Dzsaltarang

A hangszer neve összetett szó: dzsal jelentése víz, tarang jelentése pedig hullámzás, lengés, ami az összhangzás hanghullámzására, vagy a hangolásra utal (például a tabla-tarang, a tabla két dobtestének egymáshoz viszonyított hangolása). Tárgyalt hangszerünk tehát rézből, bronzból, vagy égetett agyagból, esetleg porcelánból készített, behangolt vizescsészék sorozata. Indiában már az időszámítás kezdete előtt használtak vízzel teli, vízzel hangolható (udaka-vadja) csészesorozatokat – például Harappában –, amiket a játékos vékony bambuszpálcákkal ütögetve szólaltatott meg, nagyság és hangolás szerint maga köré rakva az edényeket.

A dzsaltarang hangsora nem az európai dur- vagy moll-skála szerinti; hallani pentaton és diatonikus hangolásúakat is. Amennyiben az ünnep, vagy az alkalom, amelyen a hangszert alkalmazzák, meghatározott dallamokból áll, úgy a játékos egészen speciális, saját szokásának megfelelő edénysorozatokat használ. A hosszabban hangzó (kásthá) hangzás esetén a megütött, vízzel hangolt edénykét hirtelen megmozdítva lebegő, csúsztatott glissando hangzás érhető el. Mivel a dzsaltarang értelemszerűen staccato hangokat szólaltat meg, nincs mód a finomabb hangközök (sruti) és díszítések (gamaka) alkalmazására.

A dzsaltarangot a görög kéziratok már az i.sz. IV. században említik, Malajziában és Kínában a X. századtól ismeretes, míg Indiában a XVII. századi Ahóbala indiai táncleíró Szangítapáridzsáta című összefoglaló munkájában említi a vízi zene (udaka vádja) kifejezést, ami a dobolásra, ütésre megszólaló vízzel telt tálacskákra utal.

Kialakulását és használatát tekintve az afrikai őskultúrában megtalálható a vízre borított, félbevágott, kemény héjú tökterméseken, tengeri kagylók héján dobolás gyakorlata, a kaluba vagy toncsg. Az európai őstelepüléseket kutató ásatások során is feltártak égetett edényeket, amik feltehetően vízzel hangolt edénysorra, vagy palackjátékra (bouteillophone) utalnak. A vízfelületre szorított üres féltök az ősi aztékok vízi játéka volt.

A XX. és a XXI. századi műzene színpadi-, vagy rádiójáték kísérőzenéjeként, effektek megszólaltatásában használja ki a víznek, csodálatos őselemünknek lebegő, lotyogó, hullámzó, zúgó hangjának zengését. E célra szolgál például az óceán hangját, hullámzását utánzó kétmembrános 17,5 × 60 centiméter átmérőjű geophone. A rádiózás kezdetén még a stúdiókban, mikrofonok előtt használták a ’víz hangját’, amit a flaques sonores (francia-olasz, vízfolyás, vízömlés) kifejezéssel írtak bele a partitúrákba. Vízzel használt, vagy vízbe mártott, vízzel hangolt hangszerek még a vízbe mártott gong (water-gong), vagy a vízhang (waterphone), ami vízzel töltött vasedény nyitott kürtővel és különböző hosszúságú, kiálló vastüskékkel, amiket vonóval szólaltatnak meg. A flexaton ujjnyomással hajlított acéllemez, amit gumigomb-fejjel ütnek meg, vagy vonóval szólaltatnak meg, olykor vízbe mártva is. John Cage XX. századi zeneszerző műveiben az Óceániában általánosan használt úgynevezett kagylózenét is előírja. Ez is az ősidőkbe nyúlik vissza, amikor a vízzel feltöltött óriási méretű tengeri kagylók mozgatásakor keletkező bugyogó, buggyanó hangok mellett énekeltek engesztelő imát az óceánnak holdtöltekor a parton Óceánia lakói.

A víz, mint a Föld egyik őseleme, nemcsak az élet kialakulásában és fenntartásában, hanem kultúránk teljességében (gőz, ipar, energia) is nélkülözhetetlen. Nem véletlen, hogy az áldás, az áldozat, a megszentelés, vagy a születés és temetés szertartásainak is elengedhetetlen kelléke, amit a zene mindig kitüntetett tisztelettel fogalmaz meg például a vízi zenékben, vagy a tenger mormogásának, a vihar hangjának felidézésével.

Az élet vize minden ima esszenciája és vágyálma, amit gyönyörűen fogalmaz meg a középkori Bengáliában keletkezett kinyilatkoztatás értékű életrajz, a Csaitanja-csaritámrta: „Az Úr szent neve éneklésének boldogsága olyan, akár az óceán vizének végtelensége.” (1.7.97.)

Váray László

Széchenyi István Egyetem, Győr

2009/51.