Kozmikus nyelv

Egy-egy ősöreg, magányos tölgyfa óhatatlanul is tiszteletet ébreszt mindannyiunkban, a naplemente áhítattal tölti el a szemlélőt, a tűz a nagyvárosi embert is arra készteti, hogy elcsendesedjen, befelé forduljon, elmerengjen. Sok ember ösztönösen vonzódik az erdők-mezők atmoszférájához, szereti megfigyelni a kertek élővilágát. Aki igazán szereti a természetet, abban előbb-utóbb megfogalmazódik egy halvány sejtés, hogy a teremtett világ, a Kozmosz több, mint a holt anyag értelmetlen csoportosulása vagy véletlenszerűen egymáshoz kapcsolódó alkotóelemek halmaza. Mondhatnak neki bármit az örök pesszimisták, ő a szíve mélyén érezni fogja, hogy a szélzúgás halk üzenetet rejt, a kövekre titkos ábrák vannak rajzolva, a tücsökciripelés, a patakcsobogás zene, a fák, virágok pedig társak.

Tanítónk a természet

Mindannyian ismerjük a mesét a szegényemberről, aki jó szívvel segít a kígyókirály bajbajutott leányán, mire ő cserébe csodás képességgel ruházza fel: megtanítja az állatok nyelvére. Hazafelé menet a szegényember kihallgatja a faodúba rejtett kincsről pletykáló madarakat, megtalálja a kincset és gazdaggá válik. A maga szimbolikus nyelvén ez a mese is azt sugallja, hogy valóban lehet tanulni a természettől, ám az általa közvetített üzenet örök kincs, létünk gyökereire, életünk egészére vonatkozóan ad eligazítást. Kik vagyunk mi? Mi ez a világ itt körülöttünk? Hogyan lehetnénk valóban boldogok? Amíg ezek a kérdések megválaszolatlanok, addig nincs értelme újabb kérdéseket feltenni. Pedig a hamis feleletek mellett csendben jelen van az igazi válasz is, csak keresni kell. A Szellem nincs távol, csak mi nem vagyunk rá kiváncsiak.

„Milyen paradox – mondta nem is olyan régen egy hindu bölcs –, hogy a világban mindenütt Isten kezenyomát látjuk, de Őt magát mégsem vesz-szük észre.” Pedig a kozmosz szó, amit a világegyetem szinonímájaként használunk, eredetileg rendezett, teremtett, szellemmel áthatott világot jelentett, míg a rendezetlen világ kategóriáját a káosz kifejezéssel jelölték.

Őseink még értették a természet kozmikus nyelvét, tudtak a „sorok között olvasni”, az élet elvont jelenségeit is mélyértelmű szimbólumokkal nevezték meg: a csillagos ég, a folyó, a szarvas, a fa, ezek mind metafizikai kategóriák is egyben. Különösen az északi halász-vadász népek vonzódtak a hétköznapi analógiákhoz, de ez a a magyarokra is jellemző. Meséik, mondáik szimbólumrendszere nagyon mély, szép és igaz. Ezek a költemények nem a kőbaltás, a nyers húst puszta fogával tépő barlangi ősember alkotásai, akinek minden gondolata a táplálék; sokkal inkább vallanak kifinomult, költői lélekre, aki a rendet keresi mindenben, rácsodálkozik még a fűszálra is, és a teremtésről elmélkedik. Vajon milyen gondolatok töltöttek meg esténként egy-egy avar jurtát, miről beszélgettek a tűz sárgáspiros fényénél?

Komoly ajándékokat utasít vissza a modern ember, amikor lélektelen, mesterséges világába zárkózik, ami még csak nem is kényelmes igazán. Nem véletlen, hogy a spiritualitást keresők körében mindig is szokás volt a vadon ártatlan csendjébe vonulni, és ott gyakorolni a belső (és külső) szemlélődést, a meditációt. A taoista remeték szerettek visszavonulni a vízesésekkel díszített, ködbe vesző hegycsúcsok közelébe, ahova csak meredek őserdei ösvény vezetett fel. Jobban féltek a világ zajától, mint a tigrisektől. Az emberiség nagy tanítóinak (Buddhának, Jézusnak, Zarathusztrának) megvilágosodás-élményei is mind elvont, magányos természeti környezethez kapcsolódnak.

A bocsánatot kérő favágó

Régen a templomok sem kőből épültek, hanem körülkerített szent ligetek töltötték be ezt a szerepet. Az adott istenség kedves fáját ültették ide, és itt mutatták be áldozataikat, itt imádkoztak és itt kaptak vallásos inspirációt, amit a szent fák lombjainak susogásából hallottak ki. A fatisztelet emlékei századunkig fennmaradtak: a favágók szerte Európában bocsánatot kértek a fától, mielőtt a tövét fejszével illették volna. Indiában ilyenkor engesztelő áldozatot is bemutattak, sőt az indiánok csak olyan fát használtak fel, amit kidőlve találtak. A fa biológiai létünk fontos közreműködője (hisz az oxigént az erdők termelik), de szellemi inspirációt is kaphatunk tőle. Erre vall a mítoszokban, mesékben szereplő sok életfa, világfa motívum. A fa tehát a világ, az élet analógiája.

A fa ősszel elhullatja leveleit, de ágai, törzse megmaradnak, majd ebből újra kihajt, ha jön a tavasz, az újrakezdés, az újjászületés ideje. Ugyanígy az ember, azaz a lélek is leveti testét a halál pillanatában, de a lényeg: a lény megmarad, és kellő időben újra testet ölt, ahogyan a fa levelet hajt. Nem emlékszünk az előző élet minden lényegtelen pillanatára, de ami fontos, az személyiségünkbe beépülve tovább él, és mint tapasztalat jelen van, miként a fa sem emlékszik minden levelére, de a segítségükkel nevelt ágak átvészelik a telet. A keletkezés és elmúlás a nappalok és éjszakák, telek és nyarak váltakozásával párhuzamosan – a fák lombcseréjéhez hasonlóan – a lét alaptörvényét képezik. Az élettől idegen a megmerevedés, mert az maga a halál, az élet viszont állandó fejlődés, változás. Csak a bolond reméli, hogy elért pozícióját örökre megőrízheti: éppen továbbfejlődése érdekében el fogja veszíteni, és később hálás lesz érte.

A fa gyökerei révén a földből táplálkozik, de ágai az égbe, a Nap felé fordulnak. Ugyanígy az ember is a földi világban gyűjti tapasztalatait, de az égi megismerés fényénél transzformálja azokat belső, lelki értékké. Sokan a felszabadulást, az anyagi világból való elszakadást tekintik a szellemi fejlődés céljának, ám ezt az elszakadást gyakran valamiféle fizikai értelemben vett eltávolodásként értelmezzük, pedig a kötelékeket a vágyaink jelentik. Ezért ha nincs önző vágy, nincs kötöttség sem a fizikai értelemben vett élettértől függetlenül. A földi világ elsősorban tudatsík, ahol az önzés, a tudatlanság uralkodik. Nem azért ilyen, mert nem lehetne jobb, hanem azért, hogy szembesüljünk saját hibáinkkal. Ezért hát nem szabad sem lenézni, sem imádni a körülöttünk lévő világot, hanem tanulni kell tőle, mert a világ tükör: ha rossz van körülöttünk, az bennünk is jelen van, de a jóval is ez a helyzet. „Ha értelemmel nézünk a világba, akkor az értelemmel néz ránk vissza” – mondta Hegel. Ahogy a fa is elpusztul, ha gyökereit kivesszük a földből, úgy az önmegismerés is szünetel, ha nincs tükör.

Világfa

A fa ágai nagyon hasonlítanak az egész fára, de annak csupán részei. Ugyanígy a lélek is isteni eredetű, Isten hasonmása, de a Legfelsőbbnek csupán részei vagyunk. Különbözünk is Tőle, meg nem is: ez paradoxon, ám a valóságban nem a logika uralkodik, hanem a szellem, így paradoxonokba botlunk lépten-nyomon, a logika cserbenhagy bennünket. De ez így szép, egy logikus világ sohasem lehet olyan érdekes, mint egy érthetetlen. Különbözünk is Istentől meg nem is, Ő kívül is van meg belül is, Ő a legnagyobb és a legkisebb. A szélsőségesen dupla vagy semmi alapon gondolkodó számára nem tárulhatnak fel az igazság élettel teli árnyalatai, pedig a fákon oly jellegzetesen megmutatkozó rész-egész hasonlóság valószínűleg a természet egyik alapvető sajátossága. Ezt ma már a tudósok is felfedezték, fraktálszerkezetnek nevezik, és a fizika, a matematika, a biológia terén egyaránt tanulmányozzák. Őseink az egész világot egy hatalmas faként: világfaként képzelték el, de a Bhagavad-gítá szerint ez a „banjan-fa” gyökereivel felfelé nő, mert csak tükörkép, a szellemi szféra tükörképe. És ahogyan a vízparton álló fa tükörképének az ágai is lefelé látszanak növekedni, úgy a világfa is fordítva látszik. A tükörképnek önálló léte nincs. Mégis sokat lehet belőle megtudni az eredetiről, ez ennek a természetnek, a kozmosznak az egyetlen és legfőbb értéke.

A régiek az időt is másképp tekintették, mint a mai ember, a lineáris idő képzete nagyon távol állt tőlük, hiszen a tapasztalat azt mutatja (ma is), hogy az idő egymásba ágyazódó kisebb-nagyobb ciklusok végtelen sorozata. A Nap járása meghatároz egy ciklust, a Hold járása egy nagyobbat, az évszakok váltakozása egy még nagyobbat. Itt újra előjön a fákra jellemző önhasonlóság, s a különböző egyre nagyobb világkorszakok akár évmilliókat is felölelhetnek. A fa valóban számtalan ponton ad rejtett utalást a magasabb világokat illetően, de más növényeket is érdemes megfigyelni.

A hagyma testét sok-sok félig áttetsző, vékony hártya alkotja. Ugyanígy az ember személyisége egymást fedő álarcok, jelmezek sora, melyek elfedik a lélek igazi arcát. Miért van ez így, miért nem lehetünk önmagunk? A félelem, az érvényesülési vágy szerepjátszásra kényszeríti az embert, de a lustaság, a kényelemszeretet is vezethet ide. Néha egyszerűbb hazudni, vagy jól bevált formulákat ismételni, mint őszintén szembenézni a valósággal, mely mindig új kihívás. Annyi szerepet játszunk, hogy azt sem tudjuk már, kik vagyunk valójában, ha leveszünk egy maszkot, alatta egy másik, ahogyan a hagymánál is egymásra rétegződnek a hártyák. Henrik Ibsent, a jeles norvég drámaírót is megragadta ez a hasonlat, híres művében, a metafizikai ihletésű Peer Gyntben így ír:

Dehogy is vagy császár, Peer; csak hagyma
vagy.
S most, kedvesem, meghántalak itt!
Sem bőgés, sem kunyerálás nem segít.
Ez a külső rongyos réteg, amely lejött,
a roncson küzdő, árva hajótörött.
Ez az utas-bőr, vékony, akár a levél,
de benne mégis a Peer Gynt íze él.
Az aranyásó énje bújt bele ebbe,
szikkadt – ha ugyan volt valaha nedve.
Egy csücskös, durva, kemény lemez:
a Hudson-öböl nyers prémvadásza ez.
Koronaszerű ez, gyorsan vetem el,
több szót az ilyen nem is érdemel.
Ez a kurta s erős, ez a régész lenne?
Ni, a próféta; friss és sok a nedve.
Hazugság-bűzű, mondja az írás;
aki jó, ettől elfogja a sírás.
S ez, amely áll összehajolva, lágyan,
az úr, aki élt mulatva, vidáman.
Ez tán beteg itt. Feketés a sávja; –
a papot vagy a négereket imitálja.
Hű! mennyi burok van itt, töméntelen!
Dehát a magját meg sohasem lelem?
Ez már fura! Hántogatom középig,
s csupa réteg – kisebbedve végig. –
Elmés a természet! No de bölcsködjék a
fránya!
Aki töpreng, könnyen botlik a lába.
De ilyen veszélyre a nyelvemet öltöm,
mert én négykézláb állok a földön.
Zavaros az élet, kezdete óta!
A fülénél, mondják, hátul a róka.
Elkapnád, ámde ugrik a bölcs koma,
mást fogsz vagy semmit, őt, a ravaszt, soha.”

(Áprily Lajos fordítása)

Valóban, a lélek megfoghatatlan, lehetetlen kimerítő vizsgálat tárgyává tenni, belső végtelenség jellemzi, mint a hagymát. Vagy mást ragadunk meg, vagy semmit. Ennek ellenére mégis érzékelhető, és minden tettünkben jelen van (ahogyan a hagymát is áthatja az illata): az őszinteség, a szívből jövő vonzalom tehát nem elérhetetlen – kötelességünk törekedni rá. Erre tanít minket a hagyma, de hogy miként szabadulhatunk meg a maszkoktól, azt a hüllőktől tanulhatjuk meg, ők ugyanis vedlenek. Ha kinövik a bőrüket, páncéljukat, akkor levetik, és magukból újat növesztenek. Megdöbbentő élmény végignézni egy hüllő vagy egy rovar vedlését. Ehhez hasonlóan az emberi személyiség is gyakran megújul, jó esetben tudatosan, de általában inkább a körülmények vezetnek belső átalakulásokhoz. Hajlamosak vagyunk kemény, páncélszerű burkot növeszteni magunk köré szokásainkból, világnézetünkből, dogmáinkból, beidegződéseinkből, melyeket később nehéz levetni, ha mereven ragaszkodunk hozzájuk, annak ellenére, hogy már betöltötték szerepüket az életünkben, és újítani, továbblépni kellene. Ez a páncél halott, de ha levetjük, alatta már ott van az új bőr, mely lélegzik, lüktet, él, mert még áthatja a tudat. A lélek nem más, mint tudat, és mivel az igazi tudatosságot csak a szeretet adhatja meg, ezért a lélek igaz otthona a szeretet birodalma.

A virág mindenütt a szeretet és a szépség jelképe. A személyiség evolúciójának eredményeképp a lélek úgy nyílik meg, a szeretet úgy bontakozik ki, mint a virág szirmai, mintha láthatatlan varázsujjak érintenék meg gyöngéden. Mert ezt a folyamatot erőltetni, durván, türelmetlenül siettetni lehetetlen, a szeretet felébredése a lét legmélyebb misztériuma, kizsarolni nem szabad, legfeljebb várakozni, vágyni rá, segíteni, támogatni azt. A szirmok pedig, melyek eddig befedték, eltakarták a belső lényeget, a lényt (az illatot), most már inkább kihangsúlyozzák azt, felhívják rá a figyelmet, nélkülük a virág mit sem érne, külső és belső összhangja megvalósult.

Ma már kevesen értik a természet példázatait: egy-két festő, költő, filozófus. Gondolatainkat ma absztrakt nyelven fogalmazzuk meg, a dolgokhoz önkényesen rendelünk bizonyos kifejezést, ezért bábeli zűrzavar uralkodik a szavak világában. Pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy egy-egy kifejezés mást és mást jelent különböző emberek számára, és a jelentésazonosság csak elenyésző számú esetben fordul elő. Vallási (tehát metafizikai) kérdésekben ez a zűrzavar még nagyobb méreteket ölthet, hiszen a szavak itt kézzel meg nem fogható dolgokat jelölnek. Gyakran ugyanarról beszélünk, de más szavakkal, ezért nem értjük egymást. El kell szakadni a kifejezésektől, és hitünket, hitvallásunkat napról napra, újra és újra meg kell fogalmazni, hogy a terminológiák helyett a valódi tartalom válhasson főszereplővé. Ebben segíthetnek a példázatok, hasonlatok, párhuzamok. A nagy tanítók is gyakran adták közre gondolataikat példázatok formájában. Jézus a tanításait főként példabeszédekben fogalmazta meg. Vajon miért? A tanulás valójában nem más, mint emlékezés. A példázat pedig emlékeztet a valódi jelentésre. Aki megérett arra, hogy a példázat párhuzamait átlássa, az előtt feltárul az igazi mondanivaló – ez a megvilágosodás, míg akinek (még) nincs „füle a hallásra”, annak a tanítás csak érthetetlen bolondság (rosszabb esetben dogma). Az igazi látó számára, aki kész megismerni a valóságot, a valóság és a példázat közötti egyre mélyebb azonosságok tárulnak föl. Az ilyen ember számára a természet nyitott könyv, amiből olvasni lehet. Hány titok, hány csoda vár még arra türelmetlenül, hogy felfedezzük! Ne hagyjuk hát, hogy bárki eltántorítson minket álmainktól, eszményeinktől!

Kovács Attila

1994/16.