Archetypos

Az ősök még másféle fából voltak faragva: a bölcsek birtokában voltak a mindenség titkának, az ősanyák tengernyi utódnak adtak életet, a harcosok oroszlánként küzdöttek, ha kellett napokon át, az apák valódi férfiak voltak s a fiak méltó utódok… Romlanak a generációk, vesznek az eszmények, változik a világ.

A penészvirág kinézetű ifjak a képernyő előtt buzgón nyomogatják a gyilkos gombokat, minden második emberről kiderül, milyen átkos kórban szenved, lassan vagy gyorsan ölő mérgekkel sorvasztjuk magunkat. Elemi erővel keresi az ember a támpontokat: családi példák, barátok, szerelmek, példaképek – de a sztárkultuszban aligha találni igaz értékeket. Az istenként imádott csillag a mámorba menekül, s üzeni rajongóinak, mérhetetlenül utálja magát, amiért azt hazudja nekik, hogy minden rendben van, s az élet remek. Remények és reménytelenségek…

Példakép lehet-e a gyerekeit verő apa, a kimaradozó nő, az italszagú tanár, vagy a hamis mester? Ki tudja, mi mit követ: az ember halad a korral, vagy a kor halad az emberrel? A lassan süllyedő ember tükrözi a nyomorult kor tüneteit, avagy a kor kikerülhetetlenül olyan, mint az ember?

Mintha megszületett volna az elveszett generáció archetípusa, sőt nyúl-szaporasággal terjedne is. De emellett ezer további archetípus is rendelkezésre áll, kérdés, mihez alkalmazkodik az ember? Gandhi szerint „az isteni zene állandóan ott szól bennünk, de az érzékek élete annyira zajos, hogy elfojtja ezt a csodás dallamot, mely különbözik mindattól, amit hallgatás útján érzékelhetünk, és jóval felsőbbrendű minden érzékszervekkel felfogható valóságnál.” A belső hangokat elnyomja a külső dübörgés, pedig az embernek van hivatása: a fölfelé igazodás. Az ősminták eleven lenyomatok, olykor prokrusztészi keretek közé szorítják az embert, máskor éppen tartást, célt és tetterőt kölcsönöznek neki. Még léteznek klasszikus élethelyzetek, még érdemes megélni bátran a kapcsolatokból fakadó örömöt és fájdalmat, mert az nemesít.

A bennünk szunnyadó őstípus minden lázadásunk ellenére érvényre jut: s ez nemcsak esendőségünk árva magyarázata, hiszen mindenkibe szorul sok jó is. A szent dolgok kivárják a maguk idejét, mert Tagore szavaival élve rendeltetésünk nem a szerzés, hanem a létezés.

Rácz Géza

2007/46.