Il Fiore Sacro Dell’eternitá

Mi az örökkévalóság útja? – kérdezte a Mester.
Nem útról, hanem arról van szó, hogy emlékezzünk arra a helyre, ahová mindig is tartoztunk.

Beléptek a katedrális hatalmas előcsarnokába. A telihold megvilágította köpenyüket. A harang egyszer, kétszer, majd harmadszor is megszólalt. A fehér alakok lassan beléptek a terembe, az utolsó pedig becsukta maga mögött a tömör faajtót. Ahogy szemük lassan hozzászokott a sötétséghez, a Campanella torony harangja éjfélt ütött. Kezdetét vette a tanítás.

Firenze utcáin sétáltunk, s ismerkedtünk az élő történelmet megtestesítő várossal. Érzékszerveink elmerültek a nemesség, a vagyon és az önbecsülés gazdag jelképeinek csodálatában. A fejünk felett lengedező zászló felirata igen kifejező volt: „il denaro I la bellezza”, vagyis „pénz és szépség”. Minden látnivaló az idők során összegyűjtött kultúráról és a jó kezekben lévő vagyonról tanúskodott. Egy mester után lépkedtünk a mesterek városában. Firenze Leonardo és Michelangelo, Brunelleschi és Giotto, valamint Dante és Machiavelli városa. A Föld összes városa közül leginkább Firenze tűnik a mesterek városának. Mi pedig abban a szerencsében részesültünk, hogy kis csoportunkat egy eleven, méltóságteljes megjelenésű mester vezette. Egyszerű öltözékében, rövidre nyírt, őszes hajával lépkedett előttünk, és a járókelők észre sem vették. Nyugodtnak, s ugyanakkor izgatottnak tűnt. A modern kor zarándokai voltunk, akik igent mondtak egy ígéretes meghívásra, amely egy bizonyos jelkép pecsétjét viselte magán. A jelkép egy liliom volt, s ez a jelkép hívott meg bennünket a reneszánsz bölcsőjébe.
Elérkeztünk a napsütötte Piazza Ognissantihoz. A Szent Megváltó templomát a szentek vigyázták, s a templom előtt egy különös, klasszikus stílusú emlékművet pillantottunk meg. Herkules emlékműve volt, a hősök hőséé, ahogy puszta kézzel viaskodott a nemeai oroszlánnal. Milyen csodálatos hely! – gondoltam magamban. Ezen a szeles őszi délutánon a két ötcsillagos szállodától övezett tér közepén az Istenek Hősével, a Hősök Istenével álltunk szemben. A szellemi gyakorlók példaképe győzelmet arat az ego szörnyetegének jelképe fölött! Micsoda gondolatébresztő szobor! Csöndben álltunk, és igyekeztünk befogadni a jelkép üzenetét. Önkéntelenül is a mester szavai jártak a fejemben: „Amikor a tanítvány ereje megnő, szembe kell néznie a teljesen kifejlett és hatalmas egóval, ami kínokba borítja a tanítvány környezetét… minden alkalommal, amikor megpróbálják elkapni, az ego elmenekül, s remegő térdekkel csak a távolból hallják üvöltését.” Ott álltunk tehát csendesen, a Bölcsesség Mestere hús-vér testben, és két halandó tanítványa, s az idők viharait túlélő, ősi üzeneteket olvastuk az új évezred küszöbén. Magamban azon tűnődtem, hogy vajon hány embernek adatik meg ez a lehetőség abban a korszakban, amikor a mester és tanítvány fogalma csupán az ábrándokban és a kollektív emlékekben él? Az előttünk álló szobor az ember elsődleges Feladatát testesítette meg. „Arathat győzelmet a kutatás során a tanítvány a Mester oltalma és irányítása nélkül?”. A virágok városa a kőbe zárt jelentések gyönyörű útvesztője, és teljesen lenyűgözött bennünket.

– Mondjátok hát, kedveseim, hogyan nyerhetitek el az örökkévalóságot? Miként győzedelmeskedhettek a hatalom és a befolyás oroszlánján? Nem mások hatalmáról és dicsőségéről beszélek, hanem a sajátotokról. Hogyan válhattok a legnagyobb királyok legnagyobbikává?
A bölcs bólintott, és a szemünkbe nézett. A tanítványokra oly jellemző módon szinte kivert a víz bennünket, hogy valamilyen válasszal rukkoljunk elő. A szobor mögött az Arno félelmetesen csendes vize folydogált, s tett tanúbizonyságot halandók és halhatatlanok évezredes csatáiról, királyokról és költőkről, előkelőkről és közemberekről. Azt mondják, a várost egykor Flowencia (a flow angolul áramlást jelent) néven ismerték… Ez is megerősíti, hogy az örök idő az emberek hatalmi ábrándjainak egyetlen tanúja.
– Úgy gondolom, Mester, hogy átfogóbb tudatosságra van szükség, ami az idők hatalmas ciklusait is képes felölelni. Arra tanítottál bennünket, hogy azokat a dolgokat kutassuk, amelyek túlmutatnak egyetlen emberi életen – felelte a másik fiatalember.
– Légy te az idő, s gondolkodj úgy, mint az idő – válaszolt erre a Mester.
Vagy csak az elmém hangját hallottam ismét? Nem tudtam eldönteni. A széles folyó túloldalán egy másik régi templom téglából rakott kupolája tárult a szemünk elé.
– Lépjünk túl az anyagon a Szellem felé, kedves Mester. Kutassunk a nem evilági dolgok után – suttogtam halkan.

Lassan elérkeztek a templom legbelső szentélyéhez. Halk lépteiket csak a holdfény és az oltáron pislákoló mécsesek fénye kísérte. A csoport tagjai egyenként hajtottak fejet az oltár előtt. Fejük felett az isteni és angyali rendek örök szakrális színházának ábrázolásai magasodtak. Ők csöndben készülődtek a ceremóniára. A gyertyák égtek, és mindenki fehér köpenyt viselt. Valaki elkezdett énekelni, a többiek pedig csatlakoztak hozzá. Hamarosan az egész teret a fiatalemberek ajkairól fölzengő dallamos imák szent szavai töltötték be. Hátuk borsózott, hajuk az égnek állt, ami azt jelezte, hogy az angyalok is bekapcsolódtak az éneklésbe. A firenzei új esztendő első napjának kezdetét írták. 1444. március 25-e, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Urunk megtestesülése hírüladásának napja volt, a város legnagyobb ünnepe. Az egyik fiatalember ünnepélyesen körbejárta a gyülekezetet, és szenteltvízzel hintette meg a szertartás résztvevőinek fejét, hogy testüket és szellemüket megtisztítsa.

A katedrális, a Duomo felé vettük az irányt. Lábaink alatt a virágzó város terült el, amelyet gazdagon áthatott a kultúra, s számos nagyszerű gondolatot és lenyűgöző üzenetet közvetített felénk. Ezek az üzenetek testünk minden egyes pórusán áthatoltak. Úgy éreztem magam, mintha hipnózis hatása alatt állnék: lenyűgözött a hely légköre. A tanítvány számára ritka és hatalmas ajándék, ha olyanok társaságában lehet, akik hasonló szellemiség hívei. Ebben a városban minden erőteljesen hívogató és figyelemfelkeltő – néha kicsit túlságosan hivalkodó – volt. Határozottan úgy tűnt, a város építői valamit üzenni szerettek volna nekünk. Néha megálltunk pihenni, mert a légkör olyan erőteljes volt, hogy beleszédültünk. A város különleges és varázslatos hangulatát csak fokozta az a borzongató érzés, hogy fontos titkot rejt magában. Firenzét néhányan Új Jeruzsálemnek nevezték. Talán az eljövendő messiás üzenete várt ránk?
Hirtelen a fejünk felett megjelent valami. Különös és lélegzetelállító volt egyszerre, mintha nem ebből a világból származna. Meglepetésünkben megtorpantunk. Előttünk magasodott a fényekkel övezett különleges és lenyűgöző épület, amely mintha a mennyország csodás kapuja lett volna: Il Duomo. A Katedrális kupolája. Elkészültekor ez volt Európa legnagyobb temploma. Évszázadokon át építették, miközben abban sem voltak bizonyosak, hogy elkészülnek-e vele valaha. Megdöbbenve közelítettünk az épület felé, amelynek monumentális szépségét szavakkal le sem lehet írni. A tér tele volt emberekkel, de mi, az újonnan érkező, lenyűgözött utazók csak álltunk, és nem tudtuk levenni szemünket a hatalmas templomról. Ez az épület maga volt az anyagi formát öltött áhítat és varázslat. A külvilág zajai sem tudták megzavarni a bensőnket uraló csöndet. A Mester és tanítványai megdermedve és lenyűgözve álltunk eme hatalmas épület előtt, ami a mesterek kiválóságát örökítette meg. Elfogadtuk a város szívélyes meghívását, eljutottunk erre a helyre, s vártuk, hogy bepillantást nyerhessünk az épület eleven lényegiségének szentségébe.
– El tudjátok képzelni, hogy akik ezt az épületet létrehozták, tudták, egyszer eljövünk ide? Mit gondoltok, hagytak itt számunkra valamit, amiből tanulhatunk? Nem nehéz kitalálni, hogy mi az: a szent örökkévalóság.

A templomban éneklő férfiak megtisztult lélekkel, isteni áhítattal telve fejezték be lassan dicsőítő imáikat, és ezután csendben álltak. A csoport vezetője az oltárral szemben található főkapu felé vezette őket. Egy különleges helyre érkeztek, ahol a padló színes márványkövei sajátos elrendezésben helyezkedtek el. A fiatalemberek elfoglalták helyüket a tökéletes egyenlő oldalú sokszöget alkotó szentély oldalain, és mindannyian a sokszög középpontja felé fordultak. A csoport vezetője, az idős, ősz hajú, ünnepélyes megjelenésű férfi különleges fohászt mormolt, és lassan a szentély középpontja felé indult. A fiatalemberek pillantásaikkal követték lépteit, s testük remegett a várakozástól. Amikor odaért a szentély közepéhez, megállt és egy ideig nem mozdult, majd tekintetét körülhordozta a körülötte álló fiatalembereken s mindegyiküknek mélyen a szemébe nézett. Hosszú és várakozással teli szünet után szóra nyitotta száját.
– Íme, eljött a pillanat, hogy megszülessetek az éj szentségében. Mindannyian isztok majd a Szent Szellem esszenciájából. Áldott Anyánk oltalmazó köpenyének szent védelme alatt megszülettek az örökkévalóságra!
Ismét szünetet tartott, miközben a körben álló fiatalemberek majdnem elaléltak, mégis igyekeztek megőrizni szellemük tudatosságát és testük nyugalmát. A vadonatúj fehér ruhák ragyogtak az éj sötétjében, s a gyertyák táncoló fényében a hold fehérjéhez hasonlatos, gyöngyház színben világítottak.
– Néhány órán belül pedig Atyánk kegyének ragyogó napfényében fogtok újra megszületni. Ne feledjétek, ez az Ő kegye minden élőlény és az egész emberiség iránt. S ahol Firenze összes fia és leánya Krisztus Urunk nagy családjának tagjává lesz, ti ott az Isteni Kegyelem új hírvivőivé váltok az emberek között. Ezt védőszentünk, Keresztelő Szent János, az Angyalok Kórusa és városunk nemes ősatyái felügyelik majd.

A keresztelőkápolna előtt álltunk a hosszú és tömött sorban, hogy végre megkapjuk belépőjegyeinket. Dél volt, és a tömeg zaja annyira hangosnak és furcsának tűnt, mintha ezer évvel visszamentünk volna az időben. Amikor végre sorra kerültünk és fizetni akartunk a jegyekért, egy különös arcú, egyenruhás férfi lépett oda hozzánk, és megkért bennünket, várjunk, mert műszakváltás van. Pár perccel később megvettük a jegyeket, és a kassza másik oldalán megpillantottuk az előbbi illetőt, akinek különös sebhely éktelenkedett az arcán. Úgy nézett ki, mintha egy régi festményből lépett volna elő. Talán a műszakváltás valamilyen színpadias jelenet bevezetője? Különösen éreztük magunkat, miközben kicsit szédelegve a keresztelőkápolna bejárata felé lépdeltünk. Amikor beléptünk a hatalmas ajtón, az épület nőni kezdett, és egy napsütötte, óriási terembe érkeztünk. Mesterünk lassan lépkedett előttünk, nekünk pedig újabb megdöbbentő látvány tárult a szemünk elé: a mennyezetet, pontosabban a nyolcszögű kupola belsejét díszítő, hatalmas aranymozaikok. Fejünk felett az angyalok álltak a trónon helyet foglaló, titáni Jézus-alak körül, aki meleg ölelésre tárta karjait felénk.
– Nézzétek, kedveseim, és fogadjátok be a szent örökkévalóság újabb leckéjét. Szellemetek töltekezzen be az isteni mesterek áldásaival!
Tanítónk hangjára felfigyelve rápillantottunk, és nem egy emberi lény alakja, hanem egy fénytest tárult szemeink elé, amely elnyelte a hús árnyékát. Ez a megdöbbentő látomás velünk maradt, ahogy a déli napsütés fényárba burkolta a szent épület kellős közepén álló személy alakját.
Nehéz volt elhinni, hogy évszázadok óta gyakorlatilag a város minden újszülöttjét ezen a helyen keresztelték meg.
– Az Úr Jézus lábainál állva kérdezem tőletek: át tudtok kelni az idő hídján? Hajlandóak vagytok kilépni az anyag világából, és belépni az örökkévalóságba, az octava di Dio-ba? Kérlek benneteket, gondolkodjatok el ezen: milyen emberré kell válnotok ahhoz, hogy az eljövendő korokban szent testvéreitek és nővéreitek számára biztosítsátok és védelmezzétek a teret és a lelki közösséget? Képesek vagytok az örökkévalóságig szolgálni?
Ahogy kisétáltunk a teremből és a misztikus rejtvény újabb darabja felé vettük az irányt, magamban álmélkodtam e legendás város és nagyszerű lakói zsenialitásán. Állandóan a város jelképének számító liliom – del fiore – járt az eszemben. A liliommal kapcsolatos mítoszok alkották a kép újabb darabját. Fejemben sajátos és erőteljes gondolatok kavarogtak. Gábriel Arkangyal ezt a virágot ajánlotta fel, amikor hírt kapott arról, hogy Krisztus hamarosan megfogan az Áldott Szűzanya méhében. A reneszánsz számára olyannyira fontos ókori görög-római mítoszok szerint, amikor Jupiter Herkulest a többi istennel egyenlővé akarta tenni, Juno kebleire helyezte, és a lecsöppenő tejből liliomok lettek. A város jelképében összekapcsolódott az Emberi és az Emberfeletti, a modern és az ősi, a világi és a szent, a nőiség és a férfiasság. Dante házához érve arra gondoltam, hogy ezek a kiváló testben élt kiváló szellemek, géniuszok minden bizonnyal nagy titok tudói voltak, s ezért váltak ilyen csodálatos művészekké, építészekké és mérnökökké ebben a városban. Micsoda keserűség lehetett Dante számára, amikor száműzték erről a csodálatos helyről! Keserűségében és haragjában az apokalipszisért kiáltott, és szerette volna, ha vezetőivel együtt az egész város megsemmisül. A mostanra Firenze történeti múzeumaként működő házban, ahol egykor Dante élt, az egyik falfestmény a guelfek és ghibellinek, vagyis a pápa és a császár hívei közötti híres csatát ábrázolta. Megdöbbenésünkre a kép fő alakja az egyik családi örököst ábrázolta, akinek levágták az orrát, és ez az alak pontosan úgy nézett ki, mint sebhelyes barátunk a kasszánál. Lehet, hogy ismét egy idődimenziók közötti hídra leltünk?
– Kedveseim, íme egy újabb példa és lecke, amely az örökkévalóságnak alkotó, Dante nevű mestertől érkezik el hozzánk.
A fehér guelf, aki éveket töltött távol kedvenc városától és a San Giovanni tértől, könyvet írt az örökkévalóságról, és pontosan lefestette a halhatatlan lélek lakhelyének geometriáját és földrajzát. Miközben visszaindultunk a katedrális felé, a nyomok jártak az eszünkben. Ez a hely tele volt rejtélyekkel. Minden egyidejűleg láthatónak és rejtettnek tűnt. Vajon ezt az alkímiát a zseniális mesterek hozták létre, vagy az alkímia teremtette a zseniális mestereket? Ezek a művek spontán születtek, vagy minden terv szerint zajlott? Esetleg mindkettő igaz? Emberi vagy isteni szellemből pattantak ki ezek az ötletek? Ahogy a Santa Maria del Fiore katedrálishoz érkeztünk, eszembe jutott az „összetartás” kifejezés, amely a prospektusokon szerepelt. A városnak hivatalosan két védőszentje volt: Keresztelő János és Szent Szűz. Kettősség az egységben, és az egység kettőssége. Ezt jelképezi a liliom. Ahogy beléptünk a lenyűgöző, fehér, zöld és vörös márványba öltözött katedrálisba, ráébredtem, hogy a liliom az emberi, a földi formát jelképezi, amely készen áll arra, hogy áthassa a Szent Szellem.

A pap vezette fiatalemberek elvegyültek a köznéppel. Csupán néhány óra telt el a beavatás első szakasza óta, és most készen álltak a következő részre. Meleg és napsütéses, ünnepi hangulatú reggel volt, és úgy tűnt, mintha mindenki a San Giovanni téren gyűlt volna össze a keresztelőkápolna köré. A firenzei új esztendő, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja volt. A keresztelésre váró fiúk közül néhányan ijedtnek, idegesnek, mások túl hangosnak vagy éppen nemtörődömnek tűntek.
– E fiatalok többsége csak jelen életét éri fel ésszel. Ti mindig a földi életek tucatjaiban, sőt százaiban gondolkodjatok. Soha ne feledkezzetek el Atyánkról, és az egyházat se feledjétek el, ami a Miasszonyunk kegyelmét közli a világgal. A napfény lesz tanúja annak, hogy szeretetük révén a Virág igaz örököseivé váltok. Tekintsetek rá a hús világára, de ne nézzétek le, mert ti lesztek a Feltámadás őrei és az örökkévalóság emberi angyalai.

„Isten városa az emberek városában” – milyen megdöbbentő és áhítatos gondolat! A főbejáratnál álltunk, és szemünk csak úgy itta az épület pompáját. A falak kívülről gazdagon díszítettek, belülről azonban nagyon egyszerűek voltak. Isteni tisztaság és egyszerűség. Lábunk alatt a padlót a szakrális geometriának megfelelő elrendezésű, különleges márványlapok borították, s pár méterrel a talaj alatt a kripta és a Mandragóra könyvesbolt helyezkedett el. A térség közepén az „OPA” jel utalt azokra, akik évszázadokon át működtették az Új Jeruzsálem eme tervét. A szentély nyugati oldalán a polgári, míg a keleti részén az isteni programok kaptak helyet.
– Íme egy újabb titok, amin meditálhattok, kedveseim! – szólt mesterünk. – Az ősi mesterek újabb rejtett titka tárul szemünk elé. Nem csoda, hogy ez a reneszánsz bölcsője. Ezek az emberek megtalálták a kapcsolódási pontot. Ti képesek vagytok megtalálni saját ösvényeteket, ami összeköti a jelent a múlttal és a jövővel?
Gondolataimon alig fékezhető elragadtatás lett úrrá. Szemeim előtt állt a feltámadás jelképe, az Agnus Dei. „Áldott a bárány!” – zsongott a fejemben.
Belépni készültem a kapun. A tömeg zaja hirtelen megszűnt, és süketítő, kavargó érzések vették át a helyét, amelyek ellentétben álltak az ünnepélyes hangulattal. „Az ősatyák megtalálták a módját annak, hogyan bánjanak az örökkévalósággal.”
Előttünk állt a híd és az emlékeztető kulcs – a hatalmas fogadalmi kő, amely korszakokon át őrizte a Nagy Művet. Különös elmélet jutott az eszembe: egyes eretnek rendek Jánost nem Keresztelőként, hanem Janusként, a kétarcú római istenként tisztelték, aki a múltat és a jövőt összekötő átjáró őre volt. Fejem fölött a feltámadott Krisztus koronázta meg Máriát a mennyben. Minden érzékelt látvány és hang beleolvadt az érzelmek örvényébe. Éreztem a Mester jelenlétét, és láttam, ahogy lábaim lassan lépkednek. Előttem magasodott a külvilág felé vezető kijárat. Éreztem, hogy testem nagyon jól tudja, mi a teendője a láthatatlan és szent kísérők jelenlétében. Megállt az idő, s egy határozott hang így visszhangzott fejemben: „Silencio!” És ott volt előttem az első lépcső. Ajkaim suttogni kezdtek:
– Az illúzióból vezess el az Igazsághoz… A sötétségből vezess el a…

57/2012.
Yasen Nicolov
Erdődy Péter fordítása