Barlám és Jozafát – a középkor legnevezetesebb legendája

Amikor Mohácsnál magyar katonáink ezrei haltak meg 1526-ban, néhány ferences szerzetes hatalmas munkába kezdett. „Húgaim, szűzek, Krisztus jegyesei” – ezek a kifejezések arra utalnak, hogy a kolostori szokásokhoz illően, az óbudai klarissza nővérek számára fogtak bele egy magyar nyelvű szöveg másolásába. A csaknem másfél évszázadot felölelő csapatmunka eredménye az 1803-ban előkerült Kazinczy Kódex lett, melyet ma az Országos Széchényi Könyvtár őriz, és a 99%-ban elpusztult írásos emlékeink egyik megmaradt ritka példánya.

 

Tudjuk, hogy a szerzetes másolók nem annyira a szöveghűségre törekedtek, hanem értelmező és alkotó hajlamuk kibontakoztatása is szerepet kapott. A margóra írva a másolás fáradalmainak személyes hangvételű megnyilatkozásait is fellelhetjük munkáikban. A mű elején szeretettel ajánlják az olvasóközönségnek az alkotást: „Urnak nevébe kezdetik az Szent Barlámnak élete. Kéröm azért én, ki ezt írtam, mind azokat, kik ez könyvecskét olvasandók, hogy szeretettel olvassák, mert igön szép.” A szöveg befejezésekor pedig imádságra szólítja fel az olvasót: „Aki ez írást írta, egy Ave Máriát kér.” Még ha sajátjukévá tették is a szöveget, mely fölött gyakran évtizedeket töltöttek, akkor sem tekinthető csupán alkotói botlásnak az a jelenség, hogy ebben a kódexben Buddha történetét találjuk meg. A keresztény példabeszédek és bibliai történetek mellett miért akadunk egy keleti kultúrkörből származó életrajzra?

 

BARLÁM ÉS JOZAFÁT

Tekintsük át irodalomtörténeti szemmel, hogy vajon milyen úton ért el hozzánk, magyar földre, Buddha története. Sokáig nem tételeztek öszszefüggést
az indiai királyfi, valamint Barlám és Jozafát története között. Kanonizált egyházi személyekként tisztelték ez utóbbiakat, akiknek a római
martyrologiumban november 27-e volt a megszentelt napjuk. Egyszerű történet kapcsolódik alakjukhoz, mely szerint Avennirnek, India pogány fejedelmének megjósolták, hogy születendő fia kereszténységre fog térni. Hogy ezt megakadályozza, fiát, Jozafátot elzárva tartja palotájában. Egyszer azonban a palotából kiment a királyfi, és találkozott egy poklos, majd egy vak emberrel. Ekkor nézett szembe először a betegség jelenségével. Másodszorra egy idős emberrel találkozik, akinek látványa az öregséggel és a halállal szembesíti. Később megismerkedik egy Barlám nevű keresztény remetével, aki megtéríti és megkereszteli. Amint uralomra kerül, Jozafát megtéríti egész népét, majd Barlámhoz csatlakozik a pusztában.

 

TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

Nagy valószínűséggel a magyar fordító keze ügyébe a 13. századi Jacobus Voragine Legenda Aurea című műve került, mely a következő három évszázad
legkedvesebb olvasmánya volt egész Európában. Az akkor még mélyen vallásos keresztény olvasóközönség számára ez a könyv jelentette az
alapművet, a nyugat ezeregyéjszakáját, melyben minden benne foglaltatott.
A példák kiapadhatatlan forrása volt, eszmény a szerzetesnek, mesegyűjtemény, melyben jámbor történeteket olvashattak szent angyalokról, mártírok véres küzdelmeiről. Szerepeltek ebben a gyűjteményben erdei szentek, akiket a vadállatok jámborul szolgálnak, sárkányölő hősök, az asztalon kacagva táncoló ördögök. Szerzője Génua érseke volt, aki ezer esztendő irodalmát próbálta összefoglalni. Az egyházi év alkotta írásának szerkezeti alapját, így a karácsonyi, húsvéti és a pünkösdi ünnepkör keretében dolgozza fel az egyház szentjeinek életét. Barlám és Jozafát története is ezek között az elbeszélések között szerepel, és ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen bőven merített az egyházi elöljáró a keleti kultúrkör mondakincséből.

Tudjuk, hogy a latin nyelvű irodalom a görög kultúrkört vette mintául, így nem elképzelhetetlen, hogy Voragine is választhatta a görög nyelvű változat alapján a történetet. Ezt bizonyos feltételezések szerint szíriai, óperzsa, arab vagy grúz nyelvből fordította le egy János nevű szerzetes a VII. század első felében a palesztinai Szent Száva kolostorban. Egyesek Damaszkuszi Szent Jánosnak tulajdonítják a fordítást, mivel szír származású volt, ifjúságát Almanszur kalifa udvarában töltötte és egy híres ind meséskönyvet, a Kalila ve Dimna-t fordította le az uralkodó számára. Arany-ontónak hívták, mert miután Kosmas nevű tanítója hatására bevonult a Száva kolostorba, ontotta magából a tudós-
teológiai munkákat. Damaszkuszi Szent János szerzői volta az általunk tárgyalt művel kapcsolatban azonban nem támasztható alá, mivel ő a VIII. században élt, tehát a görög változat már létezett, mielőtt ő megszületett volna.
Hogy eddig miként jutott el a mű? Egyes feltételezések szerint a Pancsatantra mesegyűjteményhez hasonlóan a Szászánidák perzsa udvarának magas műveltsége és élénk irodalmi mozgalma volt a kiindulópontja a mű nyugatra kerülésének. Birodalmuk egy ókori, iráni központú uralom volt, melyben vallásilag Zoroasztert követték. A magát az Akhaimenidák örököseinek tartó Szászánidadinasztia alapította 224-ben és 651-ig, az arab hódításig állt fenn. A szászánidák a rómaiak nagy ellenségeként vonultak be a történelembe, és a nagy küzdelem mellett arra is jutott erejük, hogy az arab és nomád támadásoktól is védjék magukat. A hódítások során sokféle népcsoporttal kerültek kapcsolatba, és nem csak a hadizsákmányt, hanem a művészeti kincseket is magukévá tették. Kulturális expanziót folytattak, így elképzelhető, hogy a II-IV. századi Lalita Visztára egyik indiai nyelvváltozatából merítettek ihletet. Ez a szanszkrit nyelvű vallásos mű az úgynevezett északi vagy mahájána buddhizmus szent könyve. A mű Buddha ifjúságának legendás történetét foglalja magában, és erre utal a cím is: A játékok részletezése. Az elbeszélés a Megvilágosodott utolsó testet öltésének mennybéli elhatározásával kezdődik, majd elmondja, hogyan hatolt anyja testébe fehér elefánt alakjában, ezután a prózai szövegbe ékelt versbetétekkel ismerteti gyermekkora csodás tetteit.

 

BUDDHA

A buddhizmust általában a történelmi Buddhaként ismert Gótama Sziddhártától eredeztetik, aki i. e. 563–483 között élt, a harcosok kasztjába tartozó uralkodó család fiaként. A Felébredt csodás körülmények között született Indiában, és egy uralkodó család fiatal hercegeként nevelkedett. Huszonkilenc éves kora körül érte az a felismerés, hogy a betegség, az öregség és a halál, vagyis a szenvedés minden érző lény osztályrésze.
E felismerést követően elhagyta a családját, lemondott a gazdagságról, és a megvilágosodás keresése érdekében remetének állt. Harmincöt évesen, egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra, hogy a szenvedés, azaz a lét alapvetően nem kielégítő volta a tudatlanságból fakad. A szenvedéstől úgy tudunk megszabadulni, ha megszüntetjük az okát, ennek módszere pedig a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Az, aki legyőzte a tudatlanságot, képes megszabadulni a létszomjtól, így eléri a Nirvánát, vagyis azt az állapotot, melyben a szenvedés gyökérokai ellobbannak.
Buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, azaz megvilágosodott, megvalósította a Nirvánát. Szellemi tökéletessége következtében hatalmas erők bontakozhattak ki benne, és erre a tudásra saját erejéből tett szert, nem más tanítómesterek, isteni kinyilatkozás, vagy szent iratok tanulmányozásának a segítségével. Buddha tanítása szerint azonban ez az út a buddhává válásig „mások véleménye, és saját elmélkedésünk révén” világosodik meg.
A szent iratok szerint Gótama Sziddhártát több buddha előzte meg és fogja még követni.

 

MŰFAJOK KAVALKÁDJA

Buddha életrajzának keresztény változata, a Barlámról és Jozafátról szóló történet műfajilag illeszkedik a késő középkor irodalmi alkotásaihoz, így
a nemzetközi vallásos-szórakoztató irodalom körébe illeszthetjük. A középkor elején is voltak már elbeszélő jellegű vallásos irodalmi művek, de a késő
középkorban már nem tartózkodó hangvételű alkotások születtek, hanem a fantáziát megmozgató írások kötötték le a lelkes olvasóközönség figyelmét. A viták és erénykatalógusok ideje lejárt, mert az emberek sokkal fogékonyabbak lettek a cselekményes, olvasmányos prózai alkotások iránt. Ha egy csepp erkölcsi tanulsága volt egy-egy keleti regének, római mondának, lovagi elbeszélésnek, népmesének vagy vallásos hiedelemnek, akkor máris bekerülhetett a kánonba. Kódexekben gyűjtötték össze ezeket az újdonságokat, és a XV. században a kolostori kultúra megújhodásával a világiak számára is hozzáférhetővé váltak. Egyes kolostorok könyvtáraiban még kölcsönözhetőek is voltak a kézzel írt gyűjtemények. Az emberek olvasmány utáni éhsége indította el a későbbi regényes elbeszélés műfajának elterjedését, ugyanis mintát jelentettek olyan íróknak is, mint például a XVI. században alkotó Heltai Gáspár.
Miközben Barlám és Jozafát története átmenetet jelentett a száraz, vallásos elmélkedésekből és bibliamagyarázatokból a költői prózára, eközben egy vallási tárgyú kisepikai műfajnak is remek példányává vált. A latin eredetű legenda kifejezés jelentése olvasandó, és a legtöbb nemzet irodalma ismeri. Általában egy vallási szempontból fontos személy, szent, mártír, pap, vallásalapító életéről, egy szent hely, templom, ereklye, ünnep keletkezéséről szól. Szűkebb értelemben azt a középkori műfajt nevezzük így, amely a keresztény szentek életét mondja el. Eredetileg a szentté avatásra készült élettörténetet nevezték így, amely később a szerzetesek, apácák olvasmányául szolgált. Fő eleme a csodatételek és a szent erényeinek felsorolása, ezáltal a legfontosabb erkölcsi tanítások, példák bemutatása. A bencésrendben terjedt el az a szokás, hogy a szerzetesek étkezési időben olvasták fel a legendákat.
A főtörténetbe viták, parabolák vannak közbeékelve, így szerkezetileg keretes elbeszélésnek nevezzük a művet. Példát olvashatunk a fülemüléről, az egyszarvúról és a verembe esett emberről, és mindegyik történetet Barlám szentenciája zárja.

 

BUDDHA KONTRA JOZAFÁT

Ha szemügyre vesszük a két életrajz közti különbséget, apró eltérésekre bukkanhatunk. Például Buddha egy botjára támaszkodó aggastyánnal
találkozik, majd egy beteggel, végül egy halottal, akit a temetkezési helyre visznek. Jozafát azonban már a második séta alatt, egy idős emberrel való
találkozásnál rádöbben a halál jelenlétére is.
Később Buddha megszökik az udvarból a félistenek segítségével, akik álmot hintenek a palota lakóira, míg Jozafátnak Barlám azt tanácsolja, hogy ne szökjön meg, hanem győzze meg apját és térítse meg az udvart, majd egy alkalmas időpontban keresse csak őt meg. Bizonyára a keresztény miszsziós munkára való példaként szolgál Jozafát, aki nemcsak a maga spirituális útját vállalja fel, hanem felelősséggel tekint családjára és alattvalóira is.
Jozafátnak is át kell esnie a hármas próbatételen, ugyanis atyja igyekszik visszatartani gyermekét a kereszténnyé válás útjáról. Egy ál-Barlámmal, aztán szép szűz leányokkal, végül egy királylány kezével próbálja csábítani Jozafátot, aki mindhárom próbát kiállja. Buddha elmélyült meditációjában ugyancsak három kísértés jelent meg, melyeket ő is visszautasít.
A keleti kultúrkörből származhat a csodatévő kő szimbóluma is, melyet Barlám visz magával a királyi udvarba, annak érdekében, hogy az őröket kicselezve bejusson Jozafáthoz. Arra hivatkozik ékszerkereskedőként, hogy csupán ezt a követ kell a királyfinak bevinnie, de csak neki mutathatja meg személyesen, mert aki nem él szűzi életet s meglátja, azon nyomban összeesik. Így a király őre beengedi a palotába. Ez a kő Barlám elmondása szerint a vakoknak világosságot ad, a süketeknek hallást, a némáknak szólást, a tudatlanoknak pedig bölcsességet. A csodakő motívuma sok nép kultúrájában megjelenik, így az indiai mitológiában is csintámani névvel. A buddhizmus egyik fő mantrája, az „Om mani padme hum” is magában foglalja a mani kifejezést, mely a minden kívánságot teljesítő csodakövet jelenti. Egyszerűbb fordításban „Nézd csak a drágakövet a lótuszban!” , míg a filozófiát kibontó értelmezés szerint a mantra azt jelenti, hogy az osztatlan rendszeresség és bölcsesség útjának gyakorlásával saját tisztátalan testünket, beszédünket és gondolkodásunkat Buddha tiszta testévé, beszédévé és gondolkodásává változtathatjuk át. A padme kifejezés a bölcsességre, a hum kifejezés az osztatlanságra, míg a mani kifejezés a módszerre utal, mellyel elérhetjük a változást.

 

UTÓÉLET

Már a középkorban legalább húsz nyelven olvasható volt Barlám és Jozafát története, így egy misszionárius még a Fülöp-szigetek nyelvére is lefordította.
1470-ben nyomtatásban is megjelent latin nyelven, és csakhamar kedvelt olvasókönyvvé vált. Mivel nagyon sok változatban megjelent a világ minden táján, ezért nem csoda, hogy Shakespeare is felhasználta műveiben. A velencei kalmár című komédiájában Barlámnak egy példabeszédét dolgozza fel. Amikor a szerzetes a király elé járul, Barlám előadásba kezd, melyben megmagyarázza,
miért cselekedett az helyesen, amikor fogadta őt dísztermében. Egy hatalmas király történetét meséli el, aki leborulva üdvözölt rongyos, szegényes ruhába öltözött embereket az országúton. Rokona csodálkozó kérdésére azzal válaszolt, hogy szolgáival négy ládát megtöltetett. Kettőt színarannyal vonatott be, de holt tetemeket rakatott beléjük, a másik kettőbe pedig értékes gyöngyöt tett, de egyszerű rongyokkal takarta le. Így kívánta érzékeltetni a különbséget a külső és a belső értékek között. Ugyan Barlám rongyokba öltözve érkezett az udvarba, de tiszta szívvel és szent szándékkal járult a király elé.
A velencei kalmár című színműben egy Portia nevezetű hölgy teszi próbára kérőit három ládával. Az első aranyból készül, ezzel a felirattal: „Aki engem választ, elnyeri, amit nagyon sokan kívánnak.” A második ládikó ezüstből készül és felirata ezt ígéri: „Aki engem választ, annyit kap, amennyit érdemel.” A harmadik pedig egy dísztelen ólomládikó és ez a felirata: „Aki engem választ, annak adnia kell, és mindent kockára tesz, amije van.” A szép, díszes ládikákban egy döglött állat teteme, illetve egy gnóm képe van, míg a harmadik ládában van Portia arcképe. Bassanio, a velencei nemes emellett dönt, így méltó arra, hogy elnyerje szerelme kezét.
Talán érdemes megfontolnia a ma emberének is Barlám szavait, hiszen Jozafát, vagyis Buddha és a keresztények is megtették ezt. Legyen ez a nemzetközi irodalmi alkotás a leghitelesebb képviselője annak, hogy van a vallásokban közös gyökér és csak rajtunk múlik, hogy kellően tiszta vizsgálódással tekintünk-e tanításukra, és megfogadjuk-e azokat.

„Regény, de vallásos regény; szerelemrol
szól, de az Isten szerelmérol; sok vér ontatik
benne, de mártírok vére.” (Huet Peter
Daniel, a regény elso teoretikusa, in: De
l’Origine des Romans, 1670.)
SZEMELVÉNYEK A LEGENDÁBÓL

A jövendölés

„Ezenközbe, mikoron az királnak magzatja nem vóna, sziletteték űneki egy igön szép firfiú magzat, kit Jozafátnak neveztete. Öszvegyíjtvén kegyig az királ örömében sok nagy népet, hogy az sziletött gyermökért az istenöknek áldoznának, ötven égbenéző bőcseket es hívata hozjá, hogy mint lenne jövendőbe az ű magzatjának dolga, szeretettel megtudakoznák és űneki megjelöntenék. Sokan azért közölök mondák az gyermököt jövendőben nagynak lenni hatalmasságban és kazdagságban. De egy, ki az többinél bőcsebb vala, az királnak ím, ezt felelé:

– Ez gyermök, ki tenéköd szilettetött, ó király, nem leszen az te országodba király, de ez te országodnál hasonhatatlan jobba, mert az körösztyén hitnek, melyet te háborgatsz, ez gyermök jövendőbe tisztölője leszön.
Ezt kegyiglen az bőcs űmagátúl nem mondá, hanem isteni ihlésből.”

 

Példa az egyszarvúról és a verembe esett emberről

Továbbá kezde ez világi hamis gyönyörőségök ellen és hiúságok ellen sokakat szólnia. Im elyetén példákkal bizonyítván:
Azkik az testi gyönörőségöket kévánják és az ű lelköket éhhel hagyják meghalnia, ezök hasonlatosok az egy embörhöz, ki mikoron futna az unikornis vad előtt, hogy űtűle meg ne marattatnék, egy nagy verömbe el-béesék. És hogy az verömnek fenekére ne eshetnék, egy kis bokrot kezeivel megragada és lábait ely omlott likakba el-béveté. Tekéntvén kegyék az bokornak gyökerére, láta két egereket, kiknek egyik fehér vala, a másik fekete, az bokornak gyökerét szönetlen rágnia, úgyhogy immár az bokor rakon közel vala az elszakadáshoz. Az verömnek fenekén kegyék láta egy rettenetös sárkánt, tizes lehelletöt torkából bocsátván és megtátott szájával űtet meg marnia kévánván. Az likakból kegyéglen, kikben lábait vetötte vala, láta négy mérgös kégyókat kitekerödvén. Felvetvén kegyék szömeit az bokornak tetejire, melyet megragadott vala, láta onnétan egy kisded mézet lecsöpögnie. És íme, ez bolond embör elfeledkezvén az sok nyavalákról, kikben vettetvén vala, adá ű magát teltességgel az kisded méznek megkóstolására.
Megmagyarázá ez példát es Barlám az királfi előtt, mondván:
– Az unikornis vad, királ, példázza az halált, mely embört mindönkoron íz avagy követ, és igyeközik űtet megfognia. Az nagy veröm kegyék ez világ, mely mindön gonoszságokkal teljes. Az kisded bokor kegyék embörnek élete, mely az napba és éjbe való óráknak miattok szőnetlen rágattatik, miképpen az fejér és fekete egereknek miattok, és közelget az elszakadáshoz, azaz az halálhoz. Az négy mérgös kégyóknak elomlott likok az négy éltető állatokból szörzött test, kiknek szertelen vótokból az test napról-napra közelget az elfesléshöz. Az rettenetös sárkán pokolnak torka, ki kéván mindönöket megmarnia, és emésztenie. Az kisded bokornak tetejin való mézecske ez világnak hamis gyönyörősége, kinek miatta embör megcsalattatik, hogy az ű veszödelmét ne láthassa.

 

Példa az emberről, kinek három barátja van

Ezt es hozjátevé Barlám mondván:
– Hasonlatosok méges ez világnak szeretői az egy embörhöz, ki három barátokat vall vala, kik közől egyiket jonkább, hogynem magát, az másikat mint magát, az harmadikat magánál kevesebbé és olymint ingyen nem szereti vala. Az királtúl ezért elében idéztetvén, folamék ez embör az első barátjához, űneki segétségét kévánván, és mint űtet szerette légyön, emléközetre hozván. Kinek az mondá:
– Az királnak elében vélöd én nem mehetök, igyen sem tudom, ki vagy. Vallok én mast más barátokat, kikkel szikség énneköm örvendeznöm. De maga ím mégis három seng vásznat adott, kikben testöd halálodnak után befödöztethessék.
Ez barátjánál azért meggyaláztatván folamék az másikhoz, hasonlatosképpen ennek is segétségét kévánván. Kinek ez es mondá:
– Az királnak elébe én veled el nem mehetök, mert sok gondokkal vétettem körnöl. De maga az királnak palotáiglan tégöd elkövetlek és onnan hazatérvén, dolgaimba iresködöm. Kétségben esvén azért ez embör, nagy szomorúsággal folamék az harmadik barátjához, és űneki maga megalázván mondá:
– Nem vallanék bátorságot szólnom tehozzád, mert tégödöt, mint barátomat, nem szerettelek. De nyavalyával környül vétetvén és az több barátimtúl elhagyattatván, kérlek, bocsáss meg énneköm, és mastani nyavalyámba légy énneköm segétségül.
Kinek az nagy vidám arcjával mondá:
– Bizon, vallak tégöd én bizon barátomnak, és az te kisded jótéteményödről el nem feledközvén, az király elébe véled elmegyök. Meg előlveszlek tégödet és az királnál könyörgök érötted, hogy az ellenségöknek kezökben ne adjon tégödet.
Ó vajha ez világnak szeretői eszökbe vennék ez példát! Bizon, ne ragaszkodnának eletén igen ez világhoz!
Ez példát es megmagyarázá Barlám az királ fiának előtte mondván:
– Embörnek első barátja ez világi kazdagság, kiért embör kilönb-kilönb veszedelmekre veti ünnön magát, mert jonkább szereti magánál. De az halálnak órája eljövén, semmit embör belőle ki nem vihet, hanem csak az három seng vásznat, mely szemfedélöl vettetik embörnek testére. Másod barátja embörnek felesége, fiai és szilei, kik embört csak az sírig követnek és onnétan házokhoz térvén, tulajdon dolgokba iresködnek. Harmad barátja embörnek az hit, reménség és szent szeretet, és az alamizsnák és egyéb jószágos mívelködetök. Kik közöl egyik az szeplőtelen szent tisztaság. Ezök embört halálának idején előlveszik, és Istennél embörért könyörögnek, és az ellenségtől, ördögtől megoltalmaznak.

 

Példa egy nagy városban lakó polgárokról

Ím ezt es hozjátevé Barlám, mondván:
Egy néminemő nagy várasban lakozó polgároknak ím elyetén szokások vala, hogy mindön esztendőben új, esmeretlen embört választnak vala magoknak fejedelmöl. Az egy esztendőben valamit akar vala, azt teheti vala. És az várast földével egyetömbe bírja vala. Az fejedelöm azért nagy gyönörőségben lakozván, az esztendő betelvén, nagy hertelenséggel feltámadnak vala az pologárok űreá, és megfogván az várasnak utcáin, lófarkon, meztelen meghordozván, nagy meszsze való puszta szigetben számkivetik vala. Holott sem ruhát, sem eleségöt nem találván, mezítelen és éhhel kell vala meghalnia. De ame végre, mikoron egyet az országba felmagasztaltanak vóna, titkon az pologároknak szokásokat megérté, és az esztendő alatt az szigetbe temérdök kéncsöt kilde. Hová az esztendő betelvén, mikoron számkivettetött vóna, egyebek éhségnek miatta elfogyatkozván, ű nagy gyönyörőségökkel bővölködik vala.
Ezt es megmagyarázá Barlám Jozafát előtt mondván:
– Ez váras, királ, ez világ. Ez várasnak pologári pokolbeli fejedelmek, kik emböröket ez világnak hamis gyönyörőségével elhitögetik. És embörök ingyen nem vélvén, az halál eljő, és ez fejedelmek emböröket az setétségnek helére sillyesztnek el-alá. Az szigetbe kildött kazdagság kegyék nem egyéb, hanem az szent alamizsna, kivel embörök örökké élnek oztán jövendőbe.

(Válogatásunk a Kazinczy-kódexbol való, 83–103. Nyelvemléktár 6, 216–233, részlet, in: szerk. Tarnai- Madas 1991.)

52/2009.
Kungl Janka