A név

A név

Ádám a folyóparton ült egy nyárfa alatt, csukott szemmel, törökülésben. Meztelen testét vastagon borította a rászáradt, már repedezett agyag, nem is annyira a napfény ellen – hiszen az ilyenkor, ősszel már gyönge volt, inkább a temérdek szúnyog ellen védte így a bőrét. Még hosszú csapzott haját is beborította a szürke sár.

Csend volt.

Valódi, élő csend. Csak a nyárfalevelek zúgását lehetett hallani, meg a folyó vizének halk, megmagyarázhatatlan csobbanásait.

Ádám tudata lassan kihátrált a valóságból. Nem hallotta már a nyárfalevelek zúgását, nem érezte már a test nyugalmát, nem érzett szeretetet, sem üdvöt, nem árasztott fényt sem, sőt nem is létezett. A bársonyos semmi óceánjában lebegett néhány percig, vagy talán egy órányit is, de ez neki sokkal többnek tűnt. Elmondhatatlanul többnek, mintha az idő fonala a jelenre merőlegessé görbült volna.

Ám ekkor a vízből kiemelkedett egy kis fej. Egy fekete sikló feje, nyelvével Ádám felé szimatolt, kicsúszott a partra, és elkezdett Ádám mögött a fára feltekeredni, hogy a gyönge délutáni napfényben felmelegedjen. Ádám félni kezdett. Félt, hogy az érzékelés és a lét után elvész a tudata is. Újra világot akart és a semmi után egységet.

Teremteni vágyott.

Ezért óvatosan résnyire nyitotta a szemét, és amit látott, azt elnevezte ég-nek. „Egy, ék, ég, ág, ok, ük…” – ízlelgette a szavakat. Aztán lehajtotta a fejét, és amit látott, azt elnevezte anyag-nak. Ezután jobbra fordította a fejét. Amit ott látott, elnevezte kelet-nek, mert arról folyt a folyó. Amit pedig balra látott, azt elnevezte nyugat-nak.

Szépen sorjában mindennek nevet adott: a köveknek, a víznek, a füveknek, a fáknak, az állatoknak, mert csak az létezik, aminek neve van, ami meg tudja különböztetni magát minden mástól. És aminek neve van, az létezik is. És aminek nincs neve, az nem is létezik.

Ekkor Ádám teljesen kinyitotta a szemét, de már nem törökülésben volt, hanem feküdt, bőrét pedig nem agyag borította, hanem vászoning és nadrág.

Egy nő ölébe hajtotta a fejét, úgy feküdt. A nőnek minden ruhadarabja fekete volt: a harisnyája, a rövid bőrszoknya, a blúz. A kezén, a nyakán, a fülében ékszerek. A vállán tetoválás. De Ádámnak leginkább a nő illata tűnt fel: parfüm és cigaretta. Tenyerén egy kulcsot tartott.

– Indulhatunk? – kérdezte, és félrehajtotta a fejét. A mozdulattól a haja eltakarta a fél arcát, ezért a kezével hátrasimította.

– Ki vagy te? – kérdezett vissza Ádám.

– Azt kérdezed, hogy ki vagyok, vagy azt, hogy mi a nevem?

Ádám nem válaszolt, csak hunyorgott.

– Az én nevem az, hogy … Nem-az! – nevetett a nő. – Na, gyere, menjünk!
Ádám körbenézett. Minden újnak tűnt a számára, de bízott a fekete ruhás nőben, ezért engedelmesen föltápászkodott, és elindult utána a töltés felé. Egészen vidámnak érezte magát, tetszett neki az új világ: a fák, a szúnyogok, a sár. A töltésen egy autó várt rájuk. Az is tetszett neki. Az autótól nem messze meg néhány srácot látott, ahogy papírsárkányt eregetnek, és hozzá nagyokat kurjongatnak. Ez is tetszett neki.

Az ablak

A Mester az ablak előtt állt, karjában macska dorombolt. Nézte a kinti esőt, ahogy áztatja a svéd kisváros utcáit, és a vízcseppeket, ahogy versenyt futnak az ablak üvegén.

Amint beléptem a szobába, hátrafordult.

– Nos? Megvan a kő? – kérdezte. A falon néhány festmény: vitorláshajó, hegycsúcs, szarvas. Az asztalon csipkés terítő, rajta porcelán teáskészlet: mintha egy idős hölgy lakna a kis lakásban.

– Nincs – válaszoltam kurtán, és lehuppantam az egyik fotelba.

– Ne keseredj el! Előbb-utóbb meglesz. Meglesz mind a hét! – mondta, és ő is leült a másik fotelba.

– Találtam egy hasonlót, de természetes lyuk volt rajta, meg túl nagy volt.
– Ha megtalálod, úgyis ráismersz. Ráismertél a legutóbbira is, a harmadikra. Pedig az nem is kőből volt,

hanem egyszerű, fekete, műanyag gyöngy. Rá fogsz ismerni a negyedikre is. Azok a tieid! Mindig is a tieid voltak, és a tieid is maradnak.

Teát töltött a csészémbe, a sajátjába tejet is, ahogy szokta.

– Túlságosan türelmetlen vagyok! Az út végén már egyfolytában a lábam elé bámultam: tudtam, hogy kevés az idő, és nem akartam, hogy elkerülje valami a figyelmemet.

– Ne hidd, hogy akkor találod meg a köveket, ha átvizsgálod az egész hegyet, hanem akkor, amikor kész vagy rá. Amikor olyasmit teszel, ami méltóvá avat az újabb kőre. Gondold végig, hogy az előző három alkalommal milyen helyzetben sikerült követ találnod!

– Az elsőt egy patakmederben találtam, a másodikat a tenger partján, a harmadikat egy hegytetőn. Mindig társakkal voltam, mindig valami őrültséget csináltam… Nem tudom? Talán az lehet a baj, hogy az első kettőnél még nem vágytam rá, hogy megtaláljam. A harmadiknál már kerestem, és akkor jött az a műanyag, amiről a mai napig sem tudom biztosan, hogy helyes volt-e fölvenni. Félek, hogy már annyira görcsösen akarom a következőt, hogy sohasem lesz meg. Vagy pedig találok valami hasonlót, és elhitetem magammal, hogy ez az.

– Éppen a félelmed miatt nem találod. Ne félj, hogy nem találod meg, és akkor megtalálod. A kő csak jelez valamit. Hogy szeret téged a hegy, az erdő, a patak, vagy a tenger. Hogy megtisztel azzal, hogy jeleket ad, hogy örül, hogy ott vagy. Ehhez neked is szeretni kell a helyet.

– Igen, igazad van. Le kellett volna térni az ösvényről. Az első hármat is úgy találtam meg, hogy eltávolodtam a többiektől.

Bólogatott.

– De hát vannak olyan hegyek, ahol nem is lehetséges ilyen lyukas köveket találni! – fakadtam ki. – Ott nem is érdemes keresni.

– Mondtam már, hogy ne keresd őket… Csak találd meg!

– Jól hangzik! Hm… Az egyik gombászó helybéli adott egy mogyorót. Arra gondoltam, hogy kifúrom, és azt teszem föl a füzérre. Mi a véleményed? Ha a műanyag gyöngy ért, akkor ez is ér!

A Mester csak hallgatott.

– Jó, jó! Tudom, mit akarsz mondani! Hagyjuk! …De hát mégis, hol keressem? Fogadjunk, hogy Te tudod mind a négy maradéknak a helyét!

Nem válaszolt. Megitta a teáját, és visszament az ablakhoz. A macska a párkányon várta. Lelkesen dorombolva fogadta a gazdáját, a Mester újra az ölébe vette, és nézte tovább az esőt. Tudtam, hogy véget ért a meghallgatás. Én is kiittam hát gyorsan a teámat, elköszöntem, majd kimentem a szobából. Próbáltam halkan becsukni az ajtót, hogy ne zavarjam a Mestert, és közben láthattam a macska nyakörvén a láncot a hét kis lyukas kővel.

Kovács Attila