Szent György és a sárkány

– És azt a cserépképet mennyiért adja? – kérdeztem a vásári forgatagban a sok lim-lom között felbukkanó érdekes darabra bökve. Mintha míves cserépkályhához készült díszkép lenne: barna-fehér keretben kék mező, fehér lovon egy köpönyeges harcos lándzsájával fertelmes sárkányt döf le – a jól ismert kép: Szent György és a sárkány. Számtalanszor láttuk már a Kolozsvári-testvérek szobrát, a templomok védőszentjét ábrázoló nagyméretű olajfestményeket vagy az Árpád-kori templomok falain fennmaradt halovány freskókat.

Szent György

Az árus filléres árat mondott, én megvettem a csempeképet, de azóta Szent György újra és újra felbukkan. Hol Szófia utcáin egy ortodox templom ikonján, máskor Anglia védszentjeként, az őrségi templomok népszerű szentjeként, vagy az isztambuli Topkapi szeráj múzeumában a Szent György tiszteletére alapított térdszalagrend kapcsán. Igen ám, de mit keres egy mitikus jószág, a sárkány, a pogánysággal és mindenféle babonaságokkal oly határozottan szembeszálló keresztény ikonográfiában? Ráadásul a sárkány léte itt a nyugati világban inkább meseszerű, de általában negatív, míg Keleten pozitív szerep kötődik hozzá. Akkor hát a sárkány egy kínai motívum a kereszténységben? Vagy a régmúlt időkben a sárkányok még szabadon jártak a világban, mit sem törődve az ideológiák és a valóság/képzelet határaival? Mit keres tehát a sárkány Szent György mellett? Vagy fordítsuk meg a kérdést – mit keres Szent György a sárkány mellett?!

 

GYÖRGY

A György közkeletű férfinév, számos fejedelmi személyiség neve is, a bolgár cár és az angol király is viselte ezt a nevet. Eredete görög, Georgiosz formában, jelentése földműves (geosz – föld, orge – szántás, talajművelés). Vergilius Georgica című látszólagos tankölteménye végigvezet a gazdálkodás nagy területein, első énekében a földművelést, a másodikban az állattenyésztést, a harmadikban a gyümölcs- és szőlőművelést, a negyedikben pedig a méhészkedést veszi sorra, bár valójában a természet csodáját, az anyatermészet, a Magna Mater titkát, az élet varázsát mutatja meg.
Egy Györgytől, Georgiosztól joggal várhatnánk földműves foglalkozást, de a mi Györgyünk nem ilyen. Története homályos, tömérdek részletében tisztázatlan, így a tényleges történeti tényeket roppant nehéz előbányászni. Életének történetéről három változat forog közkézen: a fikció, a kompozíció és a dokumentáció.

Fikció

Az első verzió szerint a sárkányölő nem is létezett, nem volt ilyen történelmi személy, így kiléte tisztázhatatlan, története pedig teljességgel az emberi fantázia szülte legendáriumba és a keresztény mitológiába utalandó. Ezt a véleményt alátámasztani látszik az a tény, hogy a rendkívül népszerű szentet kortárs följegyzések nem említik, csak később, feltételezett halála után mintegy kétszáz évvel terjed el legendáriuma, bár kultusza és működésének területe jól körülhatárolható, és ezt történelmi léte melletti érvként értékelhetjük.
Itt persze fölmerül egy, a tényszerűségen messze túlmutató kérdés: tekinthetjük-e Szent Györgyöt – vagy a jelen, a közelmúlt, a régmúlt, s még inkább a történelem előtti korok bármely szereplőjét – történelmi személynek, vagy inkább a mitikus valóság megnyilvánulásának tudhatók be? Valós tény-e Szent György vagy bármely archetípus léte, avagy fikció? A történelmi személy teremti meg saját mítoszát, netán a közönsége, követőtábora a mítoszképző, vagy a mitikus valóság nyilvánul meg egy-egy történelmi személyen keresztül? Szükséges-e egy archetípusnak a fizikai dimenzióban is megjelennie ahhoz, hogy hasson, vagy elegendő, ha a lenyomata ott van a kollektív emberi pszichében? Netán az emberek hite kelti életre és kezdi mozgatni a megteremtett szereplőt? Az emberek közösségi tudata összeadódóan hozza létre azt a képzetet, amely aztán működni, hatni kezd – azaz modern kifejezéssel élve a morfogenetikus mező energiája sűrűsödik össze? Ezt ma roppant nehéz eldönteni, ám tudnivaló, hogy az emberi tudat működése mérhetetlen háttérbázissal rendelkezik, és roppant távlatokat rejt. Ha pedig valakinek sikerül megtestesítenie egy archetípust, akkor már mindegy, mi a történelem, mik a tények.
Hadd illusztráljuk ezt egy példával. Egy nyugaton született barátom egy keleti jógafolyamat gyakorlója. Egyszer Indiában egy kasmíri családhoz volt hivatalos. A kasmíriak külön színt, külön kultúrát képviselnek az amúgy is roppant sokrétű indiai kultúrában. Ahogy belemelegedtek a beszélgetésbe, kiderült, a házigazda meggyőződéses kommunista, aki ugyanakkor nagyon büszke arra, hogy nemzeti tradíciójukat évszázados vagy inkább évezredes hányattatások ellenére is sikerrel őrzik, ők, a kasmíriak. Majd barátomra tekintve, szemét az elégedettségtől és csodálattól hunyorítva azt mondta: „Te épp úgy nézel ki, mint a mi kasmíri bölcseink!”
Máskor barátom Európában járt, ahol a társaság kedélyes beszélgetését egyszer egy áhítatos női hang törte meg: „Te éppen olyan vagy most, mint Szent Ferenc!”
Érdekes lett volna mondjuk egy buddhista közegbe, vagy sámánok közé is elvinni barátomat, ott vajon milyen véleményt provokált volna jelenléte? S jóllehet ő nem keresztény és nem kasmíri pandit, hanem egy harmadik folyamatnak a gyakorlója, valamit mégis megtestesített abból, amit kollektív tudatunkban a szent emberről hordozunk – akár Európában, akár Indiában.
S ekkor már valóban mindegy, mik a tények. Nem számít, kasmíri pandit vagy-e, keresztény szent, vagy buddhista tanító – valami egyetemes nyilvánul meg az egyediben. A nagy kérdés az, vajon sikerül-e elemelni a valóságot a tényektől? Mert ha igen, akkor roppant árnyalt összefüggés-hálózat alakul ki a tények, az igazság és a valóság között.
Ennek fényében érdemes Szent György esetét is vizsgálni – a tényeket árnyalhatja az igazság, és fölülírhatja a valóság. Nem csupán a tényszerűség létezik, sőt, a létezés magasabb síkjai a tényszerűnél sokkal mozgalmasabbak, színesebbek, valósabbak lehetnek. Igazság, hogy az emberek közösségi tudatmezejében ott él Szent György, de nem biztos, hogy tényszerűen minden úgy történt, ahogyan a legendárium meséli, a kérdés azonban mégis az – vajon nekünk, a mi számunkra valóság-e a sárkányölő? Thomas Mann mondja, hogy a jellem mitikus szerep – márpedig sárkányölőnek, a gonosz fölött győztes hősnek léteznie kell – ez metafizikai szükségszerűség. Meglehet, a tények a mitikus valóságtól messze lemaradva kullognak csak…

Kompozíció

A Szent Györgyről alkotott vélekedések másik vonulata a több szereplőből összegyúrt személyiség.
Ide tartozik az a nézet, amely korábbi mítoszok továbbélését látja a történetben, mint Hórusz, Tammuz, vagy Zeusz és Typhon, illetve Perszeusz és a Gorgók esetét. Olykor a mindenek fölött győztes Mithrász alteregójának tekintik Györgyöt, jóllehet a sárkány – ez a negatív szereplő, amely sanyargatja a népet, gyilkos és igazságtalan –, nem bika, amely ellenben pozitív, kultikus állat, a teremtő erő megtestesítője, egyben áldozat, de a beavatás és megváltás hordozója is, akinek legyőzője magába vonja a szent állat erejét.
Egy a IV-V. század fordulójáról származó kopt legenda-töredék az egyébként meg nem nevezett főhőst több személlyel is azonosítja: Kappadókia kormányzójával, Lydda ifjú hercegével, sőt arimateai Józseffel, Jézus titkos tanítványával is, így ez, s a többi etióp és szíriai legenda-töredék aligha tekinthető megbízható történelmi forrásnak.
Érdekes, bár kissé bulvár ízű teória a kappadókiai György püspök metamorfózisa Szent Györggyé. Ezt a véleményt idézi Ralph Waldo Emerson is: „Kappadókiai György hadiellátmány beszállító volt, szalonnával látta el a katonákat.” György kétes hírnévnek örvendett, az ariánus eretnekséghez tartozott, és szent Atanáz alexandriai püspök ellenlábasa volt. „Ez a gyűlöletes idegen – írja Edmund Gibbon szakíró – a helyre és időre vonatkozó minden utalást eltussolt, magára öltötte a mártír mezét, szentté tette magát és keresztény hőssé, s így a bitang kappadókiai György átvedlett a nevezetes Szent György alakjába, Anglia védőszentjének, a seregek és a lovagiasság patrónusának szerepébe.” Eme elképzelés szerint az ariánus befolyásra szert tévő, majd 359-ben Alexandriában püspöki rangba emelkedő György csak az anyagi javak harácsoló megszerzésével törődött, mígnem fellázadtak ellene, s Julianus aposztata császár uralkodása idején (360-363) felkoncolták. Családja tetemét a közeli ariánus központba, Lyddába vitette, síremléket építtettek és a szégyentelen püspököt legendás hőssé emelték, amivel saját felekezetük erejét igyekeztek növelni.
A fantasztikus sárkányölő legenda hőse egyre népszerűbbé vált, olyannyira, hogy idővel a katolikus és ortodox kereszténység már nem harcolt az egykori ariánus eretnek ellen, hanem ügyes húzással kooptálta saját szentjei körébe, néhány évvel korábbra helyezve életét – Diocletianus császár uralkodásának idejére (284-305), s elleplezve az igazságot életének részletei felől. Ám a legutóbbi kutatások nem sok hitelt adnak ennek az ókori zsiványságnak, bár néha a szerecsenmosdatás ténylegesen megvalósul. Egy mai példázattal élve lassan-lassan szentként tisztelik egy magyarországi buddhista felekezet alapítóját, noha csak el kell gondolkodni azon, hogy az ötvenes évek kemény diktatúrájának idején vajon egyáltalán elképzelhető-e egy tisztán vallási alapú buddhista közösség, iroda, misszió létrehozása? Akkoriban papokat börtönöztek be, apácákat hurcoltak meg, s még húsz-harminc évvel később is gyakorlatilag lehetetlen volt bármely új vallásfelekezet hivatalos bejegyeztetése. Nem kell túl sok politikai szimat, hogy ennek a misszió-alapításnak a tisztaságát, ideológiai feddhetetlenségét és politika-mentességét alaposan kétségbe vonjuk. Nem telt bele húsz év a rendszerváltozás után, s tanúi lehetünk egy György püspökéhez hasonló szerepcserének. A titkosszolgálati szervezetből így lesz ártatlan, mi több, a szellemi szabadságért küzdő központ, az ügynökök szentté avanzsálnak, és a történelemkönyvekbe csak a tények kerülnek be. Hogy mi az igazság? És hogy mi a valóság? Azt csak a túlélők ismerik.
Ha esetlegesen elfogadjuk ezt a szerkesztett, összetett jellemet, az efféle morális transzmutáció lehetőségét, és valamiféle általános emberi működést, a hősök és példaképek iránti olthatatlan szomjúságot látjuk a történet ilyetén alakulásában, akkor a főhősben megfogalmazódó szerepek evolúcióját is látnunk kell. Neve szerint földműves, foglalkozása szerint harcos, kétes élete szerint mondvacsinált pap és pénzéhes üzletember, aki végül az igazság bajnokának szerepében nyeri el végső alakját – ennél fordulatosabb történet a forgatókönyvírók agyában sem születhetne meg. A végeredmény – egy új hős, egy új mítosz születése.
Ha Szent György alakjában nem az ókori mítoszok továbbélését, sem pedig a szégyentelen püspök manipulált transzmutációját látjuk, akkor is feltételezhető bizonyos komponáltság. A keresztény hitéért mártírhalált szenvedő katonaember, az ifjú, szűzies trubadúr és a sárkányölő szabadító szüzséje ötvöződik egyetlen karakterré, egyetlen történetté. A katolikus hagiográfia mértéktartó álláspontot foglal el, amikor György történetiségét elfogadja, ám a legenda túlzó részleteit alapos fenntartással kezeli.

Dokumentáció

Helyezkedjünk pozitív álláspontra, és vizsgáljuk meg Szent György történetiségének részleteit.
Szent György mártír, segítőszent, emléknapja április 23. Feltehetően 305 táján Diocletianus császár ideje alatt – tehát a konstantini fordulat előtt – Lydda avagy Dioszpolisz városában szenvedett mártírhalált. Eddig a szigorú tények, kicsit bővebben pedig a következők mondhatók.
Caesarea-i Eusebius legkorábbi, ámde homályos forrása 322 tájáról való: Az Egyház története (VIII.5.). Ő név nélkül említ egy nemesi származású katonát, aki Diocletianus császár alatt Nicomedia városában 303. április 23-án halt erőszakos vértanúhalált. Származásáról, vagy eltemetéséről azonban semmit sem tudunk meg tőle. A XX. század fordulóján a jezsuita bollandisták által folytatott kutatások szerint a IV. századból származó szír vésetek (az egyik 346 tájáról datálható, tehát szinte kortárs adatnak tekinthető), valamint a Lydda városát 530-ban fölkereső zarándoknak, Theodóziusznak György síremlékéről szolgáltatott beszámolója alapján megállapítható, hogy Szent György valóban történelmi személyiségnek tekinthető.
Templomokat a korabeli feljegyzések szerint már a IV. századtól kezdődően – tehát szinte kortárs időzítéssel! – szenteltek Szent Györgynek Szíriában, Egyiptomban és Thesszalonikiben. Egészen korai zarándokok – Theodosius, Antoninus vagy Arculphus – a VI-VIII. század között egyöntetűen Lydda, azaz Dioszpolisz városát nevezik meg Szent György kultuszközpontja gyanánt, ahol földi maradványai is láthatók voltak. (Geyer, “Itinera Hierosol.”, 139, 176, 288).
A későbbi, V. századból származó apokrif irat, az ortodox egyház hagyományában több változatban fennmaradt Szent György tettei (Acta Sancta Gregorii) szerint jómódú keresztény családban született a palesztinai Lyddában a harmadik század második felében, talán 275 és 285 között. Atyja, Gerontius kappadókiai származású római tiszt, anyja, a palesztinai Polükrónia szintén keresztény, így a gyermekük is vallásos nevelést kapott. (A keleti források szerint atyja Anasztáziusz, anyja pedig Theobaszté.) Tizennégy éves korában azonban elveszti atyját, hamarosan anyját is, majd ő is katonai pályára lép. Ifjú kora ellenére magas tiszti rangot ér el, tribunus lesz.
György lovag életéről az egyik beszámoló a szent állítólagos szolgájától, Paszikratésztől származik. Szerinte Györgynek Dadianosz perzsa uralkodó üldözéseit kellett elszenvednie. Keresztény hite miatt börtönbe vetették, s egy látomása során Krisztus jelentette meg neki, hogy hét évet kell szenvednie, mialatt háromszor kell halálos kínzásokat elszenvednie, amelyekből mindig föltámad.
A legenda egy másik verziója szerint Diocletianus császár vetteti börtönbe és fejezteti le, amiért György kiáll a keresztények üldöztetése ellen. Ezt a verziót a korábban említett legenda módosulásának tekintik, a keresztényüldöző Diocletianus szerepeltetése nyugaton racionálisabbnak és indokolhatóbbnak tűnt, mint az amúgy is legendás perzsa Dadianoszé.

 

A LEGENDA MEGSZÜLETIK

Ennyi elfogadható volna egy a kereszténység hőskorából származó vértanú életéről. Ám a legenda nem elégszik meg ennyivel. Egy közismert piarista mondás szerint: A liba, az liba, a böjt, az böjt. A hős akkor válik igazán példaképpé, ha válogatott tortúrák sem törik meg, ha hitében megingathatatlan, erkölcseiben feddhetetlen, tűzön-vízen át győzedelmes. Ezért a legenda több irányban növelte György érdemeit: személyes kínszenvedéseit roppant érzékletesen ecsetelték, sőt, állhatatossága tömeges megtéréseket eredményezett és valóságos természeti csodajelenségek is kísérték tetteit. A föltehetően mindössze húsz-egynéhány éves ifjú szűziesen ellenáll a női csábkísértéseknek, sőt a kirendelt rossz nő egy éjszaka alatt megtér mellette, és végül Jézusban fedezi föl igazi mátkáját. A koronát a sárkányölés teszi föl György legendás tetteire, de erről majd később, ez roppant messzire mutató fejezete történetünknek. A legendák gyarapodásának egy további iránya György életének és az általa felkeresett helyszíneknek a tárgyköre.
Kezdjük ez utóbbival. A Szentföld, a Közel-Kelet a római birodalom bomlásának idején, s főleg az azt követő évszázadokban, amikor a birodalmi közigazgatás és kommunikációs csatornák fölbomlottak, csodás, messzi vidéknek számított, ahonnan a megváltást remélték. A korai kereszténységben is elképzelhető az az örök emberi tulajdonság, miszerint az arra érdemes személyeket több közeg is igyekszik kisajátítani. Ezért a Szent György tetteit tárgyaló legendaváltozatok között sok helyszín szerepel: Perzsia, Kis-Ázsia, Palesztina, Nikomédia s így tovább. Persze akkoriban egy harcostól volt leginkább elvárható, hogy mozgalmas életet éljen és több helyszínt felkeressen, s ha csak a kis-ázsiai térségben gondolkodunk, ez még indokolt is. Azonban egy legendaváltozat szerint egy római tiszt, Constantin – a későbbi első keresztény császár – barátjaként György Britanniába látogatott, ahol Glastonbury és Caerleon szent helyeit is fölkereste, majd amikor visszatért Nikomédiába, Diocletianus keleti fővárosába, már csak az üldöztetés várt reá.
Angliában Arculphus, valamint szent Adamnan ír rendfőnök tették ismertté Szent György nevét, már a VIII. század korai szakaszában. Később Szent György legendáriumát lefordították, a keresztes hadak védelmezője lett, Oroszlánszívű Richárd (1157–1199) személyes védőszentjeként tisztelte, s a XIV. század végére Anglia hivatalos patrónusa lett. Így egy angliai látogatás az egész Szent György kultuszt legitimálta.
Egy vértanú szentnek mindenféle kínzásokat ki kell állnia. Az emberek ma is szeretnek borzongani, ezt az örök igényt akkortájt a legendák elégítették ki. S a legendák szerzőjének fantáziája nem marad el a modern kori forgatókönyvírókétól, vagy a háborús kínzások kitalálóiétól.
Szent Györgyöt is válogatott kínzásoknak teszi ki a legendárium, s a véres jeleneteket itt-ott csodatételek ellenpontozzák. A templom, ahol Györgyöt föl akarják áldozni, összedől, mások szerint villámcsapástól roskad össze. Ekkor méregpoharat adnak Györgynek, aki ugyan felhajtja a mérget, de nem történik semmi baja. Holtakat támaszt föl, hogy megkeresztelje őket, példája nyomán tömeges megtérések történnek, köztük Alexandra császárnéval. Faoszlopok lombkoronát hajtanak a közelében, míg seregek pusztulnak ellenében. Fejét letépik testéről, de nem a vére folyik, hanem tej szivárog fejéből, torzóját kerékhez kötözik, de az angyalok összezúzzák a kereket. Erre hatvan szeget ütnek Szent György koponyájába, testét pedig lovakkal négyfelé szaggatják. Karjait s lábait levágják, de Krisztus vagy az angyalok begyógyítják sebeit. Még a börtönében meggyógyít egy ördöngöst.
A fejét addig ütötték kalapáccsal, vasrudakkal, míg az agyveleje az orrán keresztül kifolyt, … kőlapokkal nyomták, zúzták a testét, míg pozdorjává nem törték minden porcikáját. A gonosz uralkodó egy nagy vasfűrészt hozatott, amivel testét a fejbúbjától kettéfűrészelték a hasán keresztül a lábáig. Kivégzése előtt fehéren izzó vasfogókkal kínozták, olvasztott ólomba mártották, végül lefejezték.
Persze egy legendától talán már a középkorban sem várták el az olvasók, hogy minden szava pontos tényszerűséggel igaz legyen, de a hangsúlyai, a történet talán túldimenzionált nyomatéka mégis közölte az üzenetet.
Egy további, rendkívül fontos jelenségre is tekintettel kell lennünk. Ennek a jelenségnek az illusztrálására engedtessék meg egy távoli példa, amiből majd a szóban forgó jelenség fontossága is kitűnik. Amikor a több évezredes múltú egyiptomi Luxorba (korábbi görögös nevén Théba) 1200 táján Abu el-Haggag moszlim sejk elhozta az iszlám hitet, mecsetet építtetett, ahol később el is temették. A mecset felépítéséhez egy kitüntetett helyet választott, a luxori templom első pülonja mögött, a nagy udvar szögletében. A luxori templom az ókor egyik pompás épületegyüttese, talán már az Óbirodalom idején (Kr.e. 2670-2198) is állhatott itt egy szentély, bár építkezések nyoma bizonyíthatóan csak az Újbirodalom XVIII. dinasztiájába tartozó Hatsepszut királynő korából (Kr.e. 1479-1458) található. Ez a templom szolgált Amon isten földi lakhelyéül – minden esztendőben a Nílus áradásával is összefüggő színes ünnepség, az Opet során bárkán hordozták egyik templomból a másikba Amon szobrát. Ide, ebbe az évezredes kultikus közegbe telepedett az új ideológia imahelye, el-Haggag mecsetje. Emlékére évente szintén karneváli ünnepet szerveznek három napon át. Hadd idézzünk egy útikönyvből: „Az utcán mogyorót és gyümölcsöt árulnak, zenészek és bűvészek lépnek föl, lovak versenyeznek…a férfiak nőnek öltöznek, a nők pedig legszebb ruhájukban pompáznak. Az ünnep tetőpontján emberek ezrei nézik, amint egy ló vontatta szekéren vidám gyerekekkel teli bárkát visznek a városon át Luxor és Karnak között. A gyerekek visonganak, az asszonyok kiáltoznak, a férfiak énekelnek, miközben a bárka elhalad mellettük. Más évszázad, más vallás és más kultúra, Abu el-Haggag ünnepe mégis az Opet-fesztivál hagyományát folytatja.”
Vagyis az ideológiák, vallások kénytelen-kelletlen, vagy tudatosan rátelepszenek a megelőző kultikus helyekre és szokásokra, mintegy felülírják az addigi működési rendet. Számtalan példáját láthatjuk ennek világszerte, ahogyan a hódító törökök istállót csináltak a hódoltsági területetek templomaiból, vagy éppen a keresztény restauráció során a pécsi dzsámiból katolikus templom vált, ahogyan korábban Magyarországon Szent László törvénye megtiltotta a források, vizek, fák, s kövek mellett bemutatott áldozatokat, hogy ezzel korlátozza a „pogány” szokásokat, vagy ahogyan Rómában az Egyiptomból elhurcolt obeliszkek tetejére hatalmas keresztet állítanak – mintegy ezzel is jelezve egyik ideológia győzelmét a másik fölött. Érdekes fordulat, hogy a Dobogókőn lévő pártintézmény egyházi kezekbe került…
Megszilárdulása során a kereszténység is hasonlóképpen járt el a korabeli hagyományokkal, például a római kultusz bizonyos elemeivel.
Sápi Vilmos írja: „Az Európa-szerte elterjedt György-kultusz a kikelet (mezőgazdasági termelési évkezdet) ünnepeként ment át a köztudatba. Gyökerei az ókori Pales-kultuszra vezethetők vissza. Pales (ejtsd: Pálesz) az ókori pogány mitológia pásztoristene volt. A pásztorkodó népek benne tisztelték a nyájak oltalmazóját és a dús legelő elősegítőjét. Ünnepe – a Palilia v. Parilia – április 21-én volt. Ünnepét idővel összekapcsolták Ceres (a földművelés istennője), Genius (az erő és alkotóképesség istene) és más mitológiai személyek tiszteletével. … Pales napja idővel állami ünneppé vált: április 21-én ünnepelték Róma alapítását. … A kereszténység győzelme és térhódítása megszüntette a pogány istenek kultuszát, de nem tudta megszüntetni a bennük testet öltött népi hiedelmeket és ünnepeket. Képes volt viszont ezeket a kereszténység értékrendjébe illeszkedő, új magatartásokat hordozó új személyekhez kapcsolni. Pales áprilisi ünnepére így helyezte „bölcs körültekintéssel” György mártír ünnepét. …
Táltoshagyományaink idővel keresztény színezetűvé váltak. A különféle ábrázolásokban Szent György a fénylő napot (a tavaszt) szabadítja ki a sötétség (a tél) rabságából, és elűzi az ártó gonoszt. A mágikus hit ellensúlyozására vezette be az egyház a Szent György nappal kezdődő – és Iván vagy Mihály napig tartó – fogadalmi időszakot. Ezt a „pasztorizációs” fogadalmat a föld áldásáért és a jó időjárásért ajánlották föl, hogy érdemeket szerezzenek a föld javaihoz.”
A korai természetmágia elemei népszokássá szelídültek, a tavaszkezdet jeles napját Szent György ünnepéhez kötötték. Végbement tehát a pogány tavaszünnep felülírása, és ez csak egy példa arra a gigászi időszámítás-átírásra, amit a földrajzi helyek, települések felülírása kísért, hiszen például Szent Györgyről is temérdek települést, lokációt neveztek el csakúgy, mint más szentekről. A liturgikus idő és tér így ideológiai fegyverré is vált, a korábbi szokásokat, hitet eltörlendő, fölülírandó.

 

A SZENT

Jacobus de Voragine volt az 1265-ben megjelent, és szerte Európában páratlan népszerűségnek örvendő Arany legenda szerzője. „Ahogy az arany a fémek közt a legnemesebb, úgy ez a legenda minden művek között a legértékesebb” – írta William Caxton 1483-ban a Legenda aurea angol fordításának bevezetőjében. Ez a mű kétség kívül rendkívüli mód meghatározta a kora középkori vallásosság szellemét, a hívők szemléletét. A hős- szent- és vértanú-kultusz örök szüzsé, ma a mozifilmek sztárjai, a gondosan, akár az archetípusok tanulmányozása nyomán megfogalmazott, de mégis sztereotip klisék nyomán megszemélyesített hősei töltik be ezt a szerepet. Gondoljunk csak a megafilmek nyomán kialakuló hóbortos szubkultúrákra, viseletek, hősök és antihősök kultuszára.
György vitézt Gelasius pápa 494-ben szentté avatja, míg 496-ban az Acta Sancti Georgii gyűjteményt, a György-legendának egy ötödik századi palimpszeszt pergamenen fennmaradt változatát már eretnekségként elítéli, Szent Györgyről pedig azt jegyzi meg, hogy neve joggal tiszteletre méltó, de tetteit csak az Isten ismeri…
Zakariás pápa (741-752) szintén mesébe illő módon leli meg Szent György állítólagos koponyáját a Lateráni palotában, noha a mártír feltételezett sírja Lyddában, azaz a mai Lod-ban, Tel-Avivtól délkeletre található. A római szent birodalom zászlóján már 1200 előtt alkalmaztak keresztet, ez volt a Szent-György lobogó, amit állítólag angyal hozott le az égből Szent Györgynek.
Szent György Egyiptomban kultúra-közi szent, aki ökumenikus tiszteletnek örvend. Kairóban a kopt templomokban több mint húsz György-ereklyét őriznek. Az ó-Kairóban fekvő Szent György kolostort (Deir al-Banat) is egyaránt látogatják keresztények és muszlimok. Itt található Szent György csodatévő lánca. Aki a nyakpántot magára ölti, s testére csavarja a kápolna déli falához erősített több mint négy méteres láncot, áhítatosan megcsókolja azt, és Szent Györgyhöz fohászkodik, kivételes áldásra számíthat. Jobbára asszonyok, de olykor jámbor férfi hívek is hódolnak e lánc-kultusznak. 1737-ben Richard Pocock így írt a szent láncról: „Úgy mondják, a birtokukban van a szent karja, s mutattak nekem egy oszlopot, amelyhez egy lánc s rajta egy nyakpánt van erősítve. Úgy tartják, ha egy bolondot három napra e láncba tekernek, bizonyosan kigyógyul nyavalyájából. Úgy hallottam, a törökök is nagy tisztelettel adóznak szentünknek, s gyakran jönnek ide pénteken imádkozni.”
A nyugati keresztények az V. századtól fogva Péter apostol láncait tisztelték, a keletiek viszont Szent György láncának hódolnak. Csodás gyógyhatást tulajdonítanak e láncnak, különösképp megszállottak, szorongásban és egyéb neurotikus betegségekben szenvedők, valamint bénák esetében. Április 22-én este Szent György dicsőítésére a környező országokból összegyűlnek a görög nemzetiségű hívek, hogy láthassák az öreg templom kupolája fölött fehér paripáján ellovagló égi harcost.
Szent György számos ország, város és foglalkozási ág védőszentje. Grúzia címerében ott szerepel a sárkányölő, s az országban épp annyi templomot szenteltek neki, ahány nap van egy esztendőben. Szent György Málta, Portugália, Magyarország és Anglia védőszentje, fehér alapon vörös keresztje az angol nemzeti lobogón díszlik. A neki szentelt városok közt találjuk Moszkvát, Barcelonát, Ferrarát és Ljubljanát. Szent György a lovagok, zarándokok, fegyverkovácsok, vándorlegények patrónusa, valamint a német lovagrend, a cserkészek és a rendőrök védőszentje. Tőle reméltek oltalmat a leprások, a pestisesek és a vérbajban szenvedők. Képe a magyar szent koronán is felbukkan, s tömérdek templom védőszentje, emellett világszerte számtalan település viseli a nevét, sőt, rövid ideig a Dardanellák is az ő nevét viselték. A közemberek és parasztok számára is segítőszent, védelmezi a jószágokat, és számos tavaszi mezőgazdasági rítus kötődik nevéhez.
A Merowingok Szent Györgyöt tekintették ősatyjuknak, III. Edward angol király pedig 1350-ben Szent György emlékére alapítja meg a térdszalag rendet, az angol királyság legmagasabb érdemrendjét. Erasmus 1511 és 1513 között járt Angolföldön, s fölkereste Canterburyben Szent György kápolnáját, ahol a szent állítólagos kar-ereklyéjét őrizték. Az ereklye tömegeket vonzott, Erasmus viszont maró kritikával illette a Szent György-kultuszt.
A kilencszázas években György kultusza a neki tulajdonított számos csodatétel, valamint az egyház hadi érdekei miatt általánosan tisztelt szentté vált. Különösen azt követően, hogy a Szentföldön harcoló seregek előtt 1098-ban megjelent az antiochiai csatában. A keresztes hadak számtalan ilyen hadilegendát hoztak magukkal Európába, amiket a bizánci katonáktól vehettek át, s amiket aztán a trubadúrok továbbadtak.
A római katolikus és az anglikán egyházban egyaránt április 23. Szent György emléknapja, Magyarországon kivételesen április 24. Ezt a szentnapot Rómában 683 óta ülik meg! A tridenti kalendárium a nagy ünnepek közé sorolta, Angliában pedig 1415-ben érseki rendeletre már a karácsonnyal egyenrangú ünnepként ülték meg az eseményt. A reformáció megtépázta Szent György népszerűségét, amihez – mondják – az is hozzájárult, hogy a tűzfegyverek mellett háttérbe szorultak a korai hadviselés eszközei.
A XX. század második felében megfigyelhető Szent György ünnepe rangjának csökkenése, XII. Piusz 1955-ös kalendáriumában egyszerű ünneppé minősítették vissza, XXIII. János 1960-as naptárában már csak megemlékezésként szerepel, VI. Pál pedig 1969-ben opcionális emléknapként említi.
Az ortodox kereszténységben Szent György roppant nagy tiszteletnek örvend. Nagyvértanúnak nevezik, legfőbb szentnapja április 23., ami a Gergely-naptár számítása szerint május 6-ának felel meg. Az orosz ortodox egyházban további két emléknapját ülik meg, az egyiket november 3-án, amikor Constantin császár uralkodásának idején (305-337) Lyddában templomot szenteltek Szent Györgynek, s ereklyéit is itt helyezték el, a másikat november 26-án, amikor Kijevben szenteltek neki egy templomot a XI. században.
Az egyiptomi kopt egyház a mártírok hercegeként emlegeti Szent Györgyöt, s május 1-én emlékeznek meg mártíromságáról, ami a kopt kalendáriumban paremhat 23-ának felel meg.

 

A SÁRKÁNY

Végül elérkeztünk a sárkányöléshez, Szent György legendájának legkényesebb mozzanatához. Ma úgy tudjuk, hogy sárkányok nincsenek, a mitikus világkép azonban a világ minden kultúrájában állítja: sárkányok márpedig vannak! Amilyen élőlénnyel egy sárkány összetéveszthető volna, az leginkább egy sárkánygyík lehetne, de nem valószínű, hogy György ilyenekkel találkozhatott volna. A sárkány – legenda csupán? S akkor György is a legendák világában élne csak, s nem volna valós személy?
Nos, a sárkányölés nem feltétlenül utal valakit a legendák világába. Jóllehet a bithyniai Herakleia (ma Eregli) városából való sárkányölő Theodor inkább mesés alak, szemben a szünnadai Agapetusszal és Arszaciusszal, akik híres sárkányölő létükre konkrét történelmi személyiségek voltak.
Azt tehát nehéz feltételeznünk, hogy a sárkány valós volt, György történelmi létét annál inkább igyekszünk elfogadni. Akkor pedig valószínűleg szimbolikus eseményről lehet szó.
A történet már-már klasszikus: a környék népét a fenevad sanyargatja, akinek váltságul minden nap egy birkát, majd a jószágok fogytával egy szüzet áldoznak. Sorra kerül a király leánya is, aki szomorúan, de vállalja sorsát, ám ekkor megérkezik a megmentő ifjú lovag, a bátor György, s megöli a sárkányt, megszabadítva ezzel a királyleányt.
A sárkány ambivalens lény. A nyugati szimbológiában általában gonosz teremtmény, aki leheletével mérgezi a vidéket, emberhússal táplálkozik, tizedeli a lakosságot, s akit farkával körülteker, búcsút mondhat az életének. Ezzel szemben Keleten a sárkány áldásos, már-már isteni lény, a jólét, tudás, bőség, békesség védőállata. A sárkány a kínaiak nemzeti jelképe, a császárok címerállata, a kínai zodiákus ötödik lénye.
A sárkány összetett csodalény, akinek teste hatalmas, kígyószerű, olykor denevérszárnyai vannak, mancsain karmokat visel. Feje a tevére emlékeztet, szarvakat hordhat, nyaka hattyúszerűen hosszú, bőre pikkelyes, karma a saséhoz hasonló, ökörfüle van, s hosszú, tarajos farka. Nyelve villás lehet, fején koronát is viselhet. A sárkányt több fejjel is elképzelték, ez a fajtájuk tavakat vagy más vizeket őrzött, tüzet okádott és áldozatokat követelt, míg másik fajtája, a repülő sárkány a felhőkben lakozott és a viharokban mutatta meg erejét. A kétfejű sárkány pozitív, az isteni gondolat megtestesítője, a sokfejűség pedig emberfölötti természetét, a megsokszorozott testi és szellemi erőt, illetve kvázi-halhatatlanságot jelez.
A sárkány néhány további lénnyel rokonítható, a kígyóval és baziliszkusszal, valamint a madárral. A koronás baziliszkusz képzelt lény, amelynek mérge halálos, tekintete gyilkoló, a Gonosz megszemélyesítője. Elnevezése a görög baszileosz, király szóból ered, és a zsarnoki uralomra utal. Kakasfejű, varangytestű és kígyófarkú szörny, amely a varangy által kiköltött kakas- vagy kígyótojásból lesz. Szinte örökéletű lény, amelyet csak saját tükörképével szembesítve lehet elpusztítani. Jelképe az Antikrisztusnak, valamint a kéj főbűnének, emellett pedig a lét ama veszedelmeit jelzi, amelyek az ember előtt titokban kell, hogy maradjanak.
A sárkányok másik rokonlénye a kígyó, amelynek imádata, illetve félelme szintén kultúrákon átívelő jelenség. A csúszómászóhoz a biblikus felfogás szerint negatív képzet társul, a kísértés, a gonosz megtestesülése gyanánt, azonban másutt pozitív a szerepe. A sárkány-kígyó szimbólum legpozitívabb jelentésében a bölcsekre vonatkozik. Helena Blavatsky írja: „Hogy a kígyók mindig is a bölcsesség és okosság jelképei voltak, arra bizonyíték Merkur kaduceusa (kígyós pálcája) is; Merkur ugyanaz, mint Toth, a bölcsesség istene; egy másik neve Hermész, és így tovább. A pálca körül csavarodó két kígyó Jupiter és más istenek fallikus szimbóluma is, akik kígyókká változtatták át magukat, hogy az istennőket elcsábítsák, – természetesen csak a profán szimbológusok tisztátalan képzeletében. A kígyó mindig az adeptus szimbóluma volt, halhatatlanságát és isteni tudását jelképezte. … A régi világ valamennyi népe – egy kivitelével – tisztelte ezt a szimbólumot, a kivétel pedig a kereszténység, amely elfelejtette Mózes réz-kígyóját, sőt Jézus burkolt elismerését is a „kígyó” bölcsességéről és okosságáról e mondásában: „Legyetek bölcsek, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok”. … Lü-lan szerint Confucius azt mondta: „A Sárkány a tiszta vízből (a Bölcsesség tiszta vizéből) táplálkozik és a friss vízben (az élet friss vizében) tölti kedvét.”
Az indiai kígyókultusszal kapcsolatban elegendő annyit megemlítenünk, hogy a tantra szimbólumrendszerében az életerő a gyökércsakrában szunnyad a kundaliní-kígyó formájában, amit lelki gyakorlatokkal fel lehet szítani. Dél-Indiában pedig az úgynevezett kígyóköveket a termékenységi mágia jeleként állítják fák tövében. A puránai világképben egyszerre szerepelnek pozitív és negatív kígyólények, akik a világ kozmikus rendjének fenntartásában, de olykor az emberre veszélyes lényekként léteznek.
Mind a baziliszkusz, mind a kígyó általában chthonikus lény, földalatti, alvilági szerepük jelentős, ennyiben a sárkány is alvilági. A másik rokonállat a madár, ekkor a sárkány szárnyakkal rendelkezik, és inkább az égi kapcsolat, a tiszta tudás, a lélek emelkedésének megtestesítője, segítője. Így a sárkány a fenn-lenn összekötője, ambivalens híd-lény. Ebben a szerepében a sárkány-kígyó a szivárvány is, amely összeköti az eget és a földet. A titkok őreként a teremtés őstényeit és az eszkatológiai igazságokat védelmezi.
A sárkány-kép ambivalenciájának jó példája a Luxemburgi Zsigmond magyar király, későbbi német-római császár által 1408-ban alapított Sárkány Lovagrend vagy Societas Draconistrarum. A rend jelképe a farkával önmagát megfojtó sárkány, ami a másokért vállalt önfeláldozás szimbóluma. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy az addig meglehetősen szigorú rendet – amelynek első fokozatához csak huszonnégyen tartozhattak – 1431-ben Zsigmond bővítette, s tagjai közé került a havasalföldi II. Vlad is, aki csatlakozása után fölvette a latin draco, azaz sárkány nevet, ami azonban románul ördögöt is jelent. Később fia, a hírhedt Vlad Ţepeş örökölte ezt a titulust, ami hamarosan drakulára módosult.
Hiába viselték a lovagrend tagjai a sárkány emblémáját, a sárkány Zsigmond számára ellenfeleit, a trónkövetelőket és a huszitákat jelentette.
A sárkányrend védőszentnek sárkányölő Szent Györgyöt és Szent Margitot választották. Szent Györgyöt Mihály arkangyal földi megtestesülésének tartják. Mihály az, aki az Isten ellen fellázadt Sátánt eltiporta, lándzsájával átszúrta, és letaszította a földre, illetve a pokolba.
Ezzel eljutottunk az égi hierarchia kérdéséhez. Az angyalok éppúgy rendekbe vannak sorolva, mint a bukott angyalok. A keresztény démonológia a negatív emberi tulajdonságok megszemélyesítőit rendszerezi. A kísértések három forrása a világ, a test és a démonok, vagyis a bukott angyalok. Ezeket igyekeztek kategorizálni természetük, működésük, az általuk sugallt bűnök és sok más szempont alapján.
Ha tehát a legendabéli sárkányt a gonosz megtestesítőjének tekintjük, akkor Szent György nem lehet más, mint a világosság bajnoka, Mithrász, Zeusz Hórusz s a fény további isteneinek keresztény interpretációja.

 

LASSÚ CSODA

Aztán eszembe jutott egy csodatévő Szent György ikon, amely előtt meghallgatásra találnak az imák. Hihetetlenül kontrasztos módon egy kaszinót építettek a sok évszázados templomocska hegyébe. Óriási neon felirat hirdeti az anyagi jószerencse katedrálisát, míg a kis kápolna az idők során valósággal lesüllyedt az utcaszint alá. Ahogy leereszkedem a szűk lépcsőkön, megcsap a gyertyák nehéz szaga, a tömjén mindenbe beivódott mirizmája,  igazi templomi hangulat. A fő attrakció nem az ikonosztáz, ami a szokásos szimbólumokat mutatja – a megváltó Krisztus, a szentek gyülekezete, Mária, az istenszülő, legfölül a megfeszített, a kereszt tövében egy koponya, ami így a halál és mulandóság legyőzését, a feltámadást idézi. Nem a holtakért a földre helyezett, az elevenekért a magasban álló gyertyatartóban lángoló fények, nem az agyoncsókolt, ezüstveretes ikonok keretébe tűzött kis címletű bankjegyek, nem az ősi, majdnem pogány rítusokat tükröző zsenge ágcsomó, amivel vizet frecskelnek a hívekre – nem, nem, nem ez az igazi attrakció.
A fő látványosság a mélyen fekvő templom padlószintjénél is mélyebben húzódik. Apró szentély-kápolna nyílik oldalt, csak egy lépcsővel lejjebb, de mégis, mintha mérföldek, világok választanák el a két szintet. Ott „lenn” megszűnik még a templom izolált, csöndes világa is, mit sem szólva a külvilág zajáról. Ide nem hallatszik le a kaszinóból a krupié hangja, sem a rulett zsetonok csörgése.
A kis üreg boltozatos, félköríves, mintha csak egy oldalra nyíló apszis volna. Ki tudja, mikor és hogyan került ide? Vajon a templomból mélyítették ki ezt a kis teret, vagy ez volt az epicentrum, ahol az imák meghallgatásra találtak, s csak később épült köréje a templom, mostanság pedig az egészet a földbe döngölendő, a múlt kincseit végképp fölülbírálva a gyors meggazdagodással kecsegtető kaszinó?
A kép mondhatni szokványos. A keret, a ló, a lándzsa, amely halálos döfésben köti össze a harcost és a sárkányt. Az ikonok légies, valószerűtlen ereje vibrál a képen, ami egyszerre teszi ismerőssé és kiismerhetetlenné, amit látunk. Kelmék övezik a megfáradt keretet, virágok hervadoznak a szent lábainál, bankók hevernek az asztalkán – helyi és idegen pénzek is, úgy látszik, a szent mindenki imáját meghallgatja. Csodálatos gyógyulások, gyermekáldás, teljesülő kívánságok jelzik a lassú csodát. Akkor még ártatlan fővel, tudatlanságom biztonságával kértem én is áldást, hogy életem egyik legfontosabb személyéhez igazán közel kerülhessek, hűséges lehessek hozzá. S hogy az imák hogyan hallgattatnak meg, azt csak évekkel, évekkel később értettem meg. De ott az imák meghallgattatnak…

A sárkányok ezer arca

A teremtésmítoszokban a sárkányok rendszerint hatalmaskodó őslények, amelyeket az isteneknek le kell győzniük. Ebben az értelemben a sárkány az állatias vadság szimbóluma, amelyet a fegyelmezett erőnek le kell győznie.
Aszo, a Borneo szigetén élő népek sárkánya, népének védelmezője. Lac-Long a vietnami nép sárkánykirálya, aki rizstermelésre, és ruhaviselésre tanította meg a népét.
Négyfajta sárkány szerepel a kínai mítoszokban: 1) a mennyei sárkányok, akik az istenek országát őrzik; 2) a szellem sárkányok, akik képesek szelet vagy esőt kelteni; 3) a földi sárkányok akik általában a tengerekben és a folyókban laknak¸és 4) a kincsőrző sárkányok, akik az istenek, és az emberek kincseit őrzik.
Ábrázolásuk Kínában a császári hatalom jelképe volt. Jü, a Hszin dinasztia legendás uralkodója egykor szárnyas sárkány alakjában született. Azóta a császárság jelképe, és legfontosabb szimbólumállata. Kínának ősi címere egy aranygömböt körbe ölelő sárkány, a Napisten. A kínai világképben a jang őselvet képviseli, tehát a nemzőerőt, a termékenységet, és az aktivitást, s ennélfogva a művészetben démonűző rendeltetésű díszítőelemként szokott előfordulni. A népi hagyomány úgy tartja, hogy télen a sárkányok a föld alatt laknak, de a második hónapban feljönnek, és eközben meghozzák a mennydörgést és az első esőket. A második hónap második napján mindenfelé sárkányünnepet ülnek, rendszerint tűzijátékkal. A díszítőművészetben gyakori motívum a két sárkány, amint egy gyöngyszemmel, a mennydörgéslabdával játszik, a megtermékenyítő eső előidézése érdekében.
Hun nyelven a sárkány szó Fehér Fejedelmet jelentett: sár a fehéres-sárgásan izzó Nap színét, kán pedig kánt, fejedelmet, uralkodót, istent. Atilla király címe ősi nyelven Sárkán – Aranyisten, azaz Napisten.
Japánban az esőistent személyesíti meg, ez a magyarázata, hogy a templomkörzetek kútjain gyakran bronz sárkányfigurák a vízköpők.
A földközi-tengeri legendás sárkányok között találjuk a tengerben élő Tüphónt, a tűzokádó sárkányt, akire Zeusz ráhajította Szicília szigetét. Azóta tapasztalunk vulkanikus tevékenységet, az Etna kitörését: a tűzokádó sárkány akar a sziget alól kiszabadulni. Az ókori mondában a sárkány volt az aranyalma őrzője, csak Herkules tudta őt legyőzni. A kelta mitológiában Arthur apját, Uthert szárnyas sárkánnyal díszített harci lobogója után hamarosan országszerte Pendragon néven kezdték emlegetni. Uther nyilván azért választotta jelképéül a sárkányt, mert Merlin a sárkányok küzdelmét figyelve jövendölte meg az ő trónra kerülését. (A walesi lobogón ma is ott látható sárkány állítólag Uther sárkányára vezethető vissza.)
A kezdet és a vég, a kiindulás és a cél azonosságának egyik szimbóluma a saját farkába harapó kígyó vagy sárkány. Az ókori egyiptomiak a világmindenséget jelképező uroboroszt is saját farkába harapó kígyóként, vagy sárkányként ábrázolták.
A sárkány varázslatos hatással lehet az emberekre, például Sigurd, miután sárkányvér fröccsent a testére, érteni kezdte a madarak szavát. A sárkányfog amulettként viselve megvéd a veszedelemtől.
Sziklába vésve, kör alakú, pecsét formájú jelként, „végtelenített vonalba” zárva volt jelen az ősi sárkánymotívum a magyar szent hegy, a Pilis szikláin is. Erről legenda beszél: A Pilis vidékét jó és rossz sárkányok uralták, akik barlangokban laktak. A jó sárkányok őrizték a vidéket, a rosszak pedig pusztítottak. Őrizték a jók a régiek égi, földi és föld alatti útjait, a szent hegyet, a szent vizet, a szent tüzet, a régiek sziklákból körbe rakott szent templomait. Ahol a jók a rossztól megtisztították a vidéket, jelet tettek a sziklára, a sárkánypecsét körjelét.
Ezek a sárkánypecsét-jelek hasonlatosak a Báthoriak címerében látható sárkányokhoz. Több legenda is beszél arról, hogy Báthori Opos és Vid együtt ölték meg az Ecsedi-láp csodálatos természetvilágában élő, ott tanyázó rossz sárkányt.
A saját farkába harapó, különös szárnyú és igen karakteres arcú sárkánykép ott díszeleg a Báthori család címerében már ősidőktől fogva, a sárkánynyakra kétszeresen rátekeredő sárkányfarok a régi tudásról való örök hallgatást jelenti: „Őrizd a titkot!”

(Temesvári Gabilla: Mitikus állatok c. könyvéből, részletek)

 

ANGYALOK ÉS BUKOTT ANGYALOK 
(Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita: Az égi hierarchiáról. Kr. u. V. század)

Első kar: Istent veszik körül, neki hódolnak,

  •  Kerubok (babiloni karibu) – szárnyas, szfinx-lények, ők vigyázzák az édenkertet, az Isten trónusát és faragott képük őrzi a frigyládát (Egyiptomban is ismert motívum); ember, bika, oroszlán és sas-arcuk van. Azonos velük a négy apokaliptikus fenevad, illetve a négy evangélista jelképe, kezükben könyvet tartanak. Jelképezik az égi fordulópontokat, csillagképeket: vízöntő, bika, oroszlán, skorpió. Színük kék vagy arany.
  • Szeráfok (héber: égők) – a vörös szeráfok hatszárnyú tűzlények, csak a fejük látszik, két szárnyukkal a lábaikat, kettővel az arcukat takarják el, kettővel pedig lebegnek, így hatágú csillagformát alkotnak; gyertyát tartanak.
  • Trónállók – az isteni trónus megtestesítői, trónust tartanak.

Második kar:

  •  Uralkodók (uraságok) – országalmát vagy jogart tarthatnak.
  • Erősségek (erények) – liliomot vagy piros rózsát tartanak.
  • Hatalmasságok – a csillagok és elemeket kormányozzák, páncélt viselhetnek.

Harmadik kar:

  • Fejedelmek – a földi királyságok őrangyalai
  • Főangyalok (arkangyalok) – égi harcosok, az angyalok fejedelmei, a négy főangyal: Mikhael, Gábriel, Rafael, Uriel, további három: Raguel, Zerakiel, Remiel, illetve más források szerint Jophiél, Zadkiél és Samaél (a későbbi Sátán).
  • angyalok (görög angelosz) – hírvivők, halhatatlan közvetítők Isten és az ember között, illetve éneklő lények (szférák zenéje), akik a világ harmóniáját jelzik.

 

A négy fő arkangyal szerepei

Arkangyal Égtáj Elem Részletek
Rafael Kelet Levegő Nevének jelentése: Isten gyógyító hatalma, az őrangyalok vezére, a vándorok és utazók védője. A bőség és kreativitás őre, és az emberi hibák transzformációjában segít. Névnapja június 20-a, a nyári napfordulókor.
Mikhael Dél Tűz Ítélkező, a gonosz legyőzője, a mennyei seregek vezére, harcias szent, az egyház fővédője. Névnapja szeptember 29. az őszponton, jelvénye a kard és a mérleg; ítélethozó, lélekvezető – Thot-Hermész-Merkur szerepét idézi.
Gábriel Nyugat Víz Hírhozó, jele a liliom, vagy jogar (hermészi pálca). Névnapja a tavaszponton március 24. Dániel látomásait értelmezte, s hírül adta Zakariásnak, hogy Keresztelő Szent János megszületett.
Uriel Észak Föld Nevének jelentése: isteni fény és tűz; éleslátó, bölcs, rávilágít a lényegre és békességet ad. Az angyal-seregek vezére, fényével megszabadít a démonoktól.  Névnapja december 10-e a téli napforduló közelében.

 

A bukott arkangyalok rendjei – „Levetették a nagy sárkányt, ama régi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.” (Jelenések könyve 12:9)

Első kör

  • Szeráfok
    Lucifer, Abaddon, Asmodeus, Astaroth, Leviathan, Samael, Semyazza
  • Kerubok
    Azazel, Beelzebub, Balberith, Lauviah, Marou, Salikotal
  • Trónusok
    Gressil, Focalor, Forneas, Murmur, Nelchael, Pruflas, Raum, Sonneillon, Verrine

Második kör

  • Dominionok
    Balam, Marchosias, Nilaihah, Oeillet, Paimon, Rosier
  • Erények
    Agares, Ariel, Barbiel, Barbatos, Belial, Pusron, Sealiah
  • Hatalmak
    Amy, Beleth, Carnivean, Carreau, Goap, Procell, Vual

Harmadik kör

  • Fejedelemségek
    Belphegor, Imamiah, Nisroch, Nithael, Verrier
  • Arkangyalok
    Ananael. Basasael, Mephistopheles, Rimmon, Rumjal, Sarfael, Zagiel
  • Angyalok
    Arakiba, Araqiel, Araxiel, Arioch, Armans, Asael, Asbeel, Astoreth, Caim, Iuvart

Mások

Adirael, Anane, Armers/Armaros, Atarculph, Asael/Azael, Azaradel, Akibeel/Azibeel, Azkeel, Azza, Badariel, Baraqel, Batarel, Batraal/Batarjal, Busasejal, Chobaliel, Dagon, Danel/Daniel, Ertael/Ertrael, Exael, Ezeqeel, Flauros, Gadreel, Gurson, Hakael, Hosampsich, Iomuel, Jeqon, Jetrel, Junier, Kasdaye, Kasbeel, Kokabel, Mammon, Moloch, Mulciber, Omiel, Orus, Penemue, Phenex, Ramuel, Regent, Rugziel, Sameveel, Samsaveel/Samsawiel/ Samsapeel, Saraknyal, Sariel, Seriel, Shaftiel, Shamsiel, Simapesiel, Tabaet, Tamiel, Thammuz, Thausael, Tiril, Tumael, Turael, Urakabarameel, Xaphon, Yomyael, Zavebe

Lucifer – esthajnalcsillag, Vénusz (!), Ézsaiás próféta nyomán a sötétség fejedelmét, az ördögöt nevezik így. (Eredetileg egy bukott babiloni király.)
Belzebub – a Legyek ura, mert Kánaánban legyektől szennyezetlen templomban imádták, Baál-zebub, Ekron istene az i.e. IX. században. Lukács az ördögök fejének nevezi (2.15), az egyik leghatalmasabb démonerő.
Ariel – általában a természet megfoghatatlan változásának és teremtő erejének a változatos és mindig láthatatlan széllel való azonosítása, Shakespeare Viharjában szellem, akit Prospero a szolgálatába kényszerít; Milton Elveszett paradicsomában bukott angyal; Pope Rape of the lock című művében az egyik legfontosabb légi szellem, akárcsak Goethe Faustjának II. részében
Asztarót – bukott angyal, a pokol nagyhercege, negyven ördöglégió vezetője. A Goethia leírása szerint sárkányon lovagol, jobb kezében viperát tart. Lehelete olyan ártalmas, hogy az őt megidéző mágusnak mágikus gyűrűvel kell megvédenie az arcát.
Tammuz – asszír isten, a tavasz fiatal istene és Istar szeretője. Tiszteletének helye Uruk. Az egyiptomi Hóruszra emlékeztet, akihez hasonlóan Tammuz is minden évben meghal és a tavaszi nappal feltámadását ünnepli.
Mephistopheles – az ördög vagy a pusztító szellem neve, mely valószínűleg Hermésznek Megistophiel melléknevéből származik (ophis görög a.m. kígyó), Goethe Faustjában szerepel, emberi tulajdonságokkal felruházott alak, aki Faust lelkesedését cinikusan ironizálja; metafizikai alakját csak a későbbi átdolgozásokban nyerte.

Az évkörben az egyes ördöglények egy-egy hónapot uralnak, az alábbiak szerint:

Hónap Bukott angyal Hónap Bukott angyal
Január Belial Július Beelzebub
Február Leviathan Augusztus Astharoth
Március Satan Szeptember Tammuz
Április Belphegor Október Baal
Május Lucifer November Asmodai
Június Berith December Moloch

 

Források:

BLAVATSKY, H. P.: Titkos tanítás. Ford.: Dr. Hennyey Vilmos és Szlemenics Mária. Magyar Teozófiai Társulat, 2002.
Catholic Encyclopedia – http://www.newadvent.org/cathen/a.htm
COLLINS, Michael MA (Oxon) MPhil: St. George
CSÁGOLY, Péterfia Béla: „Sárkányölő” Szent György, a győzhetetlen katona, népi hiedelmek, jósló vajákosságok! www.polgarinfo.hu
DELEHAYE, H.: Les legendes grecques des saints militaires. Paris, 1909.
DUNN, Jimmy: The Monastery and Church of St. George in Old Cairo
VORAGINE, Jacobus de: The Golden Legend : Readings on the Saints, Tr. William Granger Ryan, 2 vols. Princeton University Press, 1993.
VORAGINE, Jacobus de: Arany legenda – Szent György http://mek.niif.hu/04600/04626/html/legenda0042.html
WEEKS, Kent R.: Luxor és a Királyok Völgye. Geographia, Budapest, 2006.
http://www.copticchurch.net/

 

55/2011.
Rácz Géza