Almásy György

Zsadányi és törökszentmiklósi Almásy György Ázsia-utazó, állattani és néprajzi gyűjtő jómódú földbirtokos nemesi családban 1867. augusztus 11-én látta meg a napvilágot a Vas megyei Felsőlendván. Édesapja, Almásy Ede a Magyar Földrajzi Társaság alapító tagja volt, fia, László pedig híres Afrika-kutató lett.
Almásy György egyetemi tanulmányait Grazban végezte el. A jogi doktorátus megszerzése után egy ideig állami hivatalnokként dolgozott Budapesten, de érdeklődése hamar az állattan, azon belül pedig az ornitológia, azaz a madártan felé fordult. Állását feladva visszatért a birtokára és ott gazdálkodott, miközben szabad idejében kedvenc témájával foglalkozott. 1897-ben bejárta Dobrudzsát, valamint a Duna-delta vidékét, és útjáról igen értékes állattani – főleg ornitológiai – gyűjteményt hozott haza. Ugyan már korábban is társszerzője volt egy könyvnek, mégis utazásai idején jelentette meg cikkeit, tanulmányait a különböző szakfolyóiratokban (Természettudományi Közlöny, Aquila, Keleti Szemle, Néprajzi Értesítő, Mathematikai és Természettudományi Értesítő stb.), illetve az idők során három önálló kötet publikálása fűződött a nevéhez (Madártani betekintés a román Dobrudzsába, 1898.; Utazásom orosz Turkesztánba, 1901. és Vándor-utam Ázsia szívébe, 1903.)
Első ázsiai expedíciójára 1901-ben került sor, útitársa a grazi egyetem zoológus tanára, Stummer-Traunfels volt. Batumi, Taskent, Szamarkand és Alma-Ata érintésével jutottak el Ilijszkig, majd bejárták és felderítették az Ili-folyó környékét, az Isszik-kul tó medencjének keleti vidékét, a Tien San addig ismeretlen harmadik, déli hegyláncát. Expedíciójának eredménye mintegy 20 000 gyűjtött állat (nagyobbrészt madár), melyek közt több új faj is volt. Emellett a kirgizek és a kazakok életmódjával kapcsolatos néprajzi tárgyakat is hozott magával; az út alatti tapasztalatait, megfigyeléseit (a néprajzin kívül földrajzit is, mint például a gleccserek, glaciális formák, magas fennsíkok – szürtök – leírását) pedig gondosan lejegyzetelte, majd közkinccsé tette.
1906-os második, Kína északi részébe vezető nagy útjának tudományos babérjait nem ő, hanem a fiatal Prinz Gyula aratta le, akivel a féléves expedíció alatt összeveszett, s útjuk még ott különvált. Ettől függetlenül mindketten számos értékes földrajzi, földtani, meteorológiai, néprajzi és gazdasági megfigyelést tettek. Ám ennek ellenére Almásy György utolsó útjáról csalódottan érkezett haza, ettől fogva visszavonulva élt grazi birtokán, ahol 1933. szeptember 23-án érte utol a halál.
Felhasznált irodalom
Almásy György: Vándor-utam Ázsia szívébe. K. M. Természettudományi Társulat, Budapest, 1903.
Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Új sorozat, I. A Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete, Budapest, 1939. 428–430. hasáb
Magyar utazók lexikona. Szerk.: Balázs Dénes. Budapest, 1993.
Új magyar életrajzi lexikon I. Főszerk.: Markó László. Budapest, 2001.
Vándor-utam Ázsia szivébe

Az expedíció célja
„Belső-Ázsiának egyetlen helye sem olyan alkalmas az aránylag szűk téren összeszorult, különböző nagy medencék tanulmányozására; egy sincs, amelyet ilyen kevéssé tanulmányoztak volna, és végül sehol sem találjuk a már meglevő gyűjtések szerint a faunisztikai öveknek olyan érdekes összefonódását, mint itt a „hét folyam országában”, ahol a középtengeri, a szibiriai és az indiai szubrégiók érintkeznek s egymásba olvadnak.” (3–4.)

Közép-Ázsia a török őshaza
„Az általánosan elfogadott nézettel szemben, hogy t. i. a törökök Ázsia északi vidékeiről származnak, én azt hiszem, hogy ők Közép-Ázsia, mondjuk a Han-hai-medencének ősi lakói, akiknek utódai a népvándorlás hullámai által nem sokat, vagy egyáltalában nem is háborgatva, még ma is ott élnek a Tarim-medence lakható helyein, különösen a Kven-lün és az Altyn-tag lejtőin, valamint Észak-Tibetben, mint nomádok, vagy félig letelepült népek.” (667.)

A kirgizek ruházata
„A férfiak ruhája úgy, mint a nőké ingből (köjnök) és alsónadrágból (dambal) áll. Az utóbbi közepes bőségű s egész a bokáig ér. A nők nadrágjának felső része gyakran egész a comb közepe tájáig, takarékosság okáért durvább, olcsóbb szövetből van s csak az alsó, látható rész készül tarka, finom pamutszövetből. Csak az egészen szegény kirgizek nem hordanak általában semmi fehérneműt, míg a közönséges embernek is mindig van két-három váltani való alsóruhája. A férfiak felsőruházata bő nadrág bőrből, vagy vastagon vattázott gyapotszövetből (sem), míg a nők a kacér, elül nyílt, fekete bársonyszoknyát (bsldimcsi) viselik, amelyet dúsan kihímeznek s gyakran vidra-prémmel szegnek be.
E felett mind a két nembeliek az esetlen, hálóköpenyszerű csapán-t hordják, amely kék, barna vagy fekete színben rendes viselete az ázsiai nomádoknak. (…)
Mivel az ázsiaiak a fejüket mindig kopaszra borotválják, állandóan kis sapkát (tópuj viselnek s ezt sohasem teszik le. E fölé jön a tevetéj, a prémmel bélelt, kúpalakú nemez-süveg, amelynek szélét rendesen feltűrik s így a karimáján a prém kívülre jut. A prém rendesen báránybőr, de a gazdagabb bai-ok szívesen viselnek rókaprémet vagy más egyebet is, hacsak a prém hosszú szőrű s lehetőleg bodros. A tevetéj (kazak nyelven burka, börke, buruk) valóban praktikus föveg, amely viselőjének marcona tekintetet kölcsönöz, de azonkívül megvédelmezi úgy a nap sugarai, mint a szél és hó ellen is.” (669., 671.)

Női ékszerek
„Ami a férfinak a fegyver, az a nőnek az ékszer. Ezen a téren is kitűnik a nép ártatlan nomád jellege, a mely csendesen, kevéssel beérve éli le életét a dzsailau és a kislak, a nyári és a téli legelő között.
A kara-kirgiz nő általában kevés ékszert hord s nincs is neki sok. A legelterjedtebb női ékszert, a fülbevalót, már csak azért sem hordhatják, mert a nemzeti viselet szerint a fülüket illik eltakarni. Néhány sor korallgyöngy, filigrán láncoska, vagy pénz övezi a nyakukat, néhány ezüst- vagy réz karperec finom kis karjukat, ujjukon pedig egy-egy ezüst- vagy rézgyűrű körülbelül az összes ékszer, amit mind a két törzs asszonynépe köznapi viseletképen hord.” (675.)

Érdekességek a jurtáról
„Kiegészítőül még csak megemlítem, hogy a tűzhely mindig a sátor közepén van, a főhely (tür) az ajtóval szemben, ettől balra az éléskamra és a nők helye, jobbra a férfiak része van. Éppúgy jobbról van a dzsatak, a háziúr alvóhelye. Éjjel ezt a helyet vékony gyapot- vagy selyem-szövetből készült függöny (kösögő) takarja el, amely a jurta keretének egyik húrja mentén kifeszített vékony zsinóron függ s nappal mindig fel van csavarva.” (685.)

A „nomád” sztereotípiája
„Keveset mondunk azzal, ha a kirgizeket – s velük együtt kazak testvéreiket – egyszerűen pásztorkodó és nomád népeknek mondjuk, habár ez a jelző teljesen találó is. A nomád pásztorokat rendesen úgy képzelik, hogy ezek félig-meddig vad emberek, akik céltalanul kóborolnak nyájaikkal ide s tova, nincs más gondjuk, csak a nyájuk, a melyből boldogan, gond nélkül élnek, akár csak a madár.
A nomádok ősapái csakugyan így élhettek, de a mai nemzedék, több ezer év kultúrájának hatása alatt, úgy átalakult, hogy ennek gazdálkodását és gazdasági jelentőségét egészen más szemmel kell tekintenünk.” (685.)

A nomádság fennmaradásáról
„Így tehát a nomádság csak akkor maradhat fenn tovább is, ha az életfenntartásához szükséges fogyasztási cikkeket valamely más produkció segítségével fedezhette, s mivel a vadászat és a halászat Belső-Ázsiában csekély jelentőségű, csakis a földmívelésre gondolhatunk, mint amely a szükségletet fedezheti.
S csakugyan, a nomádság nagymértékben reá van utálva a letelepült népek gabonatermelésére, és pedig annyira, hogy a nomádok téli tápláléka majdnem kizárólag ebből a forrásból ered
Nem feladatom, hogy ennek az állapotnak a létrejöttét a belső-ázsiai népek kulturális fejlődésére vonatkozólag vizsgáljam, de ahhoz az igazsághoz, hogy a nomádok Belső-Ázsiában nem élhetnek a letelepült népek nélkül, még hozzá kell adnom, hogy viszont a letelepült lakosság sem tudna boldogulni nomád népek nélkül.” (686–687.)

A legnagyobb kincs: a ló
„A kirgizek gazdagsága és összes vagyona háziállataikban rejlik, s annak is legfőbb része a ménes, aztán a juh-nyáj, majd a tevék s végül a szarvasmarha-csorda. A pusztai kazakok gazdaságában a lovak után mindjárt a tevék következnek, mert ezeket mint szállító állatokat, nagy mennyiségben tenyésztik,
A szemirjecsi kirgizek közt baigus, olyan „földön-futó”, akinek lova sincs és így gyalog járni kénytelen, aligha van, mert az ilyen meg sem tudna élni. Legfeljebb a városokban lehet itt-ott ilyen nyomorult fickót találni, mint cselédet, míg kinn, az aulokban, minden felnőtt legénynek legalább egy lova van, amely az ő kizárólagos személyes tulajdona. A ló legfőbb becse azonban nem szállító-képességében rejlik, hanem igen értékes mint igazi tenyész-marha is. A kirgizeknek valóságos csemegéje az 1–2 éves kövér csikó húsa; ünnepélyes, nagyobb szabású lakoma e nélkül nem is képzelhető. A nomádok azonban keveset fogyasztanak az ő nyájaikból s azt inkább tőkének tekintik, amelynek kamataiból élnek, s így a ló-tabun-nak igazi haszna a tejtermelésben rejlik. A kumisz volt és lesz a gazdag kirgizeknek minden nyáron át a főtápláléka, sőt ezt a tartós és kellemes italt a városiak is annyira szeretik, hogy eladásra kerülő felesleg-termelése jelentékeny haszonnal jár.” (689.)

A növényi táplálékról
„A szoros értelemben vett lisztet (ün) nem igen tekinthetjük rendes tápláléknak, mert a palacsinta-szerű boorszak, meg az igazi kenyérre emlékeztető tókacs csak az urak, a bai-ok eledele. Rendes táplálék gyanánt pirított gabonaféléket esznek meg vízben vagy tejben főzve, különösen a kölest (tara, tary), az árpát (arpa) és a búzát {bijdaj). A kölesből kását készítenek, aminek neve botka vagy töp; az árpát megpörkölik és megőrlik, s vagy mint ilyen darát (talkan) eszik meg, vagy pedig tejjel kásává főzik szét (öptajt). A búzából készült hasonló kásának a neve szüzme; a legelterjedtebb és legáltalánosabban használt eledel azonban úgy készül, hogy a búzát megpörkölik, mozsárban megtörik s aztán vízben megfőzik. Ennek a neve dzarma.
A tibetiek nemzeti ételének feltűnően hasonló neve van: dzamba. Vajon merő véletlen lehet-e az, hogy a Küke-nor partjaitól egész az Altáj vidékéig a nomádok majdnem tökéletesen ugyanolyan növényi táplálékra szorítkoznak, s még az ételeik nevei is hasonlítanak egymáshoz ?” (693–694.)

A nemezkészítésről
„A nemezt a nők állítják elő, amint minden fontosabb és komolyabb munkát ők végeznek. A jurta előtt készített szérűforma térre csí-ből font gyékényt terítenek, erre pedig a gyapjút teregetik ki a kellő alakban. Akkor aztán vízzel locsolva, addig dörgölik botokkal, amíg némileg megszilárdul a réteg. Ezután a gyékénnyel együtt összegöngyölítik s erősen összekötözik s ezt a göngyöletet addig hengergetik ide s oda a földön, mind szorosabbra kötözve, amíg a nemez megfelelően szilárd nem lesz. Ekkor aztán kinyitják a tekercset, eltávolítják a gyékényt, de a nemezt újra összegöngyölítik, bekötözik s ismét gyúrják a földön, közben folyton vízzel locsolva, mígnem aztán igazán egészen készen lesz s kiteregethetik a napra száradni. A gyapjú minősége és a kezelés tökéletessége szerint, különféle finomságú nemezt kapunk.
A kirgiz nők igazán mesterileg értik a készítését. Van egészen silány, barna nemez, amelynek anyagához rendesen tehénszőrt is kevernek, van aztán szürke és feketés nemez, amely ugyan tartós, de mégis csak másodrangú cikk. A nomádok büszkesége azonban a nehéz, fehér, hüvelyknyi vastag, majdnem elpusztíthatatlanul erős nemez, mely a jurta befedésére szolgál, továbbá a finomabb, majdnem szövetfinomságú fehér nemez-fajták, amit a lószerszámhoz, takaróknak, tarisznyáknak, applikációkhoz, szőnyegek gyanánt stb. használnak, a legkülönfélébb módon.” (712–713.)

Leányvétel, nőrablás
„A házasságkötés alapja a vétel, a kalym, melyet a vőlegény a leány apjának fizet. Úgy ennek, mint a vérdíjnak (kun) fizetési egysége 47 ló, amit a számítás alapjául vesznek. Ma ugyan már a készpénz játssza a főszerepet a kalym összetételében, de azért még mindig ott van a vételárban a ló, birka, teve, nemez és egyéb természetben fizetett móring. Tudvalevő, hogy különösen kiskorúak, a leányért fizetendő díjat néha részletekben fizetik le, vagy a szegény vőlegény esetleg leszolgálja leendő apósának auljában, mint ahogy Jákob patriarcha szolgált Ráchelért.
A kalym fizetésével a házassági szerződésnek jogi alapja az anyagi értékre van helyezve; de ezzel a jogi felfogással sajátságos ellentétben áll a nőrablás szokása, ami mint szertartás, hozzá tartozik a kirgizek és a szemirjecsi kazakok esküvői szokásaihoz s melyet gyakran, a tradicionális formaságon jóval túlcsapva, szörnyű komolyan fognak fel.” (714–715.)

A nők helyzete
„Az érzelgős utazók és írók szeretik a nomád nők helyzetét a legművészibben kiszínezni s úgy írják le őket, hogy ezek a nyomorult teremtmények valóságos rabszolgái durva és zsarnok férjeiknek. Tapasztalataim más felfogásra vezettek. A férfi egyáltalában nem „úr a háznál”, hanem csakis a nő, illetőleg a nők. Ezek az erélyes hölgyek nagyon értenek hozzá, hogy miképpen kell házi jogaikat érvényesíteni s gyakran láttam saját szemeimmel, hogy a férfi milyen szépen meghúzza magát s be adja derekát zsémbelő, mérgeskedő feleségei előtt. Csodálatosnak találtam azonban a lelkes összetartást az asszonyok közt. Habár az egyik közülük, az első feleség, a „főasszony” (a bai-bicse), rangját viseli is, míg a többi csak egyszerű mardzsa, még sem igen fordul elő köztük féltékenykedés, vetélykedés stb. Mint jó barátnők, élnek együtt ezek a jókedvű jószágok s csak kivételesen vettem észre néha, hogy valamelyik asszonyt a többi lenézte, elnyomta.” (715–716.)

Az idősek, az idősebbek tisztelete
„Azt már említettem, hogy a matrónáknak (kymper) milyen kiváltságos helyzetük van a családban. Ez az öregek iránt általánosan tanúsított, rendkívüli tisztelet következménye. Minden ak szakal (ősz) tiszteletreméltó személyiség a fiatalok előtt. Az idősebb testvér előtt a fiatalabb sohasem ül le, ha csak az meg nem kínálja.” (716.)

A „lovasítás”
„A fiú életében jelentős fordulópont a lovasítás ténye, ami körülbelül harmadik életévében következik be. Egész addig a gyerekeket a bölcsőben transzportálják, ezen túl azonban a gyereknyeregben kell úgy, ahogy tovább vergődniük.” (717.)

Szórakozás
„A kirgizeknek kedvelt mulatsága az ének és zene. A kazakok közt leginkább külön kobzosok vannak, az úgynevezett âkyn-ok, a kirgizek azonban maguk is majdnem kivétel nélkül értenek a zenéhez, egyik vagy másik hangszerhez, s mindenki tud több-kevesebb balladaszerű hőskölteményt, vagy kis dalokat, szöveggel. A rögtönzést nagyon szeretik, sőt a kazakok szakadatlanul dudorásznak végtelen nótákat, minden értelem nélkül vonatkoztatva az esetleg éppen felmerülő tárgyakra, ami bizony sokszor komikus. (…)
Sajátságos, hogy a kirgizek ilyen zenei tehetséggel és jókedvű elevenséggel megáldva, nem ismerik a táncot, de nem is ismernek semmiféle tánccal járó mulatságot. A tánc megvetése, úgy látszik, a török nép jelleméből fakad, mert a nomádok felületes iszlám-vallása egyáltalában nem akadályozná meg őket ebben a mulatságban, aminthogy a fanatikus városi mohamedánok a hozzájuk bizonyára Iránból importált táncot minden különös ellenszenv nélkül tűrik. Említettem, hogy a kirgizek közvetlen szomszédjai, a kalmükök és dungánok is táncolnak, de a kirgizek még csak meg sem próbálják utánozni ezt a művészetet. Még az asszonyok és leányok is megvetik ezt a férfiatlan, lealacsonyító mulatságot. E helyett a kirgizeknek sportszerű mulatságai vannak. A legelőkelőbbek ezek között a solymászat, a lövő fegyverekkel való vadászat és az agarászat.” (722–723.)

Vallás
„A kara-kirgizek úgy, mint az összes kazakok, szunnita mohamedánok; nagyon mélyen azonban nem gyökerezik a vallásosságuk. Legtöbben egyáltalában nem törődnek az iszlám tanaival s a vallásosságuk csakis külsőségekben nyilvánul, mint pl., hogy fejüket borotválják, körülmetélkeznek, valóban babonás félelemmel tartózkodnak a disznóhús-evéstől stb. A naponkénti ötszöri imádkozást a legtöbben teljesen ignorálják, sokan csak egész sommásan, reggel intézik el az egészet, sőt még aránylag buzgó hivők sem tartják be, legalább a nap szakait, valami különös pontosan. (…)
Amilyen kevés befolyása van az iszlám vallásnak a kirgizek lelki életére, éppoly kevés maradt meg emlékezetükben őseik régi animizmusából, vagy legalább kevés nyomát találtam annak, hogy valami animisztikus világnézetük volna.” (726.)

A bakcsi
„A bakcsi tulajdonképen összetétele az utazó kobzosnak, a samanisztikus bűvésznek és a mohamedán szentnek. Sajnos, nem volt akkor időm, hogy közelebbről megismerkedjem ezekkel az urakkal s így meg kell elégednem azzal, amit hallomás után tudtam meg az ő csodálatos gyógyításukról és bűvészkedésükről, meg azzal, hogy láthattam ezeket a piszkos, rongyos csodatevőket, akik különben elég festőiesek az ő őseredetiségükkel, s állásukkal járó mindenféle jelvényükkel. Jelvényeik közül különösen feltűnik magas, hegyes, gerezdes nemez-süvegük (…), meg csörömpölő fémgyűrűkkel kivert, két részből álló „bűvészpálcájuk”.” (726–727.)

Jelképes halottégetés
„Ez a jelképes halottégetés, amit egy év múlva rendeznek az iszlám vallású szertartásokon kívül formanélküli egyszerű temetés után, arra látszik utalni, hogy hajdan csakugyan elégették hallottaikat. Csak lassanként maradt el ez a szokás; lehet, az iszlám hatása következtében, s lesüllyedt a ma már alig érthető, de még mindig hűen megtartott formalitássá. Érdekes megjegyzést találunk erre nézve a perzsa GURDEZI [Gardizi] művében, Kr. u. 1051–1052-ből: „Ami a kirgizeket illeti, ezek halottaikat ép úgy elégetik, mint az indiaiak, s a tüzet tartják a legtisztábbnak, s mindaz, ami abba beléesik, megtisztul s a halott is megszabadul tisztátalanságától és bűneitől.”
Ez a jelentős utalás a török népek őstörténetére annál nagyobb figyelmet érdemel, mert hasonló jelképes halottégetés több turk-törzs szokásai közt is előfordul, és pedig éppen az eredeti, kevéssé befolyásolt törzseknél, aminők a tarbagatai-kazakok, a kasgari törökök, a loplikok stb.” (729.)

57/2012.