A növények zenei ízlése

Darwin sok érdekes kísérletet folytatott növényekkel is, de a legfurcsább talán az volt, mikor mimózája elé ülve fagottján zenélt, s közben azt figyelte, megmozdulnak-e nebáncsvirágjának levélkéi. A kísérlet nem sikerült, de többek kíváncsiságát felkeltette. Wilhelm Pfeffer, elismert német növénytankutató is megpróbálta reagálásra bírni a növényeket, de ő sem járt sikerrel.


Zenélj a növénynek!

Julian Huxley professzor, Aldous Huxley testvére 1950-ben Indiában vendégeskedett. Madrasban, a tamil nyelvű Dél-indiai nagyvárosban az Annamalai Egyetem növénytani tanszékén tett látogatást, ahol házigazdája, dr. T. C. Singh éppen egy ázsiai eredetű vízinövény, a Hydrica verticillata in vivo protoplazma-áramlását kísérte figyelemmel mikroszkópján. Huxley jól ismerte Darwin és Pfeffer kísérleteit, s hirtelen az az ötlete támadt, hátha egy mikroszkóp már képes volna kimutatni a növények reakcióit: változik-e hang hatására a protoplazma áramlása a vizsgált vízinövényekben?

A plazmaáramlás napkelte után felgyorsul. Singh doktor egy elektromos hanggenerátort helyezett el kísérleti növényei közelében. Az egyenletes hangot reggeli hat óra előtt, harminc percen keresztül folyamatosan adták, aminek eredménye az lett, hogy a plazmaáramlás sebessége már kora hajnalban megfelelt a késő délelőtti sebességnek.

A következő kísérletben Singh doktor élő hegedűzenét nyújtott növényének, ami szintén fokozta a plazmaáramlást. Innen már csak egy természetes lépés volt az, hogy a rágák hatását is kipróbálják, ugyanis az indiai zene tonális rendszerének tradicionális eleme, a rága közismerten mély érzelmi hatást gyakorol a hallgatóságra.

Századokkal korábban, a híres mogul uralkodó, Akbar egyik kamarása szokatlan csodatételekre volt képes. Ha akarta, dalaival tudott esőt csinálni, tüzet gyújtani, s rágái nyomán a növények is virágba borultak. Hasonló jelenségekről a tamil irodalom is beszámol, mikor a méhecskék zümmögésére válaszképpen erőteljesebben fakadó cukornádrügyekről, vagy a Cassia fistula arany virágaiból a lágy melódiák nyomán szivárgó édes nektárról beszélnek.

E történeteket a laboratóriumban is jól ismerték, és Singh doktor asszisztense az ősi rágákat is eljátszotta, ezúttal mimózáknak. Két hét múlva meglepetéssel tapasztalták, hogy a növények erőteljesebbek, magasabbak voltak, mint a kontroll csoport egyedei.

Vínakedvelő növények

A következő kísérletben Singh doktor az indiai lant (vina) egy virtuózát kérte föl egy rága eljátszására. Napi huszonöt percig játszott egy balzsamfának a művész, s a kísérleti periódus végén azt állapították meg, hogy a szerenádot élvező növény 72%-kal több levelet hozott, s 20%-kal magasabbra nőtt, mint a süket körülmények között fejlődő párja. Ezután a megfigyeléseket kiterjesztették haszonnövényekre s virágokra is, a petúniától kezdve a hagymáig, a fehér liliomtól a retekig, a batátától a tapiokáig. E kísérleti növényeket hat különféle rága előadásával szórakoztatták. Napi harminc percen keresztül szólt a fuvola, a hegedű, a vina és a harmónium, s végül megállapíthatták, hogy a kellemes hangrezgés pozitív hatással volt a növények növekedésére, virág- s terméshozamára, valamint maghozamára is. Talán az indaiak voltak az elsők – a történelmi s a modern korban egyaránt –, akik zenével serkentették növényeiket, ám nem az egyetlenek.

Wisconsin államban Arthur Locker az ötvenes évek végén kezdett zenét sugározni üvegházaiban. Tapasztalatai igen pozitívak voltak: “növényeim egyenesebben nőttek, gyorsabban csíráztak, és igen dúsan virágoztak. A virágok színe szembetűnően élénk volt, a virágzás ideje is jóval hosszabb volt a szokásosnál – írta. Ekkortájt egy kanadai gazda is próbálkozott: Bach hegedűszonátáit sugározta egy darab földön, s a búzatermés 66%-kal lett magasabb az átlagnál, a szemek nagyobbak, súlyosabbak voltak, mint korábban. Ráadásul ez a darab föld soványabb volt, mint a többi, s így a gazda arra a következtetésre jutott, hogy Bach zenei géniusza is van olyan hatással, mint a tápanyagutánpótlás.

1960-ban Illinois államban is tudomást szereztek Singh kísérleteiről, s bár szkeptikusan, de mégis kísérletbe fogtak. Két üvegházban, ugyanolyan körülmények között neveltek kukoricát és szójababot. Az egyik üvegházban elhelyeztek egy magnót is, amelyről Gershwin Kék rapszódiáját napi huszonnégy órán át játszották. Ezek a növények sokkal erőteljesebbek lettek, mint a másik üvegházban lévők, száraik vastagabbak, erősebbek, levélzetük zöldebb, mint a többié. A következő évben már azt állapíthatták meg, hogy a zenével “kezelt” kukorica nagyobb termést hozott, mint a kontroll-csoport.

A hatvanas évek közepén egyre többen kapcsolódtak be az ilyesfajta kutatásokba. A kanadai mezőgazdasági minisztérium finanszírozta azt a programot, ami a hanghullámoknak a kártevőkre gyakorolt riasztó hatását vizsgálta. Orosz kutatók is dokumentálták az ultrahangos kezelésnek az árpa, a napraforgó, a szibériai fenyő s egy sor más növény csírázóképességére gyakorolt kedvező hatását. Bizonyos rezgéstartomány pedig megdöbbentő hatással volt a növények növekedésére. A búza esetében akár kétszeres terméseredményt is reméltek, s a hangszórót vélték a jövő legfontosabb mezőgazdasági szerszámának.

Különleges kísérletsorozat indult 1968-ban, mikor Dorothy Retallack orgona- és énekművésznő elhatározta, érett fejjel is követi gyermekeit, akik mind a nyolcan egyetemre mentek. Hajdanán a mezzoszoprán hangfekvésű énekesnő sikeres koncerteket adott Denverben, így szinte természetes volt, hogy zenei diplomát szeretett volna szerezni. Tanulmányai során az egyetemen kértek tőle egyszer egy biológiai kísérletet is. Ekkor jutott eszébe a zenével szórakoztatott kukoricák esete. Retallack asszony összebeszélt egy csoporttársával, akinek családja egy üres szobát biztosított számukra. Itt állították fel kísérleti növényeiket, a két hasonló csoportba osztott filodendronokat, kukoricákat, retkeket, gerániumokat és fokföldi ibolyákat. Az amatőr kísérletezők napfényneont akasztottak a növények fölé, a hangszóróból pedig egy monoton hangzást, másodpercenként egy-egy B és D hangot adagoltak a növényeknek öt percen keresztül, öt perces szünetekkel. Napi tizenkét órán át folytatták a hangadagolást, s a fokföldi ibolyák előbb kornyadozni kezdtek, majd virágba borultak. A hangzással kezelt növények tíz napig látszólag jól érezték magukat, de a második hét végén a gerániumok levelei sárgulni kezdtek, a harmadik héten pedig a növények kezdtek elhajlani a hangforrás elől, mintha erős szél fújná őket. Végül az összes növény rendre elpusztult, kivéve a fokföldi ibolyákat, amelyek megmagyarázhatatlan módon semmiféle látható károsodást nem szenvedtek. A kontrollcsoport sértetlenül, normálisan fejlődött.

Retallack asszony lelkesen újságolta eredményeit professzorának, aki bár húzódozott, mégis áldását adta egy alaposabb kísérletre. Az ötlet új volt és eredeti, bár sokan nevetségesnek tekintették a programot. Az új kísérlethez három laboratóriumi környezetszimulációs kamrát bocsátottak rendelkezésükre, melyek egyenként 26x8x6 méteres méretükkel jelentős teret biztosítottak az alaposabb megfigyeléseknek. Itt már pontosan lehetett szabályozni a paramétereket, a levegő páratartalmát, a fényt s a hőmérsékletet.

A három kamra közül az egyik a hangkezelés nélküli kontrollcsoporté volt. A megfigyelt növények ugyanazok voltak, mint előzőleg, a fokföldi ibolya kivételével. A növények túlélése szempontjából leghathatósabb zenei hangot igyekeztek megtalálni, ezért az egyik kamrában nyolc órán át egy F hangot sugároztak folyamatosan, a másikban pedig három órán át, megszakításokkal. Az előbbi kamrában a növények két héten belül kipusztultak, a másikban viszont sokkal erőteljesebbek és egészségesebbek voltak, mint a néma kontrollkamrában lévők.

Retallack asszony és professzora megdöbbent az eredményeken. Halvány sejtelmük sem volt, mi okozhatta a növények kiábrándító pusztulását: kifáradtak volna, az unalom ölte meg őket, vagy egyszerűen csak végleg kizökkentek a kerékvágásból? A tanszéken megoszlottak a vélemények. Többen teljességgel fölöslegesnek ítélték az efféle kísérletezgetést, mások viszont ellenkezőleg, föllelkesülve új vizsgálódásba fogtak.

Dinnyét kezdtek nevelni két izolációs kamrában. Az egyikbe a helyi rádió rock-csatornájának zenéjét vezették be, a másikba pedig a klasszikus adó muzsikáját. A kétféle zene a dinnyéket sem hagyta közömbösen. A Haydn, Beethoven, Schubert, Brahms és más klasszikus szerzők zenéjén nevelkedő növények a hangszórók felé hajoltak el, egyikük-másikuk valósággal ráfonódott a készülékre. A másik kamrában viszont elhúzódtak a hangszóróktól, akár a síkos üvegfalra is hajlandók lettek volna felkapaszkodni, csakhogy távolabb kerüljenek a kellemetlen hangforrástól.

A rockzene

Ezzel nem álltak meg a kísérletek. Retallack asszony kukoricát, tököt, petúniát, rézvirágot és körömvirágot bombázott rockzenével. Egyes növények szokatlanul megnyúltak és egészen apró leveleket hoztak, mások viszont teljességgel visszamaradtak a fejlődésben. Két hét alatt az összes körömvirág kipusztult, míg a klasszikus zenét élvezők pompásan díszlettek. Érdekes eredményt mutatott a vízfogyasztás vizsgálata is, ugyanis a rock-növények sokkal több vizet használtak el, mint a klasszikus zenén élő társaik, viszont kevésbé voltak képesek hasznosítani a vizet, gyökérzetük ugyanis satnyább volt, mint a másik csoporté. Az utóbbiak esetében a gyökérzet erősebb, dúsabb és négyszer olyan hosszú volt. Ez azonban nem nyugtatta meg a kritikusokat, akik azt feltételezték, hogy talán a rádióadók “fehér hang”-ja, az alapfrekvencia vagy a bemondó hangja is közrejátszott a negatív eredményekben. Ennek kiszűrésére Retallack asszony magnófelvételeket készített a legkeményebb rock-felvételekből, s mikor a növények ismét elfordultak a hangforrástól, cserepeiket száznyolcvan fokkal visszaforgatta – így a növények a hangszórók irányába hajlottak, ám hamarosan ismét elhúzódtak a másik irányba. Ez már bizonyíték volt a kételkedők számára is: a növények így reagálnak a rockzenére.

Retallack asszony komolyan aggódni kezdett a kemény rockzenét kedvelő fiatalokért. Ha a növényei így megsínylették ezt a zenét, milyen hatással lehet ez a rajongókra? Mi több, egy kaliforniai vizsgálat szerint negyvenhárom megvizsgált rockzenész közül negyvenegy halláskárosult volt, az erősítők bömbölése miatt.

Mi lehet ilyen ijesztő ebben a zenében? Talán a ritmusszekció? Retallack asszony egy közismert számot két feldolgozásban használt fel. Az egyik felvételen acéldobokon szólt ugyanaz a melódia, mint amit a másikon vonószenekar játszott. A doboktól ugyancsak elhajoltak a növények, míg a vonósok hangját meglehetősen élvezték, s nem húzódoztak tőle.

Retallack asszony kíváncsi volt, hogyan reagálnak növényei a keleti és a nyugati kifinomult, intellektuális muzsikára. A nyugati zeneirodalomból Bach korálelőjátékait választotta, a keleti muzsikából pedig Ravi Shankar bengáli szitárművész klasszikus rágáit. A növények tetszésnyilvánítása páratlan volt: hajlottak Bach muzsikájára, a függőlegestől harmincöt fokkal tértek el. Ravi Shankar viszont frenetikus sikert aratott, valóságos mágnesként vonzotta a növényeket, hatvan fokban dőltek meg, s egyik növény valósággal körülölelte a hangszórót.

De hogy ne vádolhassák a keleti s nyugati klasszikus zene iránti elfogultsággal, country- és népzenét is játszott a növényeknek, amire nem különösebben reagáltak. A dzsessz viszont meglepő eredményeket hozott, a növények ebben az esetben is a hangszóró felé csápoltak, növekedésük is erőteljes volt.

A vízpárolgás igen változó eredményeket mutatott. Adott idő alatt a néma kamrában 14-17 mm-nyi volt a párolgás, a klasszikus Bach és Shankar-szekcióban 20-25 mm, a rockzene hatására viszont 55 mm-nyi vízpára illant el.

Az újságok felkapták a témát, ami nemcsak a közvélemény, hanem a tudományos körök érdeklődését is felkeltette. Retallack asszony első publikációja a “Fejlődő növények reagálása hangzó környezetük megváltozására” címet viselte. Az egyik tévétársaság pedig gyorsított felvételekkel akarta illusztrálni a rockzene kontra Sankar kísérletet. Növényei most sem hagyták cserben, mintha csak tudták volna, hogy a műsort az egész országban közvetítik. Ekkor már több kutatóintézet szeretett volna bekapcsolódni Retallackék munkájába. Egyetemi tanszékek, az Ûr- és Légügyi Kutatóintézet, egy biomérnöki intézet s mások is jelentkeztek a közös munkára. Az egyik program azt vizsgálta, miként reagálnak a növények a véletlenszerű hangokra. A hangszennyezettség hatását ugyanis az ember és az állatok esetében vizsgálták már, de nem is gondoltak a növények érzéseire. Így izolált körülmények között tizenkét steril dohánynövényt telepítettek, majd egy véletlen elven működő hanggenerátorból 31,5 és 20 000 hertzes intervallumba tartozó hangokkal bombázták őket. Az eredmény elszomorító volt, a dohány növekedési rátája negyven százalékkal csökkent.

Azonban a kísérletező kedv nem csökkent, sőt! A New York állambéli Long Island városában – ahol a nevezetes atomkatasztrófa is történt – dr. George Milstein, a helyi botanikus kert nyugalmazott kertművelési tanára vitte tovább a stafétát. A növényvilág iránti szerelme egy ajándékkal kezdődött: barátaitól néhány egzotikus növényt kapott, melyek nevét még a kertészek sem nagyon ismerték. Ekkor Milstein doktor belevetette magát a botanikai művek tanulmányozásába, s hamarosan pompás broméliákat kezdett nevelni. Ő is kíváncsi volt, miféle hatást gyakorolhat a hangrezgés a növényekre, ezért különféle konyhakerti növényeket és két banánfát vett vizsgálat alá. Egy hangmérnökkel karöltve biztosították a hangrezgéseket, közvetlenül a légtérben, illetve a növények talaján, szárán keresztül. Tapasztalataik szerint a 3 000 hertzes hang szinte kivétel nélkül mindegyik növénynél jelentősen siettette a növekedést, egyeseknél pedig fél évvel is előbbre hozta a virágzást.

Retallack asszony egy könyvben is igyekezett összefoglalni tapasztalatait. Mottójául azt a hajdani sikerszámát választotta, amit a denveri operában énekelt: …a dombok a zene hangjára éledeznek, oly dalokkal, amiket ezredévek óta zengenek. De a kísérleti eredményeket filozófiai utalásokkal is szerette volna alátámasztani. A könyvtárban bukkant rá Enoch: Titkok könyve c. gyűjteményére, ami szerint az univerzum minden eleme, a növények, a mezők, de még az ég csillagai is individuális, lelkes lények; Hermész Triszmegisztosz, egyiptomi misztikus pedig egyenesen azt állította, hogy a növényeknek éppúgy van lelkük, elméjük, mint az állatoknak, az embernek vagy a fejlettebb lényeknek. Őt tekintik az egyiptomi művészet, tudomány, mágia, alkímia és vallás atyjának, nevéből származik a hermetikus (zárt, titkos) kifejezés is.

Hans Kayser német kutató egészen meglepő összefüggéseket tárt fel Harmonia Plantarum című művében. Ugyanis a hangok egy oktávon belüli sajátságos elrendezése, fölvázolása nyomán egy növényi levél alakja rajzolódik ki. A hangközök és a természet összefüggéseit jelzi az is, hogy Bartók zenéjében is felismerhető például a toboz pikkelyeinek spirálisa, ami hang és természet, ember alkotta mű és az anyatermészet jelenségeinek egyetemes testvériségét tükrözi. E kapcsolat transzcendens kozmológiája az óind Védákban is föllelhető, ott ugyanis a kozmoszt egy lótuszvirághoz hasonlítják, melyben a bolygókat egy éteri hangzás vibrációja irányítja. Ez az éterikus muzsika, a szférák zenéje sokakat megihletett, köztük Franz Holst osztrák zeneszerzőt is, aki elmélyülten tanulmányozta a Védákat. Egyik szimfonikus költeménye a Rig-véda himnuszai címet viseli, a Planéták szvitjében pedig a szférák zenéjét igyekezett hallhatóvá tenni.

Ilyen értelemben a zene már nem pusztán szórakozás, hanem az élet lényeges kifejező eszköze, olyan pozitív eszköz is lehet, ami segít megtalálni a harmóniát, az egyén s a világ békességét, az univerzum nyugalmát. Bízzuk magunkat a növények zenei ízlésére!

Michael Dolan

Michael Dolan a San Jose Egyetemen bengáli nyelvet tanult, valamint összehasonlító vallástudománnyal foglalkozott. A Harmonist című alternatív életmód magazin munkatársa.