Buddhista jellemtipológia

Az i. e. VI. században alapított buddhizmus az i. e. IV. század közepétől kezdett iskolákra tagozódni. A korai buddhizmusnak, amelyet a későbbi mahájána (nagyszerű eszköz) buddhizmus becsmérlően hinajánának (kisszerű eszköznek) nevez, körülbelül harminc iskolája közül ma csak egyetlen virul, és őrzi eleven hagyományait, a Ceylonban, majd Délkelet-Ázsiában elterjedt theraváda, az “idősbek útja”.

Számottevő szövegemlék is csupán egyetlen másik hinájána iskolából, az egykor Kasmirban és Pandzsábban honos szarvásztivádából maradt fenn, részben szanszkrtul, de főleg kínai és tibeti fordításban. Ám a theraváda iskolának szinte teljes szöveggyűjteménye maradt fenn egy ind nyelven, a pálin. A páli nyelv úgy viszonyul a szanszkrthoz, mint a román nyelvek a latinhoz; Buddha korában a nép beszélt nyelveinek egyike lehetett. Ma holt nyelv, csak a theraváda buddhizmusban használják, mint a katolikus egyházban a latint. Ceylonban, Burmában, Thaiföldön, Kambodzsában a helyi írások betűivel írják a pálit, de az európai olvasó – elsősorban a Pali Text Society jóvoltából – latin betűkkel nyomtatott kiadásokban is elérheti a fontosabb szövegeket.

A páli nyelvű buddhista szövegek kanonikus tára, A hármaskosár , mint neve is jelzi, három gyűjteményt foglal magába: A fegyelmezés kosarában a szerzetesi szabályokat, A vezérfonalak kosarában Buddha tanítóbeszédeit, A kiemelt eszmék kosarában pedig a buddhista skolasztikát. Ez utóbbi a tan filozófiai és pszichológiai elemzése, rendszerezése, meglehetősen száraz, személytelen formában. Csak az i. e. első századtól jelennek meg számontartott szerzők egyéni szövegértelmezései és tanulmányai. A legjelesebb theraváda kommentátor a IV. század végén és az V. század elején élt Buddhaghósza. Főműve, A tisztulás útja, a páli nyelvű buddhizmus teljes és mesteri összefoglalása egy kötetben. (A páli szöveg több mint hatszáz oldalt tesz ki a Harward Egyetem kiadásában.) Itt találjuk a legfigyelemreméltóbb buddhista jellemtipológia kifejtését is. Ahogy a buddhista tanítás “tutaj csupán az átkeléshez, amit nem kell tovább cipelni a túlparton”, úgy ez a buddhista tipológia sem egy örök és általános érvényű elméleti rendszer igényével készült, csupán meditációs mesterek gyakorlati kalauza, hogy azok tanítványaik egyéniségének megfelelő meditációs témákat választhassanak.

Különféle típusok

Buddhaghósza hatféle karaktert különböztet meg aszerint, hogy mi a jellem belső mozgatóereje: az érzékiség, az utálat, a mulyaság, a hit,a megértés és a képzelgés típusait.

Ezután kettesével párhuzamba állítja őket:

“Akit a hit vezérel, rokon azzal, akit az érzékiség vezérel; jellemvonásaik hasonlatosak, mert az érzéki emberben felülkerekedik a hit, midőn üdvöset cselekszik. Míg az érzékiség káros módon bizalmas és nehezen tántorítható, addig a hit üdvös módon az. Míg az érzékiség az élvezeteket keresi, addig a hit az erényességet. Míg az érzékiség nem hagy fel azzal, ami ártalmas, addig a hit nem hagy fel azzal, ami áldásos.”

“Akit a megértés vezérel, rokon azzal, akit az utálat vezérel; jellemvonásaik hasonlatosak, mert az utálkozóban felülkeredik a bölcsesség, midőn üdvöset cselekszik. Míg az utálat káros módon bizalmatlan és tárgyához ragaszkodó, addig a bölcsesség üdvös módon az. Míg az utálat nemlétező hibákat keres, addig a bölcsesség valódiakat. Míg az utálat magukat a lényeket ítéli el, addig a bölcsesség csak a késztetéseiket.”

“Akit a képzelgés vezérel, rokon azzal, akit a mulyaság vezérel; jellemvonásaik hasonlatosak, mert a mulyában gyakran merülnek fel aggályos képzetek, midőn törekszik, hogy üdvös állapotot keltsen magában. Ahogy a mulyaságot nyugtalanítja a kuszasága, úgy a képzelgést is a különféle lehetőségek kieszelése. Ahogy a mulyaság tétova a felületessége miatt, úgy a képzelgés is léha ábrándjai miatt.”

Az érzékiség, az utálat és a mulyaság hármasa gyakran előfordul a kánonban is, bár nem jellemtípusokként, hanem mint a három “káros gyökér”:

“Az embert gerjeszti az érzékiség, dühíti az utálat, vakítja a mulyaság: eluralják és megháborítják; így romlásba dönti maga magát, vagy mást, vagy mindkettőjüket, s szívében csak fájdalmat és keserűséget tapasztal.”

Maga Buddhaghósza is megjegyzi, hogy “a jellemek felismerését szolgáló útmutatások nem maradtak ránk teljességükben sem a szövegekben, sem a kommentárokban, csupán egyes tanítómesterek vélekedésén alapulnak.” A “káros gyökerek” alkalmazása a jellemtípusok meghatározására mégsem volt esetleges, hiszen eredeti megfogalmazásuk minden bizonnyal negatív embertípusok megfigyelésén alapult. A hit, a megértés és a képzelgés későbbi hozzáadás, hogy ezekkel az új ellentétpárokkal a pozitívabb beállítottságú személyeket is be lehessen sorolni. A hit és megértés esetében ez sikerült, de már a mulyaság ellentéte, a képzelgés meglehetősen rosszalló. A thai buddhizmus egyik legnagyobb egyházatyja, Vadzsiranyánavarórasza (1859-1921) még a hitnek és a megértésnek is ilyen negatív színezetet ad. A hit szerinte a mulyasághoz hasonlóan az intelligencia hiányát jelzi.

“A megértés sem mindig előny. Ha túlzott, lehet olyan teher, amely kellő szellemi magatartás hiányában, vagy helytelen tudásra építve a szélsőségesen hamis nézetek szakadékába húzza az embert.”

Érthető ez az elmarasztalás, hiszen a buddhizmus a magasztalást egyedül a buddháknak, azaz a megvilágosultaknak tartja fenn.

Buddhaghósza A tisztulás útjá-ban más jellemtipológiákra is utal, amelyek vággyal, büszkeséggel, téves nézetekkel jellemezhető típusokat is ismernek. De ez előbbi kettő szorosan kapcsolódik az érzékiséghez, a téves nézetek pedig a mulyasághoz – mondja Buddhaghósza –, megkülönböztetésük tehát indokolatlan. Buddhaghószának ez a megjegyzése tudatja velünk, hogy egyéb tipológiai rendszerek is kialakultak a páli buddhizmusban, hiszen mindössze még egy tipológiával foglalkozó szövegemlék maradt fenn: A szabadulás útja, ez is csak egy VI. századi kínai fordításban. Szerzője – Upatissza – nem azonosítható (számos Upatisszát ismerünk), de Buddhaghósza idézi és vitába száll vele A tisztulás útjá-ban, tehát nála korábbi. Upatissza ugyanezt a hat alaptípust határozza meg, de egyeseket összeköt egymással, és további nyolc vegyes típust is felsorol. Buddhaghósza Upatissza szemére veti, ha már figyelembe vesz kombinációs lehetőségeket, még több vegyes típussal (összesen hatvanhárommal) kellene foglalkoznia, az egyszerűség kedvéért jobb az eredeti hatnál maradni, bár az átmeneti típusok létezésével számolni kell. Egyébként Buddhaghósza és Upatissza mind rendszerében, mind megfogalmazásában egyezik. Valószínűleg egyikük sem tényleges alkotója ennek a tipológiának, hanem mindketten egy IV. századnál jóval régebbi közös hagyományból merítenek.

A jellemtípusok felismerése

Buddhaghósza öt szempontot sorol fel: “Miről ismerszik meg az érzéki, az utálkozó stb. ember? 1. A testtartásáról (járás, állás, ülés, fekvés), 2. a tevékenységéről, 3. az evéséről, 4. a pillantásáról, 5. a lelkivilágáról.” Majd így írja le őket:

1) “Az érzéki ember, ha szokott módon jár, kimért, lassan és egyenletesen teszi le a lábát, egyenletesen emeli fel, s léptei ruganyosak. Az utálkozó úgy jár, mintha ásni akarna lábujjaival, fürgén teszi le a lábát, fürgén emeli fel, s a léptei csoszogóak. A mulya aggódva jár, tétován teszi le a lábát, tétován emeli fel, s a léptei hirtelenkedőek. Ha áll, az érzéki típus magabízónak és megnyerőnek látszik, az utálkozó merevnek, a mulya zavartnak. Ülésnél hasonló a helyzet. Az érzéki takarosan és sietség nélkül veti meg az ágyát, lassan fekszik le rá, összetekeredik és békésen alszik el; ha felébresztik, nem serken fel mindjárt, késlekedve válaszol, mint aki vonakodik. Az utálkozó akárhogy és sebtében veti meg az ágyát, leveti magát rá és összeráncolt homlokkal alszik el; ha felébresztik, felugrik és úgy válaszol, mint akit megsértettek. A mulya sután veti meg az ágyát és jobbára hasonfekve alszik, szétterpesztett kézzel-lábbal; ha felébresztik, mordul egyet és lomhán kel fel.”

2) “Söpréskor az érzéki hozzáértéssel fogja meg a söprűt, tisztára és egyenletesen söpör, sietség nélkül, vagy anélkül, hogy szétszórná a homokot, mintha virágokat teregetne szét. Az utálkozó erélyesen ragadja meg a söprűt, sebbel-lobbal söpör, nem is tisztára, nem is egyenletesen, éktelen zajt üt és mindkét oldalon felveri a homokot. A mulya lazán tartja a söprűt, sem tisztára, sem egyenletesen nem söpör, csak kavarja a homokot, ahol éri. Ahogy a söprésben, úgy minden tevékenységében, legyen az ruhamosás vagy festés stb., az érzéki ügyes, kecses, egyenletes és gondos; az utálkozó kapkodva, mereven és egyenetlenül dolgozik; a mulya pedig nehézkes, balog, egyenetlen és határozatlan. Az érzéki magabiztosan viseli a csuháját, sem túl szorosan, sem túl lazán, s köröskörül egyformán takarja testét. Az utálkozó túl szűken hordja, anélkül, hogy köröskörül egyformán fedné be magát. A mulya pedig lazán és rendetlenül öltözködik.”

3) “Az érzéki a zamatos és édes ételt kedveli, evés közben nem túl nagy, gömbölyded falatokat formál (Dél-Ázsiában kézzel esznek az emberek), lassan eszik, odafigyel az ételek ízére és örömmel tölti el, ha valami jóízűt lel a kolduscsészéjében. Az utálkozó a csípős és savanyú ételeket kedveli, sietősen eszik, teletömi a száját és nem figyel az étel ízére; ha valami rosszízűt lel a kolduscsészéjében, bosszankodik. A mulyának nincs kifejezetten kedvenc étele, evés közben az apró, szögletesre sikerült falatokból visszaejt morzsákat a csészéjébe, össze-vissza keni a száját, míg gondolatai el-elkalandoznak.”

4) “Ha az érzékinek kicsit is megtetszik valami, azt hosszasan nézegeti, mint akit elbűvöltek, megragadja benne a jelentéktelen erényeket is, de nem figyel fel a valódi hibákra sem; amikor tovább indul, sajnálkozva fordul el, mintha nem szívesen válna meg tőle. Ha az utálkozónak kicsit visszatetszik valami, azt futólag nézi csak meg, mint aki belefáradt, megragadja benne a jelentéktelen hibákat is, de nem figyel a valódi erényekre sem; mikor tovább indul, sajnálkozás nélkül fordul el, mintha szívesen válna meg tőle. A mulya mindenben másokhoz igazodik: ha hallja, hogy mások csepülnek valamit, ő is csepüli, ha hallja, hogy mások dicsérnek valamit, ő is dicséri, de tulajdonképp közönyt érez magában – a nemtudás közönyét.”

Miután a hit rokon az érzékiséggel, a megértés az utálattal, a képzelgés a mulyasággal, az általuk uralt jellemtípus testtartása, tevékenysége, evése, pillantása is hasonló. Ezért Buddhaghósza csak a lelkiviláguk tárgyalásánál veszi őket külön sorra:

5) “Az érzéki embernél gyakran találkozunk olyan jellemvonásokkal, mint az álnokság, a csalfaság, a büszkeség, a sóvárgás, a becsvágy, az elégedetlenség, a cifrálkodás, a hiúság. Az utálkozóra jellemző a harag, a gyűlölet, a becsmérlés, a zsarnokoskodás, az irigység, a fösvénység. A mulyára pedig a tespedés, bárgyúság, az izgalom, az aggódás, a tanácstalanság, a csökönyös ragaszkodás. Annál, akit a hit vezérel, gyakran találkozunk olyan jellemvonásokkal, mint a bőkezűség, a szent emberek tisztelte, az igazságkeresés, az ujjongás, az őszinteség, a tisztesség, a bizalom abban, ami bizalomkeltő. Annál pedig, akit a megértés vezérel, gyakori a nyájasság, a jó barátságok ápolása, a mérsékletes evés, a figyelmesség és a tapintat, az éberség, a felháborodás azon, ami felháborító, a bölcs törekedés. Annál pedig, akit a képzelgés vezérel, a szószátyárság, a társaságkedvelés, a hasznos gyakorlatok elunása, az állhatatlanság, az éjjeli füstölgés (=kitervelés) és a nappali fellángolás (=nekifogás), a csapongás.”

Buddhaghósza szerint legjobb, ha egy tanítómester rendelkezik a gondolatolvasás képességével – ez az öt bűverő egyike, amelyre a koncentráció gyakorlásával tehet szert –, de ha nem, figyelje meg alaposan és kérdezze ki tanítványait. Annál is inkább körültekintőnek kell lennie – mondja –, mert például az utálkozó is viselkedhet úgy, mint az érzéki, ha odafigyel arra, amit csinál. Ezenkívül a vegyes típusok magatartása sem határozható meg egyértelműen.

A meditáció témái

A buddhista szerzetesség valóban lehetőséget ad a tanítvány alapos megismerésére. A fiatal szerzetesek rendszerint egy tanítómester köré gyűlnek, életük állandó vándorlás, csak az esős évszak hónapjaiban tartózkodnak egy helyben. Tulajdonuk nem lehet más, csak három sárga lepelből álló csuhájuk, kolduscsészéjük, egy borotva, egy tű, egy vízszűrő. Élelmüket koldulással szerzik és déltől másnap hajnalig kötelesek koplalni. A nincstelenség, az otthontalanság, az önmegtartóztatás mind arra szolgál, hogy legfontosabb tevékenységüknek, az elmélkedésnek élhessenek. Kivéve az esős évszakot, egyfajta mozgó pszichológiai laboratórium ez, ahol a pszichológus (a mester) éveken át ép és egészséges kísérleti alanyokon (a tanítványain) mérheti le meditációs módszerei hatékonyságát. Miután a mester megismerte tanítványa jellemét, sor kerülhet a káros vonások ellensúlyozására, megváltoztatására. Segíthet ebben az életkörülmények gondos megválasztása: a hajlék, a ruházat, a kolduscsésze, az utak, a falvak, az emberek, az étel, a testtartás – de mindenekfölött a megfelelő meditációs téma.

“Az érzéki jellemnek felmosatlan küszöbű hajlék való, egyszintű a talajjal, mint egy kiugró szikla alja, egy szalmából vagy lombból tákolt kunyhó stb., mely piszkos, denevér-lakta, düledező, szertelenül magas, vagy túlságosan alacsony, környezete sivár, oroszlán, tigris stb. fenyegeti, sáros, göröngyös ösvény vezet hozzá, az ágyban és a székben nyüzsögnek a férgek; rút és bajos, undort szít, hacsak ránéz az ember. Számára az a megfelelő alsó és felső csuha, aminek feslett a szegélye, körös-körül szálak lógnak ki belőle, durva tapintású, mint a kendervászon, szennyes, súlyos, hogy nehezére essék viselni. Kolduscsészének megfelel egy csúf, éktelenül toldozott-foldozott agyagcsésze vagy nehéz és otromba vascsésze, étvágyrontó, mint egy koponya. A megfelelő út, amerre alamizsnáért vándorol, zord, elhagyatott és rögös. A megfelelő falu, amelyet alamizsnáért felkeres, olyan, ahol az emberek csak akkor hívják: »Jer, Tisztelendő Úr!«, mikor üres kolduscsészével készül távozni, mert egyetlen családtól sem kapott alamizsnát. S olyan mellékesen látják el kásával és rizzsel, mintha tehenet hajtanának az istállóba. Szolgálatára rabszolgák vagy visszataszító, nyomorult cselédek valók, akik piszkos ruhában járnak, rossz-szagúak és undort keltenek, akik olyan gorombán mérik a kását és a rizst, majd hogy nem hozzávágják. A megfelelő fajta kása, rizs és szilárd étel szegényes, utálatos, kölesből, tört rizsből stb. készült, áporodott író, megsavanyodott kása, fonnyadt zöldségből főzött mártás, vagy bármi, ami pusztán a gyomor megtöltésére jó. Megfelelő testtartás a számára az állás vagy a járás.”

“Az utálkozó jellemnek egy sem túl magas, sem túl alacsony hajlék felel meg, árnyékkal és vízzel, arányos falakkal, pillérekkel és lépcsőfokokkal, kidolgozott szegélydíszekkel, rácsokkal, színes festményekkel, egyenletes, sima, puha padlóval, ékes virágfüzérekkel, egy tarka ágysátorral…Az ágyat és széket szépen terített, tiszta, tetszetős huzatok borítják, árad belőlük a virágok és illatszerek illata, s az otthonos kényelem boldoggá és derűssé teszi az embert, hacsak rápillant. A hajlékhoz vezető út biztonságos, tiszta, sima és megfelelően kiépített. Legjobb, ha a hajlék berendezése nem túl zsúfolt, nehogy búvóhelyre találjanak a férgek, bogarak, kígyók és patkányok, ezért elég egy ágy és egy szék. Alsó és felső csuhának bármilyen elsőrendű anyag megfelel: kínai kelme, szomára gyolcs, selyem, finom pamutszőttes, finom lenvászon, akár egy, akár kétrétegű, igen könnyű és szépen festett, színtiszta, szerzeteshez méltó. A megfelelő kolduscsésze vasból készül, formás, mint egy buborék, csiszolt, mint egy drágakő, makulátlan és színtiszta, szerzeteshez méltó. A megfelelő út, amerre alamizsnáért vándorol, veszélytelen, sima, kellemes, a falvakhoz sem túl közel, sem túl messze. A megfelelő falu, amelyet alamizsnáért jár, olyan, ahol az emberek úgy várják: “Most jő a mi Urunk!”, széket készítenek egy fellocsolt, felsöpört helyre, elémennek köszönteni, átveszik a kolduscsészéjét, bevezetik a házba, leültetik az előkészített székre és gondosan, saját kezűleg szolgálják ki. Szolgálatára jó megjelenésű, megnyerő, tisztárafürdött, bekent, tömjénnel, virággal szagosított, színes, tiszta, szép kelmébe öltözött emberek valók, akik gonddal végzik el teendőiket. Kásának, rizsnek és szilárd ételnek megfelel, aminek van színe, szaga, íze, tápláló ereje, étvágygerjesztő, elsőrendű minden tekintetben és igényeit kielégíti. A megfelelő testtartás a fekvés vagy az ülés.”

“A mulya jellemnek olyan hajlék való, ahonnan nyílt a kilátás, széttekinthet a négy égtáj felé ülés közben is. Ami a testtartást illeti, a járás megfelel. A többi ugyanaz, mint az utálkozó jellemnél.” (Közbevetőleg érdemes idézni néhány kiegészítő megállapítást Upatissza művéből, A szabadulás útjából: “A mulya viselheti azt a csuhát, eheti azt az ételt, járhatja azt a falut, ami épp adódik számára.” A fontos az, hogy “tanítómestere közelében éljen és hagyatkozzon reá. Az érzéki emberben a kívánatos dolog kelti fel a hitet. Az utálkozó emberben a visszataszító. A mulyában pedig a nem-vizsgálódás.”)

“A hit által vezérelt jellemnek megfelel minden útmutatás, ami az utálkozóra vonatkozik.

A megértéstől vezéreltnek minden alkalmas a hajlékot és a többit illetően.

A képzelgés által vezéreltnek az olyan hajlék nem megfelelő, ahonnan nyílt a kilátás, és ülés közben széttekinthet a kertekre, ligetekre, tavakra, ahonnan kellemes a távlat, a falvak, a városok, a vidék látványa, a hegyek kék derengése, mert elősegítik a képzelet csapongását. Így hát olyan hajlékban lakozzon, mint egy erdő-takarta mély barlang…Az egyebek, mint az érzéki jellemnél.”

De az érzékiség, az utálat, a mulyaság és egyéb rossz tulajdonságok, szokások kiirtása egész a tudattalan gyökerekig nem oldható meg csupán a környezet megfeleltetésével, az igazi küzdelem belül zajlik. A buddhista meditáció ezt kétféle úton próbálja elérni: a lelki nyugalom megteremtésével és a tisztánlátás megteremtésével. Az előbbi tulajdonképpen figyelem összpontosító gyakorlatokkal alkalmassá teszi az elmét az utóbbira, az elmélyült vizsgálódásra.

A tisztulás útja negyven meditációs témát sorol fel, amely a koncentráció tárgya lehet:

Tíz körlet: föld, víz, tűz, szél, kék, sárga, vörös, fehér, fény, zárt tér.

Tíz förtelem: felpuffadt hulla, foltos hulla, oszlásnak indult hulla, felmetszett hulla, szétmarcangolt hulla, szétfoszlott hulla, feldarabolt és szétfoszlott hulla, véres hulla, féregette hulla, csontváz.

Tíz felidézés: a Megvilágosult (Buddha), az Eszme, a Közösség, erényesség, adakozás, dévák (tündöklő égi lények), halál, a test harminckét arculata (haj, szőr, köröm, fog, bőr, hús, ín,csont, csontvelő, vese, szív, máj, rekeszizom, lép, tüdő, bél, bélfodor, gyomor, ürülék, epe, köpet, genny, vér, verejték, háj, könny, faggyú, nyál, takony, ízületi savó, húgy és agyvelő), légzés, béke.

Négy fölséges lakozás: szeretet, könyörület, együtt-örvendés, elfogulatlanság.

Négy alakzatmentes állapot: végtelen tér, határtalan tudat, semmi, sem észlelés sem nem-észlelés.

Az étel undorító voltának észlelete.

A négy elem (föld, víz, tűz, szél) meghatározása.

Ezek között csak két olyan meditációs téma van, amely mindig és mindenkinek üdvös: a szeretetről és a halálról való elmélkedés. A többi csak bizonyos egyéneknek, bizonyos körülmények között jó. Az érzéki jellemtípusnak a tíz förtelem vagy a test harminckét arculatának szemlélése való. Az utálkozónak a négy fölséges lakozás, vagy a négy szín-körlet. A mulyaság és képzelgés vezette jellemtípusnak a ki- és belégzésük figyelése. A hittől vezérelteknek az első hat felidézés, a megértőnek pedig az elmélkedés a halálról, a békéről, az étel undorító voltáról, vagy a négy elem meghatározása. A többi körlet és a négy alakzatmentes állapot mindegyik jellemnek megfelelő meditációs téma, azzal a fenntartással, hogy a mulya terjedelmes körletre koncentráljon, “egy gabonarostáló kosár méretűre, vagy legalábbis egy csészealjnyira”, mert korlátozottabb térben könnyen összezavarodik. A képzelgéstől vezéreltnek pedig éppen ellenkezőleg, kisebb körlet való, mert egy terebélyes tárgy a képzelet csapongására ad alkalmat.

Ami pedig a gyakorlatot illeti, a theraváda meditáció mesterei mindig csak néhány, bárkinek megfelelő meditációs témát ajánlottak, leggyakrabban a légzés figyelését.

A buddhizmus a jellemtipológiának legfeljebb átmeneti és korlátozott szerepet szánhat, hiszen célja eleve a tipizálhatatlan teljes ember kibontakoztatása.

Felhasznált irodalom:

Anuruddha, Abhidhammattha Sangaha: A Manual of Abhidhamma, ed., trnsl. Narada Buddhist Publication Society, Kandy, 1968, 384-395. p.
Anuruddha, Compendium of Philosophy, trsl. Shwe Zan Aung, rev. C.A.F. Rhys Davids. Pali Text Society, London, 1910. (reprint 1967), 203-305. p.
Buddhaghosa, The Six Types of Persons, trsl, E. Conze, In: Buddhist Scriptures,Penguin Books, Harmondsworth, 1959, 116-121. p.
Buddhaghosa, The Path of Purification, trsl. Nyanamoli A. Semage, Colombo, 1964 (2nd ed.) 102-111. p.
Buddhaghosa, The Path of Purity, trsl. Pe Maung Tin. Pali Text Society, London, 1922-31. (reprint 1971),118-128. p.
Buddhaghosa, Visuddhimagga, ed. H.C. Warren, rev. Dh. Kosambi. Harward University Press, Cambridge, 1950, 82-89. p.
Buddhaghosa, Der Weg zur Reinheit, übs. Nyanatiloka,Verlag Christiani, Konstanz, 1975. (3Auflage) 122-131. p.
Dhammaratana, U., Guide Through Visuddhimagga, Maha Bodhi Society, Varanasi, 1964, 39-46. p.
Upatissa, Csie-t’o tao lun, kínaira ford. Sanghapala, Taisho shinshu daizokyo, Taisho issaikyo kandokai, Tokyo, 1924-34. Vol.13. No.1648. III. ch.6.)
Upatissa, The Path of Freedom, trsl N.R.M. Ehara, Soma, Kheminda. D. Roland D. Weerasuria, Colombo, 1961, 54-61. p.
Vajiranana, P., Buddhist Meditation in Theory and Practice. M.D. Gunasena, Colombo 1962, 108-111.p.
Vajirananavarorasa, Dhamma Vibhanga (Numerical Sayings of Dhamma), Part II. Mahamakut Buddhist University, Bangkok, 1970, 102-103. p.

Terebess Gábor

1993/14