Születésről születésre

Az ősi indiai civilizáció és az abból a korból fennmaradt könyvek, de a dél-amerikai inka, maja, azték kultúrák is elfogadták a lélekvándorlást, továbbá az ókori görögök, Platón, Szókratész, az egyiptomiak és így tovább. A régi időkben teljesen természetes dolog volt, hogy nem ez a test az énem (mint ahogy ma gondoljuk), hanem én vagyok a lélek, és én rendelkezem a testtel, mint birtokos. Idővel ez a test megöregszik, meghal, szétporlad, a lélek pedig egy újabb szituációba, újabb testbe vándorol, és folytonosan újrakezdi életét.

A lélekvándorlás

A lélekvándorlás tana három csoportba osztható. Az első egy körforgás-elmélet, a születés és halál körforgása ez, melyben a különféle testeket felöltő lélek vándorol. Valamilyen út, valamilyen lelki folyamat által egyszer a lélek kiszabadul ebből, keresztényi szóval élve üdvözül. A másik tan szerint örökkön örökké, tehát örök időktől fogva és mindörökké kénytelen ebben a körforgásban részt venni a lélek, és sohasem szabadulhat ki. A harmadik pedig az, hogy nincs is konkrét lélek, hanem valamiféleképpen az ember elméje, gondolatai, érzései tovább hatnak a következő testben. Vagyis nem beszélnek a lélekről, hanem legfeljebb az érzésekről, gondolatokról.

E cikk az első, az úgynevezett klasszikus lélekvándorlással foglalkozik, s ehhez a védikus vagy óind írásokból idéz, mert azok részletesen ismertetik, megmagyarázzák azt. Természetesen lehetne idézni más ókori szentiratokat, akár a Bibliát is, mert úgy az Ószövetségben, mint az Újszövetségben szó van a lélekvándorlásról, ha nem is konkrétan, de közvetve. Például Jézus mondja, hogy Illés prófáta eljött, mint Keresztelő Szent János. Aztán megkérdezte tanítványait, miként vélekednek az emberek, kicsoda ő? Azok pedig azt válaszolták, hogy valamelyik régi próféta újraéledésének hiszik. A lélekvándorlást az ókori keresztények egészen a IV. századig teljesen természetesnek tartották, de a későbbi egyházpolitika úgymond kitiltotta a keresztény tanításokból. Mindaddig ez olyan fogalom volt, amit természetesnek tartottak, és hittek benne.

Karma: hatás-visszahatás

Visszatérve a Védákhoz, India ősi irataihoz: a Védák azt mondják, hogy a lélek, az átma minden létnek a magva. Időtlen idők óta létezik. Az anyagi világban ezen a síkon nem öröktől, hanem csak egy bizonyos időtől fogva nyilvánul meg a léte. Csak attól kezdve beszélhetünk lélekvándorlásról, amikor a lélekben hamis önazonosítás (ahankár) bontakozik ki, tehát olyasvalamivel azonosítja magát, ami nem ő: a fizikai testtel vagy a finom fizikai testtel azonosul. A lélekvándorlást szanszkrt nyelven úgy hívják: szamszára. Ez a körforgás részint utal az evolúcióra is, hiszen kezdve az egysejtű élőlénytől az emberi létformáig a legtöbb esetben automatikusan kerül a lélek a testekbe, amíg el nem jut az emberi testhez. Mikor a lélek elérkezik oda, hogy emberként, emberi testben születik, akkor racionális gondolkodóképességgel lesz megáldva, vagyis tud dönteni, el tudja bírálni, mi a jó, mi a helyes. Az állatok ösztönösen cselekszenek, tehát az állatok esetében nem beszélhetünk karmáról, míg az ember esetében igenis beszélhetünk erről. Ez a szanszkrt szó egyidejűleg tettet és visszahatást is jelent. Minden tettnek van egy ugyanolyan erejű, de ellenkező irányú visszahatása. Ezt tanítják a Védák, de még hozzáteszik, hogy nemcsak fizikai síkon van ez így, hanem az elme síkján is, tehát ugyanez várható az ember lelki világával kapcsolatban is. Ha például rosszat gondolok vagy rosszat kívánok valakinek, akkor ennek szintén rossz visszahatása lehet, ami esetleg meg is nyilvánulhat. A karma tehát magyarra fordítva a hatás-visszahatás, a cselekvés törvénye. Ismerjük a közmondást: ki mint vet, úgy arat, vagy: jótett helyébe jót várj. Hiszünk is ebben, mégis mi, európai emberek mégsem vagyunk tudatosak erről, hiszen láthatjuk, mi minden történik a társadalomban, nemcsak az egyénnel, hanem a nagyobb közösségekkel is. Ha többet tudnánk a karma törvényéről és a lélekvándorlásról, az jelentős nevelő hatással lenne ránk. Ugyanis akkor már képtelenek lennénk – akarva vagy akaratlanul – rosszat tenni másnak, még csak gondolatban sem követnénk el ilyesmit. Tehát a karma törvénye szerint születik az ember a következő életformába, de karmája még ebben az életben is hatással van rá.

Ha én például elpusztítok egy élőlényt – mondhatná valaki –, nem lehetek bűnös, mert ezáltal csak segítem abban, hogy egy következő életre keljen. Mégis minden egyes vallásban megtalálható a “ne ölj!” parancsa. Vajon miért? Mert ha én azt gondolom, hogy a pusztítással segítek valakin, ez az én felfogásom, viszont mihelyt mással kapcsolatba kerülünk, figyelemmel kell lennünk az ő véleményére is. Én hiába mentegetem magam, hogy jót teszek neki, ő tiltakozik, és nem fogja azt mondani, hogy ölj meg, mert én úgyis öreg vagyok, hadd kapjak egy új testet! Tiltakozni fog, mert a pusztulás szenvedéssel jár, szenvedést vált ki. A testcsere vagy a halál egyedül annak az embernek nem okoz problémát, aki teljesen felvilágosult, és tudja, megvalósította, hogy nem azonos a testével. Ő ki tud lépni belőle, vagy meg tud újra születni, neki nem számít. Máskülönben minden embernek és minden élőlénynek fáj az elmúlás. Ez tehát az egyik oldal. A másik az, hogy egy-egy születés révén az embernek alkalma van arra, hogy okosodjon, fejlődjön, felsőbb szintre kerüljön. Ha idő előtt elpusztítjuk az élőlényt, akkor az megfosztja őt ettől a lehetőségtől, a javulástól. A karma szövevényét nehéz megérteni, de a hatás-ellenhatás törvénye mindenki számára elfogadható, legyen az akár anyagelvű vagy hívő ember. Ha rosszat teszek, számolni kell annak következményeivel.

Az embernek mindig megvan a szabad akarata, amellett, hogy egy bizonyos szituációban megszületik. S hogy a szabad akaratával ebben a szituációban milyen irányba fordul, az tőle függ. A Bhagavad-gítá tanítása szerint az ember mindig végezze el a kötelességét, ne csak becsületből, hanem tényleg szívvel-lélekkel. De az eredmény már más dolog. Az ember végezze el a munkáját, függetlenül attól, hogy ezért megdicsérik-e vagy sem. Ugyanúgy a gyermeket is becsülettel föl kell nevelni, függetlenül attól, hogy otthagy-e majd, vagy megköszöni fáradozásunkat. A munkát, kötelességet soha nem szabad feladni, azt mindig becsülettel el kell végezni, de nem szabad a munka gyümölcséhez ragaszkodni. Nem szabad azért nevelni a gyermeket, hogy majd később eltartson bennünket. Lelkiismeretünk, képességeink szerint mindent meg kell adni neki, de nem szabad a munkánk gyümölcséhez kötődni. Önzetlenségre van szükség.

Az ember vágyai, tettei, elképzelései mindenféle tekintetben meghatározzák következő születését. Nemcsak a testet, de a környezetet, a lehetőségeket, az országot is. Az sem mindegy, hogy valaki háború sújtotta országban születik, vagy olyan helyen, ami gazdaságilag virágzik. A jó és a rossz karmát tekinthetjük bankbetétnek is. Egy bankbetétet el lehet pazarolni, a nyakára lehet hágni, de gyarapítani is lehet. Előző életeinkben sok jó karmát gyűjtöttünk, aminek eredményeképpen megszülettünk egy jó családban, szüleink támogatják elképzeléseinket, szinte tejben-vajban fürösztenek, de ezt el is lehet herdálni. Ha például az ember rossz szenvedélyeknek hódol, s ahelyett, hogy jóra használná lehetőségeit, rossz irányba törekszik, akkor egy idő után a jó karma véget ér, és hirtelen csőstől jön a baj. Ugyanez a helyzet a rossz karmával. Ezt el lehet szenvedni. Sokan úgy gondolják: ha a lélek elér egy bizonyos fejlettségi szintet, akkor már nem eshet vissza. A húszas-harmincas években megjelent könyvek ezt így vitték be a köztudatba, s ez a tradíció mélyen meggyökerezett. Azonban a hiteles védikus tanítás szerint az ember megszülethet alacsonyabb létformában is, hiszen a tudat vonzza a testet. A ilyen visszaesés azonban ritka, nem általános, hogy emberi létből alacsonyabba kerüljön, de arra sincs predesztinálva, hogy ennyi és ennyi születés után felszabaduljon. Ez kizárólag vágyaitól, akaratától függ.

Természetesen nemcsak egyéni karma van, hanem létezik családi vagy nemzeti karma is. Hiszen összetartanak az emberek, és közösen, felelősséggel cselekszenek. Érdekes dolog, hogy egy nemzetnek hogyan zajlik az élete, milyen karmát okoz magának. Régen tudatában voltak a visszahatásoknak. A tatárjáráskor például a magyar király meg volt győződve arról, hogy a tatárok formájában érkezett meg a visszahatás arra a sok rossz tettre, amit elkövettek. Vagy például Attila, aki azt képzelte magáról, hogy ő a megszemélyesített visszahatás, Isten ostora. Mivel a római civilizáció annyit vétkezett, ezért most ő mint a megszemélyesült visszahatás megy, és lesöpri őket a föld színéről.

Az emberi lét különös jelentősége

Lehet talán így fogalmazni: az emberi élet egy fordulópont, ugyanis következő életében az ember megszülethet újra emberként, de felsőbb létformákba is kerülhet, vagy pedig visszakerülhet alacsonyabb szintre. Mindezt a tudat határozza meg. Tudat alatt értjük az ember vágyait, kívánságait, illetve, hogy milyen szellemi síkon van. Ez határozza meg, hogy miképp cselekszik, a tettek pedig magukkal hozzák a jövőt, melyet először a vágyak, azután a cselekedetek alakítanak. Ez tehát nem igazságtalanság, mert a karma és a lélekvándorlás törvénye segítségével megérthetjük azt, hogy mi magunk alakítjuk az életünket. Nem lehet okolni sem Istent, sem a természetet, sem embertársainkat, sem a környezetet azért, amilyen formában megszülettünk, vagy amilyen formában majd megszületünk. Sokan, akik behatóbban tanulmányozták valamelyik vallást, csalódásuknak adtak hangot, s azt mondták, nem is hisznek Isten létében, mert ha lenne, akkor nem engedné meg, hogy valaki vakon vagy nyomoréknak szülessen; vagy az egyik ember nagyon szegény, a másik pedig nagyon gazdag legyen. De hogyha figyelembe vesszük a lélekvándorlást és a karma-törvényt, akkor megérthetjük, hogy minden igazságos. Csupán előző életünk cselekedeteinek természetes visszahatását kell elszenvednünk, vagy élveznünk korábbi jótetteink gyümölcsét. Általában természetszerűleg kevert dolgok fordulnak elő, hiszen az ember nem cselekszik kizárólag jót vagy kizárólag rosszat, hanem hol így, hol úgy tevékenykedik. A visszahatások három fázisban jelentkeznek. Van azonnali visszahatás, van olyan, ami ebben az életben, de később érkezik, illetve van következő életben bekövetkező visszahatás. Vegyünk egy egyszerű példát: ha ingerlünk egy kutyát, és az megharap, az azonnali visszahatás. Lehet ennek későbbi következménye is, ha mondjuk hónapokkal később valamilyen betegséget kapunk, mert fertőző volt a kutya harapása. Az is lehet, hogy valaki a következő életben bántalmaz vagy valami megharap, pedig ártatlan vagyok, nem csináltam semmi rosszat. Ez a harmadik fázis, amikor a visszahatás a következő életben jelentkezik.

Az emberi lét tehát nagy fordulópont, hiszen kerülhet az ember felsőbb létbe, megszülethet újra emberként, vagy néha előfordul, hogy megszületik állatként, hogy saját gondjain, problémáin okulva ne kövesse el legközelebb ugyanazokat a hibákat. A védikus tanítás szerint az újjászületés, a lélekvándorlás arra való – mert hiszen mindennek van célja és értelme –, hogy az ember tanuljon, okuljon, tisztuljon. Mindaddig, amíg ki nem kerül a születés és halál körforgásából. Hiszen az ember nem dugja újra tűzbe a kezét, ha már egyszer megégette magát, mert tudja, hogy az kellemetlen. Sokan kissé fantáziadúsnak találják, hogy az emberi létforma mellett van felsőbbrendű lét is, de a Védákban olvashatunk arról, hogy számtalan olyan bolygó van, ahol a civilizáció sokkal fejlettebb, mint a Földön. Mivel pedig a lélek számára nincs tér, idő, illetve anyag, pillanatok alatt elkerülhet bárhova, megszülethet bármelyik univerzumban. A lélek esetében nem lehet fizikai gyorsaságról vagy térről beszélni. Meghal ugyan a test, de a lélek (karmájától függően) kerülhet egy másik bolygóra, vagy különféle szituációkban újra megszülethet emberként.

A Védák által említett valamennyi jógafolyamat a lélek e körforgásból való kiszabadulását jelölte meg célként. Például a hatha jógának sem az az egyedüli célja, hogy a fizikai testet egészségesebbé tegye, ez csak másodlagos eredmény. Azt lehet mondani, melléktermék, ami a folyamattal együtt jár. A cél inkább az, hogy az ember fokozatosan, lépésről lépésre megtisztítsa önnön létét – ez az önmegvalósítás –, és ily módon kikerüljön a születés és halál körforgásából.

Sokszor fölmerül a kérdés, hogy van-e bizonyíték a lélekvándorlásra? Többféleképpen lehet bizonyítani, s ehhez csupán türelemre van szükség, amivel az ember végighallgatja a tényeket, sőt, esetleg maga is kísérleteknek veti alá magát. Ilyen kísérlet például a mélyhipnózis, amikor az emberből olyan tudásanyag, tudatalatti dolgok, információk jönnek felszínre amelyeket csakis előző életében tudhatott meg. Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy álmában vagy napközben olyan hatás érte, amiről úgy érezte, ezt már átélte valamikor. De azt is tudta, ebben az életében nem lehetett, mert nem volt ilyen esete, s mégis meggyőződéssel vallotta, hogy egyszer már megtörtént mindaz. Ez előző életbeli élmény, tapasztalás. Persze tőlünk is függ, mit hogyan látunk, mit hogyan értékelünk. Hiszen ha az ember ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig lélekvándorlás nincs, akkor bármi történjék is vele, bárki bármit mondjon, sohasem fogja elhinni.

Vannak olyan tudósok, akik kifejezetten azzal foglalkoznak, hogy konkrét eseteket tanulmányozzanak. Az Egyesült Államokban élő dr. Stevenson például húszegynéhány éve járja a világot, s ha egy kisgyermek nem az anyanyelvén beszél, hanem egy ismeretlen nyelven szólal meg, vagy tanúbizonyságát adja annak, hogy előző életére emlékszik, akkor felkeresi az adott családot, utánajár a dolgoknak, tanulmányokat ír, előadásokat tart. A tudomány tehát igenis komolyan foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ma már a természetgyógyászatban is alkalmazzák a lélekvándorlás tanát. Manapság kezdünk rájönni, hogy szellemi problémák okozzák a fizikális bajokat, s ha megtaláljuk a lelki egyensúlyt, akkor nagyon könnyen legyőzhetjük, illetve megelőzhetjük a fizikális betegségeket. Ebből kiindulva ma már több betegséget úgy gyógyítanak, hogy mélyhipnotikus állapotba hozzák a beteget, s feltárják, előző életeiben milyen lelki tragédia vagy trauma érhette, ami kiváltotta betegségét. Ha a páciens ezt kiadja magából, akkor megszüntethető a betegség.

A bizonyítékok között beszélhetünk még a logikáról is. Érdemes elgondolkodni, tapasztaltuk-e már azt, hogy a semmiből valami keletkezik, vagy a valami semmivé válik? Ilyesmit nem tapasztaltunk, ugyanakkor furcsa módon mégis abban hiszünk, hogy azelőtt nem léteztünk, és ha meghalunk, nem fogunk létezni, ami pedig azt jelenti: a semmiből lett valami, és a valami semmivé válik. Ezért egyszer azt mondta valaki: ha megkérdeznék, miképp definiálható az európai ember, akkor azt válaszolná: az a furcsa ember, aki azt hiszi, hogy a semmiből lett, és ha meghal, mindennek vége. Egy ázsiai ember számára ez eléggé sokatmondó definíció.

Buddháról mondják, hogy szinte az idők végtelenjéig látta korábbi életeit. Természetesen nem az jelenti a tökéletesség valamely fokát, ha valaki látja korábbi születéseit. Nem az a cél, hogy az ember megismerje előző életeit, vagy megtudja, hány száz évvel ezelőtt hol volt, mit csinált. A jóga-tanításoknak inkább az a célja, hogy kiszabadítson a születés és halál körforgásából.

Csak rajtunk múlik

Magától adódik a kérdés: miért kerülünk ebbe a körforgásba? Miért vágyakozik a lélek a test felé, ha még nem ismeri a testet? Hát éppen azért! A lélek természetéhez tartozik, hogy mindent tudni szeretne, de ugyanakkor hajlamos a tévedésre. Ez alól csak az önmegvalósult lelkek kivételek.

A védikus filozófia különleges egységet és különbözőséget vall. Bizonyos szempontból, természetét tekintve a lélek megegyezik Istennel, de ugyanakkor mindig megmarad az egyénisége, még a születés-halál legyőzése után is, de egy tiszta állapotban. Ez az úgynevezett tiszta ego: én lélek vagyok (aham brahmászmi). Ez igaz a felszabadulás után is. De a hamis ego az, amikor mással azonosítjuk magunkat, mint amik valójában vagyunk. Ha tehát azt mondjuk, magyar vagyok, amerikai vagyok, néger vagy fehér – ez nem az igazi azonosságunk. Az igazi azonosságunk az, hogy lelkek vagyunk. A dualista iskola tanítása szerint a lélek Isten egy energiája, és természetéből adódóan hajlamos arra, hogy az anyagi energia hatása alá kerüljön. Ezért határenergiának nevezik, vagyis tatastha sakti-nak. Sakti energiát jelent, tata pedig fövenyt, a tengerpart szélét, ami nem igazán szárazföld, mert vizes, de nem is igazán tenger, mert mégiscsak homok. Az élőlény vagy átmá ebbe az energiába tartozik és kerülhet az anyagi energia vonzerejébe, de kerülhet Isten irányítása alá is. Ha egyszer valaki bekerül az anyagi energia vonzásába, akkor a hamis ego révén új testeket kap, állandóan váltogatja azokat, de ha egyszer ő maga megtapasztalta, hogy ez miért nem jó, hogy nem ez az igazi természete, akkor többé nem kerül ebbe a vonzáskörbe. A lelkek száma végtelen, így nem beszélhetünk arról, hogy hány, mennyi létezik. Ahogy állandó jelleggel számtalan lélek jön az anyagi szférába, úgy fel is szabadulhatnak az anyagi világból. Magyarul az élőlény kívánsága szerint kerül ilyen vagy amolyan helyzetbe. A lelket Isten szerves részeként is definiálhatnánk. A lélekben parányi mennyiségben olyan tulajdonságok vannak, mint amelyek Istenben léteznek. Így megvan bennünk a világuralmi vágy, de nálunk ez nem természetes. Mégis emiatt kell különböző testeket felöltenünk, mert vagy a közvetlen környezetünket akarjuk kontrollálni vagy a világot. Amíg bölcsebb belátásra nem térünk, addig tapasztalhatjuk a dolgokat, kísérletezhetünk magunkon meg a világon. Úgy is mondják, hogy bár sok millió évről, sok millió születésről van szó, mégis olyan az egész, mintha az ember csak elkalandozott volna egy kicsit. Mihelyt észhez tér, az egész olyan számára, mint egy elmúlt álom, hiszen az idő relatív.

Sokakat izgat az a kérdés, vajon találkozik-e a lélek szeretteivel a halál után? Ez elképzelhető. De nem feltétlenül kell meghalnunk ahhoz, hogy találkozzunk a már eltávozottakkal. Lehet, hogy valaki visszatér, és szeretne kommunikálni velünk, de mi nem vagyunk erre fogékonyak. Ha viszont van bennünk fogékonyság, akkor ez is lehetséges. Vagy megszülethet a közelünkben. Sokan idealizálják a lélekvándorlást. Ha például tetszik nekik valaki a városban, az előző életükben biztos a feleségük volt – mondják. De nem szabad ennyire idealizálni a dolgokat. Nem feltétlenül van ez így, bár olykor még ez is előfordulhat.

A még meg nem születettek – akik már elhagyták testüket, de még nem születtek újjá – az úgynevezett szellemlétben vannak. Előfordulhat olyan eset, amikor egyfajta büntetésképpen egy lélek egy ideig nem ölthet testet. Miért rossz ez neki? Mert anyagi élvezetről csak fizikális síkon beszélhetünk. Anyagi síkon fizikális testre van szükség az élvezethez. Hiába van előtte egy nagy adag fagylalt, nem tudja azt megízlelni. De nem feltétlenül marad valaki szellemi formában, ez az egyéni karmától függ. Persze vannak olyan dolgok, amiket ha elkövetünk, szinte biztos a szellemlét. Ilyen például az öngyilkosság. Ha valaki eldobja magától a fizikai testet, mondván, hogy az nem kell neki, akkor annak az a visszahatása, hogy nem kap ilyet. Emiatt pedig szenved. Ha valaki azt gondolja, főbelövöm magam, és ezzel mindennek vége, téved, mert nincs mindennek vége. Persze nem marad örökre szellemtestben, csak addig, amíg le nem szenvedi ezt a bűnt. Hiszen emberölésről beszélünk akkor is, ha saját testünket pusztítjuk el. S hogy meddig tart ez a büntetés, azt nem lehet előre meghatározni, ez egyéni esetektől függ. Nincsenek paragrafusok. Ugyanakkor az elme síkján – hiszen szellemlétről beszélünk – az idő egészen másképp telik. Ha az ember elalszik, de öt perc múlva fölrázzák, úgy érzi, mintha már tíz órát aludt volna, s megtörténhet ez fordítva is. Ez az elme síkja. Szubtilis síkon érezhetjük úgy, hogy szenvedtünk már évezredeken át, holott a mi számításaink szerint az egész nem volt több két hónapnál. Többféle időszámításról beszélhetünk, attól függően, hogy milyen síkon, milyen bolygón vagyunk. A Védákban beszélnek az atom-időtől kezdve a galaxisok idejéig sok mindenről. Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy szellem mennyi ideig szellem, az nagyon tág fogalom.

Ugyanígy relatív a különböző helyzetek megítélése. Miért lát valaki egy eseményt rossznak, s miért veszi észre egy másik ember – esetleg sokkal nehezebb szituációban – a pozitívat? A környezet okolása nagyon helytelen, de sajnos ma legtöbbször a környezetet okoljuk. Seneca azt mondta, hogy annak a hajósnak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, egyik szél sem jó. Tehát ha az embernek nincs egy nemesebb eszménye, életcélja, csak az ösztöneinek él, akkor bármi úgynevezett negatív történjék vele, mindig mást hibáztat. Ezért nem tud lelkileg fejlődni. Mi sem tudunk lelkileg előrelépni, amíg önkritikát nem gyakorlunk, és nem magunkban látjuk a problémát. Akkor érezzük majd az igényt, hogy fejlődjünk, okuljunk, hogy átlépjük az akadályokat. Ezért jó mindenben, még a legnegatívabb dologban is a pozitívat látni. Egy jó vitorlázó még az ellenszelet is be tudja fogni, és a cél felé viteti magát. Nekünk is ezt kell tennünk. Ez a Bhagavad-gítá tanítása is: bármi is érjen, nem szabad, hogy az eltérítsen lelki célunktól. Az anyagi létet hasonlítják hullámzó tengerhez is, hol fent vagyunk, hol lent, hol dicsérnek bennünket, hol szidnak, hol haszonhoz jutunk, hol vesztésre állunk, hol örülünk, hol sírunk. De a Gítá tanítása szerint ezek nem befolyásolhatnak bennünket. Mindig keresztül kell látnunk rajtuk, s anélkül kell tovább fejlődnünk, hogy a környezetet vagy a természetet okolnánk. Ha pedig már eljutottunk odáig, hogy nem vádoljuk a környezetet, akkor számunkra minden körülmény pozitívvá válik. Minden helyzetben láthatjuk, mit, hogyan lehet tanulni. Ekkor válhatunk pozitív emberré, amire a mai világban nagy szükség van. Sok problémával szembesülünk, például az elidegenedéssel és a pesszimizmussal, s nem találjuk a megoldást. Hiányzik belőlünk a lelki töltés, ezért nem bízunk a jövőben.

Azonban senkire sem lehet ráerőszakolni semmit. Ha egy ember elérkezett arra a pontra, hogy képes legyen befogadni valamit, akkor az meg is történik. Erőltetni nem lehet semmit, mert itt szellemi, lelki evolúcióról van szó. Ha elérkezik valamely síkra, akkor automatikusan vonzódni fog ahhoz a témához, be tudja azt fogadni. Ezért hiába kívánjuk azt, hogy az emberek ne szenvedjenek tovább, mindenki a saját tudatlansága, saját hibái miatt szenved. Ha valaki ragaszkodik addigi életstílusához, addigi hibáihoz, akkor továbbra is szenvedni fog. A Nap mindenkire egyformán süt, az egész univerzumban szétszórja sugarait, de van aki elzárkózik előle, behúzza a függönyt, barlangba bújik. Ez nem a Nap hibája. A kegy, a lehetőség mindig, mindenki számára adva van. De ha elzárkózunk ettől, nem tudunk fejlődni.

Ha az ember képes elsajátítani a valódi lelki szemléletet, ami keresztülhat minden jelenlegi szituáción, téren és időn, akkor semmi nem mozdíthatja ki ebből. Akkor mindenben látni fogja a harmóniát és igazságot. Egy görög bölcselő azt mondta: zűrzavar a világ, vigyázz, nehogy magad is világ légy! A világot akkor látjuk rossznak, ha bennünk felborul a harmónia. Ha megtaláljuk a belső összhangot, akkor megleljük a világ harmóniáját is.

Néhány szó az öröklődésről

Testi vagy elmebeli öröklődésről lehet szó. Háromféle sík létezik: az egyik a fizikai (a szervezet, a test), a másik az elme síkja. A lélek – a harmadik sík – nem azonos az elmével, a gondolatokkal, érzelemvilággal. Sajnálatos módon ezek a fogalmak eléggé összemosódtak a köztudatban. Az elme az úgynevezett belső vagy hatodik érzék, ami azonban nem azonos a lélekkel. Az információkat közvetítő külső érzékek mellett létezik a belső érzék is, ez még mindig anyagi sík, de annak szubtilis vagy finomfizikai formája.

A régi bölcselők által megállapított kategóriák: a föld, víz, tűz, levegő, éter, elme, intelligencia és ego. Valamennyi az anyagi szférába tartozik, de az utóbbi három már finomfizikai síkon van, vagyis fizikálisan nem lehet érzékelni. A lélek ezeken is túl van, s ha ismertetőjeleit szóban akarnánk megfogalmazni, akkor az egyik vonásaként az örökkévalóságot, másikként a tudatosságot (ami egyben a lélek jelenlétének is a jele), harmadikként pedig a boldogságot kell megemlíteni.

Véletlen az öröklődésben sincs, legyen akár testi, akár szellemi, pszichikai vonásról szó. Előző életünk határozza meg, milyen családba, melyik országba kerülünk, s az sem véletlen, hogy a szülők mely tulajdonságai fedezhetők fel az újszülöttben. Mindezt a tudatszint, valamint a karma határozza meg – mind a szülők, mind a testet öltő lélek esetében. A karma ebben az esetben is rendkívül domináns tényező, hiszen tetteinkkel érdemelhetjük ki a jó szülőt, a kedvező anyagi körülményeket, s ez fordítva is igaz: a jámbor szülők méltó utódokat kaphatnak.

Az amerikai transzcendentalisták közül mondta valaki, hogy az egyszerű emberek a véletlenben hisznek, a gondolkodó elme viszont a hatás-ellenhatás törvényszerűségében. Abszolút véletlen még matematikailag sincs.

A Földön kívüli életről

Vannak felsőbbrendű lények, illetve vannak alsóbbrendű civilizációk, amik technikailag ugyan lehetnek fejlettebbek, mint az emberi, de mégis alsóbbnak számítanak. Néhány évtizeddel ezelőtt ez még merő képzelődésnek számított volna Európában, de manapság már sokan elismerik, hogy vannak más civilizációk is, nemcsak a földi. Optimista nézetek szerint néhány millió, mások szerint ezer körül lehet a számuk, létezésüket ma már a tudomány is igazolja, mégha ezek az adatok nem is reálisak.

Az, hogy a lélekvándorlás során milyen testeket ölthet a lélek, attól függ, milyen bolygóról van szó. A védikus filozófia szerint nemcsak fizikai bolygók léteznek, hanem szubtilis, az elme síkján létező bolygók is. A védikus asztrológia ismeri például a Ketu bolygót, ami fizikálisan ugyan nem észlelhető, a pályáját mégis pontosan ismerik. Ugyanakkor léteznek gáz halmazállapotú bolygók is, ahol az élőlények gáztestben élnek. Mindig a bolygó adott körülményei szerint születik meg a lélek egy bizonyos fajta testben. A Napon például lehet tűzteste. Az emberi testnek körülbelül nyolcvan százaléka víz, és ehhez hasonló bolygónkon a víztömegek és a szárazföld aránya is. Ezért van itt e körülményekhez alkalmazkodó testünk. Ha az ember a víz alá akar menni, hasonló ruhába bújik, mint egy béka, például békatalpat húz. Ehhez hasonlóan lehet elképzelni azt is, amikor a lélek más szférába kerül, és az ottani körülményeknek megfelelő testet ölt. Mivel a lélek transzcendens lény, s az anyag semmiképp nem tudja megsemmisíteni, így bármilyen közegben megjelenhet. Arra gondolunk, hogy a tűzben nem élhetnénk, mert nem tudnánk levegőt venni. De a fizikai feltételek csak az anyagi testre vonatkoznak, nem pedig a lélekre.

Abhay Narayan