Gyermekkultusz – gyermeknek lenni nem gyerekjáték

Ellen Key svéd szerzőnő 1902-ben megjelent, A gyermek évszázada című híressé vált könyvében azt állítja, a következő évszázad a gyermek évszázada lesz. A németországi Francke Alapítvány szakemberei a 2000. évet gyermekévnek nyilvánították, s egy kiállításon mutatták be, milyen pályát futott be a gyermeklét a XX. században. Hét termet rendeztek be, amikben családfotókat, a kor szellemét– a gyermek akaratát meg kell törni – tükröző emlékeket, s a Weimari Köztársaság korában (1919-1932) a tehetős polgárcsaládok számára nélkülözhetetlen „nevelő célzatú” gyermekszobát is bemutattak. Ebből az időszakból származik a mondás: „volt gyermekszobája”. A többi teremben a nemzeti szocialista Németország óvodai és iskolai rekvizitumai kaptak helyet, majd a második világháború többszázezer „elveszett” gyermekének szenteltek figyelmet, hozzátartozóikat kereső röplapok közzétételével. Végül a roppant mód megváltozó gyermekjátékokat, és az egész évszázadot átívelő gyermekönéletrajzokat mutattak be.
A kiállítás és a hasonló tematikájú könyv a gyermeki élet szemszögéből mutatta be a nyugati világ XX. századi viszontagságait, ami aligha igazolja a svéd írónő vélekedését.

Gyerek 1

 

VALAMI TÖRTÉNT A XX. SZÁZADBAN

A XX. század közepétől napjainkig több csecsemőápolásról szóló könyvet adtak ki, mint bármikor. Az önmagán uralkodó, érzelemmentes, testben és lélekben higiénikus csecsemő korábbi eszményképe után új babaideál alakult ki: a gyengéden szeretetteljes, impulzív, ellátásra szoruló és (lehetőleg) sziporkázóan intelligens gyermek.
Ám a második világháború óta kevés csecsemőgondozási könyv próbált meg szembenézni a gyermeknevelési gyakorlat tágabb erkölcsi környezetével. A gyermeknevelés titkai egyre kifürkészhetetlenebbé váltak, mert mintha kicsúsznának kezünk közül a gyermekeink érdekében kívánatosnak tartott erkölcsi törekvések és a jellemüket meghatározó tényezők, s abban sincs egyetértés, milyen az ideális gyermek.
Az emberiség történelmén végigvonul egyfajta ambivalencia a gyermekkérdést illetően. Létezett olyan negatív felfogás, amely bűnből születettnek ítélte a gyermeket, aki ösztöneiből fakadóan követelőző, féltékeny, dühös és agresszív. Mások pozitív képet rajzoltak, s a gyermekkort a tisztaság, az ártatlanság és hit korának tekintették.
Az ambivalencia megmaradt: ma is vannak kukában landoló csecsemők, illetve várva várt, s ezért istenített utódok. Ráadásul ott vannak a jóakaratú, de elbizonytalanodott szülők, a bizonytalan és agresszív gyermekek, az értékvesztett iskolarendszer, a felelősség áthárítása, az otthoni és iskolai nevelés egymásra mutogatása. Vajon mi okozhatja a gyermeknevelés körül húzódó örök bizonytalanságot?

FENYÍTÉS VAGY FEGYELEM?

Úgy tűnik, a görögöknek határozott elképzelésük volt a gyermeki sajátosságokról. A művészeti stílus és konvenció egészen a negyedik századig miniatűr felnőtteknek ábrázolta a gyermekeket, ám a görögök több különbséget is érzékeltek gyermek és felnőtt között. Megfigyelték végtagjaik formálhatóságát, s hogy ezeket óvni kell (pólyázás). Olyan viselkedésbeli jellegzetességeket és sajátosságokat ismertek fel, melyek a gyermekekben gyakrabban és jobban mutatkoztak meg. Leginkább a „kialakulatlan”,  „formálható” jellegre ügyeltek, s nem csak testi vonatkozásban.
Nevelési rendszerük alapja az a hit, hogy a gyermek testileg és értelmileg egyaránt nevelhető. Fel figyeltek arra, hogy a kisgyermek félénk, ijedős, hamar sírva fakad, elbújik az anyja szoknyája mögé, esedezik, hogy felvegyék és vigasztalják meg. Félnek, ha magukra hagyják őket, s félelemérzést vált ki belőlük az idegenszerűség, a nagy méret, vagy a  gyermek családi életében történő változás. Szinte minden szerző megjegyzi, hogy a gyermekek vidámak, szeretetteljesek és játékos kedvűek. A fegyelem és önuralom hangsúlyozása arra enged következtetni, hogy tapasztalják azt is, amikor a gyermekek  akaratosak, durvák és zabolátlanok, képtelenek nyugodtan ülni vagy figyelmesen hallgatni. Speciális szükségletként érzékelték, hogy a gyermekek lételeme a játék, ami annak szimbolizációs szerepe miatt elengedhetetlenül fontos a felnőtté válásukban. Platón a Törvények címu művében kitér a játék fontosságára: „Azt állítom, hogy az öszszes államban általános tudatlanság uralkodik azt illetőleg, hogy mennyire döntő fontosságú a játékok  kérdése a törvényhozás szempontjából, mert ettől függ: maradandók-e a törvények vagy sem. Mert ha a játékok kérdése úgy van rendezve, hogy az örökkévalóban részesül: vagyis ugyanazon állam fiatalsága ugyanazokat a játékokat mindig ugyanúgy és ugyanazon szabályok szerint játssza, és ugyanazon játékszerekben találja kedvét, ez azt eredményezi,  hogy a komoly dolgokra vonatkozó törvények is változatlanul maradnak.”
Kiemelték, hogy testi magatehetetlenségük miatt a csecsemőknek és kisgyermekeknek gondozásra és védelemre van szükségük, ezen túlmenően azt is tudták, hogy mást is igényelnek: szeretetet és testi gyengédséget.
A gyermekek legfontosabbnak vélt szükségletét mégis a fegyelmezésben látták, ami nem is annyira a rossz cselekedetek büntetését jelentette, hanem a megfelelő növekedést és fejlődést biztosító szigorú felügyeletet.
A rómaiak inkább hajlottak arra, hogy a negatív tulajdonságokat is észrevegyék gyermekeikben, mint a görögök. Többször említik, hogy a gyermek engedetlen, hirtelen haragú, csaló és természettől fogva irigy. A rómaiak szerint három olyan jellegzetesség is kapcsolódik a gyermekekhez, melyekről a görögöknél nem olvashatunk. Ez a versengési szellem, a kíváncsiság, és a természetes emlékezőtehetség. Elfogadták, és fontosnak tartották a görögök által kialakított képet, hogy a gyermeknek szüksége van a szeretet, a gyengédség (testi és érzelmi) és a fegyelem egyensúlyára.
Mindkét kultúrában hittek abban, hogy a követendő példa alapvetően szükséges a jellem kialakulásához, s ezért próbálták óvni gyermekeiket az ártó befolyásoktól.
A gyermeknevelést mindvégig kísérte a szigorúbb, keményebb testi fenyítést fontosnak tartók, s inkább a fegyelem és mértékletesség eszközeivel élők véleménykülönbsége. E két tendencia egy kultúrán belül is felfedezhető, de talán a görögök és rómaiak eltérő nézetei tükrözik legélesebben. A görög kultúrára építő rómaiak többé-kevésbé ugyanazokat a jellemző vonásokat érzékelték gyermekeiken, de mintha sokkal kevésbé lettek volna érzékenyek azokra a hatásokra, amiket a gyermekeik gyakoroltak rájuk.
A szülői ambivalencia kultúrákon és nemzedékeken át tükrözi, hogy a nevelés nem könnyű feladat. Korábbi századok naplójegyzetei is utalnak azokra a nehézségekre és örömökre, melyeket a szülők élnek meg gyermekeik nevelése során.
A szülőket újra és újra nyugtalansággal tölti el a gyermeki szükségletek kielégítésének gondolata. Örök dilemma, hogy hol a határ a gyermekek tényleges igényei, és a szülői akarat között. A sokak által és gyakran emlegetett gyermekközpontúság is ezeket a határokat feszegeti az utóbbi években. A szélsőségesen kielégített gyermeki szükségletek varázsa egyre inkább megbetegítette és elbizonytalanította a szülőket. Mintha minden megfordult volna a XX. század végére, s a gyermekek kezdeti totális kiszolgáltatottságát felváltotta volna a gyermeki szükségletek zsarnoki érvényesítése. Mi történt a XX. században?

gyerek 2

SZORONGÁS, BŰNTUDAT, KÉNYEZTETÉS

A gyerekek megítélését és a nevelési gyakorlatot mindig egymással összebékíthetetlen attitűdök  sokasága tette ellentmondásossá, akár a múltat, akár a jelent vizsgáljuk. Egy időben lehet őket gyűlölni és szeretni, jutalmazni és büntetni, tarthatjuk őket szeretetre méltónak vagy gonosznak. Így a gyermek az ellentmondó jelek szorításába kerül, de maguk a jelek is olyan felnőttektől érkeznek, akiknek legfőbb törekvése az, hogy bebizonyítsák: a gyermek egyszerre nagyon rossz és nagyon szerethető. Úgy tűnik a gyermek ama funkciója, hogy csökkentse a felnőtt nyomasztó szorongását, akként működik, mint a felnőttek védekező mechanizmusa.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szülők nem szeretik gyermekeiket, de megfigyelhető, a gond általában akkor szokott felmerülni, ha a gyermek igénnyel lép fel. Az amúgy is fáradt, kimerült és agyonhajszolt szülő érezheti, ez már meghaladja az erejét. Régebbi korokban az emocionális érettség hiányát hozták fel okként, ami miatt nem képesek a szülők a gyermeket önmaguktól különböző lénynek látni. Vajon megítélhető-e, hogy a mai szülők mekkora százaléka éri el tartósan az együttérzés szintjét?
A felnőttek ugyan próbálják megérteni, mit akarhat a gyermek, de a felmerülő igényre mindenki egyéni módon válaszol. A gyermeklétből fakadó sajátos vonások – mint a csecsemők tehetetlenségének látványa, vagy a kiszolgáltatottságuk által kiváltott együttérzés – egyaránt keltheti a szülőkben az öröm vagy szorongató kényszer érzését. Meghatározó, mennyire tudatosul a felnőttekben ez az őket érintő befolyás, amivel a gyermekek hatnak rájuk. S hogy ezek a hatások milyen érzelmeket ébresztenek bennük, az attól függ, mennyire hajlamosak kivetíteni saját érzéseiket a gyermekekre (projektív reakció), vagy mennyire hajlamosak a gyermeket olyan felnőtt helyére állítani, aki fontos szerepet játszott saját gyermekkorukban (megfordító reakció), esetleg együtt éreznek a gyermek szükségleteivel és megpróbálják kielégíteni azokat (empatikus reakció). Mindhárom esetre találunk bőven példát, amikor egy felnőtt sikertelen vágyainak új megélési lehetőségét véli felfedezni gyermekében, vagy ha gyermekétől nem kap elég szeretetet és bünteti őt; de a felnőtt természetesen rá is érezhet a gyermeki szükséglet szintjére, és megfelelően értelmezheti is azt.

SZÜLŐNEK LENNI SEM GYEREKJÁTÉK

Korábbi gyermektörténeti adalékokból arra lehet következtetni, a szülői szerep mindig nehézségekkel járt, akár az érzelmi, morális vagy anyagi szempontokat tekintjük.
A jelen korban élő szülőknek is összetett problémával kell szembenézniük. Sokan elbizonytalanodnak, s végképp nem tudják, miként viselkedjenek gyermekeikkel szemben. Az 1960-as években tért hódító tekintélyellenes nevelési elv még ma is sok szülő gondolkodására van hatással. Míg régen az iskola nagyrészt támogatta, erősítette a szülőt gyermeke nevelésében, mára a szülők gyakran ellenséget látnak a tanárban, aki csak árthat gyermeküknek. Vannak szülők, akik attól félnek, traumát okoznak gyermeküknek, ha egyértelmű határokat állítanak fel, netalán megtiltanak valamit. Nehéz kiszűrni azokat a tényleges szükségleteket,melyek kielégítésével életképes felnőtté nevelhetik utódaikat. Komoly elmélkedést igényel, mivel tesz jót az ember, mivel teheti igazán elégedett csemetéjét, s nem csak ideig-óráig kielégültté. A gyermek gondolkodását meghatározza majd, miként vélekednek erről a szülők; ez teszi megértővé vagy követelődzővé a gyerekeket.
Minden kornak és kultúrának megvannak az éppen meghatározó értékei, így a szegényparaszti sorban élő szülő a gyermeke legelemibb életbenmaradási érdekeit sértette volna, ha idejekorán nem igyekszik leszoktatni az autonómiáról. A korunkban átélt értékválságot törvényszerűen követi a nevelési válság. Nehéz a szülőnek és a gyereknek is, hisz tud-e biztos pontot, támaszt nyújtani az a szülő, aki morális, egzisztenciális, kapcsolati, vagy anyagi válságban van? Mindez tetézve még olyan pszichológiai túlinformáltsággal, ami gyakran inkább megzavarja a szülőket, mint segítené őket.
Lényegét tekintve nem változtak azok az alapvető gyermeki szükségletek, amelyeket már Platon és Arisztotelész megfogalmazott, ám a lehetőségek bővülésével mintha az igények is lépést tartanának. A ki nem elégített kérések gyakran okoznak nézetkülönbséget, szomorúságot, esetleg tombolást. Sok szülőnek komoly problémát jelent, ha gyermekét duzzogni vagy sírni látja, s gyakran tehetetlennek érzi magát a gyermeki agresszióval szemben. Ha a bizonytalan, vagy jó szülői minta nélkül felnövő felnőtt engedékennyé válik, a gyermekben máris megszületik a kis zsarnok. Márpedig kevés biztos pont van a mai szülők számára, amibe kapaszkodva úrrá tudnának lenni esetleges lelkiismereti válságaikon, a bűntudat pedig arra késztet, hogy valami mással kárpótolják gyermekeiket, s ez gyakran nyilvánul meg anyagi dolgokban. Yvonne Schwengeler véleménye szerint „az elkényeztetés az élhetetlenségre vezető legbiztosabb út”. Azok a gyerekek, akik mindig azt tehetik, amit akarnak és nem fogadnak el semmilyen korlátot, nagyon nehezen ismernek el bármilyen felettük álló rendet és tekintélyt. El is bátortalanodhatnak, mivel nem tanulnak sem megbízhatóságot, sem felelősséget. Ha nem szembesülnek kihívásokkal, állandó félelemben élnek a kudarcoktól, felnőttkorukra hatóan is helytelenné válik az önértékelésük, s egyre inkább menekülnek a valóságtól. Tehetetlennek mutatják magukat, így remélve támogatást és törődést.
Nagyon nehéz ma kényeztetés nélkül nevelni, s hogy el lett-e kényeztetve valaki, csak bizonyos idő múltán derül ki, amikor már nyilvánvalóak a következmények. A gyerekek ki vannak téve a játék- és divatipar kényének-kedvének. Már csecsemőkortól céltáblái a fogyasztási láz megbabonázó erejének; s hogy ki és miként tud ennek ellenállni, azt nagymértékben szüleik értékrendje határozza meg. Ha a szülő inkább tekinti magát a gyerek barátjának, mintsem gondviselőjének, nevelőjének, gyakran olyan igény kielégítésének is enged, ami inkább a gyerek pillanatnyi jó érzését, semmint távlati fejlődését szolgálja, ami erősíti benne a követelőző lelkületet.
Természetesen az önállótlanság nemcsak elkényeztetésből fakadhat, hanem minden olyan mentális és fizikai elhanyagolásból, amely nem ad élhető, jó mintát a gyermeknek. Egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik életképtelenségük miatt a már fennálló szociális ellátórendszert, humánus érzületű magánszemélyeket, egyházaka keresnek fel támogatásért, jellemzővé téve „az elfogadunk és elvesszük ellenszolgáltatás nélkül” újszerű életfelfogást. Pedig egy politikus tömör megfogalmazását idézve: „A szociális háló nem függőágy; sokkal inkább trambulinnak kell lennie, amely felfog, és talpra segít, nem pedig hoszszas tartózkodásra hívogat.”

gyerek 4

GYERMEKKÖZPONTÚSÁG VAGY GYERMEKKULTUSZ

Klebersberg Kuno 1926. április 25-én, a Gyermekvédő Liga Közgyűlésén elhangzott beszédében példaként állította a hallgatóság elé, hogy „a gyermek kultuszát Angliában és Amerikában nemzeti hivatássá emelték”. Egyúttal hitet tett ezen eszme mellett, és támogatásáról biztosította az új gondolatokat meghonosítani szándékozó szakembereket.
A két fogalomról – gyermekközpontúság és gyermekkultusz – szinte valamennyi, e témát feldolgozó szerző másként vélekedik. Ez fakadhat abból a tényből, hogy valaha mindannyian megéltük a gyermeklétet, ennek minden szépségével és esetleges fájdalmával együtt, ugyanakkor felnőttként sokan gyakorlói is vagyunk a nevelés ellentmondásos és nem könnyű útjának.
Mégis mitol válhatott pejoratív fogalommá a gyermekkultusz, s kétséges előjelűvé a gyermekközpontúság, holott a gyermekek valós szükségleteiért síkra szálló, együtt érző nevelők felelős hitvallása indította útjára e kezdeményezést a múlt században? Próbáljuk talán e dilemmát újra a gyermeki szükségletek „valós volta” oldaláról megközelíteni. Rousseau pedagógiája mérföldkőnek számított az újkorban. A gyermekkor emancipálásáért szállt síkra, ám nem támogatta, hogy a segítő nevelés babusgatássá, öncélú „gyermekkultusz–űzéssé” korcsosuljon. Amit már a korábbi évszázadok pedagógusai (például Erasmus, Montaigne vagy Comenius) sem tartottak helyesnek a szülők és tanárok viselkedésében, a gyermek nevelésében, arról Rousseau így vélekedik: „a segítség tekintetében, amit megadunk neki, kizárólag arra kell korlátoznunk magunkat, ami kézzel foghatóan hasznos. Semmit sem engedünk a szeszélynek vagy az oktalan kívánságnak, mert a szeszély csak olykor kínozza, ha azt felébresztik…”
Elgondolkodtató a „kézzel foghatóan hasznos” sajátos értelmezhetősége Rousseau magánéletében, gyermekei nevelése tekintetében. Nyíltan vállalja ellentmondásos természetét: „Inkább legyek paradoxonok embere, mint előítéletek embere.” Ám a gyermeknevelés alapszabályát nem lehet megszegni, hisz vallhatunk bármilyen forradalmi elvet, saját gyakorlatunk minőségét az határozza meg, ahogyan elveinket megéljük és tettekbe átültetjük. Újabb és újabb kérdéseket indít el az emberben, vajon a „paradoxonok embere” – aki szerint: az apák legszentebb kötelessége, hogy maguk neveljék gyermekeiket – miként adhatta lelencházba öt gyermekét?
Műveinek korszakon átívelő hatása vitathatatlan, ám a neveléstörténet kutatói azt is belátják, ötleteinek többsége megvalósíthatatlan. Talán ennek volt köszönhető, hogy házitanítóként sem tartják túl sikeresnek.

KIFAKULT INDIGÓK…

Tehet-e valamit egy „hétköznapi szülő”, ha egy ilyen nagy formátumú gondolkodó is csapdába esik? Mik azok az evidenciák, amiket nem szabad figyelmen kívül hagyni egy felelős szülőnek vagy nevelőnek? Örökérvényű kérdések ezek, melyekre a választ nem könnyű megtalálni, főként „agyonkonzumált” világunkban. Dieter Lenzen szerint az idealizált gyermek „hiperreális” világa menekülési lehetőséget kínál a reális világ kötelékei közül. Példaként említhetjük talán az indigó, kristály és szivárvány gyermekek „eljövetelét”.
Egyesek véleménye szerint aurájuk színére utal az elnevezés, s egyben különleges képességeikre is. Míg az indigóknak az a feladatuk, hogy „átverekedjék” az emberek tudatosságában szükségesnek mutatkozó változásokat, addig a kristály- és szivárvány gyermekek már finomabbak, azért jönnek, hogy a szeretetet tanítsák nekünk, kevésbé erőteljes eszközökkel. Egy indigó kislány édesanyja szerint: „Nem mások ők, csak felébredettek, magasabb szintről érkezettek, akik tudatában a testet öltés ellenére megmaradt az Egység tudata.”
Nagy veszélyt rejt, ha gyermekeinket félisteni szintre emeljük, s az anyagi teljesség finomabb megnyilvánulásait összetévesztjük a megváltozott világhoz alkalmazkodó utódok sajátos érzékenységével. Nem az egyetemes szülői becsvágyról van szó? Ha nekem különleges gyermekem van, akkor nemdebár én is különleges szülő vagyok?
Kellő józanság híján úgy érezheti a szülő, az ilyen típusú gyerek neveléséhez már nincs kompetenciája, ez meghaladja erejét és képességeit, a gyereket pedig értetlenség, bizalmatlanság övezheti, mint az alábbi nyílt internetes levél tanúsítja: „Mi indigók mindig köztetek voltunk…Nagyon rosszul vagyok az utóbbi öt évben, ezért kérlek, tartsatok életben… Más indigók adnak nekem energiát, így élek. Kérlek, fogadjatok el minket végre, mert én a másságom miatt egész életemben szenvedtem és haldoklom sokszor. Fulladási rohamok törnek rám, ami az epilepsziásoknál is van, olyasmik. Csoda, hogy élek. Mindig ettem, tévéztem, álmodoztam. Szar gyerekkorom volt.”
Feltételezhetjük, minél fejlettebbé válik egy faj, s minél összetettebbé a civilizáció, annál hosszabb gyermekkorra van szükség, hogy a még kellően fogékony gyermek lerakhassa önmaga számára azt az intellektuális alapot, amire a későbbiek során valami jelentőset építhet.Nem lehet mesterségesen lerövidíteni az amúgy is épp meghosszabbodó gyermeki életszakaszt. Utódaink nem tudnak kibontakozni, ha egyenlő félként kezelik őket. Még a biztos és stabil értékrendet, nevelési attitűdöt öröklött szülők is meginoghatnak, amikor egy nap az egyébként kedves és engedelmes gyermekük is kimarad az iskolából, és fékezhetetlenné válik. Bizonyos szempontból érthető is a szülők és nevelők tehetetlenségérzete és esetlegesen ebből fakadó ellenséges érzülete a gyerekekkel szemben. Tovább nehezíti a helyzetet, ha a felnőtt szülők a tekintélyként tisztelt közéleti személyiségekben csalódnak. Úgy érzik, rászedték őket, meginog önbizalmuk, magabiztosságuk, és az a képességük, hogy tekintélyük teljes tudatában léphessenek fel gyermekeik előtt. Ahelyett, hogy közölnék velük, mit kell tenniük, cselekedeteik mozgatórugóit magyarázzák, megértést, beleegyezést és megbocsátást  várva el tőlük, pszichológiai értelemben egyenrangúként kezelve gyermeküket.
Pedig a gyermek valós szükségletét szolgálja az egyenértékűség, de nem az egyenrangúság. Ez az egyenértékűség biztosítja számukra, hogy a gyermeki érzékenységből fakadó, magától értetődő egységet megélhessék tevékenységeikben – elsősorban a zavartalan játék, az ismeretszerzés, tanulás, a szerzett élmények játékos formában történő feldolgozása során. A felnőttekével szinte megegyező szabadidős tevékenységek kiszoríthatják a gyermekkor  legfontosabb megkülönböztető vonását, a játékot. A gyakori televíziózás, mint passzív időtöltés tönkreteheti gyermekeinknek azt a képességét, hogy leleményesen, fantáziadúsan játsszanak. Az utóbbi években pszichiáterek határozott emelkedést figyeltek meg a gyermekkori depreszsziós esetek számában, s összefüggést vélnek felfedezni a gyermekek feleslegesség- és elidegenedettség érzetével, melyet ez ideig a játék távol tarthatott tőlük.
Azok a szülők, akik kénytelenek felismerni, hogy már nem tudják ellenőrzésük alatt tartani gyermekeik életét, védettség helyett a felkészítést tekintik nevelésük céljának. Egyre több film, könyv és magazin jelenik meg azzal a céllal, hogy a gyereket minél kisebb korban felkészítsék az élet bonyolult helyzeteire és veszélyeire. Nemegyszer szándékosan szembesítik a gyermeket a felnőtt lét boldogtalan oldalával és a felnőttek gyarlóságával. Peter Neubauer pszichoanalitikus véleménye különös értelemmel bír: „Azok a gyerekek, akiket hamar megismertetnek az élet nehézségeivel, nem válnak koraérettekké. Ellenkezőleg, sokkal tovább maradnak gyerekek, lehet, hogy egész életükre.”
A gyermekek idő előtti beavatása a felnőtt világ titkaiba azonban mélyreható változást hozott. A gyermekek másként kezdik látni magukat és a felnőtteket, ezáltal egyre fogy bizalmuk, egyre függetlenebbek lesznek, s így mindinkább egyenrangúnak érzik magukat. Ebből fakadóan a mai gyerekek idősebbnek hatnak koruknál, túl gyorsan ébrednek öntudatukra, s bármilyen káros hatásra fogékonnyá válhatnak. Nagyon korán kicsúsznak a szülői ellenőrzés alól, még mielőtt serdülőkoruk ezt természetessé tenné. Erikson feltételezése szerint az autonómiáját szabadon kialakító kisgyerekből magabiztos és szégyenérzet nélküli felnőtt válik.
Úgy tűnik, a nők emancipálódását követi a gyermekek fokozódó függetlenedési törekvése. A függetlenségükért küzdő nők zászlajára gyakran a tekintélyelvet sárba tipró jelmondatok kerülnek, s nemigen beszélnek arról, hogy ezt mennyire lehet összefüggésbe hozni a mai gyerekek „új” viselkedésével. Ugyanakkor nehezen tudják magukba fojtani csalódottságukat, melyet a „modern” elveken felnevelt gyermekeik számos negatív viselkedési vonása felett éreznek.
A szülő egy része megpróbál továbbra is új utakat keresni a gyermekkor védettségének meghosszabbítására, abban bízva, hogy az így megélt ártatlanságnak és önfeledtségnek a gyermekek életük későbbi szakaszában látják majd hasznát. Ezt a védettséget családban élve tudják csak elképzelni, reménykedve abban, hogy a gyermeknevelés e megbízható és szilárd kerete nincs végleg megszűnőben, hanem csak átalakul.

gyerek 3

CSALÁD VAGY NEM CSALÁD…

Komoly vita folyik nemzetközi szakmai körökben arról, hogy vajon hanyatlik-e a család a XX. század közepétől, vagy csak a múlt érzelgős és pontatlan rekonstrukciója, a családok aranykorának illúziója hiteti ezt el velünk?
A család feladata a gyermeknevelés szempontjából a személyiségérés optimális, támogató hátterének biztosítása. Az érettség ugyanis nem öröklődik, nem velünk született sajátosság, hanem a családi háttér, a környezet, a nevelés és az önzetlen szülői szeretet eredménye.
A múlt század 70-es éveitől legnagyobb változásnak a házasság devalvációja tűnik. A házastársak közötti hatalmi vetélkedésre a válás egyre elfogadhatóbb megoldást nyújt. A válás már nem számít tabunak, társadalmilag elfogadott jelenséggé vált, így az elvált szülők gyerekeinek száma is egyre inkább nő. Gyakorlatilag nincs olyan akinek ne lenne fájdalmas tapasztalata a szülők válásáról, legyen szó akár saját szüleiről, vagy baráti körének családjairól. A gyermekekre ilyenkor kettős teher nehezedik, saját fájdalmuk, veszteségük mellett osztozniuk kell szüleik kétségbeesett, nyomorúságos lelkiállapotában is, akik nem tudják eltitkolni gyermekeik előtt, hogy mi zajlik le bennük. A felbomlott családok gyermekei sokkal tapasztaltabbnak, felnőttesebbnek látszanak, mint kortársaik, s számukra a család már nem nyújt védelmet, így kénytelenek a családon kívül segítséget keresni.
A múlt század ötvenes éveit megelőzően csak igen ritkán fordult elő válás gyermekes családok körében. Napjainkra szinte minden második házasság válással végződik. A párkapcsolati gondok megoldásának ez a gyakorlata szinte járványszerűen terjed az egész világon. Gyakran már a frigyre lépés előtt vagyonmegosztási szerződést kötnek, a későbbi esetleges válást követő anyagi vitákat elkerülendő. Míg korábban a közös érdekek, az egymás között megosztott gondok és vallási meggyőződés adta egy házasságkötés alapját, mára leginkább az érzékek minél gazdagabb kiélésének ingatag talajára épülnek. Ehhez társul még a bizonytalan gazdasági helyzet, tömeges illúzióvesztés a politikában, teljes elbizonytalanodás a korábbi értékrendben.
Váláskor a gyermekes szülők tehetetlen és kiszolgáltatott helyzetbe kényszerülnek, ami egyébként a gyermekkor sajátja. Újraélik az elutasítás, a magárahagyottság, a kiközösítés, valamint a veszteség fölött érzett ősi félelmeket, amiket jórészt életünk első éveiben tapasztalunk meg. Átmeneti időre gyerekké válnak, a gyerekek pedig rákényszerülnek, hogy a felnőttek terheit cipeljék. Ha idővel rendeződnek is a családi viszonyok, esetleg más keretek között, a gyermekkor ártatlansága mégsem tér vissza többé.
Családbarátnak tekinthető-e a világ, ha a házasságban élők nehézségeire nincsenek jó és mindenki számára hasznos válaszok? Nem meglepő, ha a családalapításra megérett fiatalok körében napjainkban egyre kevésbé vonzó a házasság.
A fogyasztás egyre kifinomultabb kínálata igen vonzóvá teszi a szingliséget, amely a 80-as évektől nagymértékben növekvő új életforma, s tömör jelentése: egyedül élő. Az iskolai időszak elhúzódásával kitolódik a felnőtté válás időpontja, és így egyre később alapítanak családot a fiatalok.
Polcz Alaine szerint a szingliség nem újkeletű dolog, hisz régebbi korokban is éltek egyedül emberek, de ez társadalmilag nem volt túl népszerű, inkább szégyellni való volt vénkisasszonynak lenni. Úgy véli, a szingliség minőségét nagymértékben az határozza meg, milyen ok, vagy szándék húzódik meg mögötte, mi készteti a kortól független szinglit az egyedül élésre.
Régebben, ha valaki tudatosan mondott le a családalapításról, és papként vagy apácaként vonult vissza a világtól, megbecsülés és tisztelet övezte. Ma inkább gyanakvással, ha nem előítélettel tekintenek az aszketikus életet gyakorlókra.
Napjainkban a klasszikus, fiatal szingli elhatározza, hogy független lesz, éli az életét és nem akar gondoskodni senkiről, hisz épp ez függetlenségének nyitja. Az igazi szingli virágot sem tart, mert öntözni kell. Gyereket sem akar, ez is hozzátartozik a szingliséghez és a szabadsághoz, nem akarja lekötni magát. Ha később mégis feltámad benne a gyermek utáni vágy, vállalhat mesterséges megtermékenyítést, fogadhat örökbe egzotikus származású gyereket, vállalhat apa nélküli utódot.
A szingli után egy újabb gyakorlat is terjed, a dinki (Double Income No Kids), vagyis dupla bevétel gyerek nélkül. Megszületett a XXI. század új kapcsolatformája: függetlenség és karrier! Egyetértésben, harmóniában élő párok késleltetik a gyermekvállalást, vagy le is mondanak a gyermekről, egyéni sikereik érdekében. A fogyasztói életszemléletben polgárjogot nyert az önzés. Az anyagi javak halmozása és az önmagunkra fordított idő minősége adja az élet célját, s egyesek ezt a komfortérzetet élik meg boldogságként.

 gyerek 5

AMIT TENNI LEHET: SEGÍTŐ JELLEGŰ NEVELÉS

A gyermekek „kultuszát” koronként másként értelmezték, de tudatos és célzatos munkálkodás e téren a gyermek sajátos szempontjainak megjelenésével indult útjára. Ezzel egy időben fedezhető fel a gyermek fejlődését, önkibontakozását segítő nevelői magatartás.
A gyermekvállalás elsődleges célja az utódlás, mint átörökítés. A szülők, elsősorban az apa áldozatának gyümölcse a fia, aki ráadásul földi művének örököse, égi hivatásának pedig segítője. Ennek a metafizikai távlatot nyújtó kapcsolatnak köszönhetően érzékelhetjük, a gyermekvállalás nemcsak célja, de eszköze is lehet a kiteljesedésnek. Az örökkévalósághoz képest röpke idő a földi lét, de nem mindegy, milyen szellemben, milyen eszmények szerint éli le az ember az életét.
Elődeink sok szép módját tanították a segítő nevelésnek. Szókratész – édesanyja mestersége után– a bábáskodás (maieutiké) művészetét gyakorolta, vagyis virtuóz kérdezéstechnikával igyekezett ráébreszteni tanítványait arra a tudásra, melynek csírái már bennük szunnyadtak. Ez a későbbi kérdve kifejtő, vagy beszélgető módszer őse, mely a gondolkodtató tanítást választja az erőltetett, mechanikus emlékezetbe vésés helyett.
Az ókori Róma pedagógiai gondolkodói közül a legtöbbször Quintilianust idézik, kinek szónokképzésről írt könyvei bővelkednek ma is érvényes pedagógiai gondolatokban. Metaforikus képei a gyermekek lelkének alakítására-formálására vonatkoznak: „jobban szeretem az élénk természetű gyermeket, kiben nemes nagyravágyás van, sőt még azt sem bánom, ha néha egy kicsit többet képzel magáról. Azon sem ütközöm meg soha, ha a tanuló ezen éveiben némi fölösleg mutatkozik.” Ritka kivételként a nyilvános, iskolai nevelést részesíti előnyben a magánneveléssel szemben, mivel az lehetővé teszi a közösségi érzés, a társas kapcsolatok kialakítására való képesség kibontakozását.
Aranyszájú Szent János 388-ban a gyermeknevelésről írt művében azt tanácsolja a szülőknek: „…inkább szigorú pillantással és szemrehányó szavakkal büntess, barátságos ígéretekkel nyerd meg magadnak a gyermek bizalmát.”
Erasmusnál már a humanisták plasztikusabb gyermekképe rajzolódik ki: „A kicsiny magban minő hatalmas fa rejlik, minő gyümölcsöt terem majd az, ha felnő. Azonban az egész remény füstbe megy, ha a magot a földbe nem vetjük, ha a gyönge fácskát gondosan nem ápoljuk, ha beoltással nemesíteni elhanyagoljuk. A fa beoltására gondod van, hát a fiad nemesítését alvással mulasztod el?” A nevelés fontosságába vetett hitét példázza következő gondolata:  „Azt tartják, hogy a háborúban ugyanazon hibát kétszer elkövetni nem szabad, de a nevelésben még egyetlenegyszer sem.”
Csupán gondolatébresztőként idéztem a fenti szerzők mai napig is életszerű meglátásait. Saját korukban sem az ő véleményük volt általános. Magasabb értékek szerint élni, egyetemes célokat szem előtt tartva dönteni – ez mindig a kevesek útja volt. Ám a kevesekhez tartozni többletet jelent: figyelmességben, törődésben, érdeklődésben, megtapasztalásban, megértésben és elfogadásban.
A fogyasztói társadalom embere már más igényekkel lép fel: mindent pénzben mér. A bőség és gazdagság fogalomrendszere is csak az anyagi javakra korlátozódik. Holott az utód a bőség szimbóluma, az érték pedig a nemes jellem, érzelmi gazdagság, amit csak az a szülő tud átörökíteni, aki maga is az egyetemes értékrendet vallva – a maga szintjén– ennek gyarapítására törekszik.
Nehéz helyzetben vagyunk, hisz az egész világ anyagelvűségtől hangos, mindent a praktikum oldaláról közelít. Talán ha az anyagi bőség bűvöletéből felocsúdva kitisztul a látásunk, és egyszerűségre törekszünk, a megoldás is leegyszerűsödik. Csak azt adjuk másnak – gyermeknek, szomszédnak, barátnak, hitvestársnak – amit kapni szeretnénk.
Az első lépést mindig nekünk kell megtennünk, keresve, kutatva azokat a gondolatokat, megoldásokat, kapcsolatokat, amelyek segítenek. Fedezzük fel újra, amit elődeink még értettek! Váltsuk meg a világot kicsiben, saját életünket tisztítsuk, erősítsük, nemesítsük s változni fog körülöttünk a világ. Csak el kell hinnünk, hogy az egyetemes igazságok ma is érvényben vannak. S ahogy halkul és erőtlenedik életünkben a tömeghatás, úgy érezzük egyre hihetőbbnek Dosztojevszkij reményteli gondolatát: „lelki szépség menti meg a világot.”

 

52/2009.
Péceliné Hoffmann Erzsébet