A tudomány mai (állása) vallása szerint

Gyakran halljuk, olvassuk azt a kifejezést, hogy “A tudomány mai állása szerint…” ez meg ez az igazság. Megfigyelhető tehát, hogy a tudományos világ nézetei is változhatnak, időről-időre átformálódhatnak. Ez természetes folyamat, ennek ellenére mégis sokakban kialakult egy téves nézet, miszerint a tudomány minden megállapítása maximálisan hiteles, abszolút, illetve hogy mivel a tudományos világkép alapvetően ateista, ezért az szükségképpen ellentmond a vallásos felfogásnak. Ez a nézet az új tudományos felfedezésektől függetlenül is eleve téves.

“Van már igény arra is, hogy a tudomány és a vallás képviselői hidat verjenek elidegenedett világaik között.”

A tudósok nagyon becsületesen mindig is kihangsúlyozták, hogy álláspontjuk aktuális eredményeikre támaszkodik, és nagyon is elképzelhető, hogy holnap már mást fognak vallani. Igazságaik tehát alapvetően nem lehetnek abszo-lútak. A tudomány és a vallás viszonyát pedig sokkal inkább jeljemzik a párhuzamok, mint az ellentétek. A tudósok a vallásos meggyőződésűekhez hasonlóan hisznek abban, hogy a világban fellelhető egy egyetemes, mindent átható rend, melynek törvényei megszabják a dolgok természetét.

A tudomány és a vallás is megismerő folyamat, mindkettőnek az a célja, hogy fényt gyújtson az emberi elmében. Az egyik a tapasztalati tényeket és a logikai úton történő érvelést tekinti a megismerés legfontosabb módszerének, míg a másik, a hit, a belső bizonyosság és a kinyilatkoztatások igazságait tartja elsődlegesnek. De mindkét út követői egyetértenek abban, hogy az igazság és a megismerés szent, és a sötétség, a tudatlanság maga a pokol. Ha ez lebeg vezérelvként a szemünk előtt, akkor nyitottak maradhatunk új ismeretek és igazságok befogadására, illetve adott esetben képesek leszünk beismerni tudatlanságunkat. Ellenkező esetben dogmatikus, akadémikus, farizeusi szemlélet alakul ki. Ezen mentalitás fő jellemzője, hogy az ismeretekből mindenáron zárt rendszert próba! alkotni. Az esetleges hiányokat teóriákkal tölti ki, ezek idővel habarcs módjára megszilárdulnak a köztudatban, és egy későbbi átépítésnél nehéz eltakarítani őket. Az ilyen rendszer fő hátránya, hogy merevsége miatt már egyetlen repedés is képes rombadönteni. Számtalan ilyen bálvány leomlására szolgáltatott már példát a történelem, gondoljunk csak a ptolemai-oszi világképre vagy a klasszikus mechanikára.

Az igazi megismerésre jellemző, hogy élő, legyen az akár vallásos, akár tudományos. Belső szükségletéből adódóan mindig nyitott arra, hogy új színekkel gazdagodjon, hogy megújuljon, hogy megváljon elavult elemeitől, állandóan tisztulva, fejlődve, mint egy élő szervezet.

Mai iskoláinkban és egyetemeinken sajnos az előbbi, dogmatikus szemlélet az uralkodó. A tanárok ritkán merik bevallani a diákok előtt, hogy a világról alkotott képünk tele van fehér foltokkal, és keveset tudunk még magunkról, a világról, a múltról és a jövőről.

Új hangok a fizikában

Néhány új felfedezés arra sarkallja a fizikusokat, hogy újra a lét végső kérdésein elmélkedjenek, persze a legkiválóbbak ezt eddig is megtették. Gondoljunk csak Einsteinre, aki filozófusként is megállta volna a helyét. Általában elmondható, hogy a legképzettebb tudósok köreiben továbbra is a lelkes kutatószenvedély uralkodik, nem pedig a dogmatizmus.

A múlt tavasszal George Smoot, az amerikai asztrofizikus új színfolttal gazdagította a bevett tudományos magyarázatok szóhasználatát. Kutatókból álló csapatával sikerült kimutatnia egy gyenge, de állandó fluktuációt a világegyetem kozmikus háttérsugárzásában. Smoot úgy véli, hogy ez nem más, mint a Big Bang, az Ősrobbanás visszhangja. “Olyan ez, mint egy vallásos embernek szemtől szemben állni Istennel” – magyarázta a riportereknek.

Mi köze lehet a Teremtőnek holmi sugárzáshoz? Egy hagyományos katedrális vagy mecset istenképe merőben különbözik ettől a bizonyos alig érzékelhető ingadozástól. A vallásos embereknek eddig valószínűleg soha nem jutott eszükbe, hogy hitbéli eligazítást várjanak a fizikusoktól.

Mégis vannak, akiknek ettől eltérő véleményük van a hitről. Smoot szóhasználata igencsak nagy visszhangot váltott ki az amerikai közvéleményben, ő maga pedig az érdeklődés középporttjába került. Minden arra vall, hogy a társadalom jelentős hányada próbál hinni valamiféle istenben, de jó néven venné, ha hitét a tudomány is megerősítené. Úgy látszik, van már igény arra is, hogy a tudomány és a vallás képviselői hidat verjenek elidegenedett világaik között. Más jelek is erre utalnak.

A Nobel-díjas fizikus, Leon Lederman egy könyv kiadásán fáradozik, melynek címe: Az Isten-részecske. Hiába, ahány ember, annyi istenkép. Persze né higgyük, hogy a tudósok szavai egy óriási neutronra vonatkoznak, aki fehér lepelben és fehér szakállal, áldó tekintettel szemléli teremtményeit. Gyakran kiderül, hogy a tudósok csak szimbolikus értelemben használják a teológiai kifejezéseket, de van olyan is köztük, aki valóban hisz valamiféle Istenben, aki vagy ami irányítja világunkat, de nem azonos a jámbor hívek Istenével. A hit egyszersmind vágyódás is. Hitünk elárulja belső vágyainkat, és titokban jellemez minket. Akit csak az anyagi gyarapodás és a minél több és intenzívebb érzéki élvezet vonz, az valószínűleg tagadni fogja egy Legfelsőbb irányító létét, hiszen az számára is kötelezettségekkel járna, ami szerinte nem volna kellemes. Aki hisz valamiféle mindent átható elvben vagy energiában, az megpróbál ugyan igazodni a fennálló rendhez, de fél az erkölcsi törvények szabta magas mércétől. Míg aki a szeretetet és a jóságot tartja legfőbb eszményének, abban valószínűleg személyes istenkép alakul ki, olyan istené, aki már szigorú követelményeket támaszt ugyan, de akit a kegyesség és a teremtményei iránti feltétlen szeretet jellemez.

Ki-ki istenképe tehát különböző, de midegyik felfogásnak megvan a maga létjogosultsága. Úgy látszik a fizikusoknak a teremtés törvényszerűségei mögül sejlik fel a Teremtő alakja.

“A nem tudó beszél, a tudó nem beszél…”

Stephen Hawkingra jól illik Lao Ce fenti mondása, mivel néhány éve elvesztette beszélőképességét, és egy beszéd-szintetizátoron keresztül kommunikál a világgál, mégis nagy tudós hírében áll. Olyannyira, hogy sokak szerint képességei csak Einsteinéhez mérhetők. Ő korunk legünnepeltebb tudósa, előadásaira már órákkal előbb érkeznek az érdeklődők, hogy helyet kapjanak – ezt kevés egyetemi tanár mondhatja el magáról. Titka talán az, hogy bár ő a Cambridge-i Egyetem matematika professzora – mint annak idején Newton, majd pedig Dirac -, ennek ellenére előadásai üdítően képletmentesek. Sajnos akkor sem tudna képleteket írni a táblára, ha akarna, mivel jobb kezén és arcizmain kívül más tagját nem tudja mozgatni, élete tolókocsihoz van kötve, de így is változatlan akaraterővel dolgozik, és könyveket is ír. Az idő rövid történeté-c. műve már magyarul is olvasható. 1988-ban ez a könyv vezette egy ideig a londoni s a New York-i sikerlistát, ami ismeretterjesztő könyvek esetében még sohasem fordult elő. Közel negyven nyelvre fordították le, és több mint ötmillió példányban kelt el s’zerte a világon.

A könyv előszavában Carl Sagan (akit mi magyarok is jól ismerünk a Kozmosz c. filmsorozatból), aki az amerikai űrkutatás legmerészebb expedícióinak fő kezdeményezője volt, tőle szokatlan módon így fogalmaz: “A könyv egyszersmind Istenről is szól… Hawking nem kevesebbet tűz maga elé, mint megadni a választ Einstein híres kérdésére, vajon mekkora szabadsága volt Istennek, amikor a világot megteremtette?”

Hawking sorra veszi a tudomány eddigi eredményeit, problémáit, a továbblépés lehetséges irányait. Fő erénye, hogy higgadtan latolgat, hangvétele nem tankönyvízű, merev, hanem szabad teret biztosít gondolatainak. Mérlegelés közben végig létjogosultságot ad az ún. teológiai magyarázatnak, vagyis annak a lehetőségnek, miszerint világunkat valóban egy magasabbrendű tudatosság hozta létre. Könyvét a következő szavakkal zárja: “Ha végül sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet, (…) akkor az az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, mert akkor megérthetjük Isten gondolatait is.” Ugyanakkor azt is leszögezi: “Ám az elég valószínű, hogy Isten tudományos törvényekkel leírhatatlan módon cselekszik.”

Véleményére a továbbiakban is többször fogunk hivatkozni, miközben felvázoljuk a tudomány mai állását három fő sarkalatos kérdésben: milyen törvények irányítják világunkat, hogyan keletkezett és hogyan alakult ki az élet? A tudomány születése óta erre kereste a választ, és a kialakult kép meglehetősen paradox lett. Egyrészt a tudomány sorra tarolta le az emberek tudatában élő szent igazságokat Isten titokzatos mindenhatóságáról, a szeretetet visszavezette egy oxitocin nevű vegyületre, az anyai gondoskodást a természetes kiválasztódásra, az életet pedig a DNS-re. Másrészt viszont a tudomány felfedezéseit mindig körüllengte valami, ami túl is mutatott rajtuk, ami legalábbis néhány tudós számára azt sejtette, hogy világunk jóval több, mint amit a szemünk érzékel belőle, valami eredendően isteni sugárzik abból, ahogy ez az egész működik.

Az órásmestertől a kockajátékosig

A tudományos világkép hajnalát Newton mechanikája jelentette. Eszerint az anyagi testek mozgását pontosan meg lehet határozni, ha ismerjük térbeli helyzetüket, sebességüket és a rájuk ható erőket. Newton elmélete valóban pontosan leírta mind a bolygók, mind a földi testek mozgását. Mi lehet akkor Isten szerepe fa világban? Az elmélet szerint – semmi.

Zöld utat kapott az ateizmus. Csak a deizmus fért bele Newton elméletébe, miszerint Isten megteremtette a világot törvényeivel együtt, majd magára hagyta. Ebben a képben Isten az órásmester szerepét játsza, aki megalkotta az órát, felhúzta, és az azóta is “szabadon” ketyeg a maga előre determinált módján. A deizmust a tudomány csak később, Newton mechanikájával együtt cáfolta, a vallásnak meg eleve fenntartásai voltak az Istennek tulajdonított passzív szereppel szemben, hiszen az emberiség szent könyvei számtalan leírást közölnek arról, miként avatkozik bele Isten a világ folyásába, ezzel is kinyilvánítva kegyét híveinek.

Ennek ellenére a deizmusnak sok híve volt, köztük jónéhányan Amerika dédapái közül is, pl. Jefferson, Washington, Franklin.

A newtoni mechanikát századunkban az általános relativitáselmélet váltotta fel, ami pontosan megfogalmazza a nagy sebességgel haladó testek mozgását is. Az atomi méretű jelenségek leírására pedig a kvantummechanika vált elfogadottá, ami Planck és Heisenberg munkásságának eredményeként fejlődött ki. A kvantumfizika szerint a szubatomi világban már nem a determinizmus uralkodik, hanem – a véletlen. Ez már Einsteinnek sem tetszett, soha életében nem fogadta el a kvantummechanikát (mondván: “Isten nem kockajátékos”), pedig annak kialakulásában ő is fontos szerepet játszott. A kvantummechanika sok más olyan jelenséget is felfedezett, ami igencsak meghaladja értelmi képességeinket. Richard Feyn-mann, a híres fizikus egyszer e szavakkal kezdte előadását: “Kérem, ne szóljanak folyton közbe, ha esetleg nem értik, hogyan lehetséges mindez, nyugodjanak meg, senki sem érti.”

Ekkor persze fellélegeztek a transzcendentalis-ták, Isten újra szerephez jutott, a felszíni jelenségek látszólagos törvényszerűsége mélyén lehetősége van arra, hogy befolyásolja világunkat. A marxista tankönyvek írói lábjegyzetekben figyelmeztették a diákokat: nem szabad ám rögtön azt gondolni, hogy ez evidens módon bizonyítja a természetfeletti létét, pedig az értelmes diák rögtön erre gondolt. (A kevésbé értelmes csak azután csapott a homlokára, miután elolvasta a lábjegyzetet.)

A kvantummechanika messzire mutató felfedezései közé tartozik a Heisenberg-féle határozatlansági elv, mely szerint bizonyos fizikai mennyiségeket, pl. a helyet és a sebességet nem lehet egyszerre tökéletes pontossággal mérni. Eszerint tehát világunk sohasem lesz tökéletesen ismert számunkra.

A fizikusok jelenleg egy olyan teória létrehozásán fáradoznak, ami egyesíti az általános relativitáselméletet és a kvantummechanikát. Az első csak a kozmikus, a másik csak az atomi jelenségeket írja le, és egyelőre még nem sikerült közös nevezőre hozni őket. Ilyen feltevések ugyan születtek már, de egyik sem állta ki a próbákat. Jelenleg az ún. húrelmélet kecsegtet bíztató reményekkel.

“Kezdetben teremté Isten az eget és a földet..”

A tudomány mai állása szerint a világunk egy nagyon forró és nagyon sűrű “Őstojás” felrobbanásának következtében jött létre, ezt nevezik Big Bangnek, magyarul Ősrobbanásnak. Az elmélet sok mindent megmagyaráz, de sok kérdést megválaszolatlanul hagy. Ezek a következők: Miért volt kezdetben olyan forró a világegyetem? Miért olyan homogén az univerzum nagyléptékű képe, azaz miért látszik olyan hasonlónak a csillagos ég minden irányban? Miért tágul a világegyetem oly közel a kritikus sebességhez, ahhoz a sebességhez, melynél nagyobb ütemű tágulást már nem tud leállítani a tömegvonzás, ennél lassabb tágulást pedig biztosan leállít? A nagyléptékű homogenitás ellenére honnan erednek azok a helyi sűrűségingadozások, amikből később a csillagok és galaxisok létrejöttek?

Hawkingnak sikerült bebizonyítania egy olyan tételt, miszerint: ha az általános relativitáselmélet igaz, akkor az univerzum kezdete egy végtelenül sűrű, a téridőben végtelen gör-bületű pont kellett hogy legyen. Egy ilyen pontban viszont a tudomány összes jelenleg ismert törvénye érvényét veszti. Vagyis a Nagy Bumm-ot minden korábbi eseménnyel együtt kivághatjuk az elméletből, mivel semmilyen befolyást nem gyakorolhatott jelenlegi világunkra. Sokféle elmélet létezik a világegyetem keletkezésére vonatkozóan, de kielégítő bizonyossággal egyiket sem nevezhetjük tökéletesnek.

Az élet egyre nagyobb fejtörést okoz a tudósoknak. Darwin még egyszerűen megmagyarázta az élet kifejlődését. A bonyolultabb élőlények egyszerűbbekből fejlődnek ki a természetes szelekció és a véletlen mutáció révén. Az egyszerűbb élőlények a szerves molekulákból jönnek létre, a szerves molekulák pedig úgy, hogy a szervetlenek véletlenszerű bolyongásaik során néha összetapadnak. Az evolúcióelmélet valóban jól leírja a fajok belső fejlődését, de kialakulásukról szóló magyarázata enyhén szólva nagyvonalú. Darwin úgy látszik csak alapkutatásokkal foglalkozott, a munka oroszlánrészét pedig az utódaira hagyta. A gond az, hogy még egy kevéssé bonyolult szerves molekula véletlenszerű létrejötte is szinte lehetetlen. Akkor hát honnan kerültek elő?

Egy új tudományág, a komplexitástan többek között ezzel a kérdéssel is foglalkozik, és egyik kulcsfogalma: az önszerveződés. Ezt a jelenséget jól illusztrálja az, amikor élettelen fizikai rendszerek, mint például levegő- vagy vízmolekulák olykor szervezett struktúrává egyesülnek, például forgószéllé, ahelyett, hogy a termodinamika második főtételének értelmében a rendezetlenségük egyre nőne. Az orosz származású, Nobel-díjas belga kémikus, Hja Prigogin úgy látja, a természetben létezik egy széles körben megfigyelhető tendencia, miszerint az egyensúlyi állapotukból kibillentett fizikai rendszerek hajlamosak egy jobban szervezett egyensúlyi állapotot keresni. A komplexitástan teoretikusai közül többen azt állítják, hogy az önszerveződés elve annyira alapvető, hogy választ adhatna a biológiai élet eredetére vonatkozó, eddig még megválaszolatlan kérdésekre. Az élet létrejötte sokkal valószínűbb így, mintsem gondoltuk volna. Sok tudós komolyan számol a lehetőséggel, hogy létezik egy, eddig még fel nem fedezett természeti törvény, ami meghatározza azokat a körülményeket, amik között az élettelen rendszerek rendezettsége nő. Közéjük tartozott Szent-Györgyi Albert is, aki a jelenséget szintrópiának nevezte el. Egy ilyen törvény ellenpontozná a termodinamika híres második főtételét. Egyesek szerint egy ilyen törvény azt a szerepet játszaná, az élet kialakulásában, amit korábban Istennek tulajdonítottak. Mások viszont úgy fogalmaznák meg inkább ezt az állítást, hogy egy ilyen törvény Isten létének egyértelmű bizonyítéka lenne. Egy olyan világegyetem, ami eleve hajlamos az élet létrehozására, sokkal inkább látszik isteni alkotásnak, mint egy olyan, ahol az élet pusztán szerencse.

Megdöbbentő felfedezések

Nagy érdeklődést keltett egy fizikusok által végzett vizsgálat eredménye. Sikerült kiszámítaniuk, hogy ha a gravitációs állandó csak egy kicsit is eltérne a ténylegestől, akkor a csillagok jóval gyorsabban elégetnék fűtőanyagukat, kevesebb időt hagyva a körülöttük keringő bolygókon az élet kialakulására. Ha a proton és a neutron relatív tömege csak egy hajszálnyira is megváltozna, még csillagok sem jöhetnének létre. Ha a Big Bang után bizonyos kezdőfeltételek, bizonyos állandók más értéket vettek volna fel, sohasem egyesült volna az anyag galaxisokká vagy más hasonló stabil alakzatokká, ahol az élet megfoganhat.

Úgy tűnik, a fizika törvényei kifejezetten az élethez vannak igazítva, mintha világunkat az élet szolgálatára teremtették volna.

Az ún. antropikus elvvel könnyen meg lehet magyarázni e hátborzongató egybeeséseket, véli néhány tudós. Ez az elv fordított gondolatmenetet követ. Ha nem lenne ilyen a világ, most nem lennénk itt, és nem elmélkednénk mindezeken, tehát semmi csodálatra méltó sincs ezekben a megfelelésekben, mint ahogy abban sem, hogy néha ötta-lálatos is akad a lottón, mert a sokezer találat nélküli szelvényről is tudomásunk v(an. Az antropikus elv mellett kardoskodók valóban feltételezik, léteznek más univerzumok, vagy esetleg ennek az univerzumnak bizonyos szegleteiben más törvények uralkodnak, ahol lehetetlen az élet.

Az elv támogatói azzal vádolják ellenzőit, hogy mindenáron azon erőlködnek, hogy egyszerű fizikai jelenségek mögött is az istenséget lássák. Pedig az antropikus elv is maga után von messzire mutató következményeket. Fel kell tennünk a kérdést, hogyan keletkezett a többi világegyetem, külön dimenzióknak tekinthetők-e ezek, vagy nem emlékeztetnek-e éppen a metafizikai rendszerek által megjósolt különféle szférákra, melyeket angyalok, démonok és más szellemi lények népesítenek be? Ha vannak, milyen formában léteznek ott élőlények? Teljesen izoláltak ezek az univerzumok világunktól, avagy léteznek átjárók?

Ezen kérdések jogosságát jelzi, hogy a fekete lyukaknak, ezeknek a szinte végtelenül sűrű csillagászati objektumoknak a vizsgálatakor kiderült: olyan erős gravitációs teret hoznak létre maguk körül, hogy a közelükből minden anyagi részecskét, még a fényt is magukba szippantják. így ez az anyag mint információhordozó örökre elvész. Az pedig, hogy információ örökre elvesszen, ellentmondásban van a kvantummechanikával.

Hawking szerint az ellentmondás úgy oldható fel, ha feltételezzük, hogy a beszippantott részecskék egy másik univerzumban újra megjelennek…!

Mindenesetre az antropikus elv feletti vita tovább folyik. Heinz Pagels, aki szerint az élet igenis bele van írva a kozmikus kódba, és nem a véletlen eredménye, így fogalmaz: “Az antropikus elv a legrövidebb út, melyen egy ateista eljuthat Istenhez.”

Áthidaló törekvések

Ha egymás mellé tesszük e mozaikkép elemeit, egy olyan világot látunk, mely eleve hajlamos az élet létrehozására. Sejtünk egy még ismeretlen, de egyre jobban körvonalazható törvényt, ami lehetővé teszi, hogy elegendő idő álljon rendelkezésre az élet kifejlődésére, egy olyan univerzumot, ahol nem a determinizmus uralkodik, hanem valami más… Bizony, a legtöbb ember úgy vélné, egy kis erőlködéssel Isten kezét is látnánk. Paul Davies volt az első, aki ezzel a nézettel komolyan kezdett foglalkozni könyveiben: “Isten és az új fizika”, “A kozmikus ujjlenyomat”, “Isten gondolatai”. Azt írja: “A puszta tény, hogy az Univerzum szerkezete és törvényei megengedik, hogy bonyolult szerveződések jöhessenek létre, majd ezek öntudatra ébredjenek, azt bizonyítja: az univerzum mintegy megszervezte saját öntudatra ébredését. Nos, számomra ez egy elég erős bizonyíték arra, hogy kell lennie valaminek a dolgok mögött, és a teremtett-ségnek ez az impressziója nagyon felemelő.”

Természetesen ez a kinyíló horizont fantáziadús elméletek létrejöttéhez biztosított gazdag táptalajt. A szélsőséges és naiv elképzelések között több figyelemre méltó is akad. Ilyen pl. Fritjof Capra, akinek “A Fizika Taója” c. műve azóta a New Age irodalom klasszikusává lett. De a nagynevű tudósok közül is akadtak olyanok, akik átlépték a szigorú értelemben vett tudományosság mezsgyéjét. Erwin Schrödinger az “Élet eredete” c. művében az emberi elmék közötti titkos egységről írt. Nemrég pedig az amerikai fizikus, John Wheeler olyan diagrammokat közölt, amelyek az anyag és a szellem szimbiózisát illusztrálták. Az ábrák leginkább középkori kabalisztikus képekre emlékeztettek. Pedig a tudomány a metafizikát eddig mint gyermekbetegséget tekintette a megismerés felé vezető úton, viszont ma egyre nagyobb figyelmet kénytelen fordítani az ősellenségre, az Ismeretlenre, a Megismerhetetlenre. A tökéletesen megismerhető világ utópiája a múlté. Míg az agnoszticizmus, ami kiáll az isteni eredet mellett, ugyanolyan védhető álláspont, mint régen, addig a következetes materializmus csak furfangos és nyakatekert magyarázatokkal tudja véleményét igazolni. Hiszen hogyan is állíthatjuk biztosan, hogy nincs semmi a függöny mögött, ha tudjuk, hogy nem pillanthatunk a függöny mögé?

Amikor a régi korok bölcsei a csillagokat belső emberi tulajdonságokkal hozták összefüggésbe, arra hívták fel a figyelmet, hogy személyiségünk is egy külön kozmosz, aminek felfedezése legalább akkora kihívás, mint az anyagi világé. Az ember nem bújhat ki a bőréből, mindig is szubjektív lény marad. Még a tudományos megismerés is egyfajta hiten alapul, sejtésekre, ötletekre támaszkodik, melyek bensőnkből buzognak fel. Hogy lelki egünkön baljós vagy kedvező csillagképek uralkodnak, vagyis hogy melyek legjellemzőbb belső hajlamaink, közvetlenül befolyásolják boldogságunkat, amelynek kulcsa elsősorban a mi saját kezünkben van .Ezért az önvizsgálatot sohasem szabad elhanyagolni a külvilág jelenségeinek felfedezéséért cserébe, noha korunkra inkább ez jellemző. Nem véletlen, hogy a delphoi-i jósda felirata is az “Ismerd meg önmagad!” elvét szorgalmazta.

Érdekes, hogy Carl Sagan, az amerikai űrkutatás leggrandiózusabb expedícióinak kigondolója most az emberi agyról írt könyvet – úgy látszik az emberi tudat több felfedezni valót kínál, mint a csillagos ég. Nem kizárt, hiszen agyunk lehetséges állapotainak a száma nagyobb, mint a világegyetemben található összes neutron és proton száma. .. Mégis az önmegismerés legfőbb eszköze nem a mikroszkóp, hanem a tiszta szív, a lelkiismeret. A hívő biztosan tévúton jár, ha becsukja a szemét vagy nem hallgat a józan eszére, de az empirikus tudomány híve is tévúton jár, há becsukja a szív kapuját és nem hallgat annak mélyről jövő, bölcs tanácsaira.

Felhasznált irodalom:
1. Robert Wright: Science, God and Man
Sharon Begley-Jennifer Foote: Why Past is Past (Time, 1993. jan. 4.)
2. Stephen Hawking: Az idő rövid története. Maecenas Kiadó, Bp. 1989.

Kovács Attila

1993/15.