A világ közepe – Szent EGO/GEO-metria

Kolobosz János atyáról mesélik, hogy elment a Szkétisz-sivatagba egy thébai idős atyához, és ott maradt a sivatagban. Az atya pedig vett egy száraz botot, a földbe szúrta, és így szólt hozzá: „Mindennap öntözd meg egy vödör vízzel, amíg gyümölcsöt nem hoz!” A víz azonban nagyon távol volt tőlük, úgyhogy este ment el érte, és reggel tért vissza. Három év múlva azonban a fa életre kelt és gyümölcsöt hozott. Az idős atya pedig fogta a gyümölcsét, elvitte a templomba, és így szólt a testvérekhez: „Vegyétek, egyétek az engedelmesség gyümölcsét!”

A sivatagi atyák egyik klasszikus története a korai szerzetesség honába, Egyiptomba, s a kereszténység korai időszakába repít bennünket, a Krisztus utáni ötödik századba, amikor a világtól elvonult aszkéták a sivatag magányában keresték az üdvösséget. Hiába éltek az Isten háta mögött, mégis a mindenség közepén érezhették magukat. A történet pedig többszörösen is a középpont kérdését tükrözi: Egyiptom, mint egy őskultúra forrása; bot, mint a világ közepét kijelölő pásztor-, illetve aszkéta-eszköz, és hit, mint az individuál-kozmosz központi állócsillaga, amely körül fordul az emberi mindenség…

Egyiptomi mítoszok és valóságok

Egyiptom kétség kívül az egyik legtalányosabb aranykultúra volt, mára már csak a nyomai maradtak fenn. A történészek által elfogadott időrend elképesztő távlatokat vetít elénk, hiszen az elsőként nyilvántartott predinasztikus korszakot Kr.e. 5300-3000 közé datálják, vagyis a jelenkorhoz képest hétezer esztendővel ezelőtt kezdődően! A legelső írásos emlékek Kr.e. 3500 táján keletkeztek! Mindemellett a tudósok hozzáteszik, hogy a Kr.e. 664-et megelőző időpontok csak megközelítő értékek, viszont ezt követően az események pontosabban datálhatók. A kései periódus Kr.e. 664-332 között a harmincadik fáraódinasztiával, illetve a második perzsa korszakkal zárul. Ezt követi háromszáz esztendőn keresztül a ptolemaioszi periódus Kr.e. 30-ig, amelynek utolsó uralkodója Kleopátra (Kr.e. 51-30.) volt, majd a római korszak Kr.u. 395-ig. A hagyomány szerint Szent Márk evangélista hozta Egyiptomba a kereszténységet Kr.u. 65-ben, s itt, Alexandriában halt mártírhalált két évvel később. A római birodalom kettészakadása 395-ben történt, s ekkor Egyiptom Bizánc fennhatósága alá került. A kereszténység, s azon belül a remeteség intézménye virágozni kezdett – innen a sivatagi atyák bölcsessége – s ez a kopt/bizánci korszak kétszázötven évig tartott, mígnem 642-ben Mohamed követője, Amr ibn el-As meghódította Egyiptomot, s ezzel a térség arab fennhatóság alá került. Az első kétszázötven év során a keresztények gyakorlatilag nem szenvedtek üldöztetést – a legjelentősebb kopt emlékek az V-IX. századból valók –, jóllehet magasabb adókat fizettek, mint a muszlimok. Később azonban megindult az egyre erősödő iszlamizálás, és a koptok kisebbségbe szorultak, s a muszlim-keresztény szembenállás máig tart.

Az írott történelmen túl azonban Egyiptom mindig is kíváncsivá tette az embereket. Köztudomású, hogy a legtöbb görög filozófus keleten, jelesül Egyiptomban tanult. Feltételezik, hogy matematikai és geográfiai, valamint gondolkodás-elméleti tanulmányaik mellett az egyiptomi misztériumokba is beavatást nyerhettek, s így valójában a görög filozófia nem más, mint az egyiptomi mágikus világszemlélet publikussá vált változata.

Hermész Triszmegisztoszt, a hermetikus tudományok atyját is egyiptomi eredetűnek tekintik. Ősképe Thot, a bölcsesség és mágia egyiptomi istene, az égi írnok, a számok feltalálója, aki az idő múlását is számon tartja. Haláluk után ő méri meg az emberek szívét az igazság madártollával, s feljegyzi a kiszabott ítéletet. A görög mitológiából Hermésznek, az istenek hírnökének, a holtak lelkét az alvilágon átvezető kalauznak a vonásai társulnak ehhez az ősegyiptomi személyiséghez, így előáll a titkos tanok prófétája, vagy spirituális vezetője, aki megmenti a világot a gonosztól.

Legendás személye „háromszorosan legnagyobb” – mert egyszerre volt király, aki több mint három évezredig uralkodott; pap, azaz a misztériumok beavatottja és filozófus, a bölcsesség letéteményese. A hagyomány szerint három nagy hermetikus tudománynak, az alkímiának, az asztrológiának és a mágiának az atyja. (Az alkímia szó egyik eredeztetése egyébként az arab al-Kimiya, azaz fekete föld kifejezés lehet, ami Egyiptomnak a Nílus által öntözött fekete, azaz termékeny földsávjára vonatkozik.) Ezek a rendszerek szimbolikus eszközök az élet nagy titkainak őrzésére és továbbadására. Így eredeti formájukban nem pszeudo-tudományos jelenségek, hanem a tökéletesedésnek és az eligazodásnak – értsd a középpont meglelésének – segédeszközei.

Az ilyen segédletre mindig szükség van. Így volt ez az ősidőkben is, mert a hagyomány úgy tartja, Hermész nem sokkal az özönvíz előtt élt, s kora minden bölcsességét két oszlopra vésette. Ezekről Iamblikhosz (Kr.u. IV. század) neoplatonikus filozófus idézi egy egyiptomi pap levelét: „Ha bármi kétséged támad, a döntést számodra Hermész régi oszlopai alapján hozzuk meg, melyeket Platón és előtte már Püthagorasz is megismert, kik ezen oszlopokra alapozták tanításaikat.” Ki tudja, ezek az oszlopok talán Herkulesnek a nyugati világ határait kijelölő oszlopai, vagy a salamoni templom oszlopai?

Az özönvízről pedig csak annyit, hogy mintegy 12.000 évvel ezelőtt, a jégkorszak végén a világtengerek vízszintje mintegy száz méterrel megemelkedhetett, ekkor öntötte el tengervíz a mai Fekete-tenger medencéjét. Innen eredeztetik a közel-keleti emberek emlékezetében megőrzött özönvizet, ami érdekes módon egybevág Platónnak Atlantisz elsüllyedéséről közölt időadatával (kb. Kr.e. 9500). Ussher püspök (1581-1656), Írország prímása más véleményen volt, szerinte az özönvíz Kr. e. 1491-ben volt, s Noé bárkája május 5-én, egy szerdai napon feneklett meg az Ararát hegyén.

Ha pedig az elsüllyedt Atlantisz „fölmerült”, meg kell említeni, hogy az emberiség örök utazásának és túlélésének szószólói szerint Egyiptom nem más, mint a túlélő atlantiszi kultúra menekülési útvonala, a gizai nagy piramis pedig leszállópálya a légi járművek számára, sőt, a szfinx alatt mérföldekkel néhány atomnyi vastagságú dimenzió-ugró szerkezet rejlik, amely ötszáz millió évvel ezelőtt (!) készült volna. Ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket gyakorlatilag minden rizikó nélkül meg lehet fogalmazni, mert ellenőrizni, cáfolni lehetetlen őket, jóllehet bizonyítani sem lehet.

Több neo-misztikus iskola és titkos társaság is próbált visszanyúlni az egyiptomi rítusokig és mágiáig, ám a titkos tanítások efféle rekonstruálása – töretlen átörökítési láncolat, eleven tanítás és holisztikus kulturális beágyazódás híján – mind elemeiben, lépéseiben, mind pedig következményeiben kétséges.

Ám akár ötszáz millió, akár ötezer évre tekintünk is vissza, valami bizonyosnak tűnik – Egyiptom kultúrája páratlan nyomot hagyott a Föld felszínén, mind a geográfiai-fizikai dimenzióban, mind a mágikus-metafizikai, szellemi dimenzióban.

E két réteget egyesíti egy emblematikus egyiptomi építmény – a piramis. Ha a Mona Lisa a világ legismertebb festménye, akkor a gizai nagy piramis a világ legismertebb építménye. Könyvtárakat töltene meg a piramis-irodalom. Tekintik temetkezési helynek és az Orion-csillagkép földi másának, szakrális objektumnak és beavató építménynek, kozmikus kisugárzású jelzésnek és pogány kőhalomnak – ne feledjük, Szaladin szultán fia, Othman ibn Juszuf a XII. században katonáival megpróbálta elbontani Menkauré (Mükerinosz) piramisát. Nyolc hónapi munkával csak egy hosszúkás üreget tudtak nyitni a legkisebb piramis északi oldalán, majd feladták a kísérletet.

A piramisok az ókori világ hét csodája közül az egyedüli túlélők és a XIX. századig Khufu – görögös nevén Kheopsz – nagy piramisa a világ legmagasabb építménye volt – négyezer háromszáz éven keresztül! Egy régi arab mondás szerint az ember fél az időtől, s az idő fél a piramisoktól…

A Kheopsz piramis a legrégebbi a három gizai gúla közül, s a becslések szerint 2,3 millió mészkőtömbből épült, amelyek darabja kettő és tizenöt tonna közötti tömegű, összesen 31 millió tonna. Eredetileg 147 méter magas volt, de mivel a zárógúla hiányzik róla, ma alacsonyabb. Tájolásuk páratlanul pontos, Khufu nagy piramisa három ívperces hibahatáron belül oldalaival északi tájolású, és pontosan a Baktérítőn áll. A gúla alapja szinte tökéletes vízszintes, mindössze 2,6 cm a legnagyobb eltérés, ami a több mint 230 méter oldalélű építménynél elenyésző. A gúla négy alapélének hossza is mindössze 52 milliméternyire tér el egymástól, ami két ezrelékes hibahatáron belüli érték! Minden oldallap felülete megegyezik a piramis teljes magasságának négyzetével, amit már Hérodotosz is feljegyzett. A több mint négyezer esztendővel ezelőtti kor vagy technológiájában, vagy mágikus tudományában volt sokkal fejlettebb, mint ahogy azt általában gondolnánk. Persze lehetne sorolni az adatokat a piramis méreteiről – de ha kellő ideig csűrjük-csavarjuk a számokat, előbb-utóbb bármi kihozható belőlük.

Egy meglepő érdekesség azonban elgondolkodtató. Általában milyen a turisták korosztályi összetétele? Aligha vitatható, hogy Egyiptom nem a fiatal korosztály célállomása – meglett emberek, de inkább az idősebb korosztály van túlsúlyban a külföldi látogatók között. Vajon miért? Talán luxusútnak számít egy egyiptomi kirándulás, amit csak tehetősebb emberek engedhetnek meg maguknak idősebb korukban? Vagy inkább a fennkölt magaskultúra csak érett korban érinti meg az embert, hisz fiatalon még más után futunk? Ez költői párhuzam volna, de egy ennél szigorúbb összefüggés is fölsejlik. Az érett korú, majdhogynem öreg látogatók magas aránya mintha az egyiptomi kultúra korával és sajátságaival volna összefüggésben: ó kultúra – idősebb korosztály. Ha még metszőbben akarunk fogalmazni – a holt egyiptomi kultúra leginkább a halálra készülőket mozgatja meg. Ez persze sommás megjegyzésnek tűnik, de sorakoztassunk impressziókat.

Az egyiptomi kultúrát az örökélet igénye mellett mintha belengné a túlvilágtól való félelem – ezért is a felkészülés, a holtak minden földi jóval történő elhalmozása.
A halottkultusz rendkívüli jelenségeivel találkozunk, ilyenek például a mumifikálás, az egyiptomi halottaskönyv, amely Kr.e. 1500 tájáról való túlvilági tájékoztató, az egészen példátlan temetkezési szokások, mint amilyen a Királyok vagy a Királynők völgyében tapasztalható.
A legismertebb építményei – a piramisok – a legáltalánosabb kutatói vélemények szerint temetkezési helyek, míg a mitikus történelem művelői szerint inkább beavatási komplexumoknak tekinthetők – tehát ismét csak az élet-halál misztériumával kapcsolatosak.
A civilizációk általában lassan fejlődnek ki és hosszas agóniában enyésznek el, s e két fázist az érett kor köti össze egymással, ezzel szemben az egyiptomi kultúra szinte azonnal csúcsteljesítményekre volt képes, s éppoly titokzatosan és hirtelen enyészett el VII. Kleopátra (Kr.e. 51-30) halálával, mint ahogyan keletkezett.
Az egyiptomi kultúrának nincs eleven, máig túlélő folytonossága. Előbb az őscivilizációra rátelepülő kereszténység, majd még inkább az iszlám markáns ideológiai fölülírást vitt véghez.
Hiányoznak az eleven kultikus gyakorlatok, megtört a kulturális folytonosság, nincsenek tanítók és nincsenek gyakorlók.
Egyiptomban élnek kopt keresztények és iszlám hitű muszlimok, de a régi hit és világszemlélet gyakorlói hiányzanak – már csak a kövek maradtak. Az óegyiptomi kultúra halott kultúra…
Bot, gerincoszlop, világfa

Egyiptom joggal lehetne a világ közepe, ezt megannyi adottsága tenné lehetővé. S ahogyan a mikrokozmoszban mindig a makrokozmosz tükröződését fedezhetjük fel, úgy Egyiptom területe és az emberi csakra-, illetve aura-szerkezet között is párhuzamot fedezhetünk fel. A Nílus az emberi gerincoszlop is lehet, s ahogyan Egyiptom a Nílus ajándéka, az ember szellemi-spirituális léte és teljessége is a gerincoszlop mentén futó meridiánok, pránavezetékek és csakraközpontok harmonikus együttműködésének az áldásos eredménye. Ma a Nílus közvetlen part menti vidéke élettel teli, majd egy határozott kontúr – és a sivatag az úr. A folyó eleven övezete észak felé haladván kiszélesedik mintegy húsz kilométernyire, majd a Nílus deltájánál már valóságos zöld édenkertté duzzad. Ez mintha az ember fejét övező aura-korona lenne. Ráadásul a Nílus mentén fekvő hajdani fáraó-városokat és templomokat beavató-központoknak is tekintik, amikben a jelöltek mindenféle nyílt és titkos tudományokat sajátíthattak volna el. Értelemszerűen mindig is a Nílus volt az éltető csatorna, s emellé települtek a városok és a templomok is. Ahogyan halad az ember szellemi energiája az egyes csakra-szinteken egyre följebb a gerincoszlop mentén, úgy járhatta be az adeptus a képző- és beavató-központokat a Nílus folyása mentén Kom Ombó-tól Luxoron át Edfuig és Abüdoszig.

Ha egy lótusz-ülésben meditáló jógit képzelünk magunk elé, szinte nyomban adódik a kép: a keresztbe font és földre fektetett lábak, valamint a kinyújtott egyenes törzs és emelt fej sziluettje valóságos piramist alkot. Azt pedig megfigyelték, hogyha egy kis méretű piramis-modell belsejébe abban a magasságban helyeznek el valamely ételféleséget, mint ahol a nagy piramis királykamrája helyezkedik el, talányos módon az étel nem romlik meg, szinte konzerválódik. Ha most meditáló emberünk termetén próbáljuk megkeresni és azonosítani a királykamrának megfelelő magasságot, akkor azt a szívtájékon találjuk. Ha pedig a gúla ebben a különös fókuszpontban ilyen sajátos hatást eredményez, akkor az emberi test alkotta piramis is rendkívüli hatást gyakorolhat a szívtájéki fókuszpontban, amikor a meditáció során amúgy is aktiválódnak a szellemi-spirituális energiák.

Ha tehát a Nílust tekintjük Egyiptom pránavezetékének, a piramist pedig a meditáló jógínak, akinek egyenes a gerincoszlopa, máris eljutottunk János atya botjához, amely kitartó fáradozásainak köszönhetően megteremte a türelem gyümölcseit.

Az óegyiptomi szimbólumvilág egyik, viszonylag kevésbé ismert elemét, a dzsed-oszlopot szintén a gerincoszlophoz hasonlítják. A négy egymás fölé tornyosuló oszlopfőben végződő pillér érdekes módon álló és fekvő helyzetben is szerepel: a Királyok völgyében a temetési kamrák oszlopain fölfestve függőleges helyzetben, míg egyik-másik szarkofág alján fekvő helyzetben látható. Funkciója is kettős eszerint, horizontális helyzetben a halott testnek mintegy külső vázát, támasztékát adja a szarkofágok alján, ami segít az enyésző anyagi formából a múlhatatlan spirituális formába átminősülni. A szarkofágban heverő múmia belső gerincoszlopa és a dzsed-oszlop külső vázrendszere rezonanciában van, védi a múmiát és segíti a lélek emelkedését.

A függőleges ábrázolás az életet, illetve a föltámadást jelzi – a dzsed-oszlop Hérodotosz szerint Ozirisz hátgerince, benne a föltámadás gerincvelejével. Ozirisz föltámadása az élet végső győzelme a mulandóság fölött. A Halottak Könyve így ír:

Emelkedj fel, ó Osiris!

Gerinced most a tiéd,

Ó mozdulatlan szívű isten!

Nyakadba erő és szilárdság költözött,

Lépj fel trónusodra, ó Osiris!

Íme, öntök az áldott vízből,

Hogy megszenteljem lábaidat.

Elhoztam néked az arany Dzsedet…

Örvendj hát, Osiris, e mágikus jel láttán!
                                            (Bánfalvi András fordítása)

Az isten föltámadását ünnepelték egy eredetileg fekvő dzsed-oszlop felállításával az Ozirisznak szentelt ünnepségeken vagy a fáraók különböző ünnepségein, hiszen a halott a dzsed-oszlop segítségével juthat fel az égbe. Ha tetszik ez már lajtorja, a spirituális emelkedés eszköze, ami rokon az életfával, a világtengellyel és akár az égig érő paszullyal.

Talizmánként temetéskor a múmia nyakába akasztják, aki így szentséges szellemmé válik, ha pedig eleven ember viseli, akkor állandóságot és biztonságot hoz. A dzsed-oszlop az ember helyzetének megszilárdulására, a kezdeti bizonytalanság megszűnésére utal.

A dzsed hieroglifa is tartósságot, állandóságot, állhatatosság jelent. Tágabb értelmezése szerint négyes oszlopfője a megnyilvánult világ egyensúlyát jelzi, ennek visszaállítása az égi, örök siker záloga. A dzsed-oszlop felállítása az elveszett egyensúly helyreállítása, ami örök emberi feladatnak tűnik.

A dzsed-oszlopot olykor az örökélet ankh-keresztjével ötvözve, vagy megszemélyesített formában, karokkal ábrázolják. Ekkor a királyi hatalom két jelképe, a kampósbotszerű jogar és a cséphadaró van a kezében, amely a kegyelem vagy szeretet és a szigor vagy fenyítés egymást feltételező jelenlétét szimbolizálja. A kampósbot a királyra, a fáraóra, illetve Ozirisz istenre mint pásztorra utal – az elkóborolt jószágok szeretetteljes összetartása mindegyiküknek feladata. Az összetartás a feljebbvalók védelmező, oltalmazó funkciója. A cséphadaró ambivalens jelkép – a fenyítés, büntetés és megtorlás eszköze, de a mag kinyerésének is szükséges kelléke. Ebben az értelemben a megrostálásnak, a jó és rossz tulajdonságok elkülönítésének eszköze.

Indiában páratlanul gazdag a gerincoszlop szimbolikus értelmezésének tárháza. A gerinc az ember tartásának oszlopa, az egyenes testtartás a sikeres meditáció és a tudatemelés záloga. A gerincoszlop mentén helyezkednek el a csakrák, így a gerincoszlop valóságos csakra-létra, amelyen az ember életereje, illetve tudati energiája egészen a megvilágosodásig emelkedhet. Érdekes párhuzam a lajtorjaszerűen hét fokkal kiegészített feszület, mint keresztény szimbólum. A csakrákhoz társítják a szervezet mirigyrendszerét is: a gyökércsakrához a mellékvese, a keresztcsonti csakrához a nemi mirigyek, a gyomorcsakrához a hasnyálmirigy, a szívcsakrához a csecsemőmirigy, a torokcsakrához a pajzsmirigy, a homlokcsakrához az agyalapi mirigy, s végül a koronacsakrához a tobozmirigy köthető. Ezek a szívcsakra / csecsemőmirigy körül koncentrikus párokat alkotnak, vagyis a torok csakra / pajzsmirigy a gyomor csakra / hasnyálmiriggyel, a homlok csakra / agyalapi mirigy a keresztcsonti csakra / nemi mirigyekkel, s végül a korona csakra / tobozmirigy a gyökér csakra / mellékvesével áll összefüggésben.

Érdemes elgondolkodni a mirigyek alul-, illetve túlműködéséből fakadó betegségek roppant gyakoriságán, de az is meglepő, miszerint a mai ember tobozmirigye csak csökevényes lebeny ahhoz képest, amilyen kifejlett ez a szerv hajdanán volt. Ez jelzi a spiritualitás és az intuitív képességek sorvadását. Vizsgálódásaink szempontjából a legfelsőbb és a legalacsonyabb csakraszintek összefüggésének szentelünk nagyobb figyelmet.

Minden rendszert három elv dinamikus összhatása működtet: a felsőbb igazodás dominanciája, az alsóbb igazodás dominanciája, illetve a két dominancia egészséges egyensúlya. Az ember két szélső csakrája – a föld-elem jellegű gyökércsakra, illetve a magasabb intelligenciát tükröző koronacsakra – az ember összetett karakterét tükrözi. A jóga bölcselete szerint az ember duális természetű lény: isteni eredetű, tudatos lélekszikra (ezt képviseli a koronacsakra), amely a földben gyökerező testbe van zárva (ez a gyökércsakra szimbolikus jelentése). Vagyis a legfinomabb szellemi-spirituális szubsztancia mintegy beledermed a legtömörebb anyagi valóságba. Ezért a gyökércsakrában az életerő egy föltekeredett kígyó alakjában pihen. Ez a kundaliní-sakti, ami bizonyos gyakorlatok révén fölszítható, s így az ember energiája egyre magasabb szintre emelkedhet. Az egyes csakraszintek között a szív-tájék könnyed, légies energiája teremthet összhangot, ha az ember érzelmi központja már kellőképpen tiszta spirituális szempontból. Az emberi szervezet csakra-rendszere a rezonancia-elv alapján működik: amire fókuszál az ember figyelme, ott gyűlik fel az energiája, illetve megfordítva, ahol tart a csakra-létra fokainak bejárása során, tevékenysége olyanképpen mutatkozik meg.

Ha mármost a rendszereket általánosságban működtető elveket az ember mitikus szerkezetére vetítjük, akkor két működés tűnik kitüntetettnek: a legfelsőbb szintekhez kötődő spirituális-meditatív aktivitás, illetve ennek pólusos párja, az alsó csakrákon rezonáló lét- és fajfönntartás biológiája. E két síkon élő embert nevezzük szellemi embernek – ide tartozhatnak szentek, aszkéták, tudósok, művészek, alkotók –, illetve biológiai embernek.

Egy megvilágosodott ember számára nem okoz gondot, hogyha energiáit csak a legfelsőbb szinteken alkalmazza – művészet, alkotókészség, tudomány, intuitív készségek – hiszen ez az ember magasabb igazodású hivatása. A hiteles aszkéta képes koordinálni energiáit, s az alsó csakrák működését sem nem szublimálja, még kevésbé elfojtja, mert ezek a késztetések már nem zavarják meg, nem térítik el figyelmét. Ez a magas rezonancia az aranykor közege, a szellemi tisztaság korában a felsőcsakrás működés a domináns.

Amennyiben azonban az ember elhanyagolja e felsőbb készségeit, energiája lejjebb csúszik, alacsonyabb szinteken összpontosul. Aki végzetesen távol kerül szellemi-spirituális önmagától, annak csak biológiai léte marad meg – ez a vaskor végső anyagba dermedése. A biológiai ember szinte összes energiáját a kényelemre és élvezetekre fordítja, csakhogy a felsőcsakrás működések elhanyagolása kényszerű következményekkel jár. A felső csakraszinteken nem használt energia az alsóbb csakrákra zúdul, aminek eredménye az élvezetek felfokozott hajszolása, illetve az ezzel együtt járó betegségek lesznek.

A homlokcsakrával kapcsolatos agyalapi mirigy a jóga misztikájában különös szerepet tölt be. Az ember ezen a kapun keresztül jut hozzá a mennyei nektárhoz, a halhatatlanság italához. Cseppenként száll alá e nektár, amit meditációjában képes kontrollálni és magasan tartani az ember. Ennek elhanyagolása folytán azonban akadálytalanul száll alá az élet nektárja az alacsonyabb szintekre, s ott halmozódik fel. Az agyalapi mirigy alulműködése hátráltatja az ember spirituális fejlődését, s így előbb-utóbb elsorvadnak a szellemi készségek. Az innen alázúduló energia pedig a nemi mirigyek túlfokozott energiatöbbletét eredményezi. Ez pedig ambivalens következményekkel jár. Egyfelől felértékelődik a szexualitás, természetes hivatásán, a szaporodáson túl valami mitikus máz rakódik rá, s egyre dominánsabb szerepet tölt be az ember vagy a társadalom életében. Másrészt a felhalmozódó, és nem megfelelően kezelt energia visszaüt, mert csökkent a nemző- és fogamzó képesség, és a genitáliák daganatos betegségei egyaránt sújtják a nőket és férfiakat. Meglehet, túlságos leegyszerűsítésnek tűnik az elhanyagolt agyalapi mirigy = prosztatadaganat képlete, mégis érdemes elgondolkodni a férfi spiritualitás válsága és a prosztata daganat terjedése közötti összefüggésen. A szellemi dimenziók elhanyagolása alapjaiban rengeti meg az ember biológiai létét is.

Véglegesen szétválni látszanak a szellemi ember és a biológiai ember választási lehetőségei. Van-e megoldás? Vagy a szent aszkéták tökéletes felsőcsakrás rezonanciában élvezik az örök életet az elíziumi mezőkön, a biológiai embernek pedig marad a sárdagasztás a földi siralomvölgyben? Aligha várható, hogy a kényelmen nevelkedett, hitét vesztett, agnosztikus és materialista ember hirtelen megvilágosodott szentté válik, aki már lerázott minden földi hívságot. A két pólus – a szellemi ember és a biológiai ember – egyetlen középpont szélsőséges kisugárzása. A szellemi ember és a biológiai ember képviseli a legmagasztosabb és a legelesettebb emberi helyzetet, de ez a helyzet egyetlen középpont körül fordulhat meg – és ez a szívközpont.

A gerincoszlop jogarbot is, amelynek csúcsán a tobozmirigy az úr – vagyis az ember központi szellemi oszlopán nyílik a megvilágosodás lehetősége. Máris előttünk Dionüszosz botja, a borostyánnal és szőlőgallyal átfont, felül fenyőtobozban végződő thürszosz. Dionüszosz a bódulat eksztázisában élte meg az élet lényegét, misztériumiskolája az élet és halál küszöbének megkísértésével próbált belekóstolni az öröklét italába. Egyfajta átminősülés ez, amikor a misztérium gyakorlói a megélés szintjén átlényegülnek a dionüszoszi minőségbe, szemben a delphoi jósdában végbemenő megszállottsággal, ahol a rátermett készségek megtestesítője, Apollón birtokba vette jósnőjét és rajta keresztül nyilatkoztatta ki sorsfordító jóslatait. Adódik a gerincoszlop és a hermészi caduceus-pálca hasonlata is, ahol egy pár kígyó fonja körül a botot. A jóga bölcselete szerint a gerinc környezetében három csatorna található, a gerincvelőben a központi szusumna, jobb kéz felőli oldalon a szoláris, kifelé irányuló, a bal agyféltekével kapcsolatos pingalá, bal kéz felőli oldalon pedig a lunáris, introvertált, jobb agyféltekés ida vezeték. Ezek szintén többször keresztezik egymást, s hasonlítják őket a három szent folyamhoz is, bal oldalon a Gangesz, jobb oldalon a Jamuná, középütt pedig a misztikus Szaraszvatí. Ha pedig az energiavezetékek eme folyókként történő értelmezéséhez hozzátesszük, hogy magát a gerincoszlopot pedig a világ közepét jelölő Méru-hegyhez is hasonlítják, akkor máris egyfajta paradicsomi kép áll előttünk a szent heggyel és a világtájak felé induló ősfolyókkal.

Jakob Böhme egy másfajta oszloprendszert ismertet a szimbolikus emberi szervezeten belül, mégpedig egy terebélyes fát. „A szívben gyökerező fa az Istenség Tüköréből sarjad, s az Értelem szféráján keresztül az Érzékek szférájáig nyújtja ágait. E fa gyökérzete és törzse az ember isteni természetére emlékeztet, amit spiritualitásának nevezhetünk, a fa ágai ennek az isteni természetnek az elkülönült részei, s az ember individualitásához foghatók, míg a falevelek efemer jellegük miatt a személyiséghez hasonlíthatók, hiszen a személyiség saját isteni forrásának gyakorlatilag egyetlen vonásában sem osztozik.”

Hit és hitvallás

Minden kultúra igyekszik kijelölni a maga középpontját és határzónáit is. A keleti és nyugati misztikus tradícióban is megfogalmazódott az Abszolútum, az Isten, vagy a Tudat afféle definíciója, miszerint ennek közepe mindenütt van, határa azonban sehol sem. Ezt a hermetikus definíciót Nicolas Cusanus és Giordano Bruno is a magukénak vallották. Mondják, a tiszta lelki életben nincs periféria, mindenütt középpont van.

A tudat megfoghatatlan világának eme talányos megfogalmazásán túl azonban az égi világ deskriptív geográfiája is ismeretes. Az ősi indiai világ közepe a Méru-hegy, amely körül a föld húzódik, majd koncentrikus körökben az univerzum többi szférája, az atmoszféra rétegeihez, illetve kozmikus energiazónákhoz hasonlatosan.

„A nyolcadik [világ] ez a Föld, melynek hét kontinense van. Közepén ott az arany Szuméru-hegy, a hegyek királya; ormai ezüst, korall, kristály, arany és drágakő-ormok. Ott a smaragd ragyogásától árnyalt déli égbolt kékes, mint a kéklótusz levele, a keleti ég fehér, a nyugati tündöklő, az északi pedig sárgás.”

Bangali Baba jógaszakértőnek a Patanydzsali-féle Jóga-szútrákhoz fűzött magyarázatának idézett szakasza kijelöli a világ közepét. Csakhogy a világ története sokak számára nem egyértelmű fejlődéstörténet, ahogyan azt a nyugati típusú természettudományos-evolúciós szemlélet oly makacsul állítja, hanem inkább hanyatlástörténet, amit nem csak a pesszimista és dekadens filozófiák állítanak, hanem a vallások kiűzetés- vagy bukás-története is. Valójában spirituális szempontból az ember dezintegrált, elidegenedett helyzetben van, sőt, egyre távolodni látszik az isteni középponttól, ezért jogos a bukástörténet kifejezés.

Megfordítható-e a bukás? A vallások – beleértve korunk vallását, a tudományt is – igenlő választ adnak. A tudomány ígérete a kényelmes és beteljesült emberi élet, bár lassan kényelmi rendszereink fenntartásába pusztulunk bele. A kereszténység ígérete a megváltás, ami azonban csak akkor működik, ha az ember hajlandó elfogadni, hajlandó igent mondani erre. A távol-keleti praxisok a meditációt és a szellemi önmegvalósítást ajánlják, amit sokan önmegváltásként félreértenek. Azonban akár a tudomány látszólagos megoldásait, akár a nyugati vagy keleti szellemi utak megoldásait tekintjük egy dolog biztosnak tűnik: áldozathozatal nélkül aligha számíthatunk bármiféle sikerre.

Ezért a jelen világkorszak kezdetén ezeréves áldozatra gyűltek össze a kor szentjei és bölcsei Indiában.

Ismeretes egy szent hely, Pillanat-erdő (Naimisa-áranja) nevezetű, amely az összes szent zarándokhely minden áldásával elhalmozza látogatóját. A Gómati-folyam partján fekszik ez a Pillanat-erdő, ahol korábban az erény kereke forgott. Ezt szolgálja az összes többi zarándokhely…

Az egykori Nimisa-erdő megfelel a Ptolemaiosz említette Namakhai, azaz a mai Nimsar településnek, mintegy hatvan kilométernyire északnyugatra Uttar Pradesh fővárosától, Lucknowtól. A Padma-purána így fogalmaz:

Az ember zarándokoljon el Nimisa erdejébe, a bráhmanák látogatta áldásos vidékre. Elég csak kívánnod, hogy eljuss ide, bűneidnek fele máris eltöröltetik, ám aki ténylegesen elzarándokolt ide, annak bűnei teljességgel eltöröltetnek.

A zarándokhelyek felkeresésében buzgó ember töltsön itt egy hónapot, mert Nimisa-erdő kerek e világ összes zarándokhelyét magába ötvözi. Aki fegyelmezi magát, koplal és megfürdik e szent helyen, a királyi áldozat érdemeit nyeri el, s családját hét generációra előre megtisztítja minden bűntől. Aki pedig itt hagyja el testét, az bizonyosan elnyeri a mennyei világot, hogy ott örvendezzen.

A Pillanat-erdő nemcsak a szent zarándokhelyek és az áldozatok középpontja, mert hajdanán Brahmá, a teremtő megalkotta a világerény kerekét, ami az egész univerzumot átérte, s ennek a kerékagya volt itt. Tehát az erdő világközép is, axis mundi. Az itt bemutatott áldozatok gyöngítik a gonosz hatalmát.

A Méru-hegy és a Pillanat-erdő szimbolikáját egymásra vetítve egyértelműnek tűnik az üzenet. A Méru-hegy a világmindenség mitikus-geográfiai középpontja, amit az emberi szervezetben vázrendszerének központi oszlopa, a gerinc képvisel. Az isteni középponttól eltávolodott ember egy másik centrum, az áldozatok epicentrumának felkeresése révén találhat vissza a világ közepére, vagyis áldozatosság, zarándoklat, vezeklés, ha tetszik bűnbánat vezet vissza a személyes és kozmikus középpontba. Az ilyen áldozatos élet generációkra előre áldás az utódokra, végső eredménye pedig az üdv. Az áldozati középpontot tekinthetjük másodlagos centrumnak, s ennek felkeresésével juthat át az ember az elsődleges világcentrumba, amely már nem csupán horizontális utazás, hanem szellemi dimenzionális emelkedés.

Volt idő, mikor úgy vélték, a Föld áll a világmindenség középpontjában. Ne tartsuk túlságosan idejétmúltnak a geo-centrikus világnézetet, mert mégiscsak igaz, hogy a közönséges földi halandó számára önmaga, s szűkebb planétája a világmindenség közepe. Alapvetően helyes az, ha önmagunkból kiindulva vizsgáljuk a világmindenséget – és ez már nem ókori asztronómia kérdése. Ezért a geo-centrikus világkép feltételezi a (pozitív értelemben vett) ego-centrikus világnézetet, ahol a hiteles önismeret szabja meg önmagunk, a világ, és más lények megismerésének mértékét. Amíg ez a geo/ego-centrikus világszemlélet érvényesült, a klasszikus civilizációk aranykora érvényesült a földön.

Később dogmává csökevényesedett az egészséges archaikus látásmód, s csak nagy nehezen fogadták el a heliocentrikus világképet. Ezt már sokkal hamarabb fölváltotta a mai, gyakorlatilag középpontját vesztett világkép – kozmológiai és morális értelemben egyaránt.

Egy meghatározó, szimbolikus égitest azonban kimaradt a világképek középpontjából – még nem fogalmazták meg a szeleno-centrikus paradigmát. Mi történne, ha a Holdat, a misztérium árnyas, titokzatos képviselőjét állítanánk a mindenség közepébe? Meglehet, a szelenocentrikus világnézet új látásmóddal ajándékozná meg az embert, amely a középpontját vesztett világban elidegenedetten csellengő embert visszavezetné az eredeti harmónia primordiális ősfókuszába. A Pillanat-erdő áldozat-központja előkészíti az embert a szelenocentrikus világnézet misztikus látásmódjára, amivel saját Méru-gerincét bejárva visszatalálhat az isteni teljességbe. Ha a szimbolikus megfogalmazások sűrűjében elveszve érezzük magunkat, lefordítva mindez annyit tesz: áldozatosság, lelki látásmód, meditáció és istenszeretet…

Zárszó

Nem könnyű meglelni a világ közepét, de kijelölni még nehezebb. Az előbbi feladat – a meglelés – csupán kutatást és rátalálást feltételez, ami nem kis teljesítmény. Az utóbbi feladat – a kijelölés – azonban magasabb rendű aktus, ez tudást, a végső valóság ismeretét, valamint elhivatottságot, és az akár nyomasztó felelősség vállalásának áldozatát is feltételezi. Pedig milyen egyszerűnek tűnik – egy leszúrt bot… De quis, quando, quo modo et cur? – kicsoda, mikor, miképpen és miért szúrja le azt a botot, az nem mindegy. Igaz, a pásztor botja is a világ közepét jelzi, s a bot egyetemes szimbólummá nemesedik a lelkek pásztorainak kezében. A jogar is bot, az aszkéták mogyoróvesszeje is bot, a gerincoszlop is bot, s a világ közepén magasodó hegy, élet- vagy világfa is bot. Mind a világ közepét jelzi…

Egy különleges egyensúly gyakorlat

 Évente néhány alkalommal előfordul egy különös égi jelenség, amikor a Napnyugta és a Telihold kelte egybeesik, pontosabban a telihold néhány perccel hamarabb kél, mint ahogyan a Nap lenyugszik, s így egyszerre mindkét domináns égitest teljes pompájában lebeg a horizont fölött. 2011 nyarán egy különleges egybeesés fokozta ennek a csodás jelenségnek a fényét, akkor július 15-e, a lelki tanítómester egyetemes emléknapjának ünnepe volt.

Ezen a napon az égitestek mozgása a következőképpen alakult:

Napkelte        Napnyugta                            Holdkelte                   Holdnyugta

05:00               20:38                                      20:32                          05:10 (másnap)

Ez az égi jelenség egy különleges lelki gyakorlatra ad lehetőséget. Ha ismétlődik az esemény – ezt egy jobb kalendáriumból megtudhatjuk – érdemes átélnünk ennek a fölemelő lelki élménynek a nagyságát.

Jó időben gyűljünk össze egy arra alkalmas, nyugodt, mások által nem zavart szép természeti környezetet biztosító helyen. Lehet ez dombtető, széles sík vidék, kunhalom vagy vízpart, még különösebb, ha megfelelő tájolású hídon gyülekezhetünk. Lélekben elcsendesedve, a misztikus élményre felkészült szívvel csöndben vonuljunk a gyülekező helyére. Akár egyedül vagyunk, akár kellőképpen hangolt társasággal, nagyon fontos az élményszerűségre befogadó nyitott alapállás.

Álljon mindenki arccal dél felé, háttal északnak kis terpeszállásban. A karok egyenes tartásban, vízszintesen, tenyerek a testtől elfordítva függőleges helyzetben. Így bal kezünk tenyerével a felkelő Hold sugarait ragadhatjuk meg, jobb kezünk tenyerével a lemenő Nap sugarait foghatjuk be.

Ilyen alkalmak ritkán adódnak – a kozmikus egyensúly kivételes pillanata az, amikor a domináns és királyi Nap isteni erejének utolsó sugarai és a hűvös és nőies Hold misztikus világosságának első sugarai egyszerre érik a középütt álló embert. Ez három világnézet, három paradigma találkozása – a heliocentrikus, valamint a különös, eddig nem taglalt szelenocentrikus világnézet egyszerre érezteti hatását a geocentrikus középpontra.

A geo-centrikus paradigma parafrázisa a pozitívan értelmezett ego-centrikus világnézet, vagy mondhatjuk, az antropocentrikus paradigma. Ez csodálatos jelzés a résztvevők felé: a szoláris életerő és a lunáris lét-titok metszéspontja a Föld, a fókuszban ott áll az ember.

A múltidéző, magnetikus bal tenyérben fogjuk fel a kelő Hold misztérium-erejét, a jövőt markoló, elektrikus jobb kezünkkel nyúlunk a lemenő Nap-erő felé. A múlt-kapun lép be a keletkezés titka, a jövőkapun csúszik ki kezünk közül az életsugár. Arccal dél felé állunk, pedig észak felé kellene indulni a tökéletesség elérése végett. Minden fordítva áll, minden összekavarodni látszik, de éppen ez a fordított állás nyújt alkalmat a spirituális kvantum-ugrásra, amikor a dimenziók feltárulnak az ember előtt, és átjárhatóvá válik az ég-föld csatorna. A fordított sorrend éppen hogy talpára állítja a megbomlott egyensúlyú világ zilált állapotait. (Észak felé akkor állhatunk, ha a lemenő Hold és a kelő Nap együttállását köszöntjük.)

Ha egyenes sorban állunk, egymás mögött sorakozva, egy férfi egy nő váltakozva, mindenki részese lehet ennek az egyéni élménynek, ha viszont egymás mellett sorakozunk föl (szintén egy férfi egy nő mintázat szerint), akkor láncot alkothatunk a nyugvó Nap és a kelő Hold között, s amit a legszélső ember felfog, azt közvetítheti a mellette állón keresztül a többiek felé, így az élmény megsokszorozódik és az osztozásból felfokozás, meghatványozódás születik.

 Erdei Levente
2012/57.