Gátak a Tiszán

Ez így természetes egy olyan személy esetében, aki annyit igyekezett tenni nemzete ügyéért, mint ő, aki nemzete felemelését tekintette legfőbb feladatának. „Remélem, sőt, hiszem – írja –, hogy a magyar is felemelkedik egykor a civilizált nemzetek azon láncsorába, mely az emberiséget közelebb viszi az egekhez.”(1) Ez a gondolata egyfelől sokat elárul jobbító szándékáról, vágyairól, másfelől sejteni enged néhány dolgot a kor eszmerendszeréről, melynek veszélyeit a kor embere még nem mérhette fel, de mi már jól ismerjük káros kihatásait.

A találmányok és az ipari fellendülés kora

A XVIII-XIX. század fordulóján nagy jelentőségű találmányok sora látott napvilágot. Közülük legjelentősebb a gőzgép volt, melyet megszámlálhatatlanul sokféleképpen alkalmaztak. A gőz erejének felhasználásával korszerűsödhetett a közlekedés (gőzhajók, gőzmozdonyok), fejlődhetett az ipar (a gőzgépek alkalmazását szinte minden iparágban megtalálhatjuk), termelékenyebbé válhatott a mezőgazdaság (gőzekék, gőzmalmok). Nyugaton az emberek szinte mámorban úsztak, érezve a találmányok nyújtotta lehetőségek nagyságát. A természet legyőzéséről, végtelen gazdagságról, az emberiség felemelkedéséről álmodtak. A „haladás”, „fejlődés” voltak azok a jelszavak, amelyeket a nyugati társadalmak zászlajukra tűztek. Eszükbe sem jutott az embereknek, hogy ezeknek a változásoknak negatív hatásai is lehetnek. (Legyünk pontosak: voltak, akiknek eszükbe jutott. A parasztok körében általános volt a vélemény, hogy ezek a masinák „az ördögtől valók”. Ösztönösen idegenkedtek tőlük; szintúgy a természet túlzott átformálásától. Hasonlóképpen vélekedtek azok a nyugati munkások, akik a gépeket okolták nyomorúságukért. Ezeknek az egyszerű embereknek viszont nem volt elég befolyásuk, hogy a dolgok menetébe beleszólhassanak.)

Széchenyit magával ragadta a kor szelleme. Angliai útján csodálattal szemlélte a gyárakat, gőzhajókat, hidakat, az első vasútvonalakat. Úgy gondolta, Magyarország jövője szempontjából az lenne a legelőnyösebb, ha minél pontosabban követni tudnánk ezeket a változásokat. „Ott az élő példa előttünk Britannia, minek tovább keresnünk?” – írja egyik levelében.(2)

Hajlamosak vagyunk arra, hogy bizonyos változásoknak csupán a jó, vagy csupán a rossz oldalát lássuk. Széchenyi már Angliában láthatta volna, hogy a gőzgépek használata nehezebb munkafeltételeket, kevesebb munkaerőigényt jelent, ami a szegényebb rétegek sorsának romlásához vezethet; hogy a gyárak, csatornák, vasútvonalak építése a természet rendjének feldúlásával jár.

A következő lépés annak megvizsgálása, milyen következményekkel járhatnak ezek a változások Magyarországon. Az ősiség törvényének megszűnésével nem csupán a meggazdagodás, hanem az elszegényedés lehetőségei is megnövekedtek. A pénzgazdálkodás megjelenése azt a veszélyt is magával hozta, hogy a tulajdonosok minél rövidebb idő alatt minél nagyobb haszonra igyekeznek szert tenni, ez pedig kimerült termőföldeket, újratelepítés nélkül kivágott erdőket, gazdag vízivilág helyett aszályos, alig termő szántóföldeket eredményezhet.

A magyarságra már akkoriban is – akárcsak napjainkban – jellemző volt egyfajta kisebbségi érzés a nyugati világgal szemben. Érdekes, hogy a szabadságharc korában, amikor különösen fontos volt a nemzeti hovatartozás, a nyugati gazdasági, társadalmi minták milyen gyorsan terjedhettek, felváltva a hazaiakat. Ez a kettősség jellemezte Széchenyi munkásságát, amikor a magyar nép felemelésén dolgozott, de ezt nyugati technikai eszközökkel, társadalmi berendezkedéssel, társadalmi szokásokkal, erkölcsökkel, öltözködéssel stb. akarta elérni.

A Tisza-szabályozás és hatásai

A Tisza-szabályozás jellegzetesen egy olyan átalakítás volt, amely az ipari forradalom szemléletmódját tükrözte: nem riadtak vissza a természet bármilyen merész átalakításától sem, ha ez segíti a technikai vívmányok (ez esetben a gőzhajók) alkalmazását, az új gazdasági rend kialakítását.

Széchenyi felismerte, hogy a nyugat-európai típusú gazdasági fellendülés egyik legfontosabb tényezője a jó közlekedés. Szorgalmazta a vasútvonalak és a kőutak kiépítését. A vízi közlekedés fellendítését, a gőzhajózás megszervezését szintén nagyon lényegesnek tartotta. Ez volt a fő motívum, ami érdeklődését a folyószabályozás irányába terelte. Előbb az Al-Duna járhatóvá tételét tűzte ki célul – amit meg is valósított, bár a politikai nehézségek miatt terveit nem tudta egy az egyben véghezvinni –, később pedig legnagyobb örömére a Tisza-völgy rendezésével bízták meg.

A Tisza és mellékfolyóinak szabályozása már régóta napirenden volt, egyrészt, mivel a XVII-XVIII. századtól kezdve egyre súlyosabb árvizek veszélyeztették a part menti lakosságot; másrészt, mivel a XVIII. századtól kezdve a gabona keresett árucikké vált Európa-szerte, így megnőtt a szántóföldek értéke, és – gazdasági szempontból – kívánatos lett a mocsarak lecsapolása. Ehhez adódott még hozzá – az árutermelés fellendülésével és a gőzhajók megjelenésével – az az igény, hogy a folyók minél nagyobb szakaszon hajózhatók legyenek, és ezáltal a part menti települések jobban bekapcsolódhassanak a kereskedelembe.

Mikor Széchenyi foglalkozni kezdett a Tisza-völgy rendezésével, a terület feltérképezése már lezajlott, már léteztek tervek, elképzelések az átalakításokról. A lebonyolításban viszont mindenképpen szükség volt egy olyan személyre, aki jó diplomáciai érzékkel, szervezőerővel rendelkezik, és nagy tekintélye van a földtulajdonosok körében. 1845 szeptemberében útnak indult, hogy megnyerje a Tisza-menti fölbirtokosokat tervének, kivívja támogatásukat. Amerre ment, társulatok alakultak a Tisza, illetve a mellékfolyói egyes szakaszainak rendezésére. Ezen társulatok csúcsszerveként alakult meg Pesten 1846. január 26-án a Tiszavölgyi Társulat, amely az egész Tisza-völgy szabályozását tűzte ki célul. Ezzel Széchenyi megteremtette a folyórendezés szervezeti feltételét.(3)

A technikai igazgató kezdetben Vásárhelyi Pál volt, aki több mint száz átvágást látott szükségesnek a folyón, a kanyarulatok kiigazítására (ezeknek közel a felét Tokaj fölé tervezte). Vásárhelyi hirtelen halála után Pietro Paleocapa velencei építészeti igazgató vette át munkáját. Paleocapa nem annyira az átvágások, mint inkább a töltések építésének híve volt. Az ő elképzelése szerint kezdetben 21 átvágás is elegendő, Tokaj fölé pedig egyáltalán nem tervezett átvágást. Úgy tartotta, hogy az átvágások egymagukban nem oldják meg az árvizek gondját – és a hajózáshoz sem feltétlenül szükségesek, mivel a kanyarok nem zavarják különösebben a hajók közlekedését –, viszont a töltések – mivel kisebb mederben tartják a folyót – nagyobb vízállásnál hozzájárulnak a felső szakaszok hajózhatóságához is. Florian Passetti, akit a tervek felülbírálatával bíztak meg, arra a következtetésre jutott, hogy a töltések mellett mégis szükség van az átvágásokra is a folyó felső szakaszán. 1875-ig el is készült 61 átvágás a Tokaj fölötti részen.(4)

Sokan már előre látták, hogy nem sok jóra fog vezetni, ha a folyót ennyire megregulázzák a felső szakaszon. Vedres István építész már 1830-ban megírta:

„legszomorúbb állapota lesz pedig Szegednek, hol ezen lefolyó árvizeknek éppen kapuja van, mert a töltések összeszorítása által a felső vármegyékből leszalasztott, különben hasznos, de teméntelenségével szörnyű kárt okozó elementumnak, a nagy árvíznek ellentállni lehetetlenség lévén, az amit csak talál, mindent pusztít.”(5)

Széchenyit is többen figyelmeztették, hogy baj lehet belőle, ha a felső folyásnál szabályozzák a folyót, miközben lejjebb nem készültek fel az ily módon megnövekedett vízmennyiség fogadására, de nem vette komolyan ezeket az aggályokat:

„Ha … a vízszabályozásoknál mindig alant kell kezdeni: Sibónak – melly mint tudjuk, a Szamos partján fekszik Erdélyben – sem lehetne vízbajait előbb gyökeresen orvoslani, mielőtt Gibraltárnál, mint legalantibb pontnál, nem történik valami lényeges.”(6)

A megjósolt katasztrófa be is következett: 1879-ben – az előző évek áradásainak tetőpontjaként – Szegedet szinte teljesen elmosta az árvíz. A több mint ötezer házból csupán 265 maradt épségben, és kb. 150 ember lelte halálát a habokban.(7)

A folyószabályozás ellentétes irányú károkkal is járt: mivel a folyók csupán keresztülszaladtak azokon a területeken, ahol régebben kiöntöttek, itt sokkal szárazabbá, ingadozóbbá vált a mikroklíma, mint korábban. Ennek veszélyét Széchenyi is előre látta, mikor így írt: „… a vízbajok megszüntetésének természetes sorrendje a szabályozással egybekapcsolt ármentesítés és az azt követő lecsapolás, amiket azután az öntözésnek kell betetőznie.”(8)

A csatornákkal, szivattyúkkal való öntözés viszont annyira költséges, hogy máig is problémát jelent elegendő mennyiségű vizet eljuttatni nagyobb területekre. Ezenkívül az öntözés a termőtalajban az ásványi sók feldúsulását okozza, így elősegíti a szikesedést.

Tehát láthattuk: a folyók kanyarulatainak átvágása nem csökkentette, hanem növelte az árvízveszélyt – ezt nem ellensúlyozta az, hogy valamivel nagyobb földterület szabadult fel, sem az, hogy a hajózási útvonal némileg lerövidült. A töltésezés az adott helyen csökkenti az árvízveszélyt, viszont lejjebb szintén növeli. Amennyiben sikerülne kiküszöbölni az árvizeket, ott a másik probléma: az aszály. A megnövekedett szántóföldek termékenységét így komoly veszély fenyegeti. Egyedül a hajózásnak igazán kedvező a megvalósult folyórendezési koncepció.

Az igazi megoldás: a természeté

Mi lett volna a megoldás? Csakis egy olyan jellegű szabályozás, ami a természet törvényeit veszi figyelembe, azokat használja fel az emberiség javára. Az olyan kísérletek, amelyek szembe akarnak szállni ezekkel, a természet „tökéletesítését” tűzik ki célul, nem vezethetnek eredményre, hiszen az ember nem láthatja át a természet alkotóelemeinek sokszálú összefüggéseit.

Ha visszatekintünk a múltba, láthatjuk, hogy a XVII. századig bezárólag a part menti lakosság harmóniában élt a Tiszával. Az áradások ellen a víz szétterítésével, az elmocsarasodás ellen pedig visszavezetéssel védekeztek.(9)

A folyó árterülete és a halastavak értékesebbek voltak, mint a szántóföldek. Messze földön híres volt a Tisza-völgy gazdag halállományáról. Edward Brown angol orvos 1677-ben megjelent könyvében ezt írja:

„A Tisza halbőség tekintetében a legelső egész Európában, vagy ha szabad mondani az egész világon… A Bodrog folyó, amely Tokaj közelében ömlik a Tiszába, szintén annyira haldús, hogy a lakosság állítása szerint nyáron, sekély vízállás mellett, a sok haltól megdagad…”(10)

Az árterületek kiválóan alkalmasak voltak állattenyésztésre, hiszen a lassan visszahúzódó vizek nyomán az állatállomány mindig friss legelőhöz jutott. A magasabb, árvízmentes helyeken – amelyek annak idején jóval nagyobb területeket jelentettek, mint a folyószabályozás után – voltak a települések, a kertek, szőlők, gyümölcsösök, szántók.(11)

Mi az oka hát annak, hogy a XVII-XVIII. századtól kezdve gyakorivá váltak a lakosságnak súlyos károkat okozó, nagy árvizek?

Az árvizekért, az egyre nagyobb területek elmocsarasodásáért nem a természet, hanem az ember a felelős! Elsősorban a XII-XIII. században megindult, egyre nagyobb méreteket öltő erdőirtás a Kárpátok bércein, a vízimalmok tömeges építése, valamint egyes földesurak gátépítő munkálatai járultak hozzá az árvizekhez.(12)

A fák tömeges kivágásának oka egyrészt a faszén, másrészt az irtásföld iránti kereslet megnövekedése volt. Ezt, mint problémát, Széchenyi is jól látta:

„Sokan a Tiszavölgy mindinkábbi elaljasodását legfőkép az erdők általjános elpusztulásának tulajdonítják, mellyhez képest a meztelen hegyekrül leszakadozó föld és porond mind erősebben betöltené a lapályban folyó és alig hömpölygő vizek medreit. Ebben alkalmasint igazuk van.”(13)

A földesurak – akik igyekeztek minél több drágán eladható gabonát termelni – gátakat emeltek annak érdekében, hogy a saját birtokukat kerülje el a víz, nem törődve azzal, milyen hatással lesz ez a folyó alsóbb részeire.

„… az eddigi, jobbára felszínes, félszeg s minden összefüggés nélküli gyógyászkodás – írja Széchenyi –, ha kiváltságilag tán hajtott is egy-egy kikülönböztetett határnak némi hasznot, egyetemes Tiszavölgy bajait nemhogy kisebbítette volna, hanem még jóval nevelte is.”(14)

A gabonatermelés emelkedésével megszaporodtak a vízimalmok is. A malomgátak akadályozták a víz rendes folyását, megakasztották az uszadékfát, így az árvizek komoly veszélyforrásaivá válhattak.

Ezeket a problémákat természetesen ki lehetett volna küszöbölni az eredetihez hasonló állapot visszaállításával is, kikerülve a túlzott beavatkozással járó veszélyeket. Volt is olyan elképzelés – Beszédes József nevéhez kötődik –, miszerint egyes területek elárasztásával kellene védekezni az árvizek ellen. Ez viszont nem felelt meg a befolyásos, pénzes rétegek igényeinek, akik a lehető legnagyobb területen akartak gabonát termeszteni. Azok a szegény emberek, akik a tavakból, lápokból, mocsarakból éltek, hiába tiltakoztak a drasztikus folyórendezések ellen.

A kapitalizmus kibontakozása idején nem is történhetett volna máshogy a Tisza-szabályozás, mint ahogy történt. Egyrészt, mivel úgy gondolták, hogy az ember képes „kijavítani” a természet „hiányosságait”, s a problémák csupán a kezdeti tökéletlenségekből adódnak; másrészt, mivel a jelentős anyagi haszonnal kecsegtető megoldás vált vonzóvá.

A könyezetpusztító kapitalizmus

Ma már tudjuk, hogy a Széchenyi által szorgalmazott, illetve vezetett „természetátalakító” akciók, a technikai vívmányok behozatala, a kapitalizmus alapjainak megteremtése nem volt egyértelműen pozitív változás, hiszen ezzel szükségszerűen elkezdődött az a környezetpusztítás is, aminek a mai kor embere egyre inkább szenvedő alanyává válik. A pénz, a tőke megjelenésével felébredt az emberekben a vagyongyűjtés olthatatlan vágya, és ez felborította azt a harmóniát, ami addig fennállt az ember és a természet között. Az ember nem óvta tovább a jó termőföldet, az állatállományt – legfőbb értékké a tőke vált. (Természetesen nem szabad azt hinnünk, hogy egy olyan változás, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet Magyarországon, Széchenyi személyén múlott. Amennyiben nem Széchenyi, jórészt a magyar arisztokráciából toborzott részvényeseivel teszi meg az első lépéseket a kapitalizmus felé, talán ugyanez külföldi tőkével zajlott volna le, ami Magyarország félgyarmati sorba süllyedését jelentette volna.)

Sajnos, máig sem sikerült megszabadulnunk a csábítástól, hogy a nyugati – látszólag könnyebb – életstílust próbáljuk elérni. Miközben erre törekszünk, tönkremennek folyóink, termőföldjeink, ivóvizünk. Manapság már egyre nyilvánvalóbb, hogy a technikai eszközök mérséklet nélküli használata, a természeti kincsek elherdálása életfeltételeinket szünteti meg, így az öngyilkossággal egyenértékű.

A múltbeli események és következményeik sok tanulságot kínálnak számunkra. Sokszor láthattuk, hogy súlyos károkat okoztak azok a törekvések, amelyek figyelmen kívül hagyták a természet törvényeit. Fontos lenne, hogy most, amikor egyre súlyosabb környezeti problémákkal küszködünk, ne kövessük el újra és újra ugyanazokat a hibákat. Rá kell jönnünk,hogy az emberiség számára a legnagyobb haszon, ha sikerül megteremtenie a túlélés feltételeit!

Jegyzetek:

1. Gr. Széchenyi István (1846): Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg
2. Széchenyi Kiss Jánoshoz intézettlevele – Csorba László (1991): Széchenyi István. Officina Nova, Budapest
3. Dr. Deák Antal András: Széchenyi István szemleútja a Tiszán, tárgyalásai a Tiszavölgyben(Széchenyi és a Tisza-völgy rendezése – Magyar Hidrológiai Társaság, 1991)
4. Eiben Endre: A Felső-Tisza túlfejlett kanyarulatainak szabályozása,ezek tapasztalatai (Széchenyi és a Tisza-völgy rendezése)
5. Molnár Géza: Folyószabályozás régen és ma (Öko, 1991. március)
6. Gr. Széchenyi – i.m.
7. Péter László (1986): Szeged – Panoráma kiadó
8. Gr. Széchenyi – i.m.
9. Molnár – i.m.
10. Dr. Dunka Sándor: A Tisza-völgy vízi története a szabályozásokmegkezdéséig (Széchenyiés a Tisza-völgy rendezése)
11. Szigyártó Zoltán: A fok-gazdálkodás és az ármentesítés(Öko, 1991. október)
12. Molnár – i.m.
13. Gr. Széchenyi – i.m.
14. Gr. Széchenyi – i.m.

Mikola Klára