Baljós város

A műholdas térképfelvételek korában nem egy híres város csodás alakzatát megcsodálhatjuk. Jómagam egyszer egy éjszakai repülőút alkalmával, valahol Közép-Ázsia fölött egy lüktető csillag alakú, vagy még inkább kiterjedt hópehelyhez hasonlatos város lámpafény világította sziluettjét bámultam meg. Akkor megértettem, mennyire fontos a nézőpont kérdése: ami a talajszinten legföljebb kusza úthálózatnak és szórványos közvilágításnak tűnik, az a magasból páratlan szervezettségről, tervről tesz bizonyságot.

E terv ugyan a földön nyilvánul meg, hiszen ott épülnek az utak s a házak, mondandója és szerkezete csak a magasból válik világossá. Ez szimbolikus is: a távlat a lényegre világít rá, a túlzott közelség folytán könnyen elveszünk a részletekben.Persze, ha még magasabbról, azaz még távolabbról szemléltem volna a csillag-város képét, már csak egy pont lett volna a millió más vibráló fénypont, az éjszaka kivilágított városok fényszennyezése mellett.
A terv – rendkívül fontos tényező. Sok település csak a természet adottságait és a betelepülők kénye-kedvét tükrözi, a tekergőző utcákkal és a bejárhatatlan, szűk sikátorokkal. Másutt az egyforma épületek és utcasorok monoton ismétlődése őrli fel az ember esztétikai igényét és teszi falanszterré az életteret.

A várostervezés a mai világban általában két irányt követ: a régi értékek, épületek s a városkép megőrzését, illetve ennek épp az ellenkezőjét, új koncepciók felvázolását, ami sokszor a régi várostérkép átszabásával jár együtt. Mondják, a mai korban a tereprendezés buldózerrel kezdődik…
Tudnivaló, hogy az ősi gondolkodás szerint a szerves univerzumban minden összefügg mindennel, így az épített környezet is tükörképe kell legyen valami nagyobb egységnek. Kitüntetett szerepet kaptak a szakrális építmények, ezek kapuk voltak a földi és az égi világok között, így alaprajzuk, vertikális szerkezetük és díszítményeik mind meghatározott rend szerint alakultak. A templom a világmindenség kicsinyített képe, s mivel az óind gondolkodás egy benépesült világban gondolkodik, ahol a különféle szférák, bolygók és övezetek mind az isteni hierarchia egyes képviselőinek védelme alatt állnak, ezért a templom alaprajzának geometrikus ábráját is felosztják – a leggyakrabban 64 mezőre, amely mágikus szám, de léteznek 81 vagy száz osztatú rendszerek is – s ezeket a mezőket rendelik az egyes istenségekhez, a magasabb rangúakhoz többet összevonva. Ennek az alaprajznak vasztu-purusa-mandala a neve, amit fordíthatnánk az építmény szellemének erőtere vagy a kozmikus lény kézzel fogható alakzata gyanánt is. Vasztu jelentése valóság, ténylegesen létező dolog, szubsztancia, de valaminek a lényege, elidegeníthetetlen tulajdonsága, sőt terv is. Purusa a férfi princípium, ember, s a túláradással, a bőséggel van kapcsolatban, de jelenti Isten kozmikus aspektusát is, mandala jelentése pedig körkörös rajzolat, mágikus alakzat vagy diagram. Az Agni-purána szerint Vasztu-purusa az ősidőkben született óriás szellem, akitől összes többi társa rettegett, ezért az istenek a föld alá temették, így mentve meg a világot. Ezért aztán Vasztu-purusa a földkerekség összes építményének szelleme, akit engesztelő áldozatokkal imádnak. Olykor egy keresztbe tett lábbal a földön hasaló emberalakot is fölvázolnak a vasztu-purusa-mandala mezejére, mert annak idején az istenek hasalva kényszerítették a földre a mitologikus alakot.
Itt több érdekes párhuzam is kínálkozik. A kereszténységben a templom nemcsak Isten háza, de szintén misztikus összekötő csatorna ég és föld között. Az alaprajz itt is fontos, s különösen a kereszthajós elrendezés utal egy emberalakra, akár a megfeszített Jézusra. Meg kell azonban említenünk, hogy az indiai szimbolikában az emberi testet is hasonlítják egy városhoz – tehát az ember a mikrokozmosz, a világmindenség a makrokozmosz, a kettő között az embernek az Istennel történő találkozásra teret biztosító templom a mezokozmosz. E három szerves szimbolikus és ontogenetikai kapcsolatba áll egymással, mindegyike tükrözi a másik kettőt.
Az emberi testet a Bhagavad-gítá kilenckapus város-nak nevezi, amelynek kapui a testnyílások. A fejen található érzékszervi testnyílások az úgynevezett föld fölötti kapuk, míg az altesti nyílások a földalatti kapuk. A föld fölötti kapuk közül a két szem, a két orrlyuk és a száj, a főkapu, előre, azaz kelet felé nyílik, a két fülnyílás oldalvást, s így az észak-dél irányt jelölik ki, míg a földalatti kapuk – a nemi nyílás és a végbél – közül az utóbbi hátrafelé, nyugatra nyílik.
A három fő erény – az önfegyelmezett életmód, az adakozás és a könyörület, illetve a bölcsesség, higgadtság és szeretet – gyakorlásának köszönhetően tisztul az ember tudata, s finom fény ragyogja be még a fizikai szervezetét is. „A jóság befolyása akkor tapasztalható, amikor a test minden kapuját tudás ragyogja be.” – mondja a Bhagavad-gítá (14.11.)
A testnyílások azok a kapuk, amiken keresztül a testi halál során a lélek távozik a fizikai szervezetből, így az irányok meghatározóak a következő megszületés szempontjából. Az altesti nyílásokon keresztül fájdalmas a távozás és retrográd a lélekvándorlás tendenciája – ez a spirituális értékvesztés és önsorsrontás következménye. Ezzel szemben a szentéletű ember a fej nyílásainak valamelyikén keresztül távozik és emelkedik a sors-hierarchiában, vagy ha elérte a teljes megvilágosodást, akkor a fejtető misztikus nyílásán keresztül az öröklét isteni szférájába jut.
B.G. Ganapati, a Mammalapurai Építészeti- és Szobrászfőiskola vezető építésze az alábbiakban részletezi a tervek elkészítését: „Az építész először egy négyzetet rajzol. A négyzet a szó szoros értelmében az indiai inspirált építészet alapja. Nélkülözhetetlen és tökéletes alakzat, amely feltételezi a kör létét, abból származik. A középpontból kisugárzó ener¬gia négyzetbe írható kört alkot. A kör és a körív az élet dinamikáját, növekedését és mozgását tükrözi. A négy¬zet a rendezettség jele, az élet kiterjedésének határa, a lét formája, az életen és halálon túli tökéle¬tes¬ség. A négyzetből minden szükséges alakzat leszármaztatható, a háromszög, a hatszög, a nyolcszög, de akár a kör is.”
A vasztu-purusa mandala négyzetét kisebb mezőkre osztják – amik a kozmikus tér-idő elemeinek az alaprajzra vetített kódját jelentik. Fontos szerepet játszanak a fő- és mellékégtájak, s a mandalát köröskörül 32 kisebb négyzet tagolja, amelyek a visszatérő időciklusokat idézik meg.
A négyzet szentsége a védai tűzáldozatokkal magyarázható, a tűzoltárak alakja is négyzetes. A négyzet meghatározó áldozati szimbolikájából, annak hasonlatosságára bontakozott ki a templomi architektúra. A négyzet központi helyét Brahmá foglalja el, aki a világ megformálásáért felelős – ez párhuzamos a templom, vagy egyéb épület megteremtésének funkciójával. Közvetlenül körötte a Napisten különböző aspektusai, majd a legkülső övezetben a középső mezőben keleten Ravi, szintén a Nap egy aspektusa, s mellette Indra, a mennyek királya, délen Jama, a halál és ítélet istene, nyugaton Varuna, Mitra párja és a vizek és a sötétség istene, míg északon Szóma, a holdisten uralkodik. Ők az égtájak őrzőistenei. Megjegyzendő, hogy más rendszerek olykor Szóma helyett Kuvérát, a kincsek urát jelölik meg az északi égtáj uraként.
A mandala négyszögletessége elhatárolódik a rajta kívül eső anyagi mindenségen, s a négy irányban nyíló égtájak a leendő épület szellemi horizontját jelölik ki, egyben jelzik az ég és föld találkozását, s a nappálya állomásait, a Nap kelet-nyu¬gati mozgását, valamint észak-déli kitérését.
A templomnak keleti tájolásúnak kell lennie, mert kelet a legkedvezőbb égtáj, a napkelet iránya. A Nap a Kozmikus Lény szeme, ez adja az életet, örömöt és boldogságot hoz. Az ókori indiai építészeti kézikönyvek szerint az aránytalan és rosszul tájolt épület csak kárt okoz környezetében, betegség, halál és pusztulás forrása lesz, és irigy, hamis természetű lényeknek ad otthont. Ezt a megjegyzést sokan tudománytalannak, vagy mitikusnak tarthatják, azonban érdemes elgondolkodni a térrendezés térhódításán. Épületek alakjának, tájolásának vagy belső elrendezésének megváltoztatása mérhető eredményeket hoz sikerben, közérzetben, eredményességben. Egyes kutatások összefüggést sejtenek az otthonok nem kedvező tájolása és a családi konfliktusok között, míg mások a Bauhaus stílusú épületek deprimáló és szuicid hajlandóságot fokozó hatásáról beszélnek.
E baljós hatások nemcsak egyes épületek esetében, hanem városok vonatkozásában is érvényesülhetnek. Ne feledjük, az archaikus időkben a világot egységes egészként szemlélték, s a ma megmagyarázhatatlannak tűnő események mögött egykor látták a magyarázatot. Ezért hajdanán a lakóházak vagy templomok tervezése és megépítése során az építésztől nemcsak praktikus és kivitelezhető terveket, hanem finom misztikus hangolást is vártak. Ugyanez igaz a várostervezés esetében is, mert a világi és vallási funkciójú épületek és negyedek elhelyezése is teremthet áldásos és baljós körülményeket.
Az indiai várostervezés egy érdekes forrása Bhódzsa királynak (1018-1060), Dhárá uralkodójának egyik kézikönyve. Bhódzsa király jeleskedett háborúság idején, de még inkább békeidőben. A művészetek patrónusa volt, s maga is több tucat könyv szerzője a nyelvtan, filozófia, gyógyászat, csillagászat, íjászat, költészet és az építészet terén. Az építészet tudományára és a várostervezésre vonatkozó műve a 83 fejezetből álló Értekezés az építészet tudományáról (Szamarángana-szútradhára).
D.N. Shukla, Bhódzsa király műveinek avatott kutatója az építészetet a szépművészet egyik ágának tekinti, s esztétikai élmény híján aligha beszélhetünk művészetről. Mi több, úgy tartják, az ősi kézikönyvekben lefektetett elvek megsértése káros következményeket hoz a városlakókra: egészségi problémákkal küzdenek majd, életkoruk megrövidül, békétlenség támad köztük és elmarad az általános felvirágzás, a vagyonosodás, valamint a népszaporulat terén is problémák mutatkozhatnak. Bhódzsa király szerint a rossz városterv hátrányos következményei nem csupán a települést magát érintik, hanem az egész nemzetet, amelynek az adott város az egyik eleme.
Egy új település kitűzésénél fontos a vidék alkalmas volta, de a talajszerkezet vizsgálatát sem hagyták figyelmen kívül. Ismertek olyan talajokat, amik az összes társadalmi rend számára kedvező, míg más talajok a rendek hivatása szerint alkalmas vagy hátrányos lehet. Különböző települések tervezésekor más-más irányelveket vettek figyelembe. A várostervezés elemei az alaprajz, az úthálózat, a kapuk, kaputornyok és városfalak, a társadalmi rendek és foglalkozási ágak szerinti lakókörzetek kijelölése, valamint a szakrális építmények, templomok elhelyezése.
A városterv tökéletlensége, alkalmatlansága vagy káros mivolta jobbára az áldásosként elfogadott alapformáktól történő eltérésnek tulajdonítható. A mérvadó források – a Majamata (X. fejezet) vagy a Déví-purána (72. fejezet) – többféle alkalmas formát felsorolnak, míg az Értekezés csak egyetlen alakzatra, a négyszögletesre szorítkozik, más forma létjogosultságát nem ismeri el. Bhódzsa király a Jukti-kalpataru című munkájában támogatólag idézi a Bhavisjóttara-purána véleményét, miszerint várost sohase építsenek körkörös vagy háromszögletű alakzatban, mert a hosszúkás vagy a négyzetes városterv a legalkalmasabb. A legtöbb esetben az ilyen várostervek valósultak meg.
A hosszan elnyúló városok állandóságot, békét és gyarapodást sugároznak, míg a négyzetes városterv az uralkodónak mind a négy emberi életcélt – jámborság, anyagi eszközök, vágyak és üdvösség – megadja. A háromszög alaprajzú település kioltja a három erőtényezőt, míg a körkörös várost a kóros ragályok melegágyának tartották. A sokszög vagy szabálytalan alaprajzot is elvetették, mert úgy tartották, az ilyen alakzatok a városrészek, valamint az épületek tervezésére és tájolására is hatással vannak. Az indiai építészet eme tényeinek ismeretében tekinti Bhódzsa király a legjobbnak a négyzetes városalaprajzot, annak hatvannégyes tagolásával egyetemben.

A források az alábbi baljós, vagy legalább is az alapkánontól eltérő városterveket sorolják fel:

Levágott fülű (cshinna-karna) – vagyis a nem négyzetes városterv várható következményei közé tartoznak a tolvajlás veszélye, a járványok kitörése, és a felkelések.

Fületlen (vikarna) – a város lakóit féltékenység, ellenségeskedés, terméketlenség és korai halál fenyegeti.

Villámcsapás (vadzsrakára) – ennek a nyolcszögletes városalaprajznak tulajdoníthatóan a férfiak szolgalelkűek lesznek asszonyaikkal szemben. A konspirációk következtében sok lesz a mérgezéses betegség. Az Agni-purána határozottan elveti ezt az alakzatot.

Tűszájú (szúcsimukha) – az ilyen városból hiányzik a jólét, a lakosságot éhínség és ragály tizedeli.

Körkörös (vartula) – ez a városterv rosszat sugall, a lakosok szegények, nem tudnak felhalmozni, életük rövid, és királyukkal egyetemben nyomorognak. Ezzel szemben a Matszja- (72. fejezet), a Brahmánda- (8. fejezet) és a Káliká-purána (84. fejezet) kedvezőnek tekintik ezt a formát.

Legyező alakú (vjadzsanákára) – az ilyen városban sok a hazug ember, a polgárok rövid életűek a vata-típusú betegségeknek és gondolkodásuk állhatatlanságának köszönhetően. A Káliká-purána is elítéli ezt az alakzatot, mert a rettentő uralkodónak, Balinak is legyező alakú volt a félelmetes fővárosa, és csak a jószerencse folytán menekülhetett meg.

Íjalakú – (csápákára) – Bhódzsa király baljós alakja miatt elutasítja ezt az tervet, holott az Agni-purána 72. fejezete a legkiválóbb városalaprajznak nevezik, és példaként a holdsarlóra emlékeztető ősi települést, Varanaszít hozza föl. A Káliká-purána szerint az Íksváku nemzetség éppen székvárosuk, Ajódhja íj-alakja miatt nyert oly sok csatát, ellenben Bhódzsa értekezése szerint az ilyen alakú településen lakók asszonyai romlottak, a férfiak pedig magtalanok.

Kétkocsis (sakata-dvi-szamákára) – ez az alakzat újítás, s az ilyen városban tolvajlás, betegségek, tűzvész és bánat fenyeget. Ennek a típusnak a másik elnevezése katamarán-város, mikor is a két egymás mellett fekvő hosszan elnyúló várost közös középső övezet köti össze. Ezt az alakzatot kezdettől fogva baljósnak tekintik, mert ilyen településen az emberek tevékenysége nem jár eredménnyel, a bráhmanák állandó félelemben élnek, a rokonság folyton pöröl egymással, a polgárok és a király is elveszti lovait és elefántjait, s így jobban ki vannak téve az ellenséges támadásoknak.

Ostoba tájolású (dinmúdha) – az ilyen városból kivesznek az emberek, a férfiak rettegnek a nőktől, tűzvész és állandó nyomorúság fenyeget.

Tekergőző kígyó (bhudzsanga-kutila) – az efféle város is kedvezőtlen, mert lakosai nem gyarapodnak, rettegnek a harciasságot jelentő fegyverektől, és démonok, szellemek, félistenek, viharok és testi bajok sanyargatják őket.

Végül még néhány áldatlan városformát említ a tanulmány szövege. A Káliká-purána például a háromszög elrendezésű és a kétfenekű dobhoz hasonlatos (mrdangákrti) városalaprajzot is baljósnak tartja, mondván, ennek köszönhetően kipusztul az ott uralkodó király családja. Erre példaként Rávana székvárosát hozzák föl, amely szintén dob-alakú volt, s amit Ráma meghódított és romhalmazzá tett.

 57/2012.