felmerül a kérdés: vajon e pluralista szemlélet mellett létezik-e egy végső cél, amely minden út végállomása lenne? Igen, a hindu szentírások sok helyütt szólnak egy legfelsőbb célról, egy olyan síkról, ahová a különféle vallási folyamatok segítségével, azok komoly gyakorlásával juthat el a lélek. Érdekes, miként ír a Bhágavata-purána erről a para-dharmáról, vagy legfőbb vallásról. Nem nevet, nem egy izmust, mégcsak nem is egy bizonyos egyházat említ, definíciója imígyen szól: “…az a legfőbb vallás, amelyben az anyagi kötőerőktől teljesen megtisztult lélek makulátlan, önzetlen szeretettel viszonyul a transzcendens Istenhez.” Láthatjuk, bár sok irányzatról beszélhetünk, a cél mindig a móksa vagy mukti, vagyis az egyéni lélek, az átmá emancipációja, és ezen túl a transzcendens szeretet. E sík küszöbére azonban sok-sok születésen keresztül vezet az út (bahunám dzsanmanám antéj.) Ha valaki tehát nem éri el a tökéletességet ebben az életben, semmi ok az aggodalomra, hiszen következő életében ott fogja majd folytatni, ahol itt abbahagyta. A hindu tolerancia tehát mély filozófiai szemléletből fakad, amelynek alapja minden élőlény örök léte.

Ha már filozófiáról beszélünk, érdemes újra megemlíteni a védánta filozófiai iskolát, a legfontosabbat a hat klasszikus filozófiai irányzat közül. Ez terjedt el leginkább, s napjainkig is ez az irányzat számlálja a legtöbb követőt.

A védánta irányzatok mindig az egység és különbözőség, a dualizmus-monizmus témáját tárgyalták. A legjellemzőbb talán Nimbarka és Csaitanja konklúziója, az egyidejű egység és különbözőség.

A hindu egység-a-többségben toleráns szemlélet nagyon szépen tükröződik a Gítá 12. fejezetében. Itt arról ír, hogy az a vallás csúcsa, amikor valaki szüntelen isteni tudatban él, ám hozzáteszi, ha erre képtelenek vagyunk, akkor kövessünk (abhjásza jógéna) egy spirituális folyamatot; amennyiben erre képtelenek vagyunk, sebaj, gyakoroljuk az önzetlen cselekvést művészetét, amikor is munkánk gyümölcsét nemes célokra áldozzuk, vagy fogjunk a tudás művelésébe.

E lelki evolúciós koncepciónak köszönhetően a hinduk mindig is azt vallották, hogy a sokféleségre szükség van, s ez a legtermészetesebb. Még ma is tapasztalhatjuk Indiában, hogy egy kis faluban több guru is van, különféle irányzatok ásramjaival, kápolnáival és templomaival. Centralizált egyház, s az ezzel járó egyetlen üdvözítő doktrína sohasem létezett, sőt ennek veszélyét mindig hangsúlyozták, ellenben a vitákat, ellenvéleményeket mindig szorgalmazták.

Erőszakmentesség

A hinduk elítélik úgy a fizikai, mint a szellemi erőszakot. Az astánga vagy nyolcfokú jóga az ún. jamával kezdődik. Ez a lelki diszciplína öt tagból (ahinsza, szatja, asztéja, brahmacsátja és aparigraha) áll, elsajátításuk feltétlenül szükséges. Ezek közül az első és talán legfontosabb az ahinsza, az erőszak-nélküliség, amely elveti az erőszak minden fajtáját, úgy a fizikai, mint a verbális és mentális síkon. És itt találhatjuk meg a hindu tolerancia gyökerét. Mert a másik vallásának kritizálása, lenézése, netán becsmérlése éppúgy hinszá, vagyis erőszak, mint valakire rákényszeríteni egy vallást, akár fizikai, akár szellemi erőszak alkalmazásával. A hinduk szerint ennek semmi értelme, minden ilyen próbálkozás csak bajt szül. Tudják, miként szeretetet megparancsolni vagy előírni abszurd dolog lenne, úgy egy bizonyos átmikus evolúciós síkkal járó vallást sem lehet olyasvalakire erőltetni, aki maga nem áll azon a síkon. így hát a hinduk sohasem misszionáltak, mivel az ilyesmit értelmetlen, felesleges dolognak tartották. Természetesen Indiában mindig voltak és ma is vannak előadások, fesztiválok, vagy akár teológiai viták, ahol különféle spirituális folyamatokat ismertetnek, ám ezeknek sohasem céljuk, hogy valakit meggyőzzenek, inkább a különféle szellemi információk és irányzatok békés áramlatát, fórumát szolgálják.

Felfogásuknak köszönhetően éppen ezért a hindukat nagyon nehéz volt megtéríteni, bár mindig nyitottak más vallások felé és szívesen hallgatják azok tanítását. Mivel gondolkodásmódjuk holisztikus, mindent az Abszolúttal kapcsolatban látnak, más vallására úgy tekintenek, mint ugyanazon fa egy másik ágára.

A hindu tanítás szerint mindenben lássuk az istenit, az átmát. E szemlélet eredményezi minden élő, sőt minden létező tiszteletét. Vidjá vinaja szampanné…

A hinduk mindig is a tudatiságot hangsúlyozták a formaságokkal szemben. S általában nem tévesztik szem elől a lényeget a formák bűvölete miatt. A nyugati ember könnyen esik abba a hibába, hogy egy bámulatos festmény előtt állva a cirkalmas keretet látja csak, magát a képet nem. A formaság és a tartalom örök egymásrautaltságára egy szentként tisztelt középkori bengáli filozófus is fölhívja a figyelmet. Rúpa Gószvámí szerint az írások parancsainak merev, formális követése (nijama agraha), illetve független kezelése, mellőzése (nijama ágraha) egyaránt megsemmisítőleg hat a harmonikus odaadó szellem kibontakozására.

A mindent felölelő hindu szemléletmód megelőlegezte a manapság egyre terjedő spirituális globális világnézetet, a holisztikus felfogást, ami minden élő és élettelen dolgot egy szerves egész részének tekint. Ezért van egymásra utalva ember és környezete, a föld s a rajta élő fajok, de tágabb értelemben a mikro- és a makrokozmosz is. Az egységen túl azonban a dualista védánta-filozófia a különbözőséget is látja. Ennek a legátfogóbb magyarázata a Csaitanja-féle egyidejű és felfoghatatlan azonosság és különbözőség tana (acsintja bhéda-abhéda tattva), ami például az egyén és a Legfelsőbb esetében feltárja a szellemi-lelki azonosságot, s ugyanakkor az örök különbözőségeket is.

Különféle irányzatok és szekták folyamatosan keletkeztek a hinduizmuson belül, hiszen a kála-pátra-dés koncepció szerint erre mindig szükség van. Ma is sokféle ágazat ért el Nyugatra, ezeket nem kívánom mind ismertetni, a példa kedvéért inkább kettő újabbkori mozgalomról beszélnék.

Különféle irányzatok

A szikhek (saját bevallásuk szerint ma már külön vallás) főleg hindukból kerültek ki Pandzsábban. Indiának ezen észak-nyugati részén vegyesen éltek hinduk és muszlimok. E heterogén környezetben, az erőszakkal hódító és térítő iszlámmal szemben is pozitívan, eredményesen hatott a hindu tolerancia és széleslátókörűség. A kényszerítve megtért, hinduból muszlimmá vált indiaiak korántsem szakítottak őseik mélyen gyökerező hagyományával. Tovább élt a hindu szellemi kultúra, s az “Öt folyó vidékének” muszlim világát átszőtték a hindu vallási gondolkodás elemei. Nagy népszerűségnek örvendtek az olyan szádhuk vagy szent emberek, akik azt hirdették, hogy a két vallás között lényegi azonosság van: ugyanazt az igazságot lehet mindegyikben felfedezni. Ilyen szellemi légkörben született meg a szikhizmus (a szanszkrit sisja, tanítvány szóból). Az alapító Nának (Guru) 1469-ben született Pandzsábban. Nincs hindu és nincs muszlim, tanította, hanem lelkek vannak, Isten gyermekei. Nának tanítása a türelmetlenség, a fanatizmus és az üres rituálék ellen irányultak.

Az első hindu reformációs szervezet és mozgalom a Rám Móhan Rój által létrehozott és kezdetben irányított Brahmó Szamádzs. Már alapításának idején egyidejűleg vallási szekta, társadalmi mozgalom és kulturális egyesület. Ezeket a funkciókat mindmáig megőrizte, de közben bizonyos módosulásokon ment keresztül. A Brahmó Szamádzs olyan ideológiai-politikai eszméket hirdetett, amelyek valamilyen mértékben az egész tárgyalt időszakban éreztették hatásukat az indiai közéletben. Késab Csandér Széntől származik kifejlett formában az a később közhelyként idézett gondolat, hogy a Nyugat fölénye a technikában áll, India viszont tanítója lehet a Nyugatnak vallási és spirituális kérdésekben. Az emberiség megmentését a két, egymással mellérendelt viszonyban álló civilizáció szintézise adhatja. Eszerint tehát a Nyugatot követni lehet, de e követés nem jelentheti India egyedülálló spirituális értékeinek feladását, elhanyagolását. Sőt, ezeket ápolni és fejleszteni kell. A teljesen modernista Brahmó Szamádzs számára ezzel megnyílt az út a hinduizmus számos konzervatív elemének befogadására is. A XIX. század utolsó évtizedeiben működő Késab a Kelet és Nyugat egymást kiegészítő voltát hirdette, vagyis az angolok és indiaiak közötti harmóniát. Hogy ez a mozgalom nem volt nacionalista a szó pejoratív értelmében, bizonyítja az, hogy Késab árja-teóriája széles körben elterjedt. Ezen elmélet szerint az indiaiak és angolok “ugyanazon ősi rassz különböző családjainak leszármazottai”, és “az angol nemzet Indiába érkezésében a szétvált rokonok újraegyesülése” látható. A brit uralmat mint a Gondviselés akaratát látták. Nem megalkuvás vagy beletörődés, hanem a faji egyenlőség elmélete, a legnemesebb, pozitív világszemlélet kifejezése, melyben nem önző nemzeti érdekek, hanem az emberiség globális érdeke nyilvánul meg. Ez egyébként tipikusan jellemző a mai, Nyugaton is elterjedt különféle hindu irányzatokra.

13/1993.
Abhay Narayan