főnix, turul, garuda – madár szimbólumok, szimbolikus madarak

Az ember a földön jár, a madár az égen szárnyal. Érdemes belegondolni mennyivel másképp látja a mi világunkat, mozgásterünket az égi madár, mint mi magunk. Az égi dimenzióból szemlélve a dolgok eltörpülnek, csak a fontosak láthatók. A felülnézet lehetősége, a rálátás az igazán vonzó a madarak röptében. Ismereteink alapján kötetlenül emelkednek a felhők fölé, s eljutnak oda, ahová így vagy úgy mi is törekszünk: a Nagy Magasságokba. De nekik ez olyan könnyű és természetes. Mintha emlékeznénk egy régi szép időre, egy magasztos állapotra…

A madár általában a felemelkedés, a szárnyalás, az elérhetetlen világ jelképe. Ég és föld között szárnyal, így válik közvetítővé ember és a felső világ között. A madár szimbólum általános megértése nélkülözhetetlen a mitológiaértelmezéshez. Az ikonográfiát tanulmányozva azt látjuk, hogy a különböző kultúrákban azonos elemek bukkannak fel, amiket egységes értelmezéssel használnak. Ez a közös gyökerekre utal és az emberi gondolatok hasonlóságát mutatja. Szinte mindenhol a világban van egy nap-madár, tűz-madár, akinek vörös a színe, és Istenhez fűződő kapcsolatunkat erősíti. A madár általában az emberi lélek szimbóluma, a felemelkedés, az égbe szállás, Istennel való kapcsolat emblémája, amit valamilyen módon minden kor igyekezett megjeleníteni. A madarak az ember szabadságának, de a holt lelkek szárnyalásának is jelképei. Sokszor szerepeltek áldozati állatként a galambok és gerlék. A Nap az élet, az energia, az éltető tűz, amihez nemcsak a Főnix, hanem a sas, illetve a sólyom is szorosan kapcsolódik. A különböző madarak természetük szerint különböző jelentéseket testesítettek meg.

A FŐNIX

„Réges-régen, a messzi múltban, a Nap egyszer lenézett a Földre, és meglátott egy gyönyörű hatalmas madarat, melynek vörös színe aranyosan szikrázott. Oly boldoggá tette a látvány, hogy megáldotta a madarat, mondván:
– Dicső Főnix, te leszel az én madaram, és örök élettel ajándékozlak meg téged!
A Főnixet boldogság töltötte el a szavak hallatán és énekelni kezdett örömében: „Csak neked fogom zengeni dalomat”, de az örök élet nem tette őt maradandóan boldoggá. Az emberek állandóan zaklatták és húzogatták gyönyörű tollait, maguknak akartak egyet belőlük. Mikor belefáradt a folytonos zaklatásba, elrepült a távoli napkeletre. Sokáig repült, mígnem messzi földre érkezett egy hatalmas sivatagba, ahol egy teremtett lélek sem járt. Itt végre szabadon röpülhetett és énekelhette dalát a Napnak, egyedül, tisztán. Öt országot repült át, míg ide érkezett, még életben volt, de megöregedett. Már nem tudott olyan magasra szállni a levegőégbe, már nem tudott olyan gyorsan repülni, mint fiatalon.
Ekkor a Főnix dalolni kezdett a Napnak, akitől az örök életet kapta:
– Óh Nap, dicső Nap, tegyél engem fiatallá és erőssé újra! – de a Nap meg se hallotta énekét. A madár válasz nélkül maradt és arra gondolt, visszarepül régi otthonába, ahonnan jött.
Az út hosszú és fárasztó volt, a Főnix már elgyöngült és megöregedett, így sokszor meg kellett állnia egy-egy pihenőre. Ahányszor leszállt valahol, mindig gyűjtött egy kis fahéj kérget és illatos leveleket.
Amikor hazaérkezett, egy magas pálmafára ereszkedett, és a fa tetején épített fészket magának a hozott fahéjkéregből és az illatos levelekből. A Főnix mirhát, erős illatú mézgát gyűjtött a környéken, és egy tojást formázott ezekből, amit végül visszacipelt a fészkébe. Beült maga is a tojása mellé és újra énekelni kezdett: „Óh Nap, dicső Nap, tégy engem fiatallá és erőssé megint!”
A Nap most meghallotta az éneket és fénylő sugarait szórta a legmagasabb hegyen álló legmagasabb pálmafa felé. Mindenki, az állatok, a csúszómászók, a madarak igyekeztek elbújni a Nap ragyogása elől, lukakba, barlangokba, kövek alá vagy a fák árnyékába.
Csak a Főnix maradt a helyén, a legmagasabb hegy, legmagasabb pálmafáján levő fészkében és az aranyban úszó fénylő tollai csak úgy ragyogtak a Nap fényözönében. Aztán hirtelen lángok lobbantak fel, kigyulladt a fészek és a Főnix egy hatalmas tűzgolyóvá változott. Idővel a tűz kialudt, de furcsa módon a fészek és a fa meg sem perzselődött, a Főnix viszont eltűnt, csak egy ezüstös-szürke hamukupac emlékeztetett rá. És a hamu hirtelen rengeni kezdett, lassan fölemelkedett. Életre kelt az új madár, piciny volt, mint egy újszülött, és kicsit gyűrött is. De kinyújtotta a nyakát, kiterjesztette a szárnyait, és mire felemelkedett, mérete már a régi volt. A Nap ekkor pillantotta meg őt. Körülnézett a Főnix és megszentelte a mirhából készült tojást, majd belekotorta a hamut és lezárta azt. És újra énekelt. Ahogy az ének befejeződött, az időjárás megváltozott, szellő fújdogált, felhők gyülekeztek az égen és előbújtak az élőlények rejtekükből.
A Főnix a karmai közt a tojással tovarepült, és ugyanebben a percben az összes madárféle, minden formájú és nagyságú a Főnix mögé sereglett és követték őt. Azt mondták neki: „Te vagy a legcsodálatosabb madár, te vagy a mi királyunk!”
A madarak elrepültek a Főnix-szel Heliopoliszba, a Naptemplomba, ahol a Főnix az oltárra helyezte a tojást a hamuval együtt. És amíg a többi madár az eseményeket figyelte, ő tovarepült a sivatagba.
A Főnix ma is ott él, és minden ötszázadik évben, mikor már elgyöngül és megöregszik, újra elmegy a hegyre. Ott újra megépíti a fészkét és a Nap újra porrá égeti őt, és hamvaiból egy új madár kel életre.” (Mohan Deep kortárs indiai feng-shui mester, író gyűjtése)

Csodálatos történet a mesebeli madárról, az újjászületés örök szimbólumáról. A Főnix a megújulás, a megszemélyesült alázat, és örök hűség, két vonatkozásban is. Múlhatatlan bizalommal viseltetik a Nap iránt, amely ugyan időről-időre elpusztítja, de lehetőséget ad az újraszületésre, egy tisztultabb formában. Másrészt a Főnix páros madár, ami talán leginkább a kínai értelmezésben nyilvánul meg. Önmagában az a tény, hogy önteremtő, a kettősség eme világában arra utal, hogy egyesíti a női és férfi princípiumot.
A madár röpte a levegő és tűz egyesülése: tere az égbolt, mozgása a tűz. A ragadozó madarak személyesítik meg a Napot, a szelet, a vihart, illetve ezek isteni megnyilvánulásait. Gyakran kötődnek a teremtésmítoszokhoz, a kozmikus őstojás kiköltőjeként, vagy egy-egy nemzet totemállataként találkozhatunk velük. A sámánok madártollakat használnak öltözetükön. Az egyiptomiaknál a lélek eltávozását egy madár fölreppenésével ábrázolják. Az afrikai maszkokon a madár a hatalom, termékenység, és az élet. Gyakran közvetítők az istenvilág és az ember között. A kereszténységben a lélek szimbólumaként jelennek meg, mint Szentlélek. Az indiai ősvallásban a szárnyaló madár az intelligencia szimbóluma. „A gondolat a leggyorsabb madár” (Rg-véda, VI.9.5.).
A buddhizmusban a madarak röpte a folytonos, csapongó életfolyamat jelképe, amelynek végső célja a fészek, azaz a nirvána elérése. Kínában a madár a hosszú élet és szerencse. A Napban élő háromlábú varjú a Mennyet, a Földet és az Embert szimbolizálja. A madarak szárnyalása a halhatatlanság. Sok esetben a madár Isten megjelenési formája, de vannak démonikus madarak is, például a szirének és hárpiák. A madarak a jóslás kellékei, hiszen kapcsolatuk van az égiekkel.
A skandinávoknál a testtől megszabadult szellem és a bölcsesség szimbóluma. Az iszlámban a szellemi tudást és az angyalokat fejezi ki. A muszlim költészetben a szellemi újjászületésre és a lélek halhatatlanságára utal: a lélek úgy tör ki a földi burokból, mint a madár a tojásból. A népköltészetben a szárnyaló madár a szabadság, a kalitkába zárt vagy sebzett szárnyú madár a rabság kifejezője. A keltáknál a feketerigó át tudott jutni a túlvilágra, képes volt transzba hozni a druida papokat, így vált segítővé. Az írek úgy tartották, hogy a madarakat el kell altatni este, különben éjszaka könnyen elragadhatják az alvó ember lelkét.
Fontos szerepük miatt a csillagászatban is sok elemet neveztek el madarakról – mint a Hattyú csillagképet, vagy a Papagájfej ködöt –, hiszen ők az égi küldöttek.
De térjünk vissza a főnixhez. A napmadárral szinte minden kultúrában találkozhatunk. A nálunk használatos főnix elnevezés a görög nyelvből maradt ránk, ahol jelentése bíborvörös (görög: Φοῖνιξ, phoinix), ez viszont a föníciaiaktól ered. Tekinthetjük úgy, hogy a Nap madara örök élettel rendelkezik, időről időre újjászületik, és a bíbor-arany szín jellemzi, ami szintén mély értelmű szimbólum.

A különböző kultúrákban a főnix élettartama eltérő, leggyakoribb az ötszáz éves kor, de előfordul, hogy 1461 vagy 15294 évet említenek. Az ábrázolásokon többféle alakban jelenik meg. A görög-római kultúrában a páva és a sas keveréke, az egyiptomiaknál gólya vagy gémszerű, a kínaiaknál inkább fácán (kakas) jellegű.

Valószínűsíthető, hogy a halhatatlan és folyton megújuló főnix madár mítosza egyiptomi eredetű, bár egy hét és félezer éves kínai leleten már szerepel a főnix. A hieroglifákon gém jelképezi. Az egyiptomiak benu-nak nevezték a Nap madarát, ami már a Halottak Könyvében is szerepel.
Egyiptomban a főnixet a Nap földi hasonmásaként tisztelték. A Földön minden időben csak egyetlen főnix létezik, ami megöregedve fából és fűszerekből (fahéjból) máglyát épít, amire rátelepszik. Szembefordulva a Nappal tüzet gyújt, egyesek szerint egy kődarabhoz csiszolva csőrét, majd a szárnyaival addig szítja a tüzet, míg ő maga is teljesen el nem hamvad.
A főnix az egyiptomi napkultusz egyik központjához, Heliopoliszhoz kapcsolódik, mint a Nap madara, mert mindig ide tér meg újjászületése után. Más források Arábiába vagy Indiába helyezik otthonát.
Heliopolisz – egyiptomi nyelven Junu, a Bibliában On néven szerepel – a 13. alsó-egyiptomi nomosz (közigazgatási egység) fővárosa. Alapítása a predinasztikus korra vezethető vissza. A város jelentős Nap-templomnak ad otthont, ez volt Ré napisten kultuszának központja. Heliopoliszt a tudás fellegvárának tartották, papjaik voltak a legjártasabbak a történelemben, filozófiával és csillagászattal is magas szinten foglalkoztak. A városban sok obeliszket emeltek, itt állt Kleopátra tűje, azaz III. Thotmesz obeliszkje, amit később Londonba vittek. A római időkre Ré és Hórusz tisztelete erősödött meg, és idővel Hórusz Ré napisten megszemélyesülésévé vált. Alig néhány kilométernyire innen alapították az új fővárost, Kairót, aminek építéséhez a heliopoliszi templomok köveit használták fel, így napjainkra nem sok maradt a régi világvárosból.
A benu elnevezés a weben igéből származik, melynek jelentése felkel, felfénylik vagy csak fény. Eredetileg három fő egyiptomi istenséghez, Atumhoz, Réhez és Oziriszhez kapcsolódott. Egy értelmezés szerint Benu a teremtésmítoszban szereplő madár, aki az Őstenger, Nun fölött repült, s mikor megfáradt, lepihent egy kövön. Az ő sírása törte meg elsődlegesen a csendet és indította el a teremtést. Máshol az Őstengerből kiemelkedő Ben-ben halmon megjelenő első élőlény volt Benu, s ahogy felsírt, megindult a világ teremtése. Tőle kaptuk az időt és az időegységeket.
Neve mindig a napszimbólumokkal fonódik össze, mert mint a Nap, önteremtő. Egy 21. dinasztiabeli papirusz tekercs úgy említi, mint „aki maga által jelenik meg”. Ahogyan a Nap időről időre felkél, úgy Benu is megjelenik újra és újra. Egyes elbeszélések szerint minden reggel a láthatáron felkelő Nap mellett száll föl, és ő szórja szét a fényt a világra Heliopoliszból.
A Halottak könyve alapján Benut az Esthajnal csillaggal, a Vénusszal is azonosítják, vagy Ozirisz megnyilvánult formájának tekintik, fején Ozirisz koronájával. Máskor Atum, a lenyugvó Nap szimbóluma. De nemcsak a Napot, hanem a Napisten, Ré lelkét (ba) is szimbolizálta, sőt később magát Rét is.
Az ábrázolásokon a későbbi időkben a Vörös-tenger partján élő szürke gémhez hasonló, hosszú lábú alakban tűnik föl.
A görögök átvették az egyiptomiaktól a Benu mitológiát és nevét is, amit később a föníciai phoinix szó váltott fel. A görög-római kultúrában inkább egy pávához vagy sashoz hasonlít az ábrázolásokon. Hitük szerint a főnix Arábiában élt és nagyon szépen énekelt. Apollón egyszer még a szekerét is megállította, hogy gyönyörködhessen az énekben.
A görögök szerint a főnix egy platóni évig, azaz 25 680 esztendeig él, mert ennyi időbe telik, amíg a Nap, a Hold, valamint az öt szemmel látható bolygó visszaér az égen kiindulópontjára.
E nagy csillagászati ciklus végével újra ismétlődik a világtörténelem, mivel a bolygók kölcsönhatásai is ugyanolyanok, mint korábban. Így a főnix az univerzum egyfajta képmása, s az idő ciklikus megszemélyesítője volt a számukra. A sztoikusok szerint az univerzum egyenesen tűzben pusztul el és tűzben kel új életre, s a folyamat vég nélkül ismétlődik. Az egyszerűbb mitológiák szerint a főnix saját hamvából kel életre, vagyis önmagától származik, ezért ő az egyes teremtési ciklusok tanúja. A középkori alkímiában nem véletlenül volt a főnix a bölcsek kövének egyik elnevezése.
A kínai főnix inkább hasonlít egy pávára vagy fácánkakasra, színe lehet vörös, kék, sárga, fehér és fekete. A kínai mitológia négy szent állata közül az egyik, a sárkány, az egyszarvú és a teknős mellett, a madarak királya. Neve fenghuang; feng jelentése kakas, huang jelentése pedig tyúk, így a főnix az elválaszthatatlan szerelem szimbóluma is. Jelöli az égtájak közül a Delet, ami a nyár és a Nap iránya. Az égi kegyelem jelképe, szerencsét hoz, csak a békés, boldog, emelkedő korszakokban jelenik meg. A holdhónapok számával egyezően 12 vagy 13 van belőlük. A leírások szerint három lába van, de a képeken csak kettőt látunk. A kínai madárnak nem kell meghalnia, örökéletű. Fészke az emberektől távoli helyen, a Kunlun hegységben van, a wutong császárfán fészkel. Gyönyörűen énekel, a legenda szerint a kínai zeneiskolákat az ő éneke alapozta meg.
A főnix bambusz magvakkal táplálkozik és forrásvizet iszik, s a régi időkben feltűnt az erényes császárok kertjében és palotájában. A szent főnixpár a tökéletes kormányzást jelenti (Su king [Írások könyve], I. 5,9). 1368-ban Hong Wu császár látott egy főnixet apja sírjánál. Egy rendkívül eldugott helyen létezik Feng Huang Cheng, vagyis Főnix város, ahol egyszer két főnixet is láttak elrepülni.
A főnix eredetileg az ég uralkodójának, a Szélistennek volt a jelképe, valamint a császárnő emblémája, míg a császáré a sárkány.
A keresztény szimbolikában a főnix a feltámadás, az öröklét s az újjászületés jelképe, akárcsak maga Krisztus, akinek ez az egyik szimbóluma. Számos vértanú mögött látható pálmafán ülő főnix, jelezve újjászületésüket. A főnix a paradicsomba jutott, üdvözült lélek jele, míg síremlékeken a romlatlanságot és halhatatlanságot jelképezi. A teológiában a Remény allegóriájaként szerepel. Az ószövetségi apokrifekben az imádkozó főnixet a kerubokkal azonosították. A szerzetes mozgalmakban ugyanakkor az önmegtartóztatást és a szüzességet jelképezte.
Az ókeresztények a főnixet jellegzetesen dombon vagy hegycsúcson, esetleg pálmafán ülve ábrázolták, hasonlóan a pávához, aki szintén a romlatlanságot és halhatatlanságot jelképezte, így igen sok ábrázoláson megkülönböztethetetlenek egymástól. A bizánci birodalom egyik emblémájául választotta; ebben a jelentésben a birodalom örökös fennmaradását, ciklikus megújulását volt hivatva kifejezni. A középkortól kezdődően szerepel Debrecen címerében, majd 1909-től a magyar református egyházéban is; az Istenhez való vágyódás jelképeként jelenik meg.

TURULMADÁR

Népművészetünkben mindig fontos szerepet játszottak a madarak. A kerecsensólyom, az altaji havasi sólyom, a szirti sas, a szakállas keselyű vagy a fakó keselyű lehetett a turulmadár. A turul szó török eredetű, eredeti formájában togrul, ami vadászsólymot jelent.
Ott találjuk a hunok címerein, az avarok szíjvégein, például a keceli leletben, a honfoglalás kori rakamazi tarsolylemezen, hajkorongokon, gyűrűkön, de a magyar királyok első címerszerűen ábrázolt szimbóluma is a turul volt. A magyar nyelvben három szó utal a sólyomra és a sólyomkultuszra: a kerecsen, a zongor és a turul.
A turul volt az eszményi, a hibátlan, a győzhetetlen, vagyis az isteni, így vált a magyar uralkodók jelképe. Népmesék motívuma a Napot kiszabadító szent madár. A turul, illetve sólyom-sas szimbolika nagyon sok vonatkozásban emlékeztet a főnix legendára. Különbözőségeik ellenére a Nap kapcsolat, a tűz jelleg, a tökéletesség és a segítő szándék, a kegyelmi jelleg és a nemes uralkodás, az erő és a hatalom bizonyos vonatkozásban párhuzamba állítható.
Anonymus-nál ezt olvashatjuk: „Ügyek… Magóg király nemzetségéből vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentu-mogyerben Önedbelia vezérének Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset miatt nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg héja-forma madár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.”
A Budai Képes Krónika pedig így ír: „Álmos vezér anyjának álmában egy héja-forma madár jelent meg, rászállott és ettől teherbe esett, méhéből sebes patak fakadt, mely nem a saját földjén növekedett meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származtak.”
Ez a dinasztikus eredetmonda a magyar királyság mitikus eredetét meséli el, ahol a királyi család támogató ősatyja a turul. Ő mindig az uralkodóval volt, így mikor új hazát kellett keresniük a magyar törzseknek, egy turulmadár vezette őket a Duna-Tisza közére, Attila földjére.
Kézai Simon 1283-ban a következőket írja a turulról: „Atilla király címere pedig, melyet saját pajzsán viselni szokott, olyasforma madár volt, melyet turulnak hívnak, fején koronával. Azt a címert a hunok egészen Géza fejedelem koráig, amíg mint közösség kormányozták magukat, mindig magukkal vitték hadaikban”. Kálti Márk Képes Krónikájában pedig ott látjuk Atilla hun uralkodó képét, kezében a turulos pajzzsal.
A krónikáink alapján három tényt kapcsolhatunk a turulhoz: i) a turul a dinasztia őse, ii) a turul az ősvallás szereplője és iii) a hun-avar korban és azelőtt címerállatként szerepel a magyaroknál.
Kádár Zoltán pedig a nagyszentmiklósi kincs állatábrázolásairól szólván emlékeztet rá, hogy „az Aveszta és a Rigvéda a csodákkal kapcsolatban gyakran sólyom, vagy karvaly alakjában rajzolja meg Indra megjelenését”, vagyis a turul az ősvallás istenének alakváltozata.
A turul szimbolikus rokona a griff, amely szintén a királyi hatalom és tekintély jelölője. A griff oroszlántestű, sasfejű, szárnyas állat. Megtalálhatjuk Mezopotámiában és Perzsiában, ahol a szent tűz őrzője, s az életfa vigyázója, de a szkítáknál, az avaroknál, görögöknél és a keresztény mitológiában is.
Európában elsőként Hérodotosz említi a szkíták földjén túl az aranyat őrző jószágként. Ez a mitikus madár megjelent a hatalom szimbólumain: pénzérméken, jogaron, koronázási lepleken. A középkorban gyakran szörnyként tűnik föl. A magyar népművészetben is jelen van, a népmesénkben a hős oltalmazójaként láthatjuk, de kapcsolatban áll a táltosokkal is.

GARUDA

Garuda a madarak királya, Visnu hátasállata. Az óind mitológiában a sasként vagy sasfejű emberként, szárnyakkal ábrázolt Garudát a Nap, a fény megtestesüléseként dicsőítették (Mahábhárata I.20), és az alvilági erőket megtestesítő kígyók legyőzőjeként magasztalták.

„Bölcs vagy, szent vagy, hatalmas vagy, sosem múló madár-király,
és mint a Nap, sugárzó vagy, legfőbb oltalmazónk, urunk”
(Mahábhárata, A madárkirály 7.).

A hagyomány szerint Garuda anyját a kígyók tartották rabságban, ezért lett a kányával kapcsolatba hozható Garuda a kígyók egyik legnagyobb ellensége. A történet szerint Garuda akkor kaphatta vissza anyját, ha megszerzi az amritát, az örökélet italát, ami csak nagy harcok árán sikerült neki. Felrepült a Naphoz, legyőzte Indra seregét és mikor dolga végeztével találkozott Visnuval, az áldást ajánlott neki hőstettéért. Garuda azt kérte ajándékba, hadd lehessen Visnu hátasállata. Az ábrázolásokon sokszor madár, de előfordul embertesttel is. Ilyenkor két kezében ernyőt és nektárt rejtő edényt tart, másik két kezét imára kulcsolja. Egy idézet teszi érzékletessé Garuda gazdag hagyományának egyik történetét.

„Legrégebbi legendánk (Kr. u. VII. század) az önfeláldozásról szól…
Valamikor, igen régen, volt egy hatalmas birodalom a földön, és egy másik a föld alatt. A föld feletti birodalomból alászállott egyszer egy nagy vérszomjas madár, fekete, mint a korom, a húsevő madarak királya, Garuda, és kegyetlenül pusztította a kígyók népét. Ezek a kígyók nem olyanok voltak, mint azok, amelyeket manapság ismerünk, olyanok voltak, mint az emberek, csak épp a bőrüket borította vörös gyöngyházfényű pikkely, és a föld alatt éltek. Garuda alászállott, kiásta földalatti házaikat, elpusztított mindent, amerre járt, és fölfalta, akit elkapott. Egy nap a kígyók királya, Vaszuki megállapodott Garudával, hogy küld neki minden nap egy-egy fiatal kígyót a folyó mellé, áldozatul, hogy a madár azzal csillapítsa éhségét, és ne pusztítsa el többé a városukat. Azzal így is lett, ekként teltek sorra a napok, amíg csak az áldozatok csontjaiból akkora hegy nem kerekedett, hogy még messziről is látni lehetett. Fehér volt, mint a hó, csodálatos, de szörnyűséges és fenyegető.
Egy nap a fiatal Nagorróra került a sor, őt kellett áldozatképpen odavetni a madárnak. El is indult vesztőhelye felé. Anyja sírva kísérte, de ő nem győzte csitítani: „Ne sírj, édesanyám! Így igaz, elérkezett a baljós nap, elérkezett, de mit tegyünk. Hosszú legyen az életed, és légy egészséges, hogy tovább szerethesd fivéreimet és nővéreimet! Testem meghal, de a lelkem tovább él majd mellettetek egy másik lényben.” Hiába, ezek a szavak nem vigasztalhatnak meg egy anyát, amikor saját szemével látja, hogy közeledik a fia halála. A szegény asszony újra sírva fakadt.
Egy barátja vezette el Nagorrót a sziklához, a folyópartra, oda, ahová a vérszomjas madár le szokott szállni, és felé nyújtotta a vörös leplet, amelybe az áldozatok burkolództak. Nem messze járt onnan Kannaudzso királya, Harsa, és hallotta, mint beszélt Nagorro anyjával és barátjával. Részvétre gyúlt irántuk, szíve összeszorult bajuk láttán, és odalépett az anyához. Ő lesütötte szemét, nem ismerhette fel a királyt, azt hitte, hogy a falánk madár már megérkezett, és anélkül, hogy feltekintett volna, így szólt hozzá: „Végy el engem, egyél meg engem, madár uraság, minden madarak ura, egyél meg engem a fiam helyett!” De ő így válaszolt: „Nem, nem azért jöttem, hogy felfaljalak. Én nem a madár vagyok, azért jöttem ide hozzád, hogy elkérjem a leplet, és fiad helyébe lépjek.” Az asszony sírva felelte erre, hogy nincs értelme, hogy egy másik ember húsként tápláljon egy madarat, még akkor sem, ha a madarak királyáról van szó, mert megmondatott, hogy eljött az ő fia halálának a napja. Az asszony visszavonult Káli templomába, ahol a fiú így imádkozott: „Káli, te, aki mindnyájunk anyja vagy, tedd meg, hogy újra megszülessek, és eljövendő életeimben mindig olyan testem legyen, hogy azzal mindenkinek örömére lehessek!” Ezután még egyszer megcsókolta anyját, és ment, hogy lefeküdjék a sziklaszirtre.
De Harsa gyorsabban ragadta meg a vörös leplet, mint ő, és ő maga feküdt helyette a sziklára. Akkor eljött Garuda, megragadta karmaival, amelyek belehasítottak, mint a kés. Örömmel látta, hogy jó kövér, és elvitte a hegyekbe, ahol zsákmányát fel szokta falni.
Amikor Nagorro visszajött a lepelért, nem találta. Hallotta maga fölött a madár hatalmas szárnycsapásait, felemelte szemét, és látta, amint messzire viszi Harsát. Így szólt: „Ó, te, aki ok nélkül azt választottad, hogy testvérem leszel, nekem, a kis ismeretlen kígyónak, még több is, mint testvérem, ó, te, együttérző, aki húsodban érzed mások szenvedéseit, te akartál lenni az a kéz, amely kimenti a sírások és zokogások tengerében fuldoklókat. Odaadtad oly drága testedet, mintha az csak egy marék szalma lenne, csupán azért, hogy a bajból kimentsd más emberek szívét. Ki vagy te? Honnan jössz? Hol vagy most?”
A vérszomjas madár már megtette útjának felét, amikor Harsa fejéről a királyi korona anyja, az öreg királyné lába elé pottyant. Az aggódni kezdett. Honnan pottyanhatott királyi lába elé fia aranykoronája? Akkor Nagorro előállt, és elmesélte, mi történt. Az anyakirályné megtudta tőle, milyen jószívű a fia, akiről mindnyájan azt hitték, hogy már meg is halt. Elhatározták, hogy a koronát ereklyeként őrzik ezentúl. Csak Nagorro vélte úgy, hogy a madár fel fogja ismerni tévedését, és megkíméli Harsa életét. Ezt el is mondta a többieknek, és mindannyian a madár fészkének keresésére indultak.
Úgy is volt, a madár meglepődött, hogy áldozata nem könyörög, hanem sírás helyett így szól hozzá lágy hangon: „Egyél, lakj jól a húsommal, igyál, lakj jól a véremmel!” Ettől félbehagyta lakomáját, elbizonytalanodott.
Időközben a többiek is hallótávolságba értek, és Nagorro elmondhatta a madárnak, hogy áldozata nem vörös gyöngyházpikkelyű kígyó, aki a föld alatt élt volna, hanem Kannaudzso királya személyesen. Garuda összezavarodott, mert mindkettőt vörösbe öltözötten látta. Erre Nagorro megmutatta villás kígyónyelvét és pikkelyeit, hogy egyértelművé tegye a félreértést. Garuda pedig eltűnődött, kit is eszik éppen, ha az nem kígyó. Kezdett hinni benne, hogy valóban ember lehet.
Gyorsan felismerte, hogy ez Harsa, akinek dicsősége hatalmas a három világban, és a madáron lassan úrrá lett a szégyen érzése, hogy ilyen szörnyű bűnt követett el. Megértette, hogy ez a barbár tett súlyosan beszennyezi majd a nevét, ezért elevenen akart a lángok martalékává lenni, hogy elpusztuljon, és eltörölje szégyenét. Harsa felkelt, ám nem maradt más belőle, mint véres csontok, egyedül az arca és a szemei maradtak épek, de mégis élt. Garuda nem talált elég nagy tüzet ahhoz, hogy eleméssze, ezért a tengerbe akarta vetni magát, hogy abba fulladjon bele. De Harsa felnyitotta szemét, mondván, hogy természetesen, ha meghal, nem érzi többé a foltot, mely becsületén esett, de bűne, melyet annyiszor elkövetett, ahányszor szenvedést okozott a kígyóknak, el nem töröltetik. Ő elmúlhat, a szégyen elmúlhat, de a baj megmarad.
A madár ekkor fejet hajtott előtte, mint tanítvány nagy mestere, a tudós pap előtt, és megkérdezte, mi tévő legyen most. Harsa azt válaszolta, hogy gyakran egy egyszerű és apró jótett eltörli a nagy bűnöket, mint például, ha felemelné szárnyát, hogy érintse vele az eget, de csak azzal a feltétellel, ha megesküszik, hogy a jövőben soha többé nem ragadja el mások életét, és csak jót fog tenni.
Garuda így szólt: „Tiszteletben tartom szavadat, és engedelmeskedek neki. Vak voltam, a tudatlanság álmát aludtam. Te felébresztettél, kinyitottad szemeimet, és mostantól fogva nem veszem el mások életét.”

(Narrátor) Mostantól fogva örökké a teljes boldogságban táncoljon családotok, a kígyók nagy családja, minden vörös gyöngyházpikkelyű kígyótok, örvendezzenek az élet hatalmas óceánjában, és testetek ne ismerje többé a félelmet, egyesüljenek örömmel, és a habok közepette alkossanak olyan hatalmas szigetet, mint maga a Föld! Leányaitok, akiknek hosszú fekete haja leér a combjukig, és úgy burkolja be őket, mint egy édes nyári éjszaka, akiknek barna orcáján a színek legvalódibb harmóniája ölt testet, akiknek vékony szemöldöke tekintetüket még áthatóbbá teszi, akik szembogarának ragyogása százszor szebb, mint Gauri Shankar minden aranyáé, akik bőrének finom illata jobban megrészegíti a lelket, mint hegyeink legfrissebb virágaié és erdeinké együttvéve, mindezek a leányok sose tudják meg, mi a testi fáradtság, zengjék mindörökké a te dicsőségedet, Harsa, a szantál-ligetektől a legszerényebb remetelakokig!

Harsha újra visszaküldte Nagorrót az anyjához, és ekkor rettenetes fájdalom hasított Harsa utolsó megmaradt húscafatába. Mindenki megdöbbent. Végül hát Harsa meghalt, és minden a fejében gyűlt össze, hogy bátorságot adjon neki: „Ne halj meg, Harsa, veled meghal a mások szeretete, az igazság csak álom nélküled, és a száj nem tudja többé felidézni a gyengédséget, ha te nem vagy. A világ olyan lesz, mint egy üres hang. Hogyan tudsz most meghalni, holott egy pillanattal ezelőtt még éltél, pedig csontjaidon nem volt több hús és vér, mint most?”
Harsa ekkor így felel nekik: „Igen, igazatok van, de egy pillanattal ezelőtt még volt egy elvégzendő jó cselekedetem, és most, hogy elvégeztem, testem összeomolhat, és megszűnhet a halálban.”
Garuda ekkor így szólt: „Hadd hívjam én az istenek királyát, és öntözze meg ő a földet életadó esővel, hogy újjászülessenek a nemes kígyók, akiket az eltelt évek során megettem. Ha nem akar engem meghallgatni, szárnyammal kiszorítom mind a vizet, mind a szelet, mind a csillagot, csőrömmel összetöröm a villámot és az ég tüzeit, összetöröm a halál leheletét is. Magam hozom el az életadó esőt.”
Ekkor felemelte szárnyát, és megérintette az eget: azonnal eleredt valami sűrű eső, csontig hatoló, anélkül, hogy egyetlen felhő is lett volna az égen. Minden halott kígyó feltámadt, mind megtalálták a testüket, fejüket, ragyogtak vörös gyöngyházfényben, szomjasan itták az esőt kétágú nyelvükkel, és mind együtt örvendeztek. Az eső ráhullott Harsára is, aki szintén életre kelt. Ekkor látták meg, hogy megjelent Káli istennő az égen. Így szólt:
„Én, aki szenvedést hozok azokra, akik másoknak szenvedést okoztak, ezerannyi jótéteménnyel jutalmazom meg a nemes lelket, mint amennyi jót ő cselekedett. És itt vagy te, Harsa király, akit feltámasztott az életadó eső, feltámadtál, de azt akarom, hogy lelked még jobban megteljék az élet vizével, mely a mennyből hull alá, azt akarom, hogy a nyelveden a lótusz aranypora ragyogjon, és szíved a világban mindenütt szárnyaljon, mintha isteni hattyúk repítenék. Téged teszlek meg új császárrá, Harsa, a három világ és bölcsessége császárának. Íme, egy aranykorong legyen a kezedben, mely szavadat jelképezze. Íme, egy fehér elefánt, négyagyarú, ülj fel rá! Együttérzésedért a világegyetem minden gazdagsága, minden tisztelete, minden öröme legyen a tiéd, de a te legnagyobb kincsed mégis kedvesed, Méz-Édes-Íze szíve lesz, továbbra is. Mondd meg, kérsz-e még valami kegyet?”
Harsa így felelt erre: „Mi mást kérhetnék? Minden kígyó örvend új életének, az anyák szeme nem hullat több könnyet, karjaikba szorítják visszatérő fiaikat, a hiénák és a sakálok sárba tapossák királyuk kiszolgáltatottságot szülő becstelen egyezségét, Garuda lelke visszatért a szívébe, átformálta őt, és én, Harsa láttalak a saját szememmel, Káli istennő, városom védelmezője – mindez számomra hatalmas öröm. Mégis kérnék tőled még valamit: azokat az embereket, akik életükben jót tesznek, soha többé ne érje szerencsétlenség, szívükből távozzék el minden harag, minden kívánság mások java iránt, és éljenek mind boldogan családjuk körében, békességben a többi élőlénnyel, emberrel, állattal.”
Káli elmosolyodott, és így szólt: „Amit kérsz tőlem, ó, Harsa, azt sem ember, sem félisten, sem isten nem teheti meg egyszerre. Annak lassanként kell bekövetkeznie, a jók érdemein keresztül, az igazságosságnak elő kell törnie, hála a tiszta szívűeknek, akik úgy cselekszenek, ahogyan te is cselekedtél, követve a példát, amelyet te állítottál eléjük, és egy nap ez az igazság, amelyeket az emberek keze alkotott, eltörli a természet kegyetlen vakságát, és létrehozza azt a királyságot, amelyre szíved vágyakozik. Cselekedd továbbra is a jót, Harsa, ebben az életben és az utána következőkben egyaránt!”
És Káli felkapott tigrisére, otthagyva nekik egy hatalmas terített asztalt, amelyhez engem is meghívtak lakomázni. Nektek is szedtem két- vagy hárommaréknyi nyalánkságot, de az út mentén sok gyerekkel találkoztam, mindent odaadtam nekik, így semmi sem maradt belőle, mire ideértem. Ez a mese vége, ez pedig itt a frissen sült kenyér.” (Magyarra fordította: Olasz György)

Hogy a főnix, a turul és Garuda mellett érdemes lett volna a hattyú, a páva, vagy a papagáj, s megannyi szimbolikus értékű szárnyas jószág világát is körbejárni, nem vitás, de ez egy következő tanulmány tárgya lehet…

A Bíbor

A bíbor a bíborcsigából nyert bordó festék színe, ami mindig a hatalomhoz, a szentséghez, az uralkodáshoz kapcsolódott. Rómában a császári öltözet színe volt. Bíbor színű volt Salamon trónusa, a Frigyláda sátra, a magyar koronázási palást, a keresztény egyházon belül a bíborosi rangot jelzi, ők Krisztus katonái. A bíbor az igazság és alázat színe.

Holló fészkén hattyút keres.
Hitvány madár, ki a fészkét rutítja.
Holló hollónak nem vájja ki a szömit.
Akármeddig neveled a libát, csak lúd lesz abból.
Sas nem fogdos legyet.
Ritka madár a jó asszony.
Szegény úrnak galambdúcz a mészárszéke.
Sok sas, sok dög.
A háztetőre hágott ludat többen csodálják, mint az odahágott tyúkot.
Csak a szemetén vitéz, mint a kakas.
A libából is kitör a lúdméreg.
A tyúk is lelapul, ha kányát lát.

Felhasznált irodalom

CAMPBELL, Joseph: The Hero With a Thousand Faces, Princeton University Press. Bollingen Series XVII. 1968.
DEEP, Mohan gyűjtése
JEFFERSON, Monet: The Benu (Bennu)
HART, George: Dictionary of Egyptian Gods and Goddesses. A, Routledge, 1986.
HARTLEY BURR Alexander: Mythology of All Races. Vol X , North American, Cooper Square Publishers, New York, 1930.
HUSZKA József: A magyar turáni ornamentika története. én.
MIRANDA Jane Green: Celtic Myths. British Museum Press, 1993.
REDFORD, Donald B.: Ancient Gods Speak, The: A Guide to Egyptian Religion. Oxford University Press, 2002.
SIMPSON, William Kelly: Literature of Ancient Egypt, The (An Anthology of Stories, Instructions, and Poetry). Yale University Press, 1972.
SMELCER, John E.: The Raven and the Totem. Anchorage, Alaska, A Salmon Run Book
VARGA, Géza: Miről ismerhető fel a turul?

Az Írástörténeti Kutatóintézet weboldala: www.ikint.uw.hu
Mátra Főnix közösség honlapja
Terebess Ázsia-lexikon

55/2011.
Ubornyák Katalin