UPADÉSÁMRTA 7-8. – a lelki gyakorlatok jelentősége

syāt kṛṣṇa-nāma-caritādi-sitāpy avidyā-
pittopatapta-rasanasya na rocikā nu |
kintv ādarād anudinaṁ khalu saiva juṣṭā
svādvī kramād bhavati tad-gada-mūla-hantrī ||7||

syāt – van; kṛṣṇa-nāma-carita-ādi – Krsna neve, tettei s a többi; sitā – cukor (fehér, holdsugár, szépasszony); api – még; avidyā-pitta-upatapta-rasanasya –a tudatlanság epéjétől elhatalmasodott nyelvé (ízé); na – nem; rocikā – vonzó, kellemes; nu – bizonyosan; kintu – ám; ādarāt – figyelemből, gondosságból;anudinam – nap-nap után; khalu – bizony; sā – az; eva – bizony; juṣṭā –gyakorolt; svādvī – édes, zamatos; kramāt – lépésenként, lassanként; bhavati – lesz; tad-gada-mūla-hantrī – ama betegség gyökerének elpusztítója;

Krsna neve, tettei akár a cukor, mégis, a nyelvnek, melyen a tudatlanság epéje elhatalmasodott, nem lesz kedves.
Ám gondosan, nap-nap után ízlelgetve lassanként zamatossá válik, s a betegség gyökerét is elpusztítja.

tan-nāma-rūpa-caritādi-sukīrtanānu-
smṛtyoḥ krameṇa rasanā-manasī niyojya |
tiṣṭhan vraje tad-anurāgi-janānugāmī
kālaṁ nayed akhilam ity upadeśa-sāram ||8||

tad-nāma-rūpa-carita-ādi – az ő neve, formája, tettei s a többi; sukīrtana-anusmṛtyoḥ – dicsőítésben és megemlékezésben; krameṇa – lépésenként;rasanā-manasī – a nyelvet s az elmét; niyojya – alkalmazva, használva; tiṣṭhan – lakozó; vraje – Vradzsában; tad-anurāgi-jana-anugāmī – az őhozzá vonzódó embert követő; kālam – időt; nayet – töltse („irányítsa”); akhilam – egészen; iti – így; upadeśa-sāram – tanítás leglényege;

Nyelvét és gondolatait mindinkább Krsna neve, alakja s tettei dicsőítésével és a rájuk emlékezésben foglalja el.
A Vradzsában lakozó, s az őhozzá vonzódókat követő (tanítvány) töltse így minden idejét – ez a tanítás leglényege..

Rúpa Gószvámí (1489-1564), a Csaitanja-követő vaisnava hagyomány kiemelkedő tanítójának tizenegy szakaszból álló költeménye a Srí Upadesámrta (A tanítások nektárja) az odaadás jógájának útját beszéli el az alapoktól kezdve egészen a távlatokig. Az első versek (lásd a Kagylókürt 35. számában) a késztetések megfékezéséről, az odaadás kibontakozását gátló, és segítő tényezőkről szólnak, majd három vers is foglalkozik a szent társulással, a bhakták közötti  szeretetteljes viszonnyal. A gondolatsor intéssel zárul: ne tekintsünk világias szemmel az Isten felé odaadó szeretettel forduló bhaktákra, hiszen olyanok ők, mint a szent Gangesz folyó, melynek lelki mivolta sem csorbul egy cseppet sem, még ha a víz éppen buborékos, habos vagy iszapos volna is.

Önkéntelenül adódik a kérdés: miképpen juthatunk magunk is a világi szemléleten felülemelkedő lelki látásmód birtokába?
A választ e versek adják:  a lelki gyakorlatok (szádhana) végzése nyomán tisztul meg a szív. Az örökkön tökéletes szeretet potenciálja bennünk rejlik, hiszen a lélek az isteni tűz szikrája, az isteni szeretet viszonzó részese.
Csaitanja Maháprabhu is így oktatja Szanátan gószvámít: „A Krsna iránti örökkön tökéletes szeretet nem külső forrásból származik, hanem a hallás, s a többi lelki gyakorlat révén ébred a megtisztuló szívben.” (nityasiddha ka prema ‘sādhya’ kabhu naya, śravaādiśuddhacitte karaye udaya. Cscs. 2.22.107.) Tehát a megvalósult odaadó szeretet nem a szádhana eredménye, ám a szádhana végzése megtisztítja a szívet, s így felcsillan a benne rejlő ékkő, a Krsna iránti szeretet.

Igen ám, de a lelki gyakorlatok a lelki tisztánlátás hiányában (avidyā) anyagias módon gondolkodó ember számára nem kedvesek (na rocikā), így Krsna nevének zengésében sem talál örömöt, ezért elutasítja azt. Az evilági mentalitás falán a szádhu képében megjelenő isteni könyörület üt rést, s később is a guru és a szent vaisnavák társasága inspirálja leginkább a gyakorlót.

Mindkét vers hangsúlyozza a lelki gyakorlatok rendszerességét. Nap-nap után (anudinam), azaz mindennap – áll a hetedik versben, a nyolcadikban pedig: a tanítvány töltse így idejét egészen (kālam nayet akhilam), azaz a na huszonnégy órájában szüntelen szentelje magát a lelki gyakorlatainak.  Nincs kétféle életünk: egy az anyagi világ számára, egy másik pedig a lelki gyakorlatainknak, fontos feladat hát, hogy a világi tevékenységeinket is összhangba hozzuk  szádhanánkkal.

Krsna neveinek zengése nem közönséges eszköz. Néhány mantra elmondásával kezdődik, ám a távlatok nektáriak, melyhez képest a bűnös élet negatív visszahatásaitól való mentesség és az üdvösség jelentéktelen semmiségek csupán. (Lásd Haridász Thákur szavait, melyeket Góvardhan és Hiranja Madzsumadár gyülekezetében mondott.) Ekképp gyógyul meg a világi látásmód betegségében szenvedő lélek.

A kramea (lépésenként, fokról-fokra, mindinkább) szó kifejezi, hogy a szádhaka (a gyakorló) egyre mélyebbre hatol, lelki gyakorlatai egyre intenzívebbé válnak.  Sríla Prabhupád kommentárjában ezzel kapcsolatban példaként az emlékezés (smarana) fokozatait sorolja fel.

Hadd hívjam fel a figyelmet a hetedik vers két finom utalására! A sitā a versben finomított cukrot jelent. A szó a fehér (sita) melléknévből származik, további jelentései: holdsugár, szép leány. Így kerül a vers első sorában egymás mellé a fekete (hiszen a ka szó feketét is jelent) és a fehér, Krsna és a Holdsugár Szépleány… Krsna neve és tettei elválaszthatatlanok Rádhától. A vers a szent név zengésének gyakorlatát a juā szóval fejezi ki. A szó többet jelent egyszerű gyakorlásnál, a ju igei gyök jelentései: elégedetté válik, szeret, kedvel, örömét leli valamiben, valaminek szenteli magát. A gyakorlás tehát nem mechanikus ismétlést jelent, hanem komoly nekiszentelődést, mely azonban örömteli, s elégedetté teszi a szívet.

A szádhanabhakti két módjáról beszélnek. A szabálykövető (vaidhí) odaadás a szentírásokban lefektetett előírások és tiltások szerinti életet jelent, míg a rágánugabhakti olyan személyes példakép követését jelenti, aki tiszta és spontán ragaszkodással viszonyul Istenhez. A nyolcadik versben ez utóbbira vonatkozik az őhozzá, azaz Krsnához vonzódókat követő (tadanurāgijanānugāmī) megjelölés.

Kövessük hát mi is Ambarísa király példáját, minden érzékünkkel az érzékek urát szolgálva!

(Ambarísa király) gondolatai Krsna lótuszlábai (körül forogtak), szavai a Úr tulajdonságairól szóltak, kezei Hari templomát takarították.
Fülével Acsjutáról szóló történeteket hallgatott, szemeivel Mukunda múrtiját, s hajlékait (a híveket s a templomokat) látta, s az ő szolgáinak testét érintette csupán.
Szaglását a felajánlott virágok illatának érzékelésére, ízlelését a tulaszílevéllel felajánlott praszádam megízlelésére, lábait Harival kapcsolatos zarándokhelyek felkeresésére, fejét pedig Hrsíkésa lótuszlábához hajtásra használta.
A szent szolgálatra vágyott, s nem érzékei élvezetére, éppoly ragaszkodással, mint az Úr más nagy hívei.

(Bhág. 9.4.1820.)

Andrássy Csongor
2012/57.