Dváraka

Zarándokutunk utolsó állomása felé igyekeztünk, mikor arra lettem figyelmes, hogy a táj, az épületek, az emberek kezdtek megváltozni ahhoz képest, amit eddig, indiai utazásaim során láttam. A növények újabb fajtáit, az épületek más stílusát és az emberek szokatlan öltözékét, arcuk különlegességét véltem felfedezni.

A nők szárit viseltek, ami hagyományos ruházat India szerte, de a megkötés módja, és mintázata eltért minden mástól. Kézfejükön és arcukon tetoválás volt látható, amitől egyszerre voltak szépek és különlegesek. A férfiak fehér turbánt, szűkszárú vékony pamutnadrágot hordtak, de a legkülönlegesebb az arcuk volt, sokan hosszú, vékony bajuszt viseltek. Nagyon emlékeztettek azokra az emberekre, akiket olyan fényképeken láttam, melyek 100 évvel ezelőtt itthon készültek. Gudzsarátban jártunk, India legnyugatibb államában, ott ahol az ország nyugati szöglete a legtávolabbra fekszik a keleti végektől, és az ember azt hiszi, hogy már messzebb nem is lehet utazni.

Innen még hat órai buszozás várt ránk, hogy Krisna szent városába, Dvárakába megérkezzünk. Gondolatok kavarogtak a fejemben, míg végül egyetlen egy szó fogalmazódott meg bennem az Indiában engem ért benyomások konklúziójaként: súlyos – ami nem csak az ott látott mindennapi életről alakult ki bennem, hanem amit a spirituális élmények jelentettek számomra. Mert ezeknek is súlya van, olyannyira hogy képesek megváltoztatni minden eddigi elképzelést, racionális gondolkodást, emocionális benyomást. Nem utolsósorban annak is súlya van, ha az ember egy lelki vezetővel, Guruval együtt járja be a szent helyeket, ahová csak kellő alázattal, figyelemmel, óvatossággal párosult fegyelemmel célszerű belépni. Végül is nem kirándulásról, hanem zarándokútról van szó, ahol a lélek felemelése, megtisztulása, a spirituális élmények hatására a lelki boldogság megtapasztalása a cél.

Dvárakát 5000 évvel ezelőtt maga Krisna alapította, miután elhagyta Mathurát, Vrndávant. 100 évet töltött el ebben a csodálatos városban, melyről a Srímad Bhágavatam részletes leírást ad. A mai Dváraka nagysága csak töredéke az egykorinak. Az Arab-tenger partján, 30 000 lakosával igencsak kis városnak mondható. Klímája kiváló az óceán közelsége miatt, télen, nyáron egyenletes meleg, kellemes szellő fúj az óceán felől.
Régészeti feltárások igazolják, hogy Dváraka négy régebbi településre épült. Az óceán időnként elárasztott egy-egy részt a városból, majd magával vitte azt, így újabb városrészek épültek a régiek helyébe. A régészek a tenger mélyén megtalálták egy 120 tonnás hajó maradványait, melynek 250 kg súlyú horgonya volt, ami azt mutatja, hogy Dváraka már a Krisztus előtti XV. században jelentős kikötővel rendelkezett.

A Srímad Bhágavatam a következő leírást adja Dvárakáról a neves szent, Nárada látogatása kapcsán. Amikor Nárada megérkezett, mindenütt parkokat, kerteket látott különböző színű, fajtájú virágokkal. A gyümölcsöskertekben az év minden évszakában sokféle gyümölcs termett. A városban kilencszázezer hatalmas palota épült kiváló márványból, ezüstből készült kapuzattal. A házak oszlopait zafírral, smaragddal díszítették, míg kövezetük tükörként ragyogott. A nagy sugárutak, kereszteződések, utcák, épületek nagyon tiszták voltak. A hatalmas fák hűs árnya a járókelőket védte a napsütéstől. Az Úr Krisnának sok palotája volt, amiket maga Visvakarma, a félistenek építésze tervezett, ahol tehetsége, ügyessége megmutatkozott. Az épületek oszlopai korallból készültek, drágakövek díszítették, a falakat zafír borította. A palotákban a kanapékat is Visvakarma készítette, gyöngysorral díszítve. A bútorok elefántcsontból készültek, arannyal és gyémánttal díszítve, míg a csodálatos fényt árasztó lámpák messzire űzték a sötétséget a palotákból.

A mai Dváraka legjelentősebb épülete, egyben a zarándokok legfontosabb célpontja a Dvárakadhish templom, amely a mai formájában a XVI. században épült. Dvárakadhish, az Úr Krisna másik neve, jelentése Dváraka ura. A templom 70.5 méter magas, ahonnan egy 24 m hosszú zászló állandóan hullámzik, akár az óceán vize. Rajta a nap és a hold, állandóan látható, szinte bárhonnan a városból. Úgy mondják, Krisna unokája, Vadzsranábha, Krisna központi palotájának helyén építtette meg először a templomot. A templom 2500 éves ősi szentélye a Dzsagad Mandir, vagyis a világmindenség temploma, magas toronnyal, és egy csarnokkal a hívők számára. A templomnak két bejárata van, a főbejárat az északi oldalról nyílik, Móksa Dvára – ez az üdvösség kapuja, míg a déli kapu a Szvarga Dvára, a mennyek kapuja nevet viseli. Központi kegyszobra, múrtija az Úr Dvárakadhish négykarú formában megjelenítve, akinek másik megnevezése Trivikram. A központi múrti mellett a templom többi részében Balarámnak, Krisna idősebb testvérének, Pradjumnának, Krisna fiának és Aniruddhának, Krisna unokájának a kegyszobra látható. A templom csarnokának oszlopai csodálatosak, finoman díszítettek, melyek az elmúlt évszázadok emlékeit őrzik.
A Dvárakától 30 kilométernyire északra fekvő Bet Dváraka nem más, mint egy sziget az Arab-tengeren. Ez a sziget az eredeti Dvárakából maradt fent, míg nagyobb része a tengerben, mélyben nyugszik. Azt mondják, itt találkozott Szudáma, Krisna egyik híve az Úr Krisnával.

Ez volt zarándokutunk utolsó állomása, amely méltó befejezése volt egy olyan utazásnak, ami mindannyiunk számára emlékezetes. Haridvartól Dvárakáig hosszú volt az út. Indiába érkezvén Haridvar kapuján keresztül minden jelentős pontot érintve jutottunk el ide Dvárakába, ahhoz a kapuhoz, mely utunkra bocsájt minket. Szemünk előtt a végtelen óceán, kék hullámain utazunk tovább, odáig, ahol az égbolt a távolban egybeolvad a tengerrel. Minden könnyű, egyszerű, és világos: a súlyos érzések súlytalanná válnak…

Mladonyiczky Edit
57/2012.