Carpe diem!?

Bajban vannak a térképészeti vállalatok. Olyan gyors változások zajlottak, zajlanak világszerte (nemcsak város-, de országnevek, országhatárok között is), hogy a kiadók képtelenek ezt a ritmust követni. Hol van már az a 427 magyar földrajzi név, mely Lenin nevéhez kapcsolódott, vajon hány maradt meg ezekből? Az amerikai National Geographic Society például arra kényszerült, hogy mindazok lakcímét felírja, akik világatlaszukat megvásárolják, így értesíteni tudja vevőit a változásokról. Régebben csak az évszámot tüntették fel kiadványaikon, majd a hónapot, manapság már kénytelenek a napot is ráírni.

Jelképek születnek s tűnnek el, majd újra felbukkanva más jelentéssel ismét bekerülnek a köztudatba. Mint tudjuk, a napkorong számtalan kultúrában megtalálható stilizált rajzának eltorzított változata a hitleri horogkereszt. Az Árpád-házi királyok címerpajzsát pedig a nyilasmozgalom sajátította ki. Sarló és kalapács évtizedekig nyomasztotta Kelet- és Közép-Európa népeit, ma törvény tiltja nyílt használatát.

Világunk mértékegységei – így az idő is – ugyancsak relatív fogalmak. Számtalan növény- és állatfaj halt ki az évszázadok folyamán, s ugyanígy népek, kultúrák semmisültek meg. Társadalmi formák váltották egymást, valamikori diktátorok, a hatalom őrültjei a feledésbe merültek.

Az utóbbi öt és félezer év alatt legalább tizenötezer háború és felkelés tört ki, melyekben több mint 3,5 milliárd ember pusztult el. Negyvenöt óta is száznál több fegyveres konfliktusról hallhattunk, ezek többsége a harmadik világban robbant ki. Ha csupán ezt nézzük, s megfeledkezünk Földünk jelenlegi kritikus helyzetéről, akkor is fel-felmerül a gondolat: minek is e nagy tülekedés…

Carpe diem! Ragadd meg a napot! – buzdít Horatius híres sora. E mondás kettős jelentéssel megtalálható minden korban, minden kultúra bölcseinél és aranyifjainál. Egyrészt a hedonisztikus életszemlélet biztat így, mondván: élj a mának, úgyis minden elmúlik egyszer, élvezd hát a jelent, amennyire csak tudod. Másrészt a lélek örök bölcsessége figyelmeztet: ne hagyd, hogy napjaid értelmetlenül teljenek, keresd életed igazi célját. Üljünk le hát kétségbeesve, fásult tunyasággal sóhajtozván: vanitatum vanitas – ha úgyis minden mulandó, minek küzdjek bármiért is? Vagy habzsoljuk még jobban az életet, abban a reményben, hátha a nagy rohanás, az embertelenül felgyorsult életritmus segít egy kissé legyőzni a mulandóságot?

Tucatnyi szállóigét lehetne felsorolni az élet rövidségével, hiábavalóságával kapcsolatban. Számtalan műalkotás örökítette már meg a pénz, a dicsőség, hírnév, hatalom illuzórikus voltát – az egyre civilizáltabb homo sapiens mégis újra és újra beleesik ezek csapdájába. “Civilizáltsága” arányában botlásai is sokasodnának? Lehet. De talán leszűrhetünk némi tanulságot is e botladozásokból, s ez majd egy bölcsebb carpe diem-féle magatartáshoz segít bennünket.

Az emberi szervezetet néha a világegyetemhez szokás hasonlítani. A pozitív, másokért is tenni akaró gondolat és törekvés saját mikrokozmoszunkat jobbítja, s ennek jótékony hatása univerzális méretekben is megmutatkozik. Hiszen a belső és a külvilággal való harmónia biztosítja jövőnket, az igazi fejlődést – mind erkölcsi, mind gazdasági téren.

Mit tegyünk hát? Melyik utat válasszuk? Carpe diem! De a szó melyik értelmében?

Kellár Márta
1993/14.