A szó mágiája az írás bilincsében

Nagyon hűvös és lexikonszagú az a megfogalmazás, amely az írást pusztán egy rögzített jelsorozatként aposztrofálja. Az írás folyamatát nehéz mindössze fizikai aktusnak tekinteni, miközben a megfelelő izommunka hatására a kéz megmozdul, és jeleket vés valamilyen hordozófelületre. Az írás elválaszthatatlan a beszédtől, a beszéd elválaszthatatlan a gondolattól, és a gondolat elválaszthatatlan az emberi szellemtől.

A KÉPÍRÁSTÓL A KÖNYVNYOMTATÁSIG

A kőkori ember nem ismerte az írás művészetét, képeket festett a barlangfalra, hogy így rögzítse gondolatait, hogy emlékeket hozzon létre, és nem utolsó sorban kaput nyisson a természetet irányító erők felé. Évezredek alatt ezek a természethű, naturális ábrázolások egyre inkább a lényegre szorítkoztak, néhány stilizált vonallal utaltak a hordozott tartalomra. Ez a folyamat vezetett a képírás megszületéséhez. Eleinte csak tárgyakat jelöltek a piktogramok, majd szükségessé vált a fogalmak és az elvont gondolati összefüggések kifejezése is. Ezt az írásmódot nevezzük fogalomírásnak vagy fogalom jelölő írásnak, ideográfiának.
Az absztrahálás folyamata azonban itt nem torpantmeg: hamarosan a jelek már csak beszédünk egy-egy szavához (szóírás) kapcsolódtak, később egy-egy hangcsoporthoz (szótagírás). Innen pedig már csak egyetlen lépés a betűírás kialakulása, ahol a jel csupán csak egyetlen hangot jelöl.
A betűírás kialakítása a föníciaiakhoz köthető. A Földközi-tenger keleti partvidékén elterülő Föníciában eleinte egyiptomi hieroglifákat használtak, majd valószínűleg a környezú népek ékírásának hatására hamarosan kialakították saját betűírásukat, amely a többi közel-keleti íráshoz hasonlóan csak mássalhangzókat tartalmazott és jobbról balra lehetett olvasni.
Dél-Európában, a Kr. e. II. évezredben létrejött a mükénéi kultúra, amely állandó kapcsolatot tartott fenn az élénk kereskedelmet folytató föníciaiakkal.
Tőlük vették át a betűírás technikáját is. Saját mássalhangzóik jelölésére tizenhat föníciai betűt használtak, a megmaradó felesleges betűkkel a magánhangzóikat jelölték. A Kr. e. V. században a görögség már egységesen balról jobbra írt. Ugyanígy a rómaiak, akiknek az írására az etruszk és a görög betűk egyaránt hatottak. Természetesen egyes betűket hozzáigazítottak a latin nyelv sajátosságaihoz. Eleinte az íráskép meglehetősen szögletes volt, mindez annak köszönhető, hogy vésték a betűket, így alakjuk alkalmazkodott a véső alakjához. Az írás ennek megfelelően csupa „nagybetűket” (római kapitális, maiuscula) tartalmazott. A szavakat még ekkor sem választotta el egymástól szóköz.
A Kr. u. I. századtól lágyult az íráskép – ekkor már leginkább papiruszra, pergamenre és viasztáblára írtak – és kialakult az ún. rusztika, amely karcsúbb, nyújtottabb, gyorsabban írható betűkből állt. Mikor a III. századtól már kezdték általánosan használni a pergament, megjelentek az unciális írásmód különböző fajtái. Ezekben a betűk már nem egyformák voltak, hanem felfelé és lefelé is kinyúltak a betűszárak, így az íráskép ritmikusan hullámzóvá vált. Nagy Károly birodalmában a tudós szerzetes, Alkuin nevéhez köthető a karoling minuscula kialakítása, amely esztétikusabb, könnyebben és gyorsabban írható volt, valamint kevesebb helyet igényelt.
A XII. század második felétől tért hódító új stílusirányzat, a gótika az írásművészetben is éreztette hatását. Az addigi kerekded karoling betűket a megtört vonalú, keskeny, magas gotica betűk váltották fel. Bár ez az írás egységes és meglehetősen dekoratív képet nyújtott, nem lehetett gyorsan írni. Ezért hamarosan kialakult gördülékeny betűkötéseivel a gót kurzív írás, amelynek egyes elemei a mai kézírásban is fellelhetőek.
A reneszánsz humanistái antik szerzők írásait tanulmányozva és másolva, a klasszikus ókori európai kultúra bűvöletébe merülve némi módosítással felelevenítették a karoling minuscula betűinek használatát – azt gondolták, a római íráshoz tértek vissza.
A XV. század második felében forradalmi változás állt be az írás történetében. Gutenberg nyomdagépe új fejezetet nyitott a nyugati világ fejlődésében.

AZ ÍRÁS, MINT A BESZÉD REDUKCIÓJA

A „fonetikus ábécének” vagyis a betűírásnak meghatározó szerepet tulajdonítanak a nyugati kultúra fejlődésében. Az írás ugyanis sorokba rendezettségével, szigorú egymás után következésével, linearitásával megváltoztatja a gondolkodás menetét.
Több elmélet is érvel amellett, hogy az anyanyelv szerkezete, eszköztára döntően meghatározza egy-egy nép, népcsoport gondolkodásmódját, az egyén világlátását. Ebből kiindulva ugyanez mondható el a szóbeliség (az írás-olvasást nem ismerő, illetve nem dominánsan használó társadalmak) és a betűíró írásbeliség emberére is.
A szóbeliség embere a szavakban sokrétűen, az érzékelés teljességét megtapasztalva érzékeli a valóságot. A „betű szerinti” jelentés nem létezik a számára. Ekkor az érzékszervek között sajátságos, harmonikus összhang áll fenn. A hallás és a tapintás bizonyos fokú prioritással bír ugyan, és ez meghatározza érintkezési módját a külvilággal.
Az írásbeliség embere számára ezzel szemben a látás kitüntetett, majdhogynem egyedüli szereppel bír. Mindez az egyhangú érzékdominancia „lefokozza” a környezetünkkel való együttélés intimitását és intenzitását. Az írásbeliség embere a szöveg felszínén halad, sebesen suhanva a sorok fölött csak a szavak felszíni, „betű szerinti” jelentését érzékeli. Mindezt hihetetlen élességgel és pontossággal. Emellett a pontosság mellett azonban elvész a jelentésbeli gazdagság.
Mégsem mondhatjuk, hogy az írás és az olvasás kizárója lenne az érzékelés effajta összhangjának, hiszen az ókori egyiptomi, de akár a mai japán és kínai írás alkalmas rögzíteni ezt a komplexitást, ezek ún. jelentésrögzítő írásrendszerek.
Benczik Vilmos szavaival élve kimondhatjuk, hogy az írott beszéd annyira különbözik a szóbelitől, mint az elvont (absztrakt) gondolkodás a szemléltetéstől. Az írás kényszeríti ki az emberi gondolkodás egyik alappillérének tekintett absztrakciót. Így a történelmi tudatot Vilém Flusser (filozófus,a fényképészet és a modern média kutatásának egyik meghatározó személyisége) az írásbeliségből vezeti le, hiszen az emberi történelmet az első ránk maradt írásos források keletkezésétől számítjuk.
Az írásbeliség előtt ugyanis minden ugyanabban a pillanatban megy végbe a szimultaneitás világában. Nincsenek felismerhető ok-okozati összefüggések, a dolgok közötti kapcsolatok nincsenek objektíven végigvezetve. Az írásbeliség elszakította a vizualitást a többi érzékszervtől és ezzel megszűnt a létezés egységes tere.
Ez a változás csak lassan bontakozott ki, és Gutenberg nyomdagépe csak ennek a korábban elindult folyamatnak egy állomása. Mindazonáltal érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni azon a nyugati kultúrában jelentkező deszakralizációs folyamaton, amely egyaránt érintette a vallás és a művészetek területét körülbelül a nyomdagép feltalálásától (a nyomdagép első említése 1439-ben egy strassburgi perben) kezdődően. Ahogy a pontos mérés és az ember felé forduló tudományos vizsgálódás szenvedélye eluralkodott a reneszánszon, úgy vált a nyugati kultúra egyre inkább vizuális kultúrává, elfeledve a szavak mágikus erejét. Innentől kezdve a vallás és a művészetek folyamatosan kirekesztődtek a gondolkodás mennyiségileg meghatározott, egysíkú és homogén rendszeréből.
Tehát az eleven, aktív, erővel bíró szavak az írásbeliség (majd később mindinkább a nyomtatott szó) hatására elveszítik mágikus hatalmukat, és a tudat felé irányított „jelentés”-ekre vagy „jelentőség”-ekre redukálódnak. A leírt szavak a vizuális világ részeivé válnak, elvesztik dinamizmusukat, érzelmi felhangjukat, hangsúlyukat. Mert amíg a kimondott szót leginkább az egyénnek címzik, addig a nyomtatott szót szélesebb közönségnek, vagy célzottan emberek bizonyos csoportjának, akik szerint döntik el, hogy elolvassák-e vagy sem.
Egy szóbeliségre épülő társadalomban az ember egyaránt felelős gondolataiért, szavaiért és cselekedeteiért. Ez a hármasság egységben nyilvánul meg. Az írásbeliség társadalmában az egyén egy belső nézeteltérésbe keveredik, a „fonetikus ábécé” ugyanis szétszakítja a gondolat és a cselekvés egységét. Erre sem a képírásnak, sem az idiogrammatikus írásnak, sem a hieroglifikus írásnak nem volt meg az ereje.
Mikor Cicero felméri a görög világot, megítéli Szókratészt, mint az első olyan embert, aki az elme és a szív közötti szakadékot előidézte. A Szókratész előtti filozófusok még egy szóbeli kultúrában éltek. Szókratész az orális és a vizuális társadalom határán nem írt le semmit. Platónt a középkorban pedig mint Szókratész írnokát tartották számon. A középkorban Aquinói Szent Tamás úgy vélte, hogy sem Szókratész, sem a Mi Urunk nem írta le tanításait, mert az elmék egymásra hatása – ami a tanítás lényege – nem lehetséges az írás eszközével(Summa Theologica, III. rész, 42, 4.).

KÉZIRATOK KELETEN ÉS NYUGATON

„Mert amíg a műveltség meg nem fosztja a nyelvet többdimenziós együtthangzásától, minden szó magában egy költői világ, egy »pillanatnyi istenség« vagy kinyilatkoztatás…” (M. McLuhan, 39. o.)
A keleti kultúrák általában lényegesen kifinomultabbak és fogékonyabbak, mint amilyen a nyugati, mert a szemnek nincs meg a fül finomsága. Például a kínai emberek – hasonlóan a japánokhoz – a fül emberei. Ugyanígy India is alapvetően hallási tapintási világban él. Érdekes módon, mint ahogy korábban utaltunk rá, az íráskép rávilágít egyfajta gondolkodásmódra, világlátásra. A nyugati ember számára a vizuális érzék bír elsőbbséggel a gondolkodás és a cselekvés megszervezésében. A vizuális beállítottság az a „rögzített nézőpont”, amellyel az egyéniség azonosul.
A középkori kéziratok nem voltak képesek arra, hogy ezt az egységes nézőpontot létrehozzák. Egyrészt túl lassúak és a kézi munkából adódóan túlságosan egyenetlenek ehhez. Másrészt a nyomtatott kultúrához képest (amelyet az igazi vizuális írásbeliségnek nevezhetünk) nagyon is a hallási-érzéki világhoz kapcsolódnak. Ebben a dimenzióban az elkülönült megfigyelés szokása nem kaphat helyet. A kéziratos kultúra az összes érzék együttes működését és részvételét helyezi a hűvös vizuális világ tárgyilagosságának a helyére.
Kr. e. V. századtól a Kr. u. XV. századig a könyv kéziratos mű volt Európában és így nem különbözött élesen Kelettől, ahol szintén kéziratos kultúra uralkodott.
A fonetikus írásbeliségben élő gondolkodó hajlamos arra, hogy a könyv „tartalmával” törődjék, és ne vegye figyelembe annak formáját. A betű, illetve a szó formája nem áll összefüggésben a tartalommal, attól teljesen elszakadt vizuális jel. Ezzel szemben például egy kínai írnok vagy olvasó nem esik abba a tévedésbe, hogy ne vegye figyelembe magának az írásnak a formáját, mert a kínai írott karakter nem választja el a beszédet és vizuális jelet úgy, ahogy a mi betűink teszik.

A KALLIGRÁFIA MűVÉSZEI

A kalligráfia a görög kallosz, szépség és graphé, írás szóösszetételbol ered. Tehát a kalligráfia a szépírás művészete, amely a betűk, szavak értő, gondos, kifejező, művészi megformálását jelenti. Nyugaton az írás fejlődése túllépve a kézírás esetlegességén és lassúságán a nyomdatechnikában csúcsosodott ki, amely lényegében a kézírás elcsökevényesedéséhez vezetett.
Egyes kultúrák sajátos kalligráfiákat alakítottak ki, és az arabok, kínaiak, japánok máig önálló művészetként gyakorolják a különböző stílusokat. Egy-egy kiváló művész a szépen megrajzolt írásjeleknek új jelentésrétegeket, finom hangulatokat képes ajándékozni.
A kínai kalligráfia tulajdonképpen a kínai írás. Ugyanakkor magasabb szinten gyakorolva a szigorú szabályokat meghaladó intuitív művészet is egyben.
A kínai írás fogalmakat jelöl. Ezek lehetnek pontosan körülírható határozott tárgyak, de akár nehezen megragadható fogalmak, érzelmek, hangulatok is. Az írásjelek eleinte önmagukban is értelmezhető ábrák voltak, amelyeket csontba, apró kövekbe véstek. Ilyen ábrák először a Kr. e. XV. században fordultak elő. Később a mindennapi használat következtében a vonalak egyszerűsödni kezdtek, de még mindig nem voltak alkalmasak bonyolultabb fogalmak kifejezésére. Ez további stilizálódáson keresztül vezetett a ma is ismert kínai írásjelekhez.
A kínai írás jóval előbb kialakult, mint a környező népek körében, így természetszerűleg a kínai írásjeleket használták saját fogalmaik lejegyzésére is. Ez azért vált lehetségessé, mert a kínai írásjelek önmagukban hordozzák a jelentésüket és ez nem változik – a forma nem különbözik a tartalomtól. Erre a fonetikus ábécével rendelkező nyelvek nem képesek, ott a forma és a jelentés teljesen elszakadt egymástól.
Korea, Vietnam és Japán is átvette a kínai írást. Természetesen ma már mindegyik népnek külön írása van, annál is inkább, hiszen Korea és Japán nyelve szerkezetileg is eltér, mivel a kínaitól eltérően toldalékoló nyelvek – azaz az egyes szavak alakja változik a jelentéstől függően.
A kínai írásjegyek felépítése a nyugati ábécéhez szokott szemnek hihetetlenül bonyolult, és maguknak az ecsetvonásoknak a rendszerét is szigorú szabályok határozzák meg. Ez egy-egy bonyolult jegynél, ahol akár 30-40 ecsetvonásra is szükség lehet, komoly kézügyességet igényel. Az ecsetvonások leírásának vannak általános szabályai. Például a legtöbb ecsetvonást felülről lefelé húzzák, a vízszinteseket pedig balról jobbra. Minden írásjegynek van egy „vonásrendje”, amely meghatározza, milyen sorrendben kell meghúzni a vonásokat. Enélkül a rendszer nélkül lehetetlenné válna egy-egy kötetlenebb stílusú kalligráfia elolvasása.
A festészet, a vallás és a kalligráfia határmezsgyéjén helyezkedik el a főképpen Japánban művelt „enso”, vagyis zen-kör festészete. Ez egy zen meditációval és kalligráfiával összefüggő stílus. Lényegében nem más, mint egyetlen lendületes ecsetvonással rajzolt szabályos kör. Egy tökéletes enso magában foglalja minden kalligráfia lényegét.
A zen – mint a buddhizmus többi iskolája – többek között nagy hatással volt a kalligráfia művészetére is. A kalligráfia nem más, mint írás, néha azonban nem célja, hogy elolvassák. A buddhista művészet mondanivalója kizárólag szellemi, sem érzelmeket, sem hangulatokat, de még a valóságot sem kívánja ábrázolni. A szellemi fejlődés élményeit és eredményeit fejezi ki.
Miközben a művész alkot, gyakorlást is végez. Attól válik buddhista művészetté, hogy ez a gyakorlat önmaga legyőzésére irányul, saját tudati szerepének a tisztázására, önmaga és az ember igazi természetének meglátása a célja.
A zen művész saját szellemi felismerésének nyomát hagyja a papíron, de nem ábrázolja, amit megélt. A célja, hogy a befogadót rávezesse a szellemi megismerésre. A mű szó nélküli tanítás a tanulni akarók számára. A művész meditációban dolgozik művén, és tanít anélkül, hogy tanítani akarna, kifejez anélkül, hogy kifejezni akarna. A zen kalligráfus szavakat fest anélkül, hogy írni akarna.
Az arab kalligráfia (arabul: Khatt ul-Jad) különleges helyet tölt be az iszlám művészetében is, hiszen az iszlám kinyilatkoztatással, a Koránnal kapcsolódik össze. Az írás formát ad a kinyilatkoztatásnak: ez a kinyilatkoztatás a Koránban a „nemesen arányos írás” formáját ölti, amely „szépséges” és „felülmúlhatatlan”, és amelyet Isten „makulátlan tiszta papíron őrzött”. Ugyanakkor hordozza is a kinyilatkoztatás jelentését.
„Mondd el!” – parancsolta Gábriel angyal Mohamednek, és a Prófétának feltárultak Allah szavai, amelyek a Koránban öltöttek testet. Szavait követői feljegyezték és továbbadták utódaiknak.
Az iszlám kalligráfia kialakulásához a Korán másolása vezetett. A szövegeket az egymást követő generációk más és más stílusban újra és újra leírták. Sok vallási iskolában még ma is a Korán passzusainak kézi másolásával tanulják a szent szövegeket. A másolók az isteni szó mennyei szépségéhez folyamodtak inspirációért, hogy művészetüket vezesse.  Korán-másolatok sokféle formában és módon születtek, a legjelentősebbeket a Kr. u. VIII. századtól kezdődően vetették papírra.
Az arab írás absztrakt formái nem a szavak jelentését akarják ábrázolni, hanem meditációra hívják a szemlélőt. A kalligráfia az arab művészetek leginkább tisztelt ága, a lélek művészete, a tökéletesen megformált imádság.
A kalligráfusok a földön ülve, a papírt egyik térdükre szorítva, biztos és határozott tollvonásokkal dolgoztak. Mindehhez a legnagyobb testi és lelki önuralom kellett. Több éves kitartó gyakorlással válhattak a szépírás mestereivé.
Isten szava a legbecsesebb ékkő, és ezt sok iszlám könyvművész, kalligráfus szó szerint is igyekezett megmutatni. Az aranyfüsttel befedett betűkbe finoman csiszolt drágaköveket illesztettek. Munkájuk nem egyszerűen kézműves tevékenység volt, hanem szakrális tett. Szerszámaikat ennek szellemében szent szövegekből vett művészi megformálású idézetek díszítették. Így mikor a mester szerszámait a kezébe fogta, minden mozdulata imává vált Allah dicsőségére.
Nemcsak a szerszámokat ékesítették szimbólumok, maguk a mozdulatok is szimbolikussá váltak a szent alkotásban. A toll a kozmosz megteremtésének emblémája lett. Használatát etikai törvények szabályozták. A toll hegyét megszentelt késsel egyetlen, biztos metszéssel kellett kialakítani. Ez a vágás a szakértő szemnek mindent elmondott használójának jelleméről. A tollmetsző kések nyele elefántcsontból, agátkőből, vagy korallból készült. Az éppen nem használt tollak az első időkben lapos, makták-nak nevezett köveken nyugodtak, később rozmáragancsból és aranyból formált miniatűr szobrok szolgáltak erre a célra.
Az iszlám kalligráfusokat különleges, szent művészeknek tekintették. Saját mítoszokkal bíró önálló kultúrával rendelkeztek az iszlámon belül, amelyet gyakran szoros kapcsolat fűzött a Nyugaton még ma is alig ismert szufi misztikusokhoz.
A Koránt kezdetben kizárólag csak pergamenre írták. A papír megjelenését követően, a VIII. századtól a művészi kifejezésnek új irányzatai kezdték el gazdagítani az arab kalligráfiát. Eddig csak a lenyűgöző szimmetriájú, szögletes, kis méretben is monumentálisnak ható kúfi írást használták a Korán szövegek másolására, de a XII. századtól, ahogy a papír használata egyre elterjedtebbé vált, más stílusok is szerephez jutottak.
A papír használata más vonatkozásban is újat hozott: ötletes és gyönyörű szerszámok kifejlesztéséhez. A XVIII. századi Iránban készült, kalligráfiákkal televésett ollók csukott állapotban dárdát formáztak. Az ottomán Törökországban használt ollók ujj-lyukai pedig Isten nevének kalligráfiai formáját mintázták.
Ekkor a tolltartókat teknőspáncéllal, ébenfával és gyöngyházzal díszítették. A kalligráfusok asztalai tulajdonképpen nem voltak mások, mint díszes oltárok. A legérzékletesebb módon, minden szónál ékesebben a könyvek aranyozott, filigrán motívumokkal ellátott, gyakran drágakövekkel, gyöngyházzal, elefántcsonttal díszített, bőrből vagy fából készült borítói fejezték ki az iszlám lelkületet.
Ahogy a szépírás művészete meditáció, úgy az olvasás is szent feladat. Ma a posztliteralitás, a másodlagos szóbeliség korát éljük, ahol az elektronikus médiumok hangzavarában nőnek fel gyermekeink, és ahol az írás- és olvasáskultúra igencsak sorvadozik. Mégis talán érdemes a meditáció szellemében lassítanunk szemünk futását, ha egy-egy értékes könyvet fogunk kezünkbe. Mindezek szellemében lezárásképpen idekívánkozik Dom Jean Leclerq néhány gondolata a hajdanvolt írások korabeli olvasásáról:
„…a középkorban, akár csak az ókorban, általában nem úgy olvastak, mint ma, vagyis alapvetően nem a szemmel, hanem az ajkukkal, kimondva azt, amit láttak, valamint a fülükkel, hallgatva a kiejtett szavakra, hallgatva azt, amit »az oldalak hangjainak« hívtak… Ennek eredménye több, mint az írott szavakra való vizuális emlékezés… A meditatio abban áll, hogy valaki a teljes memorizálás e gyakorlására összpontosítja figyelmét… Úgyszólván az, ami a megszentelt szöveget bevési a testbe, a lélekbe.
Az isteni szavaknak ezt az ismételt megrágását olykor a lelki táplálék motívumának alkalmazásával szokták leírni… Azt jelenti, amit Szent Ágoston, Szent Gergely, Fécamp-i János és mások lefordíthatatlan szóképpel fejeznek ki: megízlelni valamit a platum cordis-szal (a szív ínyével), illetve in ore cordis (a szív szájában). Mindeme tevékenység szükségképpen egy imádság; lectio divina – imádságos olvasás.” (Dom Jean Leclerq: The Love for Learning and the Sire for God. (A tanulás szeretete és az isten iránti vágy) Trans. Catherine Misrahi. New York, 1961. p. 18-19, 90. idézi M. Marshall, 106-107. o.)

PLATON AZ ÍRÁS FELTALÁLÁSÁRÓL

Azt mondják, Thamus sok mindent kifejtett Theuthnak művészetéről, ezeken hosszú volna végigmenni; mikor pedig az íráshoz érkeztek, így szólt Theuth: „Ez a tudomány, király, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé teszi az egyiptomiakat; mert az emlékezet és a tudomány varázseszközét találtam itt fel.” Az pedig így válaszolt: „Ó, te ezermester Theuth, az egyik abban kiváló, hogy feltalálta a művészeteket, a másik viszont meg tudja ítélni, mennyiben járnak kárral és haszonnal azok számára, akik majd használják őket. Így most te is, mint az írás atyja, jóindulatból épp az ellenkezőjét mondtad, mint ami a valódi hatása. Mert éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig a valódiságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.” (Phaidrosz; Platon válogatott művei, 560. o. Kövendi Dénes fordítása)

52/2009.
Kenderesi Ilona