A balgaság dícsérete

Jóllehet A balgaság dícsérete Rotterdami Erasmus (1466-1536) hallhatatlan műve, hadd idézzünk előképéből, Antonio Bonfini párbeszédes formában írott: Symposion Trimeron című művéből:

„ARAGÓNIAI FERENC: Galeottóm, mivelhogy ilyen éleselméjűen kezdtél filozofálni, mondssza csak, mi áll az emberhez legközelebb az életben?
GALEOTTO: A balgaság!
ARAGÓNIAI FERENC: Hogyhogy?
GALEOTTO: Mert Jupiter nagy fia kivételével ő soha senkit el nem hágy, és az emberek leghívebb kísérője.
ARAGÓNIAI FERENC: Ez nyilván boldogtalanná teszi az embert?
GALEOTTO: Ellenkezőleg, boldoggá, mert nem engedi meg, hogy nyomorúságunkat érezzük, és nem lehet azt fájdalomnak, boldogtalanság okának nevezni, amit nem érzünk.
ARAGÓNIAI FERENC: Jóságos Istenek, micsoda szofizmákat szed elő!…”

Erasmus feltehetően ismerte Galeotto művét, így nem csoda, hogy A Balgaság Dicsérete hasonló maró gúnnyal és szellemességgel ostorozza azt, amire a homo sapiens talán a legbüszkébb: az eszét…

XXX. A BALGASÁG VEZÉREL BÖLCSESSÉGRE

… Hiszen már úgy is különböztetik meg a bölcset a balgától, hogy ezt a szenvedély, azt az értelem kormányozza. Ezért a sztoikusok a lélek háborgásait,
mint valami betegséget kizárják a bölcs lélekből.[1] Pedig valójában a szenvedélyek nemcsak a kalauz szerepét töltik be azok számára, akik a
bölcsesség kikötője felé haladnak, hanem minden virtusos cselekedetet elősegítenek, sarkantyúznak, ösztökélnek, a jóra buzdítanak. Ennek
ugyan hevesen ellent mond a szerfölött sztoikus Seneca, ő teljességgel minden szenvedélyt elutasít a bölcstől.[2]
… [de] mindenki fut és borzad ettől az emberi szörnyetegtől, ettől az árnyképtől, mivel süket a természetes érzésekkel szemben és semmi szenvedély meg nem indítja, sem a szeretet, sem az irgalom:
„Ott áll, mint kemény szirt, mint marpeusi márvány.”[3] Nincs semmi, ami kikerülné figyelmét, amiben valaha tévedne, amin át ne látna, mint Lynkeus[4], amit pontatlanul mérne le. És semmit meg nem bocsát, mivelhogy egyedül önmagával van megelégedve, ő gazdag egyedül, ő egészséges egyedül, ő királyi lélek egyedül, de még inkább egyedül áll véleményével. Barátokkal nem törődik, mert ő maga sem barátja senkinek. Nem habozik ujjat húzni az istenekkel, és bármi történjék ebben a földi életben, mindent elítél vagy kinevet. Hát ilyen szerencsétlen pára a független szellemű bölcs. Kérdezlek benneteket, ha szavazásra kerülne a sor, melyik állam kívánna ilyen elöljárókat, melyik hadsereg áhítozna ilyen vezérre, melyik asszony vágyna vagy tűrne ilyen férjet, melyik gazda ilyen vendégeket, melyik szolga ilyen urat? Ki ne akarna inkább bárkit, egy valakit a balga csőcselék kellős közepéből, aki balga lévén parancsolni és engedelmeskedni tud más balgáknak. Akit nagyon sokan szeretnek, mert hasonló hozzájuk. Aki nyájas a feleségéhez, szeretetre méltó a barátok között, aki kedves vendég, jó cimbora, aki végtére is „semmi emberi dolgot nem érez magától idegennek.”[5]
De már rég unom ezt a „bölcset”, térjen át beszédünk a balgaság többi jótéteményére.

XXXIV. AZOK AZ ÉLŐLÉNYEK BOLDOGOK, MELYEKET AZ ÉRTELEM NEM RONTOTT MEG

… Éppen ezért nem tudom eléggé dicsérni Lukianos párbeszédének Kakasát, Pythagorast,[6] aki a lélekvándorlás segélyével már minden volt: filozófus,
férfi, asszony, király, alattvaló, hal, ló, béka, sőt, azt hiszem, szivacs is,[7] és mégis úgy vélekedik, hogy egyetlen élőlény sem olyan szerencsétlen, mint az
ember, mert mind jól érzi magát a természetes korlátok között, egyedül az ember próbálja átlépni a végzetszabta határokat.

XXXV. A BALGÁK, EGYÜGYŰEK, BÁRGYÚK, BOLONDOK SOKKALBOLDOGABBAK, MINT A BÖLCSEK

… a legkevésbé boldogok a bölcsességre törekvő emberek. Ugyanis éppen emiatt duplán balgák: mert balga embereknek születtek, és mégis a halhatatlan
istenek élete után nyúlkálnak, és ugyanakkor lázadó gigászok módjára harcolnak a természet ellen[8] a tudomány ostromgépeivel.

XXXVII. MEGINT CSAK RÓLUK

Visszatérve tehát a balgák boldogságára, minekutána igen kellemesen eltöltötték életüket, anélkül, hogy félnének a haláltól, vagy éreznék, egyenesen
az elysiumi mezőkre költöznek,[9] hogy az unatkozó jámbor lelkeket játékaikkal szórakoztassák. Most pedig ennek az együgyűnek a sorsával hasonlítsuk
össze valamelyik bölcsét. Ez az eszményi bölcs arra fordította gyermekségét és zsenge ifjúságát, hogy elsajátítsa a tudományokat, vagyis életének legédesebb
szakaszát virrasztva, gondban főve, verejtékezve vesztegette el, csak azért, hogy hátralevő életében se kóstolhasson egy szemernyi örömet sem.
Mert hiszen fukar, szegény, szomorú és komor, magához igazságtalan és kegyetlen, másokkal szemben szigorú és gyűlölködő. Ezenfelül sápadt, sovány, beteges, vaksi, idő előtt megöregedett és megőszült, aki idő előtt menekül is az élettől. Különben a halál jelent-e valamit olyan embernek, aki nem is élt?
Nesztek hát: íme a bölcs arcképe!

(Rotterdami Erasmus: A Balgaság Dicsérete. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Kardos Tibor. Magyar Helikon, 1958.)

52/2009.

_______________________________________________________________________________

[1] A sztoicizmus görög bölcseleti irány. Hívei azt tartották, hogy a világ alapvetően rossz, de a nemes lélek, mint az istenség egy része, akit bölcsessége szabaddá tett és mélyen erkölcsössé, egykedvűen szemléli a világ folyását, s mindhalálig megteszi kötelességét.

[2] L. Annaeus Seneca (i.e. 4 – i.sz. 65) egyik legkiválóbb bölcselő és tragédiaíró, a sztoikus irányt követte. Nero császár nevelője volt, majd később áldozata az elvakult császári féltékenységnek.

[3] Idézet Vergilius Aeneiséből (I.471.)

[4] Lynceus sokat szereplő ifjú a görög mondákban, Aphareus fia, Idas testvére, ő a „hiúzszemű”, aki a föld kérgén, a köveken is átlát.

[5] „Homo sum: humani nihil a me alienum puto” – Ember vagyok, semmi emberi dolog nem idegen tőlem – idézet Terentius Heautontimoroumenos-ából, I. felvonás, 1. szín, 25. vers

[6] Lukianos (Lucianus) Erasmus legfőbb példaképe, felvilágosodott görög rétor és bölcselő, i.sz. 120 körül született Samosatában. Szatírái híresek. Erasmus Kakas címen fordította le egy dialógusát az álomról, melyben Pythagoras görög bölcselő nevét adta a kakasnak. Tulajdonképpen a pythagoreusok lélekvándorlás-elméletét gúnyolja itt ki, amint általában dialógusaiban nagyot üt az emberi babonákon, hiedelmeken, vakbuzgóságon,
hiúságon, valamint pellengérre állítja kora ál-tudósait, álfilozófusait.
[Megjegyezzük, az valóban szatirikus, hogy a kakast az ókori görögség egyik legsokoldalúbb filozófusáról nevezi el, de az emberre vonatkozó megállapítás – az elégedetlenség – inkább találó valóság. – szerk.]

[7] A lélekvándorlás tana indiai eredetű. A hinduista tanok szerint a lélek a test halála után új testet keres, mégpedig aszerint, hogy mennyire élt ártatlan vagy bűnös életet, kap a lélek alacsonyabb- vagy magasabbrangú testben új földi életet. [Érdekes távol-keleti tan említése az újkor hajnalán!]

[8] A gigászok mesés óriások, akik harcra keltek az istenekkel. Véget akartak vetni az olymposi istenek uralmának, ki akarták oltani a napot és összezavarni a mindenség határait. Az égiek Herakles segítségével legyűrték őket.

[9] Az elysiumi mezők a görög-római hitregében az a része az alvilágnak, ahol a boldog lelkek tanyáznak.