A tánc mint fohász

Isten a saját hasonlatosságára teremtette az embert, aki gondolatait és érzelmeit természetes módon igyekszik harmonikus és szép mozdulatokban is kifejezni. Ez a táncművészet. E csodás művészet fegyelmet követel az egyébként oly szeszélyes elmétől, hogy a táncos képes legyen még lelkiállapotokat és hangulatokat is megjeleníteni. Ezért a tánc az egyetemes kultúra része, amely időtlen idők óta minden népnél megtalálható.

Hogyan lettem táncos?

Anyám szerette volna, ha táncolni tanulok. Bár a család ezt ellenezte, Arijakudi Ramanuja Ayyangar, a nagy muzsikus pártfogásával mégis sikerült keresztülvinnie akaratát. Akkoriban nem nézték jó szemmel a táncművészetet, s családunk is inkább a zenetanulást szorgalmazta. Anyám Kandappa Pillai tánciskolájába adott be. Pillai zeneileg is képzett ember volt. Tánckompozícióinak minden mozzanata (adavu) szervesen illeszkedett a zene hangjaihoz (szvarák). Kora reggel kezdődtek a kemény próbák tanáromnál. Anyámtól pedig a gesztusok, az arckifejezés (abhinaja) és a melódia (rága) szoros kapcsolatát tanultam. Ez adja a tánc kontúrját. Anyám arra tanított, hogy a fejnek s a testnek nemcsak a ritmus (tala) szerint kell mozognia, de együtt kell lélegeznie a témavariációval (szangati) és a melodikus díszítésekkel (gamaka) is.

Igyekeztem mindig nyitott maradni, hogy bárkitől eltanulhassam a művészi teljességet, kiegészítve, ötvözve e jótanácsokat a tanáromtól és családomtól kapott alapos képzéssel. A rokonsághoz tartozó, a hagyományokat jól ismerő hölgyektől is sokat tanultam. Volt, aki nyelvekre oktatott, vagy éppen a költészet (szahitja) teljes érzelmi skálájának csupán az arcjátékkal való kifejezésére. Igyekeztem hűségesen követni útmutatásaikat.

Bharata natjam – a hagyományos indiai tánc

A hagyományos indiai táncművészet ritmikus elemeiben nem találni egyetlen érzéki mozdulatot sem. Teljes művészi világ ez önmagában, s a művészet mint olyan a szellem tulajdona, így isteni jellegű, még akkor is, ha éppen nem Istenről szól. A tánc az ember természetes kifejező eszköze, amin keresztül felfedezheti az univerzummal s annak alkotójával való egységét és harmóniáját.

Az újdonságot kereső fiatal táncosok hamar kiábrándulnak a modern táncokból. Ha viszont meggyökereznek a tradícióban – amely olyan, akár egy hatalmas banjanfa: mélyre ereszti a gyökereit és szélesen terjeszti ki hatalmas ágait –, akkor közönségükkel együtt maguk is részesei lehetnek a bharata natjam fenségének és örömének. A fiatalok úgy ismerhetik fel e művészet nagyságát, ha aktívan gyakorolják, s ugyanakkor higgadtan, sietség és kapkodás nélkül végzik próbáikat. A táncot egyfajta jógaként is tekinthetik, önfegyelmező és önkifejező művészetként.

A jógí önfegyelmező életmóddal, meditációval jut el a lelki békesség és derű állapotába. A táncos minden lehetőséget felhasznál: keze, lába, szeme, sőt éneke eggyé olvad, s a jógí higgadt derűjét a szépség valóságos záporává változtatja. A figyelmes és elmélyült néző gondolatai lecsillapodnak, és az előadás során nagyfokú belső megtisztulást is érezhet.

A bharata natjam kompozíciója egy hatalmas templomhoz hasonlít, több részre tagolódik. Az első három elem olyan, mintha egy toronykapun át belépnénk a templom előcsarnokába, majd a főhajóba. Ezután a varnam következik, ami az Istenségnek helyt adó szentély előterét jelenti. Ez a térség a ritmusok, a hangulatok és a zene összhangjának a helye. Következik a padam, amiben a szentély hűvös, csöndes és fegyelmezett hangulata érződik. A külső folyosók és csarnokok tágassága és fénye eltűnik, a varnam virtuóz ritmusai helyébe a padam szívhez szóló zenéje és a szöveget tükröző taglejtések (abhinaja) lépnek, éppúgy, mint mikor a ceremónia fényei elhalványodnak, a dobok elhallgatnak, s csak a szent himnuszok ünnepélyes recitálása hallatszik. Ezután egy igen gyors ritmusú táncbetét (tillana) következik, ami a füstölők utolsó lobbanásához s az azt kísérő sürgés-forgáshoz hasonlatos. Végül a hívő szívébe zárja Istent, akit ezidáig is dicsőített.

A hagyományos sorrend szerint a bharata natjam művésze egy lenyűgőzően egyszerű, odaadó fohászt megelevenítő tánccal fejezi be az előadást. A mozdulatok szépsége és harmóniája révén próbálja kifejezni a világ, Isten és az ember kapcsolatát.