A Heliodórosz-oszlop

A vaisnava hit gyakorlói úgy tartják, a védikus civilizáció a vaisnava vallással egyetemben rendkívül ősi gyökerekre vezethető vissza, s Krsna 5000 évvel ezelőtt jelent meg a Földön. De vajon mi bizonyítja e vélekedést? Milyen empirikus érvek támasztják alá ezt az állítást? Régészeti leletek vagy egyéb források bizonyára léteznek, amik alátámasztják, vagy cáfolják a fenti nézetet.  Az alábbiakban igyekszünk áttekinteni a legjelentősebb régészeti fölfedezéseket, amik egyértelműen igazolják a Krsnaimádat és a vaisnava hit ősi mivoltát.

A védák civilizációjának bizonyítékait nem könnyű fellelni, hiszen maga ez a kultúra nem tartotta sokra a történetiséget. O.L Chavarria-Aguilar A hagyományos India (Traditional India) című könyvében azt írja, nehéz volna még egy olyan történelmietlen népet találni, mint az indiaiak. A védai civilizáció számára fontosabbnak tűnt az örök és a végtelen tények rögzítése. Ezzel szemben a mindennapi élet apróságainak manapság oly sokra becsült rögzítését nem tartották fontosnak, hiszen az ilyesmi alig van hatással az emberi élet fajsúlyosabb, maradandóbb céljaira. Szabad idejüket az emberek az önmegvalósításra, a kultúra művelésére és Isten imádatára fordították, nem pedig a napi ügyek vagy a múlt felemlegetésére. Ezért aztán a nyugati normák szerinti történetírás nem is maradt fenn az ókori Indiáról, merthogy ilyet nem is írtak.

Az európai tudósok az indiai őstörténet adatainak eme hiányával találkoztak,amikor néhány évszázaddal ezelőtt megérkeztek. Érdekes megvizsgálni, hogyan reagáltak! A vallásos tudósok megrökönyödve észlelték a Krsna és Krisztus élete és tanítása közti meglepő párhuzamokat. Szinte ösztönös védekezésképpen csak azt feltételezték, hogy az indusok bizonyára már a korai századokban találkoztak a kereszténységgel, s a tanok jó részét beépítették saját vallási hagyományukba. Ez az úgynevezett kölcsönzési elmélet, ami számos követőre talált nyugaton. Hemchandra Raycaudhuri A vaisnava vallás korai története című munkájában így ír: „Számos vezető tudós szerint a rajongó odaadás (bhakti) szelleme Indiában egyértelműen keresztény hatásra történhetett. Szerintük a kereszténység több-kevesebb hatást gyakorolt Krsna imádatára és történetére.”
1762-ben Rómában P. Georgy a nyugati tudósok közül elsoként hangoztatta ezt az elméletet.Alphabetum Tibetanum címu művében fejti ki véleményét, miszerint a „Krisnu” elnevezés „a Megváltó nevének torzult alakja, s a cselekedetei csodálatos mód egybevágnak a Megváltó tetteivel, noha a történetet a hitvány imposztorok galád és ravasz módon elferdítették”.
Georgi szélsőségesen fanatikus álláspontját azonban egyre többen elutasították a nyugati tudósok közül is. Még az elkötelezett keresztény kutatók is elismerték, hogy Krsna neve már jóval Krisztus előtt is szerepelt, bár fenntartották azt a véleményüket, hogy Krsna élettörténetének mozzanatai és a vaisnava filozófia perdöntő változásokon mentek keresztül a kereszténység befolyásának köszönhetően.

Albrecht Weber Über die Krishnajan masthami című monográfiájában
rámutat Krsna és Jézus születésének meglepő hasonlóságaira: „Vegyük például a Visnu-purána állítását, miszerint Nanda, Krsna nevelőapja a gyermek születésekor hitvesével, a várandós Jasódával Mathurába ment az adót megfizetni (vö.: Lukács 2.4-5), vagy Krsna megszületésének festői ábrázolását,ahogyan világra jön a tehénistállóban vagy a pásztorok kunyhójában,ami megfelel a jászolnak, a pásztoroknak és pásztorasszonyoknak, az ökörnek és szamárnak, amik körülállják a békésen, biztonságban szendergő asszony kerevetjét. Ott van aztán Kamsza zaklatása, az ártatlanok lemészárlása, az átkelés a folyón, a gyermek csodás tettei, fürdővizének csodás gyógyító hatása, s így tovább. Ám továbbra is nyitott kérdés, hogy vajon a Dzsaimini Bharatában ismertetett történet, miszerint Krsna feltámasztja Duhszala halott fiát, meggyógyítja Kubdzsát, aki illatos kenetekkel locsolja meg, vagy ahogyan tekintetével elveszi a bűnöket, s más hasonló történetek ugyanazon a módon kerültek-e Indiába, mint a születési ünnepség története, vagy sem?

Weber odáig ment, hogy az avatárok, vagyis Isten földi megjelenéseinek indiai tételét egyenesen Jézus Krisztus földreszállásának példájából kölcsönözte volna a hinduizmus.
Dr. F. Lorinser lefordította a Bhagavad-gítát, s aprólékosan igyekezett  egybevetni az Evangéliumokkal. Raychaudhari szerint Lorinser azt állapította meg, hogy „a hindu költemény szerzője ismerte és használta az Evangéliumokat és az Egyházatyák írásait.” Majd hozzáteszi, hogy a hasonlóságok nem egyediek és homályosak, hanem számosak és nyilvánvalóak. Lorinser számára a Bhagavad-gítá javarészt kölcsönzés az Új Testamentumból.

Más nyugati tudósok vitatták a kölcsönzés-elméletet. Sir William Jones kutatásai szerint Krsna India egyik legősibb istensége, aki a vaisnavák számára „különbözik minden más avatártól, akik az ő isteni mivoltának csak töredék részével rendelkeznek”. Lebilincselő és gondolkodásra serkentő A görög, római és indiai istenekről című művében a következőket írja: „a mintegy kétezer esztendeje szerkesztett legfontosabb szanszkrt szótárban Krsna, Vaszudéva,
Góvinda s a pásztoristen további nevei keverednek Nárájana vagyis az Isteni Szellem jelzőivel”. Sir Jones kutatásainak nyomdokain indult el Edward Moore, aki szerint a közismert görög mítoszok mögött a valós élet eseményei húzódtak meg, s mindez végső soron Indiába vezethető vissza. Azonban egyik fél sem tudta megdönthetetlen tényekkel igazolni nézeteit, s így a kutatók szinte parttalan vitában igyekeztek érvelni saját meggyőződésük védelmében.
Indiában ugyan léteztek irodalmi emlékek, amik igazolták a vaisnava hit kereszténységnél korábbi eredetét, ám ezeket félretették, nem tekintették perdöntőnek, s inkább egy nyugati írásos bizonyítékot vártak, ami egyszer s mindenkorra eldönti a kérdést.

Az ősi Indiát bemutató legkorábbi és legjelentősebb nem indiai forrás Megaszthenész Indica című alkotása. Megaszthenész az i.e. III. század során látogatott Indiába. Taxila királyának volt a nagykövete a nagy vaisnava uralkodó, Csandragupta udvarában, Pátaliputrában. Könyvében összefoglalja mindazt, amit küldetése során látott, hallott és tapasztalt. Sajnálatos módon műve eredetiben nem maradt fönn, de korabeli görög és római magyarázói – Arrianosz, Diodórosz vagy Sztrabón – kommentárjaiban bizonyos töredékek megőrződtek, csakúgy, mint Megaszthenész tapasztalatainak lényege. Dr. Hein szerint Megaszthenész „fontos regionális településként mutatta be Mathurát, s utal rá, hogy már akkor is a Krsna-hit egyik középpontja volt, akár csak ma”.

Christian Lassen volt az első nyugati tudós, aki Megaszthenész adatait bevonta a kölcsönzés-elmélet vitájába. Ő értelmezte úgy Megaszthenész szavait, hogy az Krsnáról mint Heraklészról írt, s a Jamuna-folyam vidékét nevezte meg Heraklész-Krsna imádatának helyeként.
A nagy tiszteletnek örvendő indológus, Richard Garbe egyetértett Lassen értelmezésével, és Megaszthenész beszámolóját cáfolhatatlannak tekintette. Alan Dahlquist és mások, akik korábban a kölcsönzés-elmélet hívei voltak, változtattak álláspontjukon, mert Garbe – Dahlquist szavaival élve – egyszer s mindenkorra megcáfolta Weber kölcsönzés-elméletét. A Krsna életéről szóló beszámolókat és a vaisnava vallást nem befolyásolta a kereszténység, mert ezek önálló módon jelentkeztek India földjén, s az i.e. III. században már jól körvonalazhatóan megszilárdultak.
Megaszthenész bizonyító erejű idézetének ismeretében az indiai írásos források szavahihetősége is megnőtt. Patandzsali, az i.e. II. században élt jeles grammatikus azt írta, hogy Krsna a távoli múltban végzett a tirannikus Kamszával. Raychaudhari idézi az eredeti szavakat: chirahate Kamse – azaz Kamsza halála az igen távoli múltban következett be. Raychaudhari a legjelentősebb szanszkrt nyelvtantudóst, Páninit (i.e. V. század) is idézi, miszerint a vaisnava vallásra már az i.e.V. században is az áhítat, az isten iránti odaadás (bhakti) volt a legjellemzőbb. Kautilja vagy Csánakja (i.e. IV. század) is többször hivatkozik Krsnára, míg az ugyanekkor keletkezett Baudhájana Dharma szútra megemlíti Krsna 12 különböző megnevezését, köztük a közismert és elterjedt Késava, Góvinda és Dámódara neveket.

Mivel Krsna a buddhizmust megelőzően keletkezett Cshándógja-upanisadban is szerepel, megállapíthatjuk, hogy Krsna korábban élt, mint Gautama Buddha, aki a feltevések szerint i.e. 563-483 között élt és tevékenykedett. A dzsainizmus írásos emlékei Krsna korát még korábbra helyezik. Raychaudhari írja: “A dzsaina tradíció szerint Krsna Aristanéminek volt a kortársa, aki közvetlenül Pársvanáthot megelőzően élt. Maga Pársvanáth pedig i.e. 817 körül működött, vagyis Krsna jóval az i.e. IX.századot megelőzően élhetett”.
A Mahábhárata és a Bhágavata-purána Krsna földi életét az i.e. 3000 tájára teszi. De bármi is legyen Krsna földi pályafutásának pontos kora, a rendelkezésre álló adatok sokaságából a Cambridge History of India határozottan megállapítja, hogy Krsna imádata sok évszázaddal megelőzi a kereszténységet.

De térjünk rá a Krsna imádat ősiségét igazoló legkorábbi régészeti lelet ismertetésére! A legfontosabb fölfedezés Sir Alexander Cunningham nevéhez kötődik 1877-ből. Az India szívében fekvő Besznagar régészeti vizsgálatakor ő figyelt fel arra a faragott oszlopra, amit– alakja folytán – tévesen a Gupta korszakból (i.sz. 300-550) származónak tekintett. Jó harminc évvel később egy másik kutató, Lake az oszlop talapzati részén, ahol a zarándokok fölajánlásként vörös porfestékkel kenték meg a követ, vésetekre lett figyelmes. Mikor a vastag festékréteget eltávolították, a sejtés beigazolódott.

Dr. J. H. Marshallt, aki Lake kutatótársa volt, lázas izgatottság fogta el a felfedezés nyomán. 1909-ben a Journal of the Royal Asiatic Society folyóiratban ismertette megállapításait: Cunningham tévesen, túlságosan fiatal korúnak becsülte a leletet, s nem is sejthette az általa nem észlelt vésett szöveg jelentőségét. A feliratra vetett néhány pillantás meggyőzte a kutatókat, hogy az oszlop jó néhány évszázaddal a Guptakor előtt készülhetett. Ez önmagában is nagy esemény volt, de a felirat értelmezése további meglepetéseket hozott.

Az ókori brahmi felirat latin betűs átírását [amit mi is a nemzetközi szabályoknak megfelelően közlünk] és fordítását 1909-ben publikálták (Journal of the Royal Asiatic Society, London: JRAS, pp. 1053-54.):

1) Devadevasa Va [sude]vasa Garudadhvajo ayam 2) karito i[a] Heliodorena bhaga- 3) vatena Diyasa putrena Takhasilakena 4) Yonadatena agatena maharajasa 5) Amtalikitasa upa[m]ta samkasam-rano 6) Kasiput[r]asa [Bh]agabhadrasa tratarasa
7) vasena [chatu]dasena rajena vadhamanasa

Fordítás: „Ezt az istenek Istenének, Vászudévának (Visnunak) szentelt Garuda-oszlopot Heliodórosz emeltette e helyütt, aki Dion fia, Taxila lakója és maga is Visnu imádója. A nagy király, Antialkidasz nagyköveteként érkezett Kasiputra Bhagabhadra királyhoz, a megmentőhöz, aki ekkor dicső uralkodásának tizennegyedik esztendejében járt.”

Az oszlopot Heliodórosz görög követ az i.e. 113-ban állíttatta. Megaszthenészhez hasonlóan az Északnyugat-Indiában, Baktriában fekvő Taxilából származott. Ezt a vidéket Nagy Sándor indiai hadjárata idéjén, i.e. 325ben hódította meg. Heliodórosz idejében Taxila a mai Afganisztán, Pakisztán és a Pandzsáb területét is felölelte. Antialkidasz küldte Heliodóroszt Bhagabhadra király udvarába, s Megaszthenész még csak megemlíti Krsnát és a vaisnava hitet, Heliodórosz azonban oly vonzónak találja ezt a vallást,
hogy saját lelki fejlődése érdekében áttér a vaisnava hitre.

A Heliodórosz-oszlop felirata az istenek Istenének nevezi Vászudévát,
azaz Krsnát. A véset további szövege szerint:

1) Trini amutapadani:[su] anuthitani 2) nayamti svaga damo chago
ap ra mado

Fordítás: „Három halhatatlan tétel (lépés) … követése a mennyekbe vezet: önfegyelem, adakozás és lelkiismeretesség.”

Ezek pedig egybevágnak a vaisnava hitgyakorlat alaptételeivel, ami szintén azt támasztja alá, hogy Heliodórosz az Úr Visnu híve, a vaisnava hit gyakorlója lett.

Raychaudhuri szerint Heliodórosz valószínuleg már Taxilában megismerte a vaisnava hitet, mielőtt még ténylegesen India földjére lépett volna. Ugyanis Dzsanamédzsaja király annak idején ebben a városban hallgatta végig Vaisampájana előadásában a Kuruk és Pánduk híres történetét, a Mahábháratát.
Raychaudhuri továbbá hozzáteszi: „A taxilai Heliodórosz bizonyosan ismerte, és alkalmazta is a nagy eposz tanítását”, mert azt már Páninitől tudjuk, hogy a Mahábhárata a görög követ korát jóval megelőzően nagy népszerűségnek örvendett Gandhára vidékén, Taxilában.

Heliodórosz az i.e. 113-ban szembetűnő módon deklarálta, hogy Vászudévát,vagyis Krsnát tekinti az istenek Istenének. Az oszlopra fölvésette három fő erényt – önfegyelem, adakozás és lelkiismeretesség – amik pontosan ugyanebben a sorrendben szerepelnek a Mahábháratában. Ennek alapján a Calcutta Egyetem professzora, Kunja Govinda Swami megállapítja, hogy Heliodórosz alaposan ismerte a Bhagavata (vagy vaisnava) vallás szent szövegeit. Raychaudhuri végül kijelenti, hogy a Besznagari oszlopvéset egyértelműen tükrözi a Mahábhárata tanait. Heliodórosz tehát valószínűleg a vaisnava vallás egy tudós követője lehetett.

A Heliodórosz-oszlop azt a mítoszt is megdöntötte, miszerint a védai vallás csak a született indiaiakra korlátozódott, más születésűek nem térhettek át. Jóllehet ez a kirekesztőleges szellem érvényesül India egyes területein – jóval kevésbé a vaisnava vallásban – Abu Raihan Alberuni muszlim történetíró megjegyzi, hogy a muszlim hódítás kezdete, vagyis i.sz. 674 előtt az elzárkózás egyáltalán nem volt jellemző Indiára. Alberuni 1017-ben indult indiai tanulmányútra, s tapasztalatait Indica című munkájában publikálta, ami nem keverendő össze Megaszthenész hasonló című, de jóval korábbi művével. Alberuni megemlíti, hogy az indiaiak elzárkózása sokkal inkább egyfajta önvédelmi válasz volt a konfliktusokra és az erőszakos muszlim térítésre, semmint holmi vallási alapelv. Alberuni szerint a muszlim hódítást megelőző évszázadokon át nem volt akadálya annak, hogy bárki áttérhessen az indusok vallásgyakorlatára, amit a Heliodórosz-oszlop szövege is alátámaszt.

52/2009.
Swami B.G. Narasingha