Esti kérdés

A hosszú út egyhangú magányában lassan utaztunk. Idővel ránk esteledve és kifelé már semmit sem látva el is képzeltem, hogy bezárva ebbe a bár modernül berendezett fém dobozba, akár mint rabok, bárhova is mehetnénk. Valójában semmi közös nem volt bennünk illetve semmi nem kötött össze bennünket, csupán az, hogy egyfelé tartottunk életünk egy rövid szakaszán.

Mivel emberi mivoltunk egyazon sajátsága, hogy aktivitás nélkül nem élhetünk, így mindenki csendben elfoglalta magát valamivel; ki egyéb világokba mélyedve olvasott, valaki álomvilágba merülve szintén máshol járt, egy illető felejteni való filmet nézett a számítógépén, egy idős néni agytornául keresztrejtvényt fejtett, két fiatal pedig unaloműzőül mások életéről folytatott nem éppen érdekfeszítő véleménycserét.
Lassan én is olvasnivalóm végére értem és gondolataimba merülve szintén már magam is majdnem messze jártam valós életünk jelenétől, amikor is egy leszálláshoz készülődő körülbelül négy éves kislány csilingelő hangja és élesen őszinte kérdése éjjel 11-kor hidegzuhanyként felébresztett.

– Anyu, mitől élnek az emberek?

Valójában nem hosszú, most mégis végtelennek tűnő, másfél perces csend következett. Az édesanya szemlátomást meghökkent ettől a kérdéstől és érezte a felelősséget, hogy erre most nem válaszolhatja azt, amit az arcáról leolvasva elsőként gondolt, hogy hagyja őt békén ilyen ostoba kérdésekkel.

– Hát, hüm, tudod kislányom, ezekre a kérdésekre nincs válasz.

Majd ismét nehézkes hallgatás és a válaszból sejtve elmélyült csend következett. Felébredt az életadó anyai szív, sőt lehet, hogy életében először ő is elgondolkozott és a hangsúlyból ítélve valamennyi ismeretét összeszedve megszületett a hivatalos válasz:

– Mert a Jóisten így akarta.

Ekkor szelíd fékezéssel közeledett a vonat a megállóhoz, mikor is anya és lánya fáradt komótossággal elhaladt mellettem. Így még búcsúzóul hallhattam, ahogy a kislány döbbenten maga elé motyogja, hogy:

– Az emberek azt sem tudják, mitől élnek…!

Az igazi hidegzuhany elsősorban saját magamnak szólt, hogy ilyen váratlanul feltett kérdésre vajon én tudtam –e volna a lányom és a kb. 20 fős hallgatóság számára az éjszaka közepén megnyugtató és boldogító választ adni vagy sem.

Igen, ez a kérdés közössé tett bennünket. E pici bátor lány ekkor nagyot nőtt a szememben és el is gondolkodtatott, hogy igen, ez az! Ez a mohón őszinte tiszta gyermeki kíváncsiság szívünk legnagyobb kincse. Itt talán ő volt igazán felnőtt és mi játszadoztunk az élet színpadán különféle öntudatlan, ostoba játékokkal, ami azt gondoljuk a gyermeki lét nélkülözhetetlen szükséglete. Valóban, belefeledkezett, rohanó életünk legkevésbé firtatott területe az, hogy honnan jövünk és hová tartunk közben. Úgy hiszem erre a kérdésre a feleletet talán nem is kintről kapjuk meg, hisz annyi bölcsességet mondanak a világban és annyi mindent lehet olvasni, de a válasz csak igazán őszinte kutatásunk után érkezik kegyesen valahonnan a szívünkbe.

Emlékszem még kislány voltam, amikor is egy meghitt családi kirándulás közepette hasonlóan tört rám az élet értelmének kérdése és aggodalma. Kristálytiszta még ma is az a pillanat, amikor az erdő közepén, egy farönkön ülve szívemben megszületett a válasz: „Szeretnék úgy élni, ha a Jóisten rám néz, örömét lelje benne.” Ennél többet elképzelni sem tudtam.

Persze ez csak célt jelent, de ragyogót; és hiszek benne, hogy ha őszintén keressük a választ, akkor az megjön; és ha a felelet egyszerű, biztosak lehetünk benne, hogy a Jóistentől jön.

Így visszagondolva az édesanya nehezen megszületett csöndes szavaira, azok egyszerűek és tökéletesek voltak, s ha a kislány szívébe ezután elégedettség költözött, akkor igazak is.

Bozsó Ágnes