Az amerikai transzcendentalisták

Henry David ThoreauHenry David Thoreau (1817-1862) nevezetes amerikai író, misztikus, az amerikai transzcendentalisták egyik kimagasló képviselője. Élénk és mélyreható érdeklődést tanúsított a keleti kultúrák iránt. Különösképp nagyra értékelte az óind Upanisadokat, s mélységes szeretetben és harmóniában élt a természettel, sőt, Polgári engedetlenség című műve komoly hatással volt Mahátma Gandhira is.

Kincset érő csomagok

A postáról értesítést kapott Thoreau (e. thöro) úr, nagy ládái érkeztek. A szikár, szakállas versfaragó lesétált Concord sáros főutcáján és kiváltotta csomagját. 1855-öt írunk. Ahogy otthon fölbontotta a csomagokat, opálfényű kék szeme tágra nyílt az izgatottságtól. A láda belsejében negyvennégy ékkő, a hindu írások darabjai, a Rgvéda, a Mundakja-upanisad, a Visnu-purána, mimámsza aforizmák, a Bhagavad-gítá s más könyvek. Gyönyör s beteljesülés a hinduizmus egyik úttörő amerikai barátja számára. Mintha oltárt akarna emelni, uszadékfából nyomban polcot ácsolt szerzeményeinek. Most már hozzáférhető volt elvonult magányában is a védikus bölcselet. Napokig kóstolgatta a különböző műveket, de hamarosan arra a megállapításra jutott, hogy mind közül a Rg-véda a legízesebb.

A hindu írások napsugárként vetődtek a szabadon szárnyaló irodalmi zsenire. Thoreau saját tapasztalatából, erdei magányából, kontemplatív életmódjából szűrte le azt az egységet s harmóniát látó szemléletét, amit most az ősi művek is igazoltak. Még a Harward egyetemen történt, hogy a könyvtár egy porlepte polcán véletlenül ráakadt az Upanisadok egy kötetére. Orientális érdeklődése egyre elmélyültebbé vált az évek során, olyannyira, hogy az irodalomtörténetbe is bevonult kedvenc tavacskája, a Walden hullámaiban olykor a szent Gangeszt vélte felfedezni. Thoreau maga építette a kunyhóját – költségei 28 dollár 47 centre rúgtak –, s a tóparti házikót örömmel nevezte remetelaknak, magát pedig ind lepelöltözetbe burkolózó rsinek, látnoknak érezte. Négy nyelven beszélt és számos vallás írásainak jó ismerője volt, mégis közelebb állt hozzá a hindu, perzsa vagy kínai vallásfilozófia, mint a semita hagyomány. Buddhista és hindu írások verseiből új bibliát akart szerkeszteni, ami számos kereső embert segített volna. Irodalmi alkotásaiban is rendszeresen idézte a hindu írásműveket s úgy érezte, szívesen gyökerezne az átman-tudatban.

Egyik télen megremegett a befagyott Walden-tó. Munkások vágták a jeget, amit éppen Indiába készültek szállítani. Thoreau figyelte a munkásokat, ahogy a smaragdszín jégtömböket faragták. Gondolatai messzi jártak, hiszen a jég is arra az országra emlékeztette, melynek bölcselete olyannyira csillapította lelki tudásszomját. “Mintha Bombay, Madras és Calcutta bágyadt polgárai az én kutam vizéből merítenének. Én viszont minden reggel megmártózom a Bhagavad-gítá csodás kozmogóniájú filozófiájában, melynek megalkotása óta mintha istenévek teltek volna el. A Gítával egybevetve mai világunk és irodalmunk törpének s triviálisnak tűnik. Sejtésem szerint e filozófia egy korábbi létállapot sajátja, oly magasztos és finom a mai gondolkodáshoz viszonyítva.”

“A haladás a faluból is várost csinál…”

Az 1830-as években Amerika lakossága még csak 24 millió volt, kétmillió fekete rabszolgát is beleértve. A keleti partvidék nagyvárosaiban ekkor már az a reménység élt, hogy az ipari forradalom új gépei talán megszelídítik az ember nyers természetét, ám a nemzetalapító pluralizmus eszméje helyett egyre jobban elharapódzott a szervezett egyházak kirekesztő puritanizmusa, amit a bűntudat húrjait pengető prédikátorok is erősítettek. Thoreau, Emerson s még néhányan gyökeresen szakítottak eme felfogással, az amerikai transzcendentalisták véget akartak vetni az Istent rettegő pedantériának. Éles tolluk olyan Mindenhatóról írt az amerikaiaknak, aki ott van mindenütt, még az általuk megművelt földben is: “Egyszerre érzékelem, látom, hallom azt az öröklétű Valakit, érzem az illatát és ízét, akihez mindannyian tartozunk, aki egyszerre alkotónk, menedékünk, sorsunk… a legnagyszerűbb tény, az univerzum dicsősége. Ő az egyetlen, akiről senki sem feledkezhet meg, akit nem lehet kikerülni, akit nem lehet nélkülözni” – írja Thoreau. S amit a korról R. K. Dawan történész megállapít, mintha másfél évszázaddal később, a mi viszonyaink közepette is éppoly időszerű volna: “Amerika (a XIX. század elején) az anyagi gyarapodás áramába került. A társadalomban fellángolt a szerzésvágy, de sokak számára ezzel együtt megdöbbentő volt a halmozódó értékvesztés. A gépek ugyanis csak bonyolultabbá tették az életet, bezárva az emberi lelket, semmint felszabadítva azt. Az ember lelki-szellemi fejlődése nem tartott lépést az anyagi gyarapodással. Az európai s az amerikai gondolkodók a spirituális megújhodás egyedüli lehetőségét a Kelettől remélték.” Ennek a gondolatnak vált apostolává Thoreau is, aki Ralp Waldo Emerson baráti köréhez tartozott. Thoreau nemcsak finom természetlírájával vagy ősi kultúrák megismerésével és rendszeres idézésével hívta fel olvasói figyelmét, hanem életmódjával is, hiszen visszavonultságával személyesen is példázta, élte azokat az elveket, melyeket megfogalmazott magának.

Az erdei remete

Thoreau valóságos jógi volt, nőtlenül élt, absztinens életmódot folytatott. A falusiak szerint akár nyolc órán át is képes volt mozdulatlanul ülni, lesve, hogyan kelnek ki a kiskacsák a tojásból. Barátja és szellemi társa, Emerson ezt sokkal költőibben fogalmazta meg: “Tudta, miként üljön rezzenéstelenül, szinte a szikla részeként, amelyen helyet foglalt. Így várta, amíg a madár, a hüllő vagy a hal, amely elijedt tőle, vissza nem tér, hogy elárulja szokásait, mi több, kíváncsian kezdje figyelni őt…” Szemlélődő életmódja látnoki mélységeket tárt föl előtte. Az egyszerű élet híve volt, s nem szerette, ha “életedet szétaprózzák a részletek. Egyszerűség, egyszerűség, egyszerűség! Mondom néked, dolgod legyen kettő-három, könyvelésed pedig férjen el a körmödön!” – írta.

A jóga gyakorlóiról igen jó véleménnyel volt, s ezzel az életmóddal maga is szívesen azonosult. Szabadnak tekintette a jógikat, akiket semmiféle kötelék nem köt, s munkájukat, minden tettüket az Abszolútnak áldozzák. “Magam is szívesen gyakorolnám a jógát – írta –, mert a jógi isteni transzában éppen ily módon járul hozzá a teremtéshez. Bizonyos pillanatokban félig-meddig magam is jógi vagyok. Modernkori hindunak érzem magam, de ha nem is lennék az, biztos, hogy közeli szomszédok vagyunk.”

Mértéktartó életmódjához az absztinencia is hozzátartozott. Nem fogyasztott alkoholt vagy kávét – ami akkoriban majdnem kábítószernek számított –, és az állati eredetű tápláléktól is tartózkodott. Meggyőződéssel vallotta, hogy az ember magasztosabb, költői képességeinek megőrzése végett feltétlen ajánlatos tartózkodni a vegyes táplálkozástól.

Egy olyan ember számára, aki ennyire kedvelte a természetet, igen keserves lehetett végignézni azt a tűzvészt, amit az őáltala rakott tűz egy szikrája keltett. Segítség már nem volt, a lángok elharapództak, így nem tehetett mást, minthogy nyugodtan szemlélte, átélte a természet vad erőinek e játékát. Később naplójában ezt egyik legtanulságosabb napjaként említi.

Talán ezért ismerte Thoreau olyan jól a természet lágy vonásait is, hiszen olvasójának éppoly érzékletesen mutatja be a levelek susogását, mint egy bogár lélegzetvételét vagy a mennydörgés fergetegét. Mindenben látta legjobb barátját, a minden élőben ott lakozó Tudatot. “Tökéletes harmóniában érzem magam a természettel, s bármely természeti esemény, de még ezek emléke is izgalmas borzongást kelt bennem. Minden ember útja a neki rendeltetett boldogság felé vezet, legyen bár élete oly sivár és eseménytelen, mint a fűszálon himbálódzó bogáré. Menj hát, keress, forogj az életben… tedd meg, amit szeretsz! Ne légy egyszerűen csak jó! Légy jó valamiért!”

Gandhi politikai tanácsadója

Thoreau életrajzírója, Henry Salt éppen egy vegetárius étterem után kutatott Londonban, amikor Gandhiba ütközött az utcán. Neki is szegezte a kérdést: milyen hatással volt rá Thoreau? Gandhi mosolygott, mintha csak azt kérdezték volna tőle, milyen hatással volt rá az édesanyja?

– Rendkívüli hatással – válaszolt. – Betéve tudom a Polgári engedetlenség egyes részeit.

Gandhi végtelenül nagyrabecsülte az amerikai bölcs visszavonult életmódját, a szabadság iránti elkötelezettségét, akár a személyes, a polgári vagy a szellemi szabadságra gondolunk. Gandhi dél-afrikai nehéz évei alatt, mikor az ott élő indiaiak jogaiért küzdött, általában a Polgári engedetlenség egy elrongyolt példányával vonult be a börtönbe, ahová ilyen-olyan címen rendszeresen bezárták. Gandhi egyik közismert jelképe a rokka volt, de a Thoreau-féle Polgári engedetlenség hasonlóan fontos volt az ind politikus számára. Mozgalmát, a szatjágrahát (az igazsághoz való ragaszkodás) is Thoreau művének olvasása után nevezte el. Thoreau talán leghíresebb műve, a Walden című természet-odüsszeia az egyszerűbb életre szólító felhívás, ami Gandhit első dél-afrikai telepének létrehozására inspirálta. Thoreau az emberek nemes egyszerűségű falvait ajánlotta alternatíva gyanánt, Gandhi pedig megfogadta tanácsát. Mértékletes fogyasztás, önellátás, vegetárius táplálkozás, valamint a kétkezi munka szentsége voltak a fő szervező elvek, amiket Gandhi előbb Dél-Afrikában, majd hazájában, Indiában is megvalósított telepein.

Csúnya, mint a bűn!

Nathaniel Hawthorne, a híres író is barátságba került Thoreauval. 1842-ben vacsorára látta vendégül az erdei remetét, akiről így írt: “Csúnya, mint a bűn! Az orra hosszú, a szája bizarr, egész lénye rusztikus, bár kétségkívül udvarias.” Felesége, Sophia Hawthorne kedvesebben vélekedett, mert az egyszerű, nyájas embert vette észre vendégükben, aki alázatos volt, mint ahogy minden géniuszhoz illik. Ragyogó kék szemének tekintete pedig még szokatlanul hosszú orrának furcsaságát is feledtette.

A tekintélyes Hawthorne-hoz fűződő barátsága igencsak váratlan volt. Hawthorne családja jó százötven esztendeje igyekezett gátat szabni a lelki tudakozódásnak, amiért s amiben Thoreau élt. Howthorne egyik őse megkorbácsoltatott egy kvéker leányt, mert nem-keresztény nézeteket vallott, egy másikat pedig boszorkányság vádjával felakaszttatott. Az ember gonoszságát hirdették, s hogy a keresztény kötelességen kívül minden más csak bűn lehet.

Thoreau mégis kiegyezett barátjával, sőt magával vitte erdei barangolásaira, természetbúvár sétáira. Hawthorne pedig elismerőleg a Természet értő és finom megfigyelőjének tartotta, akit cserébe a természet is a kegyeibe fogadott, olyan titkokat mutatva meg neki, amiket más aligha láthat. Miként az állatok, a növények s füvek is a barátai voltak.

E titkokat mesteri finomsággal cizellált művei híven tükrözik. Természetszeretete mellett messzemenően elutasította a szolgaság minden fajtáját. Thoreau a természet örömteli csöndjének és harmóniájának apostola. Aki az emberiség nagyobbik részével tartva a csöndes kiábrándultság életét folytatja, annak mindig érdemes fellapozni Thoreau természetírásait. Természetes derűje átragad az olvasóra, s új élet érzésével járja át túlcivilizált élettől eltompult idegeit.

Egyetértés

Thoreau vidéki kisvárosa, Concord volt a filozófus-költő számára a kiindulópont, s a visszatérés helye is. A város neve – egyetértés – Thoreau jelmondata is lehetne. Egyetértett a természet megbecsülésével, az egyszerű életmóddal, a puszta anyagi gyarapodáson túlmutató szellemi dimenziók megismerésével, a civil törvények fölött álló erkölcsi kötelezettség eszméjével, a szabadság gondolatával. Az ő egyetértése természetesen tagadás volt sokak szemében, mert tagadta a rossz hatalmát, tagadta a kisszerű szerzésvágyat, a földhözragadt gondolkodást. Tagadása azonban nem meddő elutasítás volt, hanem a belső világok, az igazán humánus létezés biztató lehetőségének felvázolása is.

Thoreau Concord városkából indult egyetemi tanulmányaira, ahol klasszika-filológiát hallgatott, európai és ázsiai nyelveket tanulmányozott. Húszegynéhány éves korában már vissza is tért városába, ahol Emerson is élt, s akinél két esztendeig menedéket talált. Ekkortájt vált Thoreau a transzcendentalisták ifjú, de elismert tagjává. Emerson házában ezermesterként tette hasznossá magát, ez a praktikus életvitel mindig is közel állt hozzá. Az élettől elrugaszkodott tanulmányok, az elmélet elefántcsonttornya helyett sokkal többre becsülte a gyakorlati ismeretszerzést. “Vajon melyik haladna többet egy hónap alatt: az a gyerek-e, aki a maga bányászta, maga olvasztotta ércből elkészítené a bugylibicskáját, és annyit olvasna ehhez, amennyi éppen szükséges, vagy az, aki fémkohászati előadásokat hallgatna a Főiskolán, miközben az apja drága rozsdamentes zsebkéssel ajándékozza meg?”

Kiindulópont volt Concord városa akkor is, amikor börtönbe zárták, mert nem volt hajlandó megfizetni adóját. Ugyanis messzemenően elutasította a rabszolgatartás intézményét, az indiánok kiirtását, valamint a kormány által Mexikó ellen viselt háborút, s nem akart pénzével hozzájárulni mások szolgaságához. Ez a “kirándulás” fizikálisan csak egy napig tartott, mert időközben valaki kifizette adóhátralékát, de szellemi értelemben sokkal hosszabb ideig meghatározó volt Thoreau életében. Ennek eredménye lett “A polgári engedetlenség iránti kötelességről” című tanulmánya. A minél kevésbé vagy egyáltalán nem kormányzó állam volt az eszményképe, ami persze csak kiművelt emberfők társadalmát tudná nem-kormányozni. Thoreau a demokrácia zálogát az egyén kibontakoztatásában látta, individuális, közösségi és transzcendens célok nyomvonala mentén. Ennek az utópisztikus gondolatnak azonban maga is belátta korlátait. Nem várta el, hogy mindenki filozofikus életet folytasson, s igaz, hogy másokat meggyőzni nem akart, de saját maga igyekezett életével is példázni a hindu bölcsességet: egyszerű életmód, magasrendű gondolkodás.

Thoreau a transzcendentalisták között is megőrizte egyéniségét és különc útjait, ezért Emersontól kissé eltávolodva ismét kivonult városából, s a közeli Walden-tó mellett kezdett kétéves remeteéletet. Eközben gyűjtögetéssel, földműveléssel, cserekereskedelemmel tartotta fenn magát. Élete tehát párhuzamosan alakult eszményeivel és műveivel. Eme kivonulás oka nem olcsó hírnév vagy kiábrándult mizantrópia volt, hanem az emberi lét alapvető dimenzióinak és szükségleteinek megismerési vágya, az önmagunkra támaszkodás, a hétköznapi eseményeket s az élet egészét irányító szellemi-lelki elrendezés fölismerésének igénye.

Thoreau sajátságos idealista értékrendet fogalmazott meg. A dolgok, a javak önköltségét a megszerzésükhöz szükséges életmennyiséggel mérte. Nagy ár! Ha az ember nem becsüli sokra az életet, hajlamos annak magasztos eszményeit feláldozni az illuzórikus és igencsak relatív anyagi gyarapodás oltárán. Ám ha felismeri nemes hivatását, ésszerűen kezd élni, s nem téveszti szem elől a miért kérdését, sőt igyekszik kielégítő, boldogító választ is kapni rá. Thoreau ezt a választ a mindenséghez fűződő harmóniában, egyén és egyén, egyén és Természet, egyén és Abszolútum filozofikus békességén alapuló kapcsolatában látta.

Rácz Géza

.