Vína

Bharata Muni (i.sz. I-III. század), a legendák övezte ókori indiai bölcselő Nátja-sásztra című esztétikai alapművében olvasható a legrégebbi dramaturgiai értekezés a művészetek szinte valamennyi ágáról, így a zene művészetén belül a vínáról is.


A vína eredete a védikus időkig nyúlik vissza. A szanszkrt nyelvű himnuszok a „szthira-vína”, egy, a szellő által megzendült hangszer kísérte kórussal szólaltak meg. A délindiai bharat natjam táncosok ma is szangítamot, azaz hangszerekkel és énekkel kísért táncot adnak elő, amit a vína meditatív melódiái kísérnek, a bokaperecek elmaradhatatlan csengése, valamint a nádaszvaram fuvola, a mrdanga- és a gandzsíra dobok zengése mellett.

A ma is használatos Szaraszvatí-vína három méretű lehet: 1) a feles méretű arai-vína hétéveseknek való, 2) a háromnegyedes (mukkal) hét-tízéveseknek, míg a 3) teljes méretű muzhu-vínát tíz év felettiek és felnőttek használják. A hangszert általában két-három darabból állítják össze, az egy darabból faragott ritkaságszámba megy.

A vínát a testhez közel fogják, hasas részét jobb felől, az ívelt „sárkány”-t bal felől tartják. A jobb kéz ujjaival pengetik a húrokat, a bal kéz hüvelykujjával irányítják a vína mozgását, míg a többi ujjak a húrokat fogják le.

A vína jellegzetes rezonátora a húrtartó láb felőli félgömb, másik, alig kisebb rezonátora pedig a fogólap felső végén a négy húrfeszítő kulcs tövében ezüstzár csappantyúval fedett tökhéj palack. Részei jól követhetőek a sematikus rajzon.

A vína az indiaiak számára segítséget nyújt a transzcendens meditációhoz a náda-jóga, azaz a hang-jóga útján, ami szó szerint a hangrezgés révén történő összekapcsolódás az imádott Istennel. Ez a hang-transz segíti a kimondhatatlan érzelmekben való elmélyülést. A transzállapot elemei az érzelem, amit a hangmagasság (szvara) jelez, valamint az érzelmi viszonyrendszer (rasza) és az érzelmi árnyalat (bháva). Mindezeket az indiai zene összekapcsolja, s behunyt szemünk előtt érzelmi síkon „csendesedik le az elme Isten elfogadására” – ahogyan azt a bharat natjam szakértői megfogalmazzák. A zene, a tánc és a hangszer is az átszellemülés, a lelki utazás eszköze, elősegítője. Ez a misztikus jelentéshordozás rendszerint a vína első és egyben alaphangján indul időtlen lassúsággal. Végtelen türelemmel körüljárva e hangot a játékos abba a meditatív állapotba viszi hallgatóját, ami elől nincs kitérés, ami elvezet a csak zenével kifejezhető súlytalanságba.

A vína nemcsak Szaraszvatí istennőnek, hanem az istenszeretet apostoli hírnökének, Nárada ősbölcsnek is hangszere:

„A hét zenei hangot – sa, ri, gá, ma, pa, dha és ni –vínákon szólaltatják meg, eredetileg azonban a Száma-védából származnak. Nárada, a nagy bölcs olyan hangokat szólaltat meg, amelyek a Legfelsőbb Úr kedvteléseit zengik.” (Bhágavata-purána 6.5.22.)

A vína a szent fohászok ihletője is, amit szépen tükröz a XVI. századi bengáli avatár, Csaitanja életét bemutató életrajz:

„Drága Uram! Nyelvem olyan, akár a húros vína, s Te játszol rajta, így csupán azt vibrálom, ami felmerül elmédben.” (Csaitanja-csaritámrta, 2.6.132.)

Váray László,
Széchenyi István Egyetem, Győr