Lábnyom imádat

„Megfogta az Isten lábát!” – mondjuk, ha valakit nagy szerencse ér. Az Isten vagy nagyhatalmú emberek által a földön vagy sziklákon hagyott lábnyomok mítosza szerte a világon megtalálható. Olykor bizonyságnak számítanak az adott személy történelmi léte felől, máskor elegendő, ha a mítosz részévé válik a nyom – már nem számít, valóban járt-e ott az adott személy, elég ha hiszünk benne.

Miért oly fontos a lábnyom és a lábak szerepe? Furcsa gondolat volna valakit a lába nyomával azonosítani, pedig egy másik végtag, a kéz ujjainak lenyomatát a kriminalisztikában, és ma már a számítógépek, vagy a biometrikus személyi okmányok is használják azonosításra. Miből gondoljuk, hogy a lábnyom reprezentálja a személyt? És miből gondoljuk, hogy nem?
A paleontológia egyik kedvelt leletanyaga az őshüllőknek az egykori vízpart sarában megmaradt láblenyomata. Néhány nyomból akár a millió évekkel ezelőtt kihalt jószág táplálkozási szokásait, testfelépítését, sőt agykoponyájának űrtartalmát is kikövetkeztetik – pedig mindössze egy lábnyom a támpont. Mindenesetre az állatok megjelenítésére már az őskor művészei is ábrázoltak lábnyomokat nyers faragványaikon, az emberi kézlenyomat pedig szignóul, vagy a mágikus erő kifejezőjeként is szolgálhatott. Kultikus lábnyomokat a bronzkor óta találunk Európában.
A kéznyom és a lábnyom ősi jel, s a kettő közül a lábnyom tűnik eredetibbnek, hiszen a lábán jár az ember, s a puha földön természetes, hogy nyomot hagy. Talán ez a szimbólum is ősibb, mint bármilyen civilizáció és kultúra, s a később kibontakozó mítoszok sajátos nyelvezetben ölelték magukba az egyetemes jelet.
Ozirisz testét darabokra vagdalta Széth, a testvére, s egyik földre hullott tagja a lába volt. Ez a kettős lábnyom lett Egyiptomban a vizitáció jelképe. „Eljöttem a Földre, s két lábam nyomával birtokba vettem. Én vagyok Tmu” – mondja a Halottaskönyv.
Kőbe vésett lábnyomokat találunk a Brit-szigeteken dolmeneken, skandináv sziklákon, Írorszgában, ahol Szent Patrik és Szent Kolumba nyomaként tisztelik őket, de Mexikóban is, ahol egy különös szertartásról értesít B. N. Tyler Primitív kultúrák című kötete: „A Napisten, Tezcatlipoca második ünnepségén az aztékok sajátos ceremóniát hajtottak végre. A naptemplom elé kukoricalisztet hintett a főpap, majd addig bámulta a felületet, amíg meg nem látta a liszten az isteni lábnyomokat. Ekkor hangosan kiáltva hirdette: Nagy Istenünk megérkezett!”
A lábak tisztelete az ókorban általános volt: a feljebbvalók lábainak megérintése, főhajtás a lábaikhoz, lábcsók, lábmosás, a papok, szentek lábmosó vizének elfogyasztása, vagy a kiválóságok talpán található különleges jegyek hite egyaránt elterjedt volt. A lábnyom, vagy lenyomat ezért a szent helyeken tett látogatás bizonyítéka, vagy a jelenlét állandóságának szimbóluma.
Magának a lábnak a szimbóluma is adódik – a haladás jele, s mint mértékegység a távolságmérés eszköze. A nyomkövetők nemcsak vadászok voltak, hanem a szentek nyomdokainak követői is, akik a tökéletesség felé vivő, az elődök által kijelölt utat követték. Különös jelentőséget kapott a mezítlábasság. A szenteket szinte sosem ábrázolták zárt lábbeliben, hanem inkább saruban, de gyakran mezítláb, sőt egy szerzetesrendet – Sarutlan Karmeliták – éppen a mezítlábasságról nevezték el. Ez a tisztelet, az alázat és az aszkézis megható jelképe.
A lábnyomok tisztelete főként szakrális vonatkozásokat mutat, de a mágikus világképnek is szerves része volt és maradt a lábnyom. A mágikus világképben lehetséges az akaratátvitel a lábnyom-varázslattal. Ebben a hiedelemben valójában ugyanaz a gondolat tükröződik, mint a szentség lenyomatában – a képviselet.
„Tessmann jegyezte fel a nyugat-afrikai pangwek életéből azt az esetet, amelynek főszereplője bosszúból leprával fertőzte be egérutat nyert haragosa lábnyomát. Eljárásában az a meggyőződés vezette, hogy a lábnyomot ért fertőző felület a mágia csalhatatlanságával eléri távoli áldozatát, annál is inkább, mert a primitív felfogásban a lábnyom szerves összefüggésben áll az emberrel.” – közli Lucien Léví-Bruhl: L’âme primitive című művében.
A lábnyom szerelmi varázslása is előbukkan, például Kecskeméten, 1748-ban vallatóra fogták Kovács Ferencnét, aki kénytelen volt feltárni tudományát a bíróság előtt: „ez olyan gyökér, ha valami legént megszeretek s annak nyomába ennek a porábul egy keveset teszek, mingyárt ha pokolba lesz is hozzám köll neki gyünni” – jelentette ki. (Novák László: A Három város)
A szent lábnyomok közül Mohamedét a mekkai mecsetekben és másutt őrzik, Jézus lába nyomát a VIII. század eleje óta mutatják be a Mennybemenetel templomában. Taoista szentek lábnyomát is imádatra méltónak tartják – a nyomjelzés, az út (tao) kijelölése miatt.
A még távolabbi keleten a láb, s a lábnyomok tisztelete szerves része a szakrális világnézetnek. Jóllehet a láb a legalacsonyabban lévő, rangban szinte utolsó testrész, s valamit lábbal illetni nagy tiszteletlenség, a szentek esetében a lábak felmagasztosulnak, s szent lábaik, lábuk pora, nyomdokaik igen áldásosak a lelki fejlődésben. Egyes templomokban az imádott istenség fémbe öntött lába nyomát az oltárokon imádják, és a sisakszerűen kiképzett tárgyat bizonyos szertartások során az odajáruló hívek fejére illesztik – így gyakorolhatják az alázatot, illetve részesülhetnek az imádott személy lába porának áldásában.
Visnu három lépésével átfogta az egész univerzumot, s az ő lábaitól ered a mennyei Gangesz, innen a folyam szentsége. Krsnát a talpán sebzi meg egy vadász, Buddha pedig születése után hét-hét lépést téve minden égtáj felé felméri a világot. Megvilágosodása utáni első léptei nyomán lótuszvirágok fakadtak. Bodh Gajában a megvilágosodás temploma melletti promenádon léptei helyét kőből faragott lótusz-oltárak tetején Buddha láblenyomatai jelzik.
Feltevések szerint a buddhizmusban a lábnyomok tisztelete Buddha halálakor alakult ki, mikor tanítványai a kinyújtóztatott mester teste előtt a földre borulva ajánlották hódolatukat.
Hszien-csang kínai zarándok számol be a benáreszi Őz-parkban látott Buddha-lábnyomról, amely 250 méter hosszúságú volt. Az alkotóknak a szimbolizmus iránti fogékonyságát mutatja a talpra vésett jelek sokasága: Tibetben a nyolc dicső jegy (aranyhal, ernyő, kagylóhéj, győzelmi harsona, szerencsediagram, győzelmi zászló, vizesedény, lótuszvirág és kerék). A burmai stílus szerint szögletes lábnyomot készítenek, széle-hossza majdnem azonos, a lábujjak egyforma hosszúak s a talpat 108 részre osztják, mely felületeken mindenféle szent rekvizitumokat mutatnak be: kolostorokat, tigrist, halat, papokat s hasonlókat, ezzel jelezve, hogy mindeme dolgok a mester lába oltalmában vannak.
A talpon, illetve tenyéren található jelek a földi halandóknál is jelzés értékűek: a kerék-forma lenyomat nagy szenteket jelez, akinek pedig a kezén vagy talpán harci diszkosz lenyomata látható, jeles uralkodóvá válhat.
A leghíresebb lábnyom a Srí Lanka-béli Ádám-csúcson található, mintegy 1.5 méter hosszú, 0.75 méter széles mélyedés. Több vallás is a magáénak tekinti a Srí Pádá-t, a szent lábnyomot. A muszlimok Ádám talpa nyomának tartják, méghozzá az első lábnyomának, miután a paradicsomból kiűzetett. A buddhisták szerint ez a Megvilágosodott lábnyoma, méghozzá az utolsó lábnyom, amit a földön hagyott, míg a Siva-hívő hinduk természetesen Siva lábának lenyomatát látják benne.
A hinduizmus leghíresebb láblenyomata Gajában található, Visnu talpa nyoma, a Visnupada, ami fölé szentély épült, s nyolcszögletű ezüst keretezés övezi egy kis pavilon alatt. Annak idején egy Gaja nevezetű démon uralkodott e vidéken, akit Visnu legyőzőtt, s a mellkasára taposott. A leigázott démon teste kővé vált, amibe belemélyedt Visnu lábának lenyomata. A szent helyre a nevezetes templomot 1780-ban emelték, csúcsán zászló alakú aranydísz.
A lábnyom azonban szerte Indiában őrzi a szentek, istenségek vagy szent állatok – például tehenek – emlékét: Csaitanja Maháprabhu lábnyoma Álálanáthban, papucsa Puriban, Krsna lábnyoma egy malomkövön Vrndávanban, Maháprabhu ujjlenyomata Vrndávanban.
Az Indiában élt muszlimok is követték ezt az imádatszokást, s a Próféta lábnyomait (qadam-i-Rasúl) sokfelé tisztelték. Akbar császár idejében a zarándokok hoztak egy ilyen láblenyomatot Mekkából. Az előkelőségek tisztelegtek a lábnyom előtt, s egymást váltva vitték vállukon a lenyomatot, amit az uralkodó nem sajátított ki, hanem a zarándokok otthonukban imádhatták.

Áldásos jelek Krsna és Rádhá talpán és tenyerén

Krsna jobb lába

1. árpaszem, 2. harci diszkosz, 3. Uddhava-vonal, 4. lótuszvirág, 5. elefántösztöke, 6. zászló, 7. napernyő, 8. villám-jogar, 9. négy szvasztika, 10. négy dzsaman-gyümölcs, 11. nyolcszög

Krsna bal lába
1. űr-korong, 2. kagylóhéj, 3. felajzatlan íj, 4. tehén patanyoma, 5. négy vizesedény, 6. háromszög, 7. félhold, 8. hal

Krsna jobb keze
A) életvonal, B) áldás-vonal, C) boldogság-vonal; az ujjhegyeken kagylóhéj lenyomatok, a hüvelyk tövénél árpaszem
1. elefántösztöke, 2. dárda, 3. kard, 4. zászló, 5. fa, 6. nyílvessző, 7. buzogány, 8. harci diszkosz

Krsna bal keze
A) életvonal, B) áldás-vonal, C) boldogság-vonal; az ujjhegyeken és a hüvelyken diszkosz-korong
1. ernyő, 2. eke, 3. oszlop, 4. szvasztika, 5. felajzatlan íj, 6. félhold, 7. hal, 8. lótuszvirág

Rádhá jobb lába
1. kagylóhéj, 2. domb, 3. tűzoltár, 4. fülönfüggő, 5. szekér, 6. háromágú szigony, 7. buzogány, 8. hal

Rádhá bal lába
1. árpaszem, 2. lótuszvirág, 3. harci diszkosz, 4. talpvonal, 5. elefántösztöke, 6. zászló, 7. ernyő, 8. virág, 9. ékköves karperec, 10. virágzó cserje, 11. félhold

Rádhá jobb keze
A) életvonal, B) áldás-vonal, C) boldogság-vonal; az ujjhegyeken és a hüvelyknél kagylóhéj lenyomatok
1. elefántösztöke, 2. csamara-legyező, 3. palota, 4. kard, 5. felajzatlan íj, 6. üstdob, 7. villám-jogar, 8. vizesedény, 9. két kis kocsi

Rádhá bal keze
A) életvonal, B) áldás-vonal, C) boldogság-vonal; az ujjhegyeken és a hüvelyknél harci diszkosz lenyomatok
1. elefánt, 2. elefántösztöke, 3. legyező, 4. ló, 5. virágzó cserje, 6. oszlop, 7. bika, 8. virágfüzér, 9. nyílvessző

A Szent Lábnyom eredetéről

„Az a tisztelet, ami e fenséges, szent hegyet – az Ádám-csúcsot – ősidők óta övezi, minden valószínűség szerint Ceylon őslakosainak volt sajátja, akikben a természet csodái fölébresztették az imádat igényét, s így a hegyeknek s a Napnak hódoltak. Így aztán a legmagasabb vonulatokat magasan megkoronázó, sokszor ködbe és viharfellegekbe burkolózó magányos csúcs joggal emelte imádattá az egyszerű tiszteletet.
A későbbiek folyamán a vallásos figyelem egy bizonyos helyre összpontosult, amit a nemzeties meggyőződést megtestesítő személlyel kötöttek össze, így a csúcsot koronázó meredek szirt mélyedése a hinduk számára Siva isten lábnyoma lett, a buddhisták számára Buddháé, a kínaiaknak Foĕ, a gnosticusoknak pedig Ieȗ lábnyoma, a Mahometanoknak Ádámé, míg a Portugálok véleményei megoszlottak, némelyek Szent Tamás, mások Candace eunuch, illetve Etiópia királynője nyomát látták benne.
E helyi hiedelem fázisai meglehetős pontossággal követhetők a közvetítőknek hála. A buddhista annalesekben Buddha Ceyloni útja, s a távozásakor keletkező szent lábnyom, a srí-pada története a Mahawanso feljegyzéseknek a Mahanaama által Kr.e. 301dik esztendőnél korábban készült részében szerepel, s e történetet a szinghalések más szent könyvei is megismétlik. A Raja-tarangini szerint a keresztény időszámítás első évszázadában, 24 táján az egyik Kásmiri király Ceylonba utazott, hogy az Ádám-csúcs ereklyéje előtt tisztelegjen. A kínai útazó, Fa-hian, aki az Úr 413dik esztendejében látogatott Ceylonba, megemlíti, hogy a szigeten Foĕ két lábnyomát tisztelik, az egyiket a szent hegyen, a másikat tovább, a sziget északi részén. A kontinentális Indiában mind Fa-hian, mind Hsien-Tsang számos további szent lábnyomot megvizsgált, s Wang Ta-jüen ragaszkodik ezek buddhista eredetéhez, míg a későbbi kínai írók – talán a Mahometanokkal való közösködés folytán – kölcsönzik azt a vélekedést, miszerint a lábnyom Pwan-koo-tól, vagyis az ő mitológiájuk szerinti első embertől származna. A XII. század során a hazafiúi érzelmű király, I. Prakrama Bahu „gyalogosan zarándokolt el a Samanhela-hegy szentélyéhez, s elrendelte, építsenek templomot a csúcson.” Ugyane jámbor céllal kereste fel a hegyet az Úr 1201dik esztendejében Kirti Nissanga király, valamint 1267dikben III. Prakrama. A szinghaléseknek a templom szentségébe vetett hitét az apostata I. Raja Sinha időleges uralma és üldöztetése sem ingatta meg, noha az önkényúr a XVIdik század alkonyán betiltotta a buddhista vallás gyakorlását, áttért Brahmá hitére, a hegycsúcs meggyalázott szentélyébe Aandee fakírokat ültetett.
Bármily furcsa légyen is, a Mahometan vélekedés, melly Ádámnak lába nyomát látja a lenyomatban, keresztény forrásokra megy vissza. Theologiájuk kimunkálásakor a gnosticusok – akik már az apostolok idejében Plato mysticismusának elegyítésével megrontották a kereszténységet – Ádámnak kivételes eminens szerepet tulajdonítottak, akit mint Ieû -t, a legelső embert, közvetlenül a ’Noos’ és a ’Logos’ mellett az Isten harmadik kiterjedésének rangjára emelték.
Imádatuk során monumentális ereklyéket tiszteltek, s a IVdik századból származó becses kézirat, amely a Tertullian által a gnosticus eretneknek, Valentinusnak tulajdonított A bölcsesség hüsége című munkájához fűzött vitairat kopt nyelven iródott változatát is tartalmazza, a legkorább említi meg Ádám szent lába nyomát. E műben a Megváltó elmondja Szűz Máriának, hogy Kalapataraoth szellemet nevezte volna ki „az Ieû által hagyott szent lábnyomok (skemmut) őrének”, valamint reá bízta Ieûnak Enoch által még a paradicsomban leírt művét.
Miután a császárok üldöztetése nyomán a gnosticusok szétszórattak, úgy tűnik, megosztották az arabokkal az Ádám, mint az emberi faj őstípusa iránti mysticus tiszteletük tanát. Mahomet vallási tanaiban aztán Ádám – mint az Isten leheletének tiszta teremtménye – Ewel’ ulenbiya, az ’ősatyák és próféták legkiválóbbika’, valamint Kalifé-y-Ekber ’Isten földi helytartói közül a legelső’ kerül a legmagasabb polczra. A Mahometanok hiszik, hogy kiűzetvén a Paradicsomból jóvátétel gyanánt hosszú éveket töltött száműzetésben Indiában egy hegyen, mielőtt újra találkozhatott volna Évával a Mecca fölött magasodó Arafat hegyén. Mivel a Koran, amelynek passzusai közt találjuk Ádám bukását, de nem említtetik a hely, ahol aztán földi tanyáját fölütötte volna, ebből következik, hogy a Mahomet idején követői még nem ismerték Ceylont a szent lábnyom honaként, ám amikor az arab tengerjárók Indiából visszatérvén beszámoltak – ahogyan ők nevezték az Ádám-csúcsot – az Al-rahoum hegyén lelt misztikus relikviáról, nos akkor fogant meg honfitársaikban, hogy ez lehetett az Ádám vezeklésének színe. A legősibb arab utazó följegyzések, amik reánk maradtak, fönséggel említik a helyet, de egészen a tizedik századig Ceylon még nem vált a Mahometan zarándokok bevett állomásává. Ibn Batúta 1340ből azt írja, hogy Shiraz-ban fölkereste Abu-Abd-Allah imam síremlékét, aki elsőként ismertette a Serindib, azaz Ceylon felé vivő utat.
A mai nap a buddhisták a Srí-pada őrizői, de az általános tiszteletnek örvendező helyen a sokféle fajbéli hívek mind találkoznak, de nem haragvó indulattal, mint a latinok és görögök a Jerusálemi Szent Sírnál, hanem jámbor megbecsüléssel ama egyetlen kegyhelynél, ahol békességes imádatukban talákozhatnak.”

(Sir J. Emerson Tennet: Ceylon, vol.II.pp.132-137., fordította Csoknyai Pál, Vasvárt, Magyarországban)

Irodalom:
CROOKE, William: Things Indian. Oriental Reprint, Delhi, 1972.
ED. : The origin and development of vaisnavism. Appendix C Footprint of Visnu
ED. : Gaya mahatmya. Rakhi Prakashan, 2008.
LÉVÍ-BRUHL, Lucien: L’âme primitive. Paris, 1927.
NOVÁK László: A Három város. Gondolat, 1987.
PADMALOCAN das: Pada sevana. Vrndavan, 1994.
TYLOR, Edward Burnett : Primitive Culture.

57/2012.
B. K. Tírtha