A fa példázat

Az indiai szentírások mindkét nagy vonulata, a kinyilatkoztatás (sruti) és a szent hagyomány (szmrti) dúskál a parabolákban, hasonlatokban, szimbolikus kifejezésekben és metaforákban. Ez a költői érzék jelzi azt a finomságot, ahogy a létezés és a létezők legkényesebb, legmagasztosabb vonulataihoz közelítenek, s egybecseng a titkos tanításoknak azzal a kijelentésével, hogy az Abszolútum olyan magasztos, hogy onnan a szó s a gondolat visszafordul, mert nem képes elérni azt. Amit tehát a szó nem tud kimondani, azt egy költemény képes legalább impressziójában megragadni, s ahol a gondolat sem hatásos már, ott jöhet a kép, a szimbólum.

A mindenségben valójában alig néhány tényező szorul magyarázatra. Ilyen például az ember, a természet, s az Isten fogalma. Mivel ezek a végső kategóriák, igaz, hogy alig néhány fogalomról van szó, ezek definiálása, megragadása mégis embert próbáló feladat. Ha sikerül például az ember tényét megragadni, netán megmagyarázni, értelmezni, azzal nagy lépést tehetünk az önidentitás meghatározása és a hiteles életcél megértése felé. Úgy mondják, lelki mivoltunk megértése együtt jár a Mindenható fokozatos megértésével, az ember saját lelke által közelítheti meg a Legfelsőbb Lelket. Ezért próbálkozott ezzel a feladattal szinte örök időktől fogva az indiai gondolkodás.
Ahhoz, hogy maradandó példázatokat lehessen alkalmazni, a lehető legegyetemesebb viszonyítási, metaforikus rendszert kell megtalálni. Ha csupán társadalmi vagy aktuálpolitikai példázatokat vennénk, azok más kulturális közegben, más korban talán nem olyan könnyen érthetők, akár el is vesztik relevanciájukat. A hétköznapi életből vett példák akkor találóak, ha minden emberre, de legalábbis a többségre vonatkoztathatók. Ezért nem a modern foglalkozási példák a legjobbak – hiszen környezetgazdasági mérnök még néhány évtizede sem létezett – hanem az archetipikus foglalkozások, például a földműves, pásztor, lovag, király s ezekhez hasonló ősi minták. Igaz, egyre kevesebb lovaggal találkozunk, az évszázados mitikus lenyomatok azonban egyelőre még őrzik szemléltető erejüket. Egy további általános emberi példázat lehet a biológiai működések – étkezés, alvás, pihenés, munkavégzés – területe, vagy az ember érzelmi élete – öröm, bánat, szerelem, szenvedés, halál s így tovább. Ezekben az esetekben azonban jobbára önmagával, saját jelenségeivel magyarázzuk az embert, illetve az emberlét bizonyos vonatkozásait. Igen találó példázatok azonban a természeti példák, mint a Napsütés, a csillagok világa, az eső, a környezeti tényezők, a növény- és állatvilág elemei.
Az igazi példázat eltérő tények között von párhuzamot. Egy ilyen példázat az, amikor az embert az élővilág egy másik szereplőjéhez, a fához hasonlítják. A fa általánosságban a béketűrés, áldozatkészség, önzetlenség eklatáns példája. Nem tiltakozik, ha bántalmazzák, vagy megfosztják gyümölcseitől, békésen tűri a sanyarú körülményeket is, kitartóan növekszik és szinte minden elemében mások hasznára van – életében és holtában is.
Gondoljunk magunk elé egy terebélyes fát, amely mélyre ereszti a gyökereit, vastag ágai közt üregek, odúk bújnak meg, lombkoronáján a levelek susognak, vastag kéreg fedi, virágokat is hoz, és zamatos gyümölcsei vannak, ráadásul a levelek közt madárkák bújnak meg. Nos, máris előttünk áll a példázat.
A fa egésze a szervezet, az ember testi mivolta. Ez a fa két gyümölcsöt terem az élvezet és a szenvedés formájában. Három gyökeret mélyeszt az anyagi természetbe, ezek a minőségek: a tömeg (tamasz), amely a tompaság, tudatlanság, tétlenség, de a szilárdság és stabilitás jellegét is hordozza; az energia (radzsasz), amely a lendületért, a fejlődésért, de bizony a ragaszkodásért, a szenvedélyért és a szenvedésért is felelős; végül a fény (szattva), amely a jóság, tisztaság, igazság, erkölcs záloga. Ez a három tulajdonság vagy minőség az anyagi világon mindent áthat, gondolkodásunkat éppúgy, mint például a táplálkozásunkat. Az emberi test működése sem mentes természeti gyökereinek hatásaitól, a jóság bölcsessége, a szenvedély energiája és a tompaság inerciája egyaránt érvényesül, egyfajta dinamikus erőteret alkotva.
A kétféle gyümölcs közül az egyik, a boldogság négyféle zamatú – ezek az emberi élet konkrét céljai, motívumai, nevezetesen az erény (dharma), a hasznosság (artha), a szaporodás (káma) és az üdvösség (móksa).
Öt érzékszerv szolgál információkkal a külvilágról: a szaglás, az ízlelés, a látás, a tapintás és a hallás. Ezek segítenek megtapasztalni a környező világot, valamint a test-fa hat állapotát: az éhséget, a szomjúságot, a bánatot és illúziót, az öregkort és végül a halált.
Jóllehet a fát csak a kéreg fedi, a test-fát hét réteg borítja: a bőr, az izomszövet, a vér, a zsírszövet, a csontozat, a velő és a szaporítósejtek. Terebélyes fánknak nyolc ága ismeretes, ezek az anyagvilágot alkotó durvább és finomabb összetevők, nevesül a föld, víz, tűz, levegő és éter, valamint az elme, az értelem és a hamis öntudat.
Kilenc odú van a fán, ezek a testüregek, illetve -nyílások: a két szem, a két fül, a két orrlik, a száj, a végbél és a nemi szerv. Az épített környezetből vett másik példával élve ezért hasonlítják az emberi szervezetet kilenckapus városhoz, s ezek a kapuk különösen a test elhagyásakor játszanak fontos szerepet, mert a fölső kapuk emelkedésre vezetnek, az alsó kapuk viszont süllyedésre.
Fánk tíz levele a tíz lélegzet (prána), ami egyfelől a testet átható életerő, a légzés öt működése, valamint az öt érzékszerv együttese. Az öt lélegzet az egyetemes ki-be lélegzés (prána), a belső, zsigeri szél (apána), a perisztaltikus levegő, emelkedő légzés (udána), a szétáradó légzés (vjána) és a középlégzés (szamána), míg az öt érzékszerv a fül, a bőr, a szem, a nyelv és az orr.
A Bhagavad-gítában is szerepel a fa, mint hasonlat, itt az anyagi világ gyönyörűszép, de szövevényes, kifürkészhetetlen szimbóluma:

(1) Szólt a Magasztos Úr: Van egy banjanfa, amelynek gyökerei felfelé, ágai pedig lefelé nőnek, s melynek védikus himnuszok a levelei. Aki ismeri ezt a fát, az ismeri a Védákat. (2) E faágak le és fel egyaránt nőnek, s az anyagi természet három kötőereje táplálja őket. Rügyei az érzékek tárgyai. Vannak olyan gyökerei is, melyek lefelé nőnek, s ezek az emberi társadalom gyümölcsöző cselekedeteihez kötődnek. (3-4) Ebben a világban lehetetlen meglátni e fa igazi formáját. Senki sem tudja, hol kezdődik és hol végződik, vagy hol van az alapja. De nagy elszántsággal, az elkülönülés fegyverével le kell dönteni. Azután fel kell kutatni azt a helyet, ahova egyszer eljutván soha többé nem kell visszatérni, és ott meg kell hódolni az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt, aki mindennek a kezdete, s akiben időtlen idők óta jelen van minden. (Bg.15.1-4.)

A legfontosabb azonban az, hogy az emberi test-fa egy bizonyos ágán két madár üldögél – vagyis a növényvilágból vett hasonlatot az állatvilágból való hasonlat teszi igazán elevenné. Ez a két madárka egy bizonyos helyet választott a fán, az egyik ágat. Ez valójában a legfőbb ága a fának, a szív. Ezen az ágon lakik a két madár, egyik a lélek, a másik a Felsőlélek. Ezt a példázatot az upanisadok alkalmazzák:

Két madár, kebelbéli jóbarát, egyazon fának élvezi oltalmát.
Egyik édes termést csipeget, a másik nem eszik, csak figyelget.

Az ilyen fán a megtévedt élőlény gyámoltalanul egyre bánkódik,
Ám társát, Urát, ha felismeri, s meglátja fenségét, már csak örvendezik.
(Mundaka-upanisad 3.1.1-2., Svétásvatara-upanisad 4.6-7.)

Ez az idézet szervesen épül a test / fa hasonlatra, de nem elégszik meg az emberi szervezetnek az anyagi természetből vett példázatával, hanem az elevenséget, mi több, az örök élet lehetőségét is felvillantja. Az anyagi lét a fa termésének csipegetéséből áll, olykor édes, máskor keserű ízeket tapasztalunk. A másik madár az isteni felülvigyázó (Felsőlélek, Belsőúr), akire nincs hatással az anyagi mindenség, ám tanúja a lélek-madár minden tettének, sőt, úgy egyengeti útját, hogy a sorsa szerint szükséges összes tapasztalással találkozhassék. A lélekmadár számára az üdvösség abban rejlik, ha figyelmét és engedelmességét az isteni madár felé fordítja és lelki gyakorlatokba kezd.
Ilyen lelki gyakorlatsort fogalmaz meg a jóga. A jógát sokan vallásmentes szellemi útnak tekintik csupán, pedig a kiegyensúlyozott és mértékletes jóga összefér az érzelemgazdag vallásos érzülettel. A jóga szerves jellegét tükrözi az alábbi természeti hasonlat, amiben a nyolcfokú misztikus jóga lépcsőit szintén egy fa részeihez hasonlítják.
Gyökérzete a tiltások (jama) szabályrendszere: ne légy erőszakos, ne hazudj, ne lopj, ne légy kicsapongó, ne sóvárogj más birtokára! Törzse a pozitív előírások (nijama) ötöse: légy tiszta, elégedett, vezekelj, folytass szent tanulmányokat, törekedj Isten felé! Ez a két szabályrend adja azokat az erkölcsi alapokat, amelyek birtokában eredményesen gyakorolható a jóga.
A jóga-fa ágai az ülőtartások (ászana), amik a kiterjedést, a szellemi terebélyesedést segítik, levelei pedig a légzőgyakorlatok (pránájama), a levegő-anyagcserét szabályozó fegyelmezett légzés. Ez nemcsak a szükséges életerőt és egészséget biztosítja, hanem az elme nyugalmának, fegyelmezésének hathatós eszköze is.
A jóga-fa kérge az érzékek visszavonása tárgyaikról (pratjáhára), ami az energiaveszteségtől véd, s egyben a jóga magasabb gyakorlatai közül az első. A fa edényrendszere a koncentrálás (dháraná), ami a lelki fejlődés éltető eleme, mert a visszatartásból fakadó többlet-energiát eljuttatja minden szervrendszerhez. Végül a jóga-fa virága a meditáció (dhjána), ami az önmegvalósítás metódusa, gyümölcse pedig a transz (szamádhi), az igazság megnyilatkozása.
A jógával kifejleszthető három hatalom a barátság, az együttérzés, valamint az öröm, derű, amik a jóga-fa igen becses gyümölcsei.
Végül hadd hozzunk még egy fa-idézetet a Brhadáranjaka-upanisadból. Itt az igen éleseszű, s hasonlóképpen éles nyelvű Jágjavalkja és a bráhmana papok beszélgetésébe csöppenünk. A papok hivatalos tudásuk szerint faggatják a bölcset Isten mibenlétéről, az viszont a lelki fölismerések birtokában válaszol nekik. Amikor pedig a papok szava elakad, s nem bátorkodnak tovább kérdezni, Jágjavalkja az alábbi parabolával világít rá a fa és az ember életképességének párhuzamaira, illetve az ember lelki mivoltának titkaira.

i) Akár egy terebélyes fa – ez az ember valójába’.
Fürtös haja lombkorona, bőre pedig külső kéreg.

ii) Vér serken az emberbőrből, nedv szivárog fa kérgéből.
Ha megsebzik, vérzik emez, a másik meg nedvet ereszt.

iii) Húsa finom belső kéreg, idegszála rostos lényeg.
Csontja mint a fa anyaga, veleje meg a fa bele.

iv) Ha kidöntik a fát buzgón, gyökeréről sarjad újból.
De az ember hogyan élne, hogyha véle halál végez?

v) Ne mondd: sarjad férfimagból; magja-veszett már az elholt.
Magja bizony fának is van, földbe hull és újra kihajt.

vi) Irtsd ki a fát gyökerestül, utód nélkül megsemmisül.
Mily gyökérből sarjad újfent a halandó, hogyha elment?

vii) Születik, bár nem-született, nincs már, aki újra nemzze.
Tudás, öröm – ez a Brahman, ő a végső célja annak,
Aki ad és aki tudja. (Brhadáranjaka-upanisad 3.9.28. szöveg)

A fa tehát egyszerre példája az anyagi világ szövevényes dzsungelének, a jógának és a megvilágosodás útjának, sőt az emberi szervezetnek is. Ám érdemes visszatérni a fa viselkedésének, türelmének erkölcsi tartalmára, amit Csaitanja Maháprabhu remekbe szabott költeményében így fogalmaz meg:

3. Fűszálnál is szerényebben, akár a fa, türelmesen
Alázattal, tisztelettel dicsérd Urad mindeneddel!

A lelki tökéletességre törekvő embernek béketűrőnek kell lennie. Szvámí B.R. Srídhar hozzáteszi: „Próbáljuk észrevenni, milyen nagy segítség számunkra a tisztulásban a megaláztatás, szegénység, büntetés vagy bármi más kellemetlenség! Miért a fa a béketűrés példája? Ha senki nem locsolja, a fa nem követelőzik, ha valaki letépi leveleit, letöri ágait, vagy akár kivágja, az hallgat, nem tiltakozik.
Az istenszeretet jógája az élet legmagasztosabb eszményével kapcsol össze bennünket. De milyen árat vagyunk hajlandók megadni érte? Amit követelnek tőlünk, azt teljesítsük mosolyogva, emlékezve a végső célra! Ha van hitünk, ha bízunk a szebb jövőben, akkor boldogan lerójuk azt a csekély árat, amit a természet kíván tőlünk. Csekély büntetés fejében megszabadulunk az anyagi léttől.”

 55/2011.
Dévay Gergely