Bevezetés az indiai bölcseletbe

A Védánta-szútra, vagyis a Bölcselet csúcsának vezérfonala meghatározó mű az óind filozófiai kánonban. Jóllehet egy másik összefoglalás, a Nárada-féle Bhakti-szútra szerint értelmetlen meddő vitába bocsátkozni, „mert végtelen a nézetek különbsége, s az érvelésre alapozott egyetlen nézet sem perdöntő” (74-75.), a Védánta-szútra, illetve a hozzá fűzött magyarázatok mégis az óind logikai és exegetikai érveléstechnika csúcsait jelentik.

A védánta filozófia a klasszikus indiai darsanák, világnézeti iskolák közül a legismertebb és máig hatóan a legfontosabb.
Az indiai bölcseletben bármely filozófiai tétel megítéléséhez három alapvető forrás áll rendelkezésre, ez a praszthána-traja, a hármas viszonyítási rendszer. A felmerülő vitás kérdéseket a kinyilatkoztatás (sruti), a szent hagyomány (szmrti) és a logika (njája) alapján vizsgálják. Ezek forrásművei rendre az upanisadirodalom, a Bhagavad-gítá és a Védánta-szútra. Védánta az óind kinyilatkoztatás, a Védák betetőzését jelenti, szútra jelentése pedig vezérfonal.
A védánta kifejezés valójában az upanisadirodalmat jelöli, amit a védabölcselet ismeretelméleti részének tekintenek. Az upanisadok ontológiai és kozmológiai kérdések mellett az Abszolútum, Brahman mibenlétét és természetét, a világ eredetét és fejlődését, valamint az individuális lét problémáját, hivatását fejtegetik. Ezen belül fontos témakör az embernek a világhoz és Brahmanhoz fűződő viszonya, az átman-Brahman párhuzam, az emberlét hivatása, a lélek vándorútja, a felszabadulásra vezető módszerek valamint az üdvösség mibenlétének kérdése.
Az upanisadok nem foglalnak egyértelműen állást, a szövegrészletek alapján többféle világnézet is igazolható: absztrakt monizmus, ismeretelméleti idealizmus, nem-dualizmus, dualizmus, pantheizmus, pluralizmus, theopanizmus, politheizmus és abszolút monotheizmus. Az upanisadirodalom látszólag nem alkot egységes filozófiai tanrendszert, hanem különböző gondolati áramlatok tárháza; olvasztótégely, amelyben az egyes filozófiák, ideák elegye, ötvözete található. Éppen ezért vált szükségessé az összegzés és újraértelmezés, amit a Védánta-szútra valósított meg.
A szútra a tanrendszerek összegzésének műfaja. A Padma-purána a következőképpen definiálja a szútra fogalmát: „A szútrákban járatosak úgy mondják, a szútra a lehető legtömörebb, egyértelmű, az egyes témakörök minden lényegi aspektusát tisztázó, az adott kérdések valamennyi vonatkozását felölelő, ismétlésektől és mindenféle hibától mentes mű.”

A szútra műfaj elsőként a védákon alapuló rituális és áldozati előírások összegzéseként (srauta-szútrák, annyi, mint srutihoz, kinyilatkoztatáshoz tartozó összegzések), majd a házi szertatásokat, illetve a törvényeket és szokásokat körülíró, grhja- és dharma-szútrák formájában jelent meg. A műfaj eszmetörténeti formálódásához egyfelől az egyes témakörökben zajló filozófiai fejtegetések, viták összefoglalásának, illetve a hiányzó kérdések, témák kidolgozásának szükséglete, másfelől a tanok rögzítésének igénye vezetett. Így vált a szútrairodalom, mint vezérfonal a filozófiai diszkusszió vázlat-utalásos rendszerévé.
A szútrák általában nem tételesen kifejtett folyamatos szöveget, mint inkább aforizmákat, utalásokat közölnek, s főleg azokhoz szólnak, akik az élőszóban elhangzott viták ismeretében képesek voltak a gondolatmenet követésére. Az óind bölcselet oktatási rendszere a személyes közlésen, eszmecserén és diszkusszión alapult, melynek kiváló eszmei alapját jelentette a szútra-műfaj: a néhány szóban kódolt tételt az értelmezés során fejtették ki a tanítók. Ehhez a njája-iskola logikai eszmefuttatása adta a módszertant. A későbbi tanítványok célja sosem előd-mestereik cáfolata volt, hanem legföljebb interpretálták, kiegészítették a tant. Az összegzések, értekezések sokszor vitairat formájában születtek, amelyekben a szerző képzelt vagy valós vitapartnerével szemben fejtette ki nézeteit.

A kommentárműfajban tehát a szútra vagy vezérfonal az alapvető összegzés, melyhez értelmező magyarázatokat (bhásjákat) fűznek. (Ez a megkülönböztetés a jelen mű esetében is mérvadó: a szútrák eredeti szövege és a magyarázatok külön-külön szerzők véleményeit tükrözik.) Ismeretesek továbbá általában verses formájú, sokszor összegző célú önálló értekezések a filozófiai rendszerekről (kárikák), illetve hosszas disszertációk, kommentárok, általános megfigyelések (várttikák), amik vagy a szútrák gondolatmenetét követő, vagy önálló gondolatmenetű posztgraduális értekezések.

Lévén az egyes filozófiai iskolák többnyire pre-buddhista keletkezésűek, nem perdöntő kronológiai tény a szútráknak a nyugati indológia általi viszonylag kései keltezése, hiszen a szútrák a legtöbb esetben a már kikristályosodott eszmerendszerek összefoglalását nyújtották. A Védánta-szútra datálása ennek fényében sem egyszerű feladat. Egyes vélemények szerint lejegyzése – ami nem szükségképpen esik egybe a keletkezéssel – a Kr.u. I-II. századra tehető. Ám ennél korábbi keltezés is ismeretes. A Kr.e. IV. században élt tudós Bódhájana, illetve Rámánudzsa (Kr.u. 1017-1137) hivatkozásaiból, vagy a pre-buddhista keletkezésű Bhagavad-gítá keresztreferenciájából a Kr.e. V-IV. századi keltezés is reálisnak tűnik, amit mások évezredekkel korábbra tesznek.
A Védánta-szútra szerzőségét Bádarájana bölcselőnek tulajdonítják, akiről egyes kutatók feltételezik, hogy a Kr.u. II. században élt. Fölmerült olyan vélemény is, miszerint a jeles nyelvtantudós, Pánini (Kr.e. V. vagy VII. század) Bádarájanát Sivával azonosította. Ezzel szemben a Visnu-hívő hagyomány Bádarájanát Vjászával, a mitikus ősbölccsel azonosítja, akit isteni felhatalmazású szerzőként és Védaszerkesztőként tisztelnek.
A szakértők egybehangzó véleménye szerint Bádarájana a legrégebbi, legkorábbi upanisadokra hivatkozik – köztük a Cshándógja-, a Brhadáranjaka-, a Katha-, Taittiríja-, Mundaka-, Prasna- és Kausítaki- etc. upanisadokra – márpedig az upanisadok keletkezési korát egy hosszabban elnyúló periódusra teszik, a Kr.e. VII. századtól kezdődően.

A többi filozófiai iskola témáival – dharma, szenvedéselmélet, üdvösség stb. – ellentétben a Védánta-szútra fő témája Brahman, az Abszolútum. A szútrák egyetemes vonatkozású, örökérvényű teológiai és filozófiai elveket fogalmaznak meg, a hindu kultúrkörön messze túlmutatóan. A mű alapvetően teista, ezen belül dualista – vagyis Isten és az egyén létét összefüggésrendszerben valósként tételező – és realista nézetet tükröz. Logikája és természeti példái a kor gondolkodásának hű lenyomatát adják. A szútrák száma – szövegértelmezéstől függően – 545-564 körüli, módszertana vitairat. A szerző a tárgyalt témaköröket egy képzelt vita során felveti, ellentéziseket állít, majd általában a szútrákkal igazolja az eredeti tételt. A logikai lépések öt szintje a következő: i) állítás (visaja), ami megfogalmazza a pozitív tételt, véleményt, ii) a kétely (szamsaja) a kétség, a vitatás felsorolása, iii) az ellenvetés (púrvapaksa) az első állítással szemben ellenvéleményt fogalmaz meg, iv) a következtetés (sziddhánta) leszűri a végkövetkeztetést, míg v) az egyeztetés (szangati) – amely sokszor elmarad, illetve rejtetten fogalmazódik meg – a tárgyalt tétellel, az adott fejezettel, könyvvel, illetve az egész művel egyezteti az adott kérdést.

A szöveg hivatkozik a szánkhja- és mímámsza nézetekre, Audulómi, Kásakrtszna, Bádarí, Asmarathja vagy Dzsaimini tanaira, sőt Bádarájana önmagára – értelemszerűen a más műveiben megfogalmazott nézeteire – is utal olykor. A hagyomány úgy tartja, az említett tudósok mind Bádarájana növendékei voltak, akik egy-egy sajátságos részterület kidolgozását kapták feladatul, s akiknek munkásságát atyamesterük a szútrákban foglalt hivatkozásokkal örökítette meg, jóllehet nézeteikkel vitázott, olykor módosította következtetéseiket. Bádarájanát azonban a védánta-értelmezés legfőbb szaktekintélyének fogadják el.

A forrásként szolgáló upanisadok eklektikus voltának, valamint a szútrák tömörségének következtében nem könnyű Bádarájana eredeti álláspontjának rekonstruálása. Amennyiben elfogadjuk azonosságát Vjászával, s a Bhágavata-puránából következtetünk világnézetére, könnyebb a helyzet, de közvetlen forrásként maguk a szútrák is eligazítanak.
Az Abszolúttal kapcsolatban a legfőbb ismeretforrásnak a kinyilatkoztatást (véda), annak is ismeretelméleti részeit (upanisadok) tekinti. Tárgya Brahman, a transzcendens, a mindenség forrása, fenntartója és visszafogadója, a végső ok és cél. Mint a mindenség kiváltó és anyagi oka, szerves összefüggésben van a teremtett világgal, áthatja azt. Brahman léte valós, csakúgy, mint az individuális lelkek egyéni léte. Ezek a tudatszikrák parányi kiterjedésűek, de időben örökkévalóak. Brahman és a lelkek azonosságának vagy különbözőségének kérdését Bádarájana nem dönti el egyértelműen, inkább csak fölemlíti az idevágó nézeteket. Sem a világot, sem a lelkeket nem tekinti Brahmantól függetlenül létezőnek, sőt Brahman anyagtalan, tisztán tudati természete éppúgy elfogadható számára, mint transzcendens tulajdonságokban bővelkedő arculata.

Bár a Védánta-szútra exegetikai mű, tehát szövegmagyarázat, a szútrák tulajdonképpen sehol sem hivatkoznak egyértel¬műen az upanisadok részleteire, csupán kulcsszavak, utalások hangzanak el. A szútrák tartalma és jelentése, valamint összefüggéseik és utalásaik bonyolultak és homályosak, ezzel többféle értelmezésre is alkalmat adnak, bár a szerző saját nézeteit is kifejtette. Ezért minden iskola szabadon igyekezett érvényesíteni saját téziseit, s olyan upanisadpasszusokat választani, amik saját interpretációjuknak is megfelelnek, és a szútrák értelmével sem ellenkeznek. Bizonyos szinten túl minden interpretáció kérdése. A Védánta-szútra univerzális jellege a hindu gondolkodás pluralizmusát tükrözi, aminek igazi értékei a gondolatok és nézetek sokféleségében, a szellem szabad szárnyalásában, s a kutató ember egzisztenciális, tudati és érzelmi megnyugvásában csillannak meg.

A szútrák magyarázói között az óind gondolkodás két fő szellemi irányzatának – a monoteista-monista, személytelen létprincípium valóságát valló advaita-védántának, s a személyes istenben hívő dualista-perszonalista dvaita-védántának – a képviselőit is megtaláljuk. A legfőbb kérdés az egyéni lélek (átman) és a világszellem (Brahman) helyzete, egymáshoz fűződő viszonyuk, amiről a két fő iskola szöges ellentétben álló nézeteket fejt ki.

Feltétlenül megemlítendő az advaita-védánta iskola atyamesterének, Sankarának (Kr.u. 687, más források szerint 788-820) alapműve, a Sáríraka-bhásja, illetve az ezt követő terjedelmes magyarázó irodalom. Sankara szerint az individuális lét és a jelenségvilág is káprázat, amely a teljes tudás visszaálltával megszűnik, s így minden visszarendeződik a végső szellemi princípiumra, Brahmanra.

A Védánta-szútra további kommentálói a személyes Istent valló, Visnu-hívő vaisnava tanítómesterek voltak. Maguk a szútrák is megemlítik a bhágavata-iskolát, amely közismerten a személyes Isten iránti áhítatra helyezi a hangsúlyt. Ennek alapján a bhágavata-iskola a szútrák kortársának tekinthető, s így megelőzi a Sankara-féle személytelen értelmezést. Sajnálatos módon a tucatnyi korai vaisnava magyarázat közül egy sem maradt fenn, létükre csak utalásokból következtethetünk.
Ebben a perszonalista felfogásban az egyéni lét éppúgy valós, mint a személyes Isten abszolút léte. A tanítómesterek véleménykülönbsége az egyéni lélek s a Legfelsőbb viszonyának finomságaiban ragadható meg. Mindegyik vaisnava tanítványi lánc őrzi saját kommentárját. Rámánudzsa (1017-1137) a Srí-bhásjában összegezte magyarázatait, Madhva (1119-1198) magyarázata a Púrna-pragja-bhásja, Nimbárka mester (XIII. sz.) munkája a Páridzsáta-szaurabha-bhásja, Vallabha (1479-1531) műve a Szarvagja-bhásja, s végül a Csaitanja-féle iskola elöljáró tudósa, Baladéva Vidjábhúsan (XVIII. század eleje) a jelen Góvinda-bhásjában összegezte magyarázatait.

Baladéva a négy vaisnava iskola tanításaira alapozta magyarázatait. Sem az áhítat útját hirdető bengáli Csaitanja (1486-1534), sem közvetlen tanítványai nem foglalkoztak a Védánta interpretálásával, mivel a Bhágavata-puránát a szútrák természetes ma¬gya¬rázata gyanánt alapműként fogadták el. Ez a vélemény a kinyilatkoztatás (sruti) és a szent hagyomány (szmrti) koherenciáját tükrözi.
A XVIII. században vált szük¬ségessé, hogy egy filozófiakonferencia kihívásának eleget téve a Csaitanja-követő bengáli vaisnavák is saját ma¬gya¬rá¬zatot fogalmazzanak meg. Ennek okán a kor egyik legképzettebb vaisnava tudósa, Baladéva Vidjábhúsan írta meg e kommentárt, Góvinda-Krsna közvetlen inspirációját követve.

A mű négy könyvre (adhjája) tagolódik, mindegyik könyv négy-négy fejezetre (páda), ezek pedig tételekre (adhikarana), amik egy vagy több szútrát ölelnek fel. A tételek és a szútrák számának kérdésében megoszlanak a vélemények, a szövegértelmezéstől, tagolástól függően. Sankara 192 témakörben 555 szútrát értelmez, Rámánudzsa 156 témakörről és 545 szútráról beszél, Madhva 222 témakört és 564 aforizmát említ, míg Baladév 195 tételt és 559 szútrát magyaráz. A nagyobb egységek vonatkozásában egyetértés uralkodik.

Az első könyv a harmóniateremtés (szamanvaja) kérdésével foglalkozik, vagyis a rendkívül szerteágazó véda- és upanisad-szövegeket egységes egésszé integrálja. Tisztázza témájukat, amit Brahman kutatásában jelöl meg. A továbbiakban Brahman mibenlétéről, mint a világnak lét-, tudat- és gyönyör-természetű alapjáról értekezik, aki a meditáció végső tárgya és legfőbb célja. A második könyv témája az összeegyeztetés (aviródha) és cáfolat. Itt fogalmazódik meg az ellenvetések és a többi filozófiai iskolák kritikája, ami az összes lehetséges külső és belső ellentmondást is igyekszik eloszlatni, mert amíg a különféle iskolák tézisei nincsenek feloldva, addig a világ szerkezete nincs tisztázva, s addig nem érthető, hogy Brahman a világ alapja. A későbbiekben a lélek természetéről, tulajdonságairól és Brahmanhoz fűződő viszonyáról van szó. A harmadik könyv a lelki gyakorlatokkal (szádhana) foglalkozik, Brahman elérésének, az üdvösség elnyerésének módozatait – aszkézis, imádat, kegy, áhítat – tárgyalja. Végül a negyedik könyv a törekvések gyümölcsével (phala), a felszabadulással foglalkozik. Ismerteti, hogyan szüntethető meg a karma, s a test halála után milyen utat jár be a lélek, taglalja a fölszabadulás mibenlétét, függetlenségét, korlátait és örömének természetét.

A Védánta-szútra a lelki tudományok végső összegzése. A mű hihetetlen nagyigényű módon az upanisad-szövegek ismeretelméleti elemzésére és esszenciájuk kinyerésére vállalkozik. Az Abszolútum kezdeti kutatásától a végső tökéletességig tartó spirituális fejlődési út alfája és ómegája tükröződik az első és utolsó szútra szövegében: „Itt az ideje, hogy Brahman felől tudakozódjunk” illetve aki eljut Isten birodalmába, annak „nincs visszatérés (az anyagi világba), az Írások bizonysága miatt.”
Magyarázataiban Baladéva páratlan figyelemmel, következetes logikával és archaikus tisztasággal, máig érvényesen sorakoztatja érveit a tiszta bölcsesség győzelmének, az áhítat erejének és az ember tudati tökéletesedésének reményében. A Védánta-szútra első teljes terjedelmű, magyar nyelven megjelenő kiadásakor illendő emlékeznünk Kőrösi Csoma Sándorra, akinek figyelmeztetése munkám során mindvégig emlékezetemben csengett: „Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar társadalom az ősi indiai kultúra tárházában.”

Rácz Géza

2009/51.