Apa és fia – a Kausítaki-upanisad családi rendszere

A Kausítaki-upanisad (más nevén Kausítaki-bráhmana-upanisad) a Rg-védához tartozó, Kausítakin-, vagy más néven a Sánkhjájana-iskola által gondozott bráhmana- és áranjaka-szövegek egyik alkotója; maga az upanisad a Kausítakí- áranjakának a része, a 3-6. fejezete. Mint a hasonló liturgikus szövegek, a Kausítaki-upanisad környezete is az áldozati rítus mikéntjével foglalkozik. Ebbe a környezetbe ágyazódik az upanisad szövege, ami négy fejezetre tagolódik.

Az első fejezetben szerepel i) a kerevet-legenda (parjanka-vidjá), miszerinta túlvilágra vezető útja során a lélek Brahmá kerevetje elé áll, hogy ott vizsgázzék; továbbá ii) a déli út végállomása (ez az ősök útja [pitrjána], amely visszavezet a Földre), s az Északi út eredménye (az istenek útja [dévajána], amely Brahmanhoz vezet).
A második fejezetben szerepel i) az életerő-tanítás (prána-vidjá), miszerint a prána az Átman szimbóluma, s ennek ismerői másokra is úgy tekintenek, mint saját magukra; továbbá ii) bizonyos eredmények elérésének módja.
A harmadik és negyedik fejezetben következik az önvaló tudománya (átma-vidjá).

Választott szövegünk a második fejezetben szerepel. Az első szakaszban amesszi útról hazatérő apa sajátságos módon köszönti fiát, hogy így hosszú életet biztosítson neki, míg a másodikban az átörökítés szívbemarkoló ceremóniáját ismerhetjük meg.
Jóllehet az upanisadok a legmagasabb emberi életcélt, az üdvösséget tűzik ki, mégsem esnek abba a hibába, hogy olyan módon állítsák ezt a magas célt az ember elé, hogy elérhetetlensége miatt az ne motiváljon senkit.
Igaz, a földi lét röpke idő az örökkévalósághoz képest, mégsem mindegy, miként, milyen szellemben és milyen eszmények szerint éli le az ember az életét.A lélek örök harmóniája kell tükröződjék az ember földi pályafutásában is. A világban rend uralkodik, ami a földi lét szabályozottságában is meg kell mutatkozzék.
Az ősi indiai szemlélet szerint az ember szakrális hivatása az áldozatosság. Ebben a férfiaké volt a főszerep – a megelőző korokban a férfinem szakrális affinitása sokkal egyértelműbb volt. A modern kor értékválságának tünete, hogy az anyagelvűség és a racionális-természettudományos világkép – talán joggal jelenthetjük ki – a férfiak többségének elvonta a figyelmét a szentség kérdéséről.
Nem így az egykori indiai világszemléletben, amit szövegünk is példáz. Az upanisadok szellemét felvilágosultság és egészséges értékrend jellemzi. Igaz, a végső célra, abszolút eszményekre fókuszálnak, mindemellett itt a földön is helyt kell állni. Az apa áldoz – önmagáért, családjáért, az eltávozott őseiért és az utána jövő generációkért egyaránt. Az áldozat célja természetesen a Legfelsőbb Személy megörvendeztetése, s a fölajánlások áldásaiból minden érintett is részesül. Az indiai társadalom hagyományos részében közmondásos a család stabilitása. Ezzel az áldozati szemlélettel le- és felmenő generációk sokaságát sikerült bekapcsolni a rítuson keresztül a családmodellbe, ami tovább fokozza a családnak, mint intézménynek a stabilitását.
Szerencsésnek azt az asszonyt mondják, akinek fia is született. Miért olyan fontos a fiúgyermek? Nos, ennek magyarázata nem az öröklés vagy a lányok kiházasításának problémájában keresendő. Nem a nemek pragmatikus„hasznossága” a magyarázat, és nem patriarchális nőgyűlöletről van szó. Ha a férfi kötelessége az isteni rend szolgálata, valamint a ráutaltak segítése – élő, eltávozott és leendő generációk vonatkozásában egyaránt –, akkor feltétlenül szükséges a fiúgyermek, ahogyan a javakorabeli férfi is saját atyjának gyermeke, fiának pedig édesapja. Márpedig az öröklét szolgálata egyaránt feladata nagyatyának, apának és fiúgyermeknek. Az átörökítésen keresztül egyfajta kontinuitás valósul meg, s ha valamely téren a férfi ember nem volt teljesen sikeres, az fia áldozatos segítségével korrigálható, amiben pedig sikeres volt, azt gyermeke tovább viszi. Az áldozat üdvösséget hoz az emberre éppen adott életében, s a fiúnak a már elhalálozott atyjáért hozott áldozata éppolyan hathatós.
Ezért az apa a fiában látja műve beteljesítőjét– legyen az csekély vagy grandiózus.
Tudnivaló, hogy az ifjú férfiak számára gyakorlatilag kötelező volt a lelki tanulmányok folytatása – a bráhmana rendbéli fiúkat 7-11 éves korukban övezik föl a szent zsinórral, ami védatanulmányaik kezdetét jelzi. S amit megtanul szinte gyermekfejjel – az az áldozati rítus. Majd ifjú férfivá érvén mestere ugyanennek az áldozati szemléletnek és gyakorlatnak a fenntartására tanítja a házaséleten belül is. Növendékként az áldozati tűzbe áldoz gabonamagvakat, családos emberként asszonya ölébe áldozza saját magját. Így szakrális nemiségének,áldozatának gyümölcse a fia, aki ráadásul földi művének örököse, égi hivatásának pedig segítője. Mennyivel gazdagabb ez a metafizikai felhangokkal teljes kapcsolat, mint a puszta rokoni szál!

2.11. szöveg
Mikor a férfi messzirol tér haza (i), érintse orrát fia fejbúbjához (ii), és
mondja:
– Testtagjaimból születtél, a szívemből lettél, fiam! (iii)
Te vagy a lelkem egészen, kívánom, hogy száz őszt érj meg! (iv)
Majd nevezze nevén, s mondja:
– Légy kőszikla, légy szekerce, légy kívánatos aranytömb! (v)
Te vagy az én szemem fénye, kívánom, hogy száz őszt érj meg!
Mondja ki a nevét, majd karjaiba fogva folytassa:
– Ahogyan a Lények Ura öleli teremtményeit, Úgy ölellek én is téged… (s nevezze nevén fiát). (vi)
Majd a jobb fülébe súgja:
– Gyorsjárású Szélisten, gondoskodj róla!
– Indra, teljesítsd legjobb kívánságait!– ezt súgja a bal fülébe. (vii)
Majd mondja:
– Nemzetséged ne szakítsd meg, kívánom, hogy száz őszt érj meg!
Sose rettenj, fiam; neved homlokodra csókolom én! (viii)
Majd szívja be háromszor feje búbjának illatát, s mondja
– Ahogy a tehén bőg (borja után), úgy szólítlak én is a tehenek bőgésével!
És háromszor bődüljön el fia feje fölött. (ix)

Megvilágítás

(i) A „messzi út” kifejezés fontos figyelmeztetés, a „hazatérés” pedig szimbolikus jelentőségű. Hajdanán az emberek mobilitása sokkal csekélyebb volt, mint manapság, de gyakorlatilag minden hindunak kötelező volt zarándoklatot végeznie. Lehetett ez rövid kirándulás a szomszéd falu emlékhelyére, de akár több éves küzdelmes út is mondjuk a Himalája szent bérceihez. Egy ilyen hosszabb zarándokút előtt az emberek elrendezték dolgaikat, mert nem tudhatták, valaha is hazatérnek-e?
Az upanisadok szelleme azonban többszörös reflexiót tükröz. A zarándokút
célja a mindennapi életvitelből történő kiszakadás, és a szentség megközelítése,
átélése. Ezzel szemben általánosságban a földi lét „messzi” az abszolút léttől,
éppen hogy az Isten kebeléből történt kiszakadást sejteti. Mint ahogy minden
hosszú út az első lépéssel kezdődik, ugyanúgy minden utazás a megérkezéssel
ér véget. Szövegünkben az atya hazaér, ami nem csupán a családi otthont jelenti, hanem az Isten kebelére történő visszatalálást is. A messziről hazatalálás tehát a megvilágosodás útjának bejárására is utalhat.
(ii) A szülők megfigyelhető szokása, hogy az ölükben ülő gyermekük feje búbját szagolgatják. Az illat, szag rendkívül fontos információs érzékműködés, nemcsak az állatvilágban, ahol a szaporodás egyik legfőbb támogatója éppen a szaglás, hanem az ember esetében is. A szaglás, ízlelés és nemi aktivitás öszszekapcsolódik – a tompult szaglás általában együtt jár az ízlelés csökevényesedésével és az alacsonyabb nemi aktivitással. Ezzel szemben a jógík önfegyelmezett életmódja – a nemi absztinencia – éppen kifinomítja az ízlelést és a szaglást.
A fejtető szagolgatása a szeretet természetes, de alig észlelt, vagy vizsgált kifejeződése, misztikus módon összefüggésben áll a koronacsakra kisugárzásával.
(iii) A nemzés is szertartással jár, ez a magot adó ceremónia (garbhadánaszamszkára). Ennek során a férfi az eredményes fogantatásért fohászkodik, s asszonyával együtt imákat is mond. A nemi aktusból így válik szakrális aktus, amit a Bhagavad-gítá is alátámaszt: „Én vagyok az a nemi élet, ami nem ellenkezik a vallásos elvekkel” – mondja Krsna. A nemzéskor elismételt fohásznak köszönhetoen nem csupán a testi, biológiai genetika működik, hanem egyfajta szellemi átörökítés is, s úgy tartják, a szülők meditációjuknak megfelelő tulajdonságú gyermeket kaphatnak. A szívemből születtél kifejezés nem csupán költői fordulat, hanem inkább a fentiek szellemében metafizikai ténymegállapítás. Jóllehet a jóga bölcselete szerint a fogantatáskor a férfi spermasejtjével (rétasz) jut az élő lélek az anyaölbe, hogy ott megtermékenyítse a petesejtet, az élet energiájának átadását mégis a szívhez kötik – gondoljunk itt a magyar kifejezésre: a szíve alatt hordja magzatát… A lelket fényszikraként, vagyis spirituális energiaként, ragyogásként írják le, amely először a férfi szívében jelenik meg, majd onnan kerül át a nőbe. Itt az anyagszerű megtermékenyítésen túl egy finomabb szellemi működésről van szó.

(iv) A szöveg eredetileg az átman kifejezést használja, aminek legfőbb jelentései: lélek, lényeg, lélegzet, élet,[1] de további jelentéseit megvizsgálva a
kozmikus elemektől Istenig, sőt a temperamentumig és a fiúgyermekig rendkívül gazdag, árnyalt értelmezési lehetőségeket találunk.
A száz ősz említése az Ísa-upanisad verseivel rokon, mely szerint: „1. Isten
ölel itt magába mindent, a mozgó világban. / Lemondásban leld örömöd, ne sóvárogj más javára!
2. Így cselekedvén az ember akár száz évet is élhet, / Bizony így kell ahhoz élned, hogy karma ne érjen téged.” Vagyis az élet előírt szabályainak követésével az ember hosszú életű lesz a földön (az upanisadok kedvelt fordulatával teljes élethosszat ér meg), és lelki célkitűzéseit is eléri – ez a szemlélet fonja egybe a földi és égi pályafutását.
(v) Bárkinek a néven nevezése rendkívüli jelentőségű tett, lévén ezzel a sokaságból egyedivé, megismételhetetlen individuummá lép elő. Az anyagi mindenség nevek és formák szerint válik szét az őshalmazból, így a név az egyediesülés, a forma pedig a valamire való hivatottság bizonysága. A három említett embléma– kőszikla, szekerce és aranytömb – az ember három eszményi vonását tükrözi – rendíthetetlenség, határozottság és tisztaság, ami a három fő hindu erénnyel – bölcsesség, higgadtság és szeretet, illetve adakozás, önfegyelem és könyörület – is megfeleltethető.
(vi) A Lények Ura (Pradzsápati) szerető gondviselője a teremtésnek, így a világ nem ellenséges közeg, ahol veszélyek, ellenségek, betegségek leselkednek az emberre, hanem egy jól berendezett világ, szerető gondviselővel az élén. S a hermészi mondás szerint: amint fent, úgy lent – az égi atya és a földi atya egyformán szeretettel öleli magához utódait.
(vii) Az idézetek a Rg-véda 111.36.103. és Rg-véda 11.21.6. szakaszból valók. A szélisten valójában Indra, (Maghavan), s eme nevének jelentése adakozókedvű, bőkezű. A jobb és a bal fül egyaránt hallásra való, de a jobb fül a misztikus tan, a bal fül a világi tények hallgatására. Ezért a titkos mantra-formulákat például a jobb fülbe súgva adják át – ez itt az isteni gondoskodás, míg a vágyak teljesülése a bal fülbe súgott üzenet, a személyes vágyak, ambíciók említése. Ez is utal a földi és égi boldogulás egyensúlyára, vagyis az apa nem pártolja sem a túlságosan evilági és így a matériába züllött, sem túlságosan égben szárnyaló s így a hétköznapi realitásról tudomást sem vevő álláspontot. Tekinthetjük e két üzenetet az arany középút tanának is.
(viii) Az immáron képzett növendékhez szóló aranyszabályok felsorolásakor a Taittiríja-upanisad (1.11.) is kitér a nemzetség fonalának továbbvitelére. Az életnek nekivágó ifjú emberek számára nagyon is hasznosak az erkölcsi normák. Az ifjak megtanulják a tantételeket, ám a tanok gyakorlati átültetése csak a személyes élet során mehet végbe, így megvilágosodásuk később következik be. A rettenthetetlenség pedig az Isten iránti teljes önátadás tünete, másrészt az aszkéták egyik ékessége. Így bármely utat válassza is a fiúgyermek – legyen házasember vagy aszkéta –, atyjának áldása kíséri.
(ix) A szanszkrt eredetiben a hinkára vagyis hin-hang szerepel, amit mély bődülésként, dübörgésként, morajlásként, vagy tigrisbömbölésként értelmeznek. Ilyen a borját hívó tehén hangja is, s ez egyben a főként Agninak szentelt Száma-védához tartozó zengődalok (száman) énekmódja, illetve az áldozati éneket nyitó felkiáltás (ld. Cshándógja-upanisad 2.2-21.).
A kisgyermeksorban lévő fiú szeretetteljes üdvözlése csak sejteti azt a feladatot, ami a felnövekvő fiúgyermekre vár. Ennek teljes horizontját az átörökítés ceremóniája mutatja meg. A lélek vándorlásába vetet hit mellett – amely a túlvilági és az ismételt földi életek jólétének zálogát az ember erényes viselkedésében és a rítus gyakorlásában látta – tovább élt az ősök kultusza. Ennek alapját az a nézet képezi, miszerint az utódok jótettei kedvezően befolyásolják az eltávozott ősök sorsát. Így a fiúgyermek nemzése mindaddig be nem teljesített adósságnak (rnam) számít, amíg apává nem lesz a férfiember. Ennek szellemében a haldokló apa ünnepélyesen utódjának, műve továbbvivőjének nevezi ki a fiát. (vö.: Brhadáranjaka-upanisad 1.5.17-20.)

2.15. szöveg
Következzék az atya és fi a (ceremónia), vagy az átörökítés, ahogyan nevezik.
Mikor az apa érzi a halál közeledtét, hívatja a fiát, miután friss fűvel felszórta a házat, megrakta az áldozati tüzet s vizesedényt és (rizses) tálcát tett mellé, maga pedig friss ruhában leheveredett. Mikor fia megérkezik, fölébe hajol, s testével (atyja) testét érinti, vagy helyet foglal előtte, s atyja átörökíti néki a hagyományt. (i)
– Hadd adjam néked a szavaimat! – így az atya.
– Szavaidat magamba fogadom – így a fiú.
– Hadd adjam néked életerőmet!
– Életerődet magamba fogadom.
– Hadd adjam néked a szemeimet!
– Szemeidet magamba fogadom.
– Hadd adjam néked a füleimet!
– Füleidet magamba fogadom.
– Hadd adjam néked az ízlelésemet!
– Ízlelésedet magamba fogadom.
– Hadd adjam néked cselekedeteimet!
– Cselekedeteidet magamba fogadom.
– Hadd adjam néked örömömet s bánatomat!
– Örömödet s bánatodat magamba fogadom.
– Hadd adjam néked boldogságomat, gyönyörömet s nemzőerőmet!
– Boldogságodat, gyönyörödet s nemzőerődet magamba fogadom.
– Hadd adjam néked mozgásomat!
– Mozgásodat magamba fogadom.
– Hadd adjam néked gondolatomat!
– Gondolatodat magamba fogadom.
– Hadd adjam néked bölcsességemet!
– Bölcsességedet magamba fogadom.* (ii)
Ha nem volna képes ily sokat beszélni, összefoglalóan mondja:
– Hadd adjam néked életeroimet! (iii)
– Életerőidet magamba fogadom.
Ezzel (a fiú) jobbra fordul és kelet felé indul. Atyja utána kiált:
– Hírnév, a lelki tudás ragyogása és dicsőség kísérjen téged!
Mire a (fiú) visszanéz bal válla fölött, s szemét kezével vagy ruhája szegélyével eltakarva szól:
– Kívánom, juss a mennyekbe, s teljesüljön minden kívánságod!

Amennyiben az atya felgyógyul, fia felügyelete alatt kell élnie, vagy kóbor
aszkétaként zarándokolhat. Ám ha meghal, illőn bocsássák utolsó útjára,
igen illőn bocsássák utolsó útjára.

* egyes változatokban:
– Hadd adjam néked gondolataimat, értelmemet és vágyaimat! – így
az atya.
– Gondolataidat, értelmedet és vágyaidat magamba fogadom – így a fiú.
Megvilágítás

(i) A halálra készülődés fontos eleme az indiai szakrális életgyakorlatnak. Ilyenkor az ember elrendezi adósságait – pénzbelieket és erkölcsieket egyaránt, megengeszteli ellenségeit, és előlépteti fiát.
(ii) Az átörökítési sorozatban megtalálhatók az érzékszervi észlelő funkciók (látás, hallás, ízlelés, stb.), a cselekvő szervek működései (beszéd, cselekvés, mozgás), az intellektuális gondolat és bölcsesség, valamint a morális vonatkozású öröm és bánat, és a személyes beteljesülésre, a befutandó életútra és a metafizikai hivatásra egyaránt utaló boldogság, gyönyör s
nemzőerő. Látszólag ugyan a világi kötelességek továbbvitelét tükrözi a gyönyör és a nemzőerő, de ugyanez a fogalomsor előfordul az upanisad első szakaszában is, amikor a lélek megtisztulván Isten színe elé kerül, s kérdéseire válaszol: „Miként fogod föl … boldogságomat, gyönyörömet
és nemzőerőmet? – Nemzőszervemmel!” Ezzel az abszolút világában létező szinte minden tényező evilági megfelelője is transzcendens töltést nyer.
(iii) Végül az apa megemlíti saját életerejét, amit szintén átad fiának. Ha gyöngének érzi magát, elég, ha „csak” ezt adja át fiának. Foganásakor a fiúgyermek már megkapta atyjától az élet lehetőségét és azt a személyes prána-hányadot, amit saját életében használhat. Most azonban megkapja atyjának életerejét is – vagyis végbemegy a teljes felelősség, még az apa önrendelkezésének is az átadása. Ezzel de jure végbement az apa halála. Ezért mondja a szöveg utolsó szakasza, hogy amennyiben felépül, már nem élhet független emberként. A másik megoldás a virtuális halál, a társadalmon kívüliség tevőleges felvállalása – ez a kóbor zarándokélet – amikor nem fia gondoskodására, hanem az isteni gondviselésre bízza magát.

 52/2009.
B.K.Tírtha

_______________________________________________________________________________

[1]  átman m. [ at – bhani, v. an lélegzik igéből] 1. lélek, egyéni lélek, lélegzet, életerő, érzékelés alapelve;

[2]. én, önvaló, személyes azonosság (főként visszaható használat, mindhárom személyben, egyes szám hímnemben, függetlenül a jelzett főnév nemétől v.
számától); 3. Legfelsőbb Lélek, kozmikus szellem, Brahman; 4. lényeg, természet, veleje valaminek; 5. sajátság, jellemvonás, egyediség; 6. temperamentum, természet, hajlam, vérmérséklet; 7. személyiség, az egész szervezet, teljes test (mint egység, szemben a testrészekkel); 8. elme, intellektus; 9. megértés, felfogás; 10. gondolkodás, gondolkodóképesség,
ítélőképesség; 11. szellem, életerő, lendület; 12. alak,forma, kinézet; 13. fiú, fiúgyermek; 14. figyelem,gondosság, óvatosság, fájdalom; 15. Nap; 16. tűz;
17. szél, levegő; 18. elmebéli minőség; (az -átman v.-tman alak szóösszetételek utótagjaként): -ből álló, valamiből összetevődő [vö.: gör.: atmos, aitmen]