Az éltető stressz

Elsősorban a munkavégzők körében terjedt el, fő okaként a versenyhelyzetből fakadó állandó nyomást jelölik meg. Ez persze maga után vonja a társas kapcsolatok romlását is, hiszen egy feszült, állandó gondokkal küzdő ember még családtagjaival is nehezen tud harmonikus kapcsolatot kialakítani. Ugyanakkor egyes kutatók azt is hangsúlyozzák, hogy a stressz fogalmát nem lehet egyoldalúan leszűkíteni, hiszen létezik a stressznek egy másik értelmezése is, mivel az minden cselekedetünk lényeges velejárója. A genfi Nemzetközi Munkaügyi Hivatal leszögezi: „az egészség egyfajta dinamikus egyensúly, aminek a stressz is része”.

Gyógyítsd magad!

A stressz élettani szempontból egy kopási folyamatot fejez ki; általános és egyénenként változó is lehet, hogy éppen melyik szervet veszi igénybe valamilyen stresszhelyzet. Ha valakit örömhír ér, gyorsabban ver a szíve, ha felfut a lépcsőn, szintúgy. De ez utóbbit sem nevezhetjük negatív hatásnak, az élet velejárója, vagyis stressz (ebben az esetben valamiféle külső hatás) nélkül nincs is élet. A mi dolgunk csak az, megtanulni, hogyan reagáljunk rá. Ha felismerjük a bajt, ha tudjuk, hogy változtatni kell magatartásunkon, az már fél gyógyulás. E megállapítás egyaránt helytálló testi és pszichés zavaroknál is. Bár külön beszélünk e két jelenségről, azt is érdemes megjegyeznünk, hogy tudatalattink rendkívüli módon befolyásolja fizikai egészségünket, tehát valamely betegségnek mindig mentális probléma az előfutára. Betegséget a túlzott és negatív módon feldolgozott stressz is okozhat.

Ma már az orvostudomány is nyíltan hirdeti, hogy önmagunk helyes értékelése, megismerése gyógyító hatással jár. Ez nemcsak a pszichoszomatikus, hanem a szomatikus, vagyis a testi bajok, betegségek esetében is igaz. A stressz-mechanizmusnak tehát nemcsak az élettani, de a filozófiai megközelítése is nagyon fontos. Igencsak jellemző az egyénre, hogyan fogadja a stressz támadásait, hogyan próbálja kivédeni azokat. A belső elválasztású mirigyek és az idegrendszer kellőképpen reagál az adott eseményekre, de ezen túl kell hogy legyen valamilyen belső tartás, egyfajta eszmerendszer vagy mondjuk ki: életbölcsesség is, amely a végső cselekvésre ösztönöz, amelynek szellemében élünk. Ennek hiányában idegbeteg ronccsá válna az ember, mert nem tudna különbséget tenni a számára fontos és kevésbé lényeges dolgok között, s már a legkisebb testi vagy pszichés nyomás is elpusztítaná.

Fiziológiai szemszögből nézve a stressz mechanizmusa többletenergiát szabadít fel. A hirtelen változások, vészhelyzetek révén a szervezet fizikai és pszichikai szinten egyaránt így válaszol. Testi felépítésünk tökéletes összhangban dolgozik. Ha elvágjuk az ujjunkat, azonnal sejtek tömege kezd munkába, s értesítvén az arra illetékes molekulákat, megkezdődik a védekezés. Mentális problémáknál sajnos nem ilyen egyszerű, nem automatikus a helyzet. Ott igen nagy szerepe van a tudatállapotnak, az ember lelki tisztaságának. Ugyanis ha valaki ismeri élete igazi célját, nagy összefüggésekben látja az emberiség történelmét, saját szerepét a világban, akkor biztosan nagyobb tűrőképessége lesz a hétköznapi problémákkal szemben.

Egész életünkben alkalmazkodnunk kell a környezetünkhöz. Igaz, sok esetben ez éppen fordítva történik, s környezetünket akarjuk saját elképzeléseinkhez igazítani. Az egészség és a kiegyensúlyozott, boldog élet egyik titka azonban éppen abban rejlik, hogyan tudunk a hétköznapi stresszhelyzeteinkhez viszonyulni, mennyire tudunk felülkerekedni rajtuk.

De lehet-e egyenlőségjelet tenni egy számunkra kellemetlen vagy kellemes esemény által kiváltott fizikális, pszichés változás között? Természetesen nem. A kérdés csak az: befolyásolható-e, hogy életünk eseményei milyen hatással legyenek ránk, mit váltsanak ki belőlünk?

Nincs jó vagy rossz, a gondolkodás teszi azzá – mondja Hamlet. Valóban, hétköznapi dolgokat tekintve sokszor tapasztalhattuk, hogy ami az egyik embernek idegességet, fejfájást, napokig tartó nyomasztó eseményt jelent, az egy másik, pozitívabb beállítottságú személynek fel sem tűnik. Persze mindannyian jó tanácsadók vagyunk; más helyzetében mindenki tudja, mit kellene csinálni, számtalanszor el is hangzik a közhely: ne idegeskedj ilyen semmiségeken… Ám azt legtöbbször elfelejtjük: nem is olyan régen nekünk mondták ugyanezen szavakat, mert mi is hasonló csekélységeken borultunk ki.

Egy sportoló is komoly stressznek van kitéve csupán azáltal, hogy minden energiáját a versenyre való felkészülésre fordítja. Ez a fajta fizikai-pszichikai megterhelés azonban nem rombolóan hat személyiségére. Sőt, ellenkezőleg: kifejezetten pozitívan! Mert igencsak komoly probléma lépne fel abban az esetben, ha megfosztanánk őt a küzdelem lehetőségétől. Hiszen sok nyugdíjasnak is az jelenti a legnagyobb gondot, hogy addigi aktív életét, munkáját nem folytathatja, kiszakad évek óta megszokott életritmusából, s az ún. pihenés kifejezetten káros, sok esetben krónikus stressz-hatásként nehezedik rá.

Ugyanez érvényes finomfizikai síkon is. Egy visszahúzódó, magányt kedvelő ember számára elviselhetetlen stresszt jelentene a népszerűség, egy más beállítottságú egyén pedig belebetegedne, ha háttérbe szorítanák, ha nem irányulna rá a közérdeklődés. Csak azért, mert az egyik számára teher, a másiknak pedig mámorító dicsőség a hírnév és a reflektorfény.

A kiegyensúlyozottság

Láthatjuk tehát, hogy ugyanazon dolog negatív és pozitív érzelmeket egyaránt kiválthat – az egyén hajlamaitól függően. Igaz, nagyon bölcs embernek kell annak lennie, aki képes kiegyensúlyozott maradni, akár veszteség, akár nyereség, akár jó, akár rossz éri. Tudatosan vagy öntudatlanul mindannyian arra törekszünk, hogy a számunkra negatív helyzetekből lehetőleg a legkisebb fizikai vagy pszichés károsodással kerüljünk ki, a kellemesnek ítélt események élményeiből pedig minél többet tudjunk elraktározni. Itt azonban ismételten felmerül a kérdés: mi is az, ami után valójában törekszünk, mi a mozgatórugója cselekedeteinknek?

Érdekes módon minél önzetlenebb módon élünk, céljaink minél magasztosabbak, annál könnyebben megbirkózunk a mindennapok ránk zúduló nehézségeivel. Minden embernek szüksége van sikerélményre, a jól elvégzett munka örömére, s minél önzetlenebb ez a tevékenység, annál nagyobb boldogságot ad. Méghozzá nem csupán ideiglenes, hamar tovatűnő örömöt, hanem tartós, belső elégedettséget. A stressz-kutatás egyik legnagyobb szaktekintélye – a Kanadában élő magyar származású Selye János – világhírű könyvében, az Életünk és a stressz-ben így ír: „…a tisztán érzéki gyönyör – a test valamennyi öröme – miért bizonyult alkalmatlannak arra, hogy az ember végcélja legyen? Mert bármily nagy is a gyümölcseként élvezhető boldogság, a test e gyönyörei mégis tiszavirág életűek: nem lehet maradandó gazdagsággá felhalmozni őket. Ráadásul ez a fajta kielégülés sose adja a sikeresen elvégzett küldetés elégedett érzését, de még azt sem, hogy általa olyan vagyonra tettünk szert, amely megszilárdítja biztonságunkat.”

A stressz oldása

Mindnyájan tapasztaltuk már egy-egy határidős fontos munka elvégzésekor, hogy szinte a befejezés után sem tudtunk leállni, „túlpörögtünk”, szervezetünk állandó készenléti állapotban virrasztott, nem tudott kikapcsolni, pihenni. Nem véletlenül. A stresszhelyzet ingerlően hat a szervezetre. A jelenlegi kutatások megállapítják, hogy izgalmi állapotban mellékvesénk megnöveli az adrenalin és a kortikoidok termelését, ezáltal egy feszült állapotot hozva létre. A hosszú ideig tartó túlzott felhangoltság nem egészséges állapot, ez a fajta stressz-mérgezés csak egyféleképpen győzhető le: „Az embernek találnia kell valamit, amit a terhes gondolatok helyébe illeszt, hogy elűzhesse azokat. Ez az igazi »átváltás«. Ha valaki nehéz feladatot vállal, amely figyelmének összpontosítását követeli, még nem bizonyos, hogy feledésbe merülnek gondjai, de mindenképpen elhalványulnak benne. Semmi sem törli ki belőlünk a kellemetlen gondolatokat olyan hatásosan, mintha kellemes dolgokkal foglaljuk le magunkat” – írja Selye professzor. Hozzá kell tenni, legkönnyebben úgy enyhíthetünk személyes gondjainkon, ha lefoglaljuk magunkat mások problémáinak megoldásával. Ha segíteni akarunk valakinek (legyen az közvetlen hozzátartozónk vagy bárki más), rögtön elhalványul bennünk nagynak tűnő személyes problémánk, mert minden energiánk az újabb feladat megoldására összpontosul. A stresszt nem tudjuk kizárni életünkből, mindennapjaink alkotórésze az, csupán a hozzá való viszonyulásunkon, a stressz-élmények feldolgozásának módján változtathatunk.

Az, aki képes mindenben és mindenkiben felfedezni a benne rejlő pozitívat, aki mindig le tudja vonni a tanulságot, még esetleges csalódások és fájdalmas tapasztalatok mellett is, biztosan kiegyensúlyozott személyiséggé válik. A különböző feszültséget okozó helyzetek az ő számára nem testet és pszichikumot romboló események, hanem egyfajta tanulási folyamat elemei, melynek végcélja az az emberi teljesség, melyet eszményként tűzött ki maga elé. Az ilyen ember nem próbálja körömszakadtáig védeni vagy kierőszakolni a saját személye iránti tiszteletet, így hát az élet bármely pillanatára félelem nélkül tekinthet. Stresszhelyzet csak azok számára létezik, akik valamely ideiglenes cél foglyaiként rettegnek vágyaik be nem teljesedésétől.

Az élet minden területén érvényes ez: férj és feleség, szülő és gyermek, főnök és beosztott között egyaránt. Legyen az akár két- vagy többtagú közösség, a negatív stresszhelyzet csak azoknál az egyéneknél jelentkezik, akik valamilyen módon konfliktusba kerültek környezetükkel. Ezt pedig valamiféle elvárás be nem teljesedése okozza.

De mindenki életében vannak olyan helyzetek – mondhatná valaki –, amikor a józan ész hiába mondja mindezt, a félelem, aggodalom, a stressz mégis mindent elsöpör. Ez azonban tévedés. A pozitív életszemlélet nem józan ész kérdése: életforma, mely révén képesek vagyunk kivétel nélkül minden helyzetben pozitív módon viselkedni. Mit jelent ez? Optimista életérzést, azt a képességet, hogy minden eseményt a már említett tanulási folyamat részeként értékelünk, közhellyel élve, mint egy vizsgát, melyet az élet iskolájában le kell tennünk. S ha céljaink nem törpényiek, akkor maga a küzdés is elégedettséget ad, az önmegvalósítás tartós belső boldogságát. Mint ahogy a már idézett Selye professzor mondja: „Ha tekintetünket a végtelen nagyra szegezzük, hétköznapi gondjaink semmiséggé törpülnek. Van egyfajta nyugalom és lelki béke, amit csak a felsőbbrendűhöz való kapcsolódás nyújthat.”

Kellár Márta