Zarándok úton Indiában – Varanaszi

Utunk egy kis rövid kitérő után Benáreszben, más néven Varanasziban folytatódott, ahová repülőgéppel érkeztünk. Csodálatos élmény volt, ahogyan a felhők fölött a Himalája égbe nyúló, hófedte csúcsait megvilágították a nap sugarai, és az alattunk levő mélységben, a felhők alatt a kopár sziklák halványan kirajzolódtak. Magasság és mélység, fent és lent, fény és árnyék, és szinte minden kettősség tökéletes harmóniája ébredt a lelkemben. Ritka pillanat, mikor az ember olyan szemszögből láthatja a dolgokat, amiben benne is van, meg nem is. Gondolatban a lélek bejárja a tájat, pillanatok alatt kilométerek százait teszi meg, míg teste szinte mozdulatlanul egy helyben van. A gép lassan sík vidék felé veszi útját, gondozott termőföldek fölött járunk, mikor elérkezik a leszállás ideje. Vajon milyen lesz ez a város, ahová érkezünk? Benáreszről már sok mindent hallottam, sok fényképet láttam, de azt is tudtam, hogy a valóság az egészen más lesz.

Varanaszi, a Föld egyik legrégebben lakott települése, 125 km-re fekszik Allahabadtól keletre a Gangesz partján, Delhitől 710, és Calcuttától 680 kilométernyire. Vagy kétezer templom őrzi az elmúlt idők vallási életének minden fontos mozzanatát.
A város két folyóról kapta a nevét, a Varaná és a Nászí folyókról, amelyek a város határától északra és délre egyesülnek a tengernagyságú Gangesszel. A Varaná-folyó a hibák elhárítója, míg a Nászí a bűnöket semmisíti meg.
A Gangesz nagyságához, és erős sodrásához hasonlóan a város is hihetetlenül mozgalmas életet él, mintha maga a szent folyó irányítaná az itt élők mindennapjait. Emberek ezrei jönnek-mennek az utcákon, és zarándokok milliói látogatják a szent fürdőhelyeket, hogy magukért, és szeretteikért imádkozzanak, és az e világot elhagyni készülők utolsó óráikban felkészüljenek az élet legnagyobb misztériumára. Aki itt e szent helyen hagyja el a testét, az felszabadul, ahhoz hasonlóan, mint aki bilincseit letépvén kiszabadul a börtönből, és meglátja a ragyogó napot.
Úgy mondják, Siva, Dzsjótirlinga formájában, mint egy tüzes, lefelé kiszélesedő fényoszlop tör itt át a földön az ég felé nyúlva, ezért e várost  Kásinak, a fény városának is nevezik. India szent eposzai, a Mahábhárata és a Rámájana, valamint a több évezredes múltra visszatekintő puránák, köztük a Bhágavata-purána is megemlítik Kásit, mint Siva legfőbb városát. A történelem viharos időszakaiban, amikor a muszlimok uralták e várost, a Benáresz nevet adták neki. A XI. századtól folyamatosan kiszipolyozták, sőt a XVII. században Aurangzeb uralkodása alatt szinte végképp leromboltak minden templomot – ezért nem látni ma háromszáz évesnél idősebb kultikus épületet.
Kevés település dicsekedhet három névvel, amiket az évezredek során kapott, úgy, mint ez az ősi város, ami azt jelzi, hogy itt a Gangesz partján mindig is volt élet, hit, vallás…
Olyan jeles személyek is megfordultak itt, mint Buddha, aki a közelben tartotta első prédikációját, vagy a délindiai Rámánudzsa, a Srí-vaisnava vallás atyamestere, továbbá az Isten és az egyéni lélek közötti azonosságot hirdető advaita-védánta filozófia jeles képviselője, Sankarácsárja. De ötszáz éve itt járt Csaitanja Maháprabhu is, a jelenkor isteni megtestesülése, aki egyik növendékével, Szanátan Gószvámíval találkozott ezen a helyen, és meglágyította Prakásánanda szívét, aki tanítványaival együtt meghódolt előtte.
A Gangesz partján nyolcvanegy úgynevezett ghat ad lehetőséget arra, hogy megfürödjünk a szent folyóban. Hosszú lépcsősor vezet le a vízhez, ahol emberek ezrei készülnek testüket, lelküket megtisztítani.
A legfőbb ghat-ok a Gyöngyös fülbevaló (Manikarniká), a Tíz-lóáldozat  (Dasasvamédha), az Öt-Gangesz (Panycsa-ganga), valamint a két folyótorkolat, a Nászí-szangam és a Varanászangam. Aki egymás után megfürdik ezeken a helyeken, vagyis végigjárja az öt legfontosabb zarándokhelyet a városban (panycsa-tírtha játra), annak – úgy mondják – soha többé nem kell anyagi testet öltenie, számára a szamszára (születés, halál körforgása) már véget ért.
Varanaszíban minden este imádatot mutatnak be a szent folyamnak, Gangesz anyácskának. Amikor sötétedés után a Gangesz partján megkezdődött az esti felajánlás, csodálatos élményben volt részünk. A csöndesen hömpölygő víztükör fölé benyúló öt padozat mindegyikén egy-egy fiatal szerzetes növendék végezte a szertartást, elegáns mozdulatokkal, szinte koreográfiai pontossággal, mély belső átéléssel, alázattal. Látszott rajtuk, milyen nagy megtiszteltetésnek veszik ezt a szolgálatot, amit a gurujuk bízott rájuk. Egyszerre hajoltak meg, egyszerre szólaltatták meg kagylókürtjeiket, és emelték magasba a hatalmas olajlámpásokat, amiket előbb a négy égtáj felé mutattak fel, majd a folyó felett körözve feltartottak az ég felé. Hangos gongok, énekhangok, imádságok kísérték a szertartásos mozdulatokat.

Másnap reggel hatkor már egy csónakban voltunk a Gangeszen, hogy onnan
nézzük meg a napfelkeltét a víz felett, és hogy a szent ghat-okat megpillanthassuk a nap első sugaraiban. Hűvös, párás, ködös reggel volt, a folyó felől élénk szél lengedezett, de a parton már mozgolódtak az emberek, imádkozva, fürödve kezdték a napjukat. Volt, aki jóga gyakorlatokat végzett, vagy testét edzve hatalmas súlyt emelgetett, más a ruháját, vizes edényét mosta. Időközben sok más csónakban is emberek imádkoztak kis mécseseik mellett, melyeknek halvány fénye különleges hangulatot teremtett a
pirkadat félhomályában. Hamarosan a nap is felkelt, vörös fénye hosszan nyúlt
a víz felszínén, s egy kis csónak éppen átúszott rajta. Festeni sem lehetett volna
szebbet, ahogyan percről percre egyre erősebben körvonalazódtak a parton az
épületek, és teljesen kivilágosodott.

Délután nyaktörő mutatványra vállalkoztunk, egy motoros riksával a Varanaszítól tíz kilométerre fekvő Szárnáthba indultunk. Ez a buddhisták egyik legfőbb szent zarándokhelye, ahol 2500 évvel ezelőtt Buddha először prédikált, és elindította a tan kerekét. Ezt megelőzően hosszasan meditált Bódh-Gajában, ahol egy szent bódhi-fa alatt megvilágosodott.
Körülbelül i.e. 530-ban látogatott Szárnáthba, ahol befelé forduló meditációjának eredményét másokkal is megosztva hirdetni kezdte tanait.
Az Őz-park pazar, nyugodt hely, messze a város zajától, a hatalmas park övezi a templomot. Az úton kétoldalt végig pálmafák sorakoznak, mutatván az irányt a fő épület felé.
Hatalmas aranyló Buddha szobor látható az oltáron, kezei abban a mudrában (kéztartás), amikor elindítja a tan kerekét. Valamikor régen Asóka császár sztúpákat és kolostorokat építtetett e helyen, de a muszlim hatalom idején teljesen lerombolták szinte valamennyit. A fő sztúpa romjainak tetejébe mecsetet emeltek, amit azóta szépen elbontottak. Így a hely nem csupán mint történelmi látványosság, hanem mint kultikus zarándokhely is látogatható. A hatalmas parkban egy kis állatkert is van, sok szép madárral, és a vízben meglapuló krokodilokkal.
Az Őz-parktól nem messze bújik meg a Régészeti Múzeum, ahol csodálatos szobrok találhatóak a Maurja-, Gupta- és a Kusán-korszakokból. Szinte csak Buddha kőszobrok láthatóak itt, álló vagy ülő pozitúrában, máskor tanítványai körében. Igazi csemege azok számára, akik nem elégszenek meg a bazárok olcsó utánzataival, hanem az eredetit keresik, s azt az élményt, amit az évszázadok nyomait magán viselő remekművek nyújtanak az ide ellátogatóknak.
Varanaszí, Benáresz, vagy Kási – mindegy, hogyan nevezem, számomra olyan település, ahol tiszteletemet és hódolatomat ajánlom a szent városok legősibbikének, ahol a Gangesz minden földi halandó hamvait magába fogadja és utat enged a lélek számára a felszabaduláshoz…

52/2009.
Mladonyiczky Edit