A „másság” elfogadása

A nemzetközi politikát nézve 1993 szeptemberének szenzációja minden bizonnyal az a palesztin-izraeli megállapodás volt, mely egymás kölcsönös elismerése révén remélhetőleg véget vet a térségben lakók fél évszázada tartó háborúskodásának. Ami a magyar belügyekben történteket illeti, annak kétségtelenül vitéz nagybányai Horthy Miklósnak, Magyarország kormányzójának újratemetése jelentette a legfontosabb lépését.

Mindkét esemény a felkavart méhkashoz hasonló állapotokat idézett elő az érintett körökben. Nem véletlenül, hiszen régóta meglévő feszültségeket elevenített fel, illetve állított újra reflektorfénybe. Az egyik azzal, hogy megpróbálta két egymás mellé kényszerült nép létjogosultságának elismerését diplomáciai úton biztosítani, belátva, hogy ott fegyverrel nem lehet békét elérni. A másik pedig oly módon, hogy kísérletet tett egy több évtizedes hamis történelemszemlélet megváltoztatására, vagy legalábbis a történelmi tények hazugságtól mentes, árnyaltabb megfogalmazására.

Miért hozható kapcsolatba a magyar belügy a palesztin kérdéssel?

Ha nem külön-külön vizsgáljuk őket, meglelhetjük a bennük rejlő azonosságot: vagyis az ellenségeskedés, a gyűlölködés okát, a „másság” elfogadásának hiányát, s azt a fajta minden toleranciát nélkülöző önhittséget, mely csak önmaga számára követel jogokat, de azt másnak megadni képtelen. Sajnos egyre aktuálisabbá válik az osztrák nemzeti költő, Grillparzer múlt században elhangzott keserű megjegyzése: „A modern emberiség a humanizmusból kiindulva a nacionalizmuson keresztül a bestializmus felé tart.”

Az ember, egyén vagy közösség a legritkább esetben képes elfogadni a „másságot”, tolerálni a felekezeti, politikai vagy egyéb hovatartozást. Ez az emberiség egyik legnagyobb problémája: mert az audiator et altera pars, a hallgattassék meg a másik fél is elve csak egymást becsülni tudó emberek és nemzetek között lehetséges és csak olyan közegben, ahol képesek tiszteletben tartani a másként gondolkodót, a más utak kereséséhez való jogot.

De erre csak igazán erkölcsös, széles látókörű és bizonyos bölcsességre szert tett ember képes. Ezért példamutató Horthy István kenderesi beszéde, mert megmutatta: igenis lehet másképp is közösségi emberként élni, s nem gyalázkodással felelni a becstelenségre. Hiszen az erőszak csupán újabb erőszak szülőanyja lesz. Indulatos válasszal nem folytatta hát a szavak háborúját, pozitív eszményei révén képes volt egy magasabb szintű, bíztatóbb jövőt képviselve megoldást ajánlani:

„Amiért szeretném, hogy mi, akik ma itt vagyunk, forduljunk azok felé a honfitársaink felé, akik ma nincsenek itt azért, mert nagyapám történelmi szerepét illetően eltér az ő értelmezésük a mienktől. Szeretném őket szeretettel és kölcsönös megbocsátással belevonni az érzéseinkbe, hazánk újrafelépítésével kapcsolatban, inkább azokra a lehetőségekre gondolva, amit a jövő tartogat, mint a múlt szerencsétlenségeire.”

Ha az ember hangyányi horizontját kissé magasabbra bírná emelni, s úgy nézne körül szűkebb környezetében és a nagyvilágban, akkor talán képes lenne arra is, hogy ne csak jogokat akarjon maga vagy népe számára, de meg is tudja adni ugyanazt a jogot, elismerést, és ugyanazzal a toleranciával forduljon a „másság” felé, mint amit önmaga számára állandó jelleggel megkövetel.

Nem árt néha elgondolkozni Kölcsey Parainesisben feltett kérdésén: „Idegen véleményt tűrni kevés tud, pedig ki tűrni nem tud, hogyan kívánhat tűretni?

Kellár Márta
1993/15.