Maszkok – Színház és tánc

ELŐSZÓ

Az ember a legősibb időktől kezdve kutatja a misztikus, földöntúli világokat, keresi a kapcsolatot a szellemvilággal, áldoz az isteneknek, próbálja befolyásolni a természet erőit, rettegéssel és kíváncsisággal telve szemléli a halált.
Már az ősember is elföldelte halottait, körbevéve kedvenc tárgyaival, fegyvereivel, ékszereivel. Egyes népeknél a vezetők és uralkodók lovait, szolgáit, feleségeit is megölték, és eltemették urukkal. A nagy birodalmak hatalmas uralkodóinak sírkamráiba felbecsülhetetlen értékű arany, ezüst tárgyakat és mindenféle legendás kincseket helyeztek el alattvalóik.
A törzsi társadalmakban a legkülönfélébb rítusok során avatják a fiúkat férfiakká, illetve a lányokat nőkké. A szertartásokon a sámán vagy varázsló kapcsolatba kerül az ősökkel, az istenekkel, táncával, kántálásával megidézi őket, áldozatot mutat be nekik, hogy bőséges termés legyen, a törzs gyarapodjon, vagy hogy elűzze a betegség démonát. Talán nincs is olyan ország a Földön, ahol ne lennének időről-időre nagy ünnepségek, melyek során az emberek felvonulnak, díszes ruhákba öltöznek, énekelnek, táncolnak, színdarabokkal szórakoztatják magukat, és egy kis időre kiszakadnak a hétköznapok egyhangúságából.
Hogy mindezek a rítusok, ünnepségek, temetkezések között mi a kapcsolat? A maszk. Kevés olyan vigadalmat, színházi előadást, szertartást, halotti búcsúztatást találunk az emberiség történetében, ahol nem öltenek maszkokat az ünneplők, a színészek, varázslók, gyógyítók, és az utolsó útjukra indulók.

A maszkok oly sokfélék, felhasználási területük pedig szerteágazó és gyakran egybemosódik, ezért sok esetben nehéz különválasztani például a vallási, rituális alkalmazást a tánctól vagy a gyógyítástól. Ezekből szeretnénk itt egy kis ízelítőt adni, elsősorban India és Délkelet-Ázsia területéről.

INDIA

India roppant nagy ország, területén számos népcsoport él, és szinte minden vallás képviselteti magát, itt található a legtöbb nyelv, történelme hatalmas, kultúrája gazdag, hatása Ázsiára, sőt az egész világra megkérdőjelezhetetlen.
Maszk-kultúrája, ennek ellenére, mégsem olyan jelentős, mint elvárnánk; a halotti maszkok például teljesen hiányoznak, hiszen Indiában hamvasztják a holtakat és nincsenek sem sírhelyek, sem koporsók, sem holttestek, így halotti maszkokra sincs szükség.
Ez, természetesen, nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem találunk maszkokat. Egyes animista hitű törzseknél (munda, oraon, baiga, stb.), a maszkok hasonló funkciót töltenek be, mint Óceániában – isteneket idéznek meg, betegségeket gyógyítanak, természeti csapásoktól óvnak, vagy a termést biztosítják a megfelelő rítusok során.
A maszkok felhasználásának fő területe azonban a számtalan formában létező táncos és színházi előadás. A tibeti buddhizmust követő sherdukpen és monpa törzseknél több olyan szertartás ismeretes, ahol maszkot öltenek a táncosok; a nagyszabású torgyap ünnepségen több maszkos táncot is bemutatnak a résztvevők, amiknek a célja a gonosz szellemek elűzése, a jólét, a jó termés és a kedvező időjárás biztosítása egész évben. Egy lenyűgöző tánc, a thutotdam során a résztvevők koponyát utánzó maszkban és csontvázat mintázó öltözékben mutatják be, hogyan jut el a lélek a következő létbe a halál után.
A monpa nép arpos nevű tánca alatt huszonöten öltenek sisakot, viselnek kardot és pajzsot az ősi harcosokhoz hasonlóan, és játsszák el, hogyan győzték le őseik az ellenséget. A bemutatót a gallong cham tánc zárja, amit tíz, színpompás öltözékű és fejdíszű táncos ad elő.
A sherdukpenek egyik különösen érdekes előadása a jak-tánc, ami alatt két ember fekete anyag alá bújva játssza el a jakot, aminek feje fából faragott és hátán egy istennő lovagol. A bemutató közben, a jak körül három maszkos ember táncol, akik egy legendás hőst, Apapek-et és két fiát jelenítik meg.
A Himālaya nyugati térségében, Ladakh, Kinnaur és Dharamszala környékén a kolostorokban a lámák adnak elő különféle rituális táncokat, amiknek központi témája a Buddha története és a jó győzelme a gonosz fölött. Ennek megfelelően a maszkok démonokat és gonosz szellemeket ábrázolnak, általában egy darab fából faragottak, a szemeknek gyakran lyukat vágnak, és rikító színűre festik ki őket. Nők sohasem viselhetnek maszkot, csak férfiak és fiúk, illetve a lámák.
Az ind színház erősen ritualisztikusnak tűnhet a nyugati szemlélő számára, mert az alakok, amiket a színészek megjelenítenek, többnyire mitikus, természetfeletti lények, állatok, istenek, akikkel megpróbálnak azonosulni, megteremtve így egy sajátos mesés-mágikus közeget. Az ind művészetekben, legyen az irodalom, zene vagy színház, nagyon intenzíven jelenik meg a hagyományos világszemlélet, az ősi, nagy eposzok (Mahābhārata, Rāmāyaṇa) mondavilága és a legendás történetekben (Purāṇa) szereplő hősök, bölcsek és istenek. A színház bonyolult rendszerében a vallással átitatva keveredik a költészet, a zene, a tánc és a színjáték.
Az egyik legfontosabb eszköz pedig, amin keresztül a színészek megjelenítik e hősöket, bölcseket, természetfeletti lényeket, a maszk. A tradicionális színházban a maszkok a megjelenítendő karakter jellegzetességeit hangsúlyozzák, illetve határozottabban kiemelik tulajdonságaikat.
A maszk-készítők szinte minden anyagot felhasználnak: papírt, fát, kérget, agyagot, bambuszt, parafát, textilt. A kicsitől az óriási méretig minden fajta maszkot megtalálunk az ind színjátékokban. Vannak egy darabból faragott maszkok, de előfordulnak mozgatható alkatrészekkel ellátottak is, vannak egyszínűek és rikító színűre festettek.
Minden térségben más-más színházi irányzatot és rengeteg különböző stílusú maszkot találunk. Természetesen nincs lehetőségünk mindet bemutatni, ezért kiválasztottunk néhányat ezek közül, amiket részletesebben leírunk.

Chaū

A chaū tánc és színház is egyben, non-verbális stílus, ahol a narratív szöveg helyett a színészek eltáncolják a cselekményt. Orissza államban, Bihárban és Nyugat-Bengálban találkozhatunk vele, az egészen egyszerű népi variációktól kezdődően a magas szintre emelt stílusig. Három fajtája létezik, a seraikela chaū (Bihár), a mayurbhanj chaū (Orissza) és a purulia chaū (Nyugat-Bengál); nevüket azután a terület, vagy város után kapták, ahol előadják őket. Ami közös bennük, hogy az ún. caitra hónap (második tavaszi hónap) utolsó napján (április 12. vagy 13.) rendezett ünnepségen adják elő, vagyis egyfajta mezőgazdasági kultuszról van szó. Śiva-t és Śakti-t ünneplik a hozzá kapcsolódó rítus során, ami arra engedhet következtetni, hogy a chaū-t kialakulásában tantrikus kultuszok befolyásolták. Mindhárom stílusnak megvannak a saját jellegzetességei, a mayurbhanj chaū-ban például nem használnak maszkokat.
A seraikela chaū eredetileg egy több napos termékenységi rítus, amit a jó termésért, gyarapodásért mutattak be, végigjátszva a természet körforgását a kezdetektől az elmúlásig, majd az újra létesülésig. A rítus során központi szerepet töltött be Śiva és Śakti, akik a termékenység szimbólumai. A seraikela chaū-ban háromféle maszkot különböztethetünk meg; az első csoportba a mitikus alakok, istenek megtestesülései tartoznak, mint Kṛṣṇa, Rādhā, Rāma, Kārttikeya, Śiva, Ardhanārīśvara (Śiva egyik megjelenési formája, félig férfi, félig nő) stb. A második típus állatokat, madarakat és növényeket mintáz meg emberi arc formájában, például pávát, hattyút, méhet, illetve különböző virágokat; a harmadik típus pedig olyan elvont fogalmakat jelöl, szintén emberi arc formában, mint a délibáb, az éjszaka, vagy a tavasz. Bár a maszkok díszítettek, és néha fejdíszekkel vannak kiegészítve, elég semlegesek, ezért főleg a színészek játékán múlik, hogy épp mit jelenítenek meg – ugyanaz a maszk egyszer jelenthet mélységes fájdalmat, máskor pedig örömöt, attól függően, milyen kézmozdulatok kísérik, és milyen pozíciót vesz fel a táncos.
A purulia chaū szintén Śiva temploma előtt bemutatott mezőgazdasági ceremónia, ami az idő múlásával mind bonyolultabb részletekkel egészült ki. Erős a hindu hatás, de a bennszülöttek beleszövik a természettel folytatott mindennapos küzdelmeiket is, amiket harci jelenetekben mutatnak be. Az előadások jelenetei szinte kivétel nélkül a Mahābhārata, a Rāmāyaṇa és a Purāṇa irodalom történetein alapulnak; az egyik legkedveltebb Rāma és Sītā alakja. A maszkok kevésbé kifinomultak, mint a seraikela chaū esetén; nagyméretű fejdíszek tartoznak hozzájuk, rikítóan színesek és üveggyöngyökkel díszítettek.

Rāmalīlā

Indiában a legismertebb, a Rāma királyfi életét bemutató színház. Északon több városban minden évben újra és újra eljátsszák a történetet, ami nagyjából egy hónapig tartó ünnepségsorozat keretén belül kerül megrendezésre. A főbb központok Vārāṇasī, Rāmanagara, Mathurā, Ayodhyā, Citrakūṭa. Az előadások alapját a Rāmāyaṇa és a Rāmcaritmānas című művek adják.
A legenda szerint Rāma királyfi, Viṣṇu hetedik megtestesülése, miután elűzetik otthonából, erdei remeteként él feleségével és öccsével. A remeteség ideje alatt Rāvaṇa, a gonosz démonkirály elrabolja Rāma szépséges feleségét, Sītā-t. A királyfi Hanumān, a majomkirály, a szél isten fia segítségével menti meg feleségét. A történet végtelen lehetőségeket nyújt a színház számára, hiszen minden fontos emberi érzelmet megtalálunk benne, szerelmet, gyűlöletet, irigységet, odaadást, hősiességet, erkölcsöt; démonok és istenek harcolnak egymással, majd a végén győzedelmeskedik a jó a gonosz felett.
A történetet minden indiai ismeri, ezért a szereplők mind amatőrök. Rāma és Sītā kivételével, akiket kizárólag papi kasztból származó alakíthat, bárki részt vehet az előadásokban. A fontosabb szerepeket általában tizennégy év alatti fiúk játsszák, de például Hanumān-t évről-évre ugyanaz az ember jeleníti meg. Minden színész férfi. Az előadások minden városban máshogy zajlanak, de általában egy forgatókönyvet követnek, amit egy pap kezel, így ő irányítja az előadást, ő recitálja a szöveget, de emellett olykor a színészek is énekelnek és szavalnak meghatározott időkben.
A szereplők változatos, gazdagon díszített ruhákban lépnek fel, a természetfeletti lények, istenek és démonok, mint Hanumān vagy Rāvaṇa maszkot viselnek, az embereket alakító színészeket pedig kifestik. A démonok általában fekete ruhát öltenek, bajuszt viselnek, arcukat feketére festik, Rāvaṇa pedig kilencfejű maszkot visel. Hanumān és serege vörösbe öltözik. Rāma és Sītā különösen nagyszámú gyönggyel és egyéb ékkővel, nagy, ékszerekkel kirakott fülbevalóval és koronával feldíszítetten lép fel. A maszkot viselő szereplők, ha meg kell szólalniuk, a maszkot fejük tetejére tolják. A főbb szereplők egyéb kiegészítőket is hordanak, mint íj, nyíl vagy buzogány.
A kisebb városokban egyszerű fából összeállított dobogón adják elő a műsort, míg a nagyobb városokban több helyszínen, ha csak lehetséges, az eredeti jelenet szerinti színtéren, például erődben vagy āśram-ban.
Ezeken kívül jelentős színházi előadásokat rendeznek Dél-Indiában. Szintén főszerephez jut a maszk a Tamilnáduban, évenként megrendezett előadásokon, ahol Viṣṇu negyedik testet öltése, a félig ember, félig oroszlán Narasiṁha előtt tisztelegnek. Az előadók itt is amatőrök, előadásuk imádatuk egy formája. A Bhāgavata Mela egyfajta operához hasonló előadás, aminek során a szöveget többnyire a kórus énekli, a színészek pedig mozgásukkal mintegy alátámasztják azt. Az isten megtestesülését maszkos színész alakítja, aki azzal, hogy magára ölti a maszkot, megtestesíti az istent. A maszkot a Narasiṁha templomban tartják az év többi napján és szent tárgyként tisztelik.
Szintén délen Kerala államban rendezik a Kṛṣṇanāṭṭam nevű előadásokat, melynek során Kṛṣṇa isten életét játsszák el nyolc ciklusban, egy Mānaveda nevű uralkodó műve alapján (Kṛṣṇagīti), amit az isten megjelenése ihletett. A Guruvāyur nevű Kṛṣṇa-templom előtt rendezik az előadást, ami egyszerre felajánlás, és gyermekáldásért, illetve sikeres házasságért való közbenjárás az istennél. A színészek egyáltalán nem szólalnak meg, csak táncolnak, a kórus recitálja és énekli el a történetet. A szereplők arca erősen ki van festve, de az állatokat és démonokat alakítók maszkot viselnek, amit egy darab fából faragnak, intenzíven festenek pirossal, zölddel, feketével és fehérrel. A maszkhoz fejdísz is kapcsolódik.
Keralában ismeretes egyfajta rituális színház is, amit akkor rendeznek, ha a törzset valami csapás érte vagy betegség pusztít. Ilyenkor a tánccal kiengesztelik, illetve a maszkot öltött színész megtestesíti az istenséget, ezáltal el tudják űzni a betegség démonát. A táncot teyyam-nak hívják, ami valószínűleg a daivam, istenség szóból ered. Az előadó arcát maszkhoz hasonlóan festik ki, vagy ténylegesen maszkot visel, amit könnyű fából faragnak, és hatalmas, lenyűgöző fejdísz is tartozik hozzá. Ehhez hasonló a bhūta kola nevű rítus is, ami szintén betegség és démonűző szertartás.
A színházi-táncos előadásokra sok esetben erős hatást gyakoroltak a különféle ind klasszikus táncok, mint a Kathakaḷi a Kṛṣṇanāṭṭam, vagy a Bharatanāṭyam a Bhāgavata Mela esetében (Daoulas 2006/1/; Kashyap 2001; Lommel 1970; Pani 1986; Richmond 1990).

DÉLKELET-ÁZSIA

A khon

Ahogy említettük, India hatása jelentős az ázsiai országokra, ami különösképp megnyilvánul a vallási elképzelésekben és a művészetekben. Délkelet-Ázsia országaiban leginkább a Rāmāyaṇa eposz volt óriási hatással a táncos színházra.
Thaiföldön khon-nak nevezik azt a zenés-táncos színházat, ami csak a Ramakien-t, a Rāmāyaṇa thai verzióját játssza. Eredetileg a királyi udvarban adták elő, különböző fontos alkalmakkor, mint esküvő, születés vagy halál. A női szerepeket is férfiak alakították, valószínűleg azért, mert nők csak a király háremében voltak, és nem érintkezhettek más férfiakkal; emiatt alakult ki az intenzív, akrobatikus elemekben gazdag, erőteljes tánc-stílus. A táncosokat már gyermekkorukban elkezdték „edzeni”, hogy megfelelő izomzatuk alakuljon ki; ennek ellenére a tánc mégis kecses, bájos és nagyon kifejező, a táncosok tökéletesen ismerik a különböző kézmozdulatokat és testtartásokat, amik a megfelelő érzelmeket, érzéseket jelenítik meg. Napjainkban már a női szereplők vannak többségben.
Az előadásokon a színészek nem beszélnek, csak eljátsszák a történetet; egy kórus énekli és recitálja el a szöveget, zenei kísérettel. Sajátos hangzásvilágot alakítottak ki a xilofonhoz hasonló hangszerrel, fúvósokkal, harangokkal és dobokkal.
A khon színház igen fontos kelléke a maszk, amit egyes isten- és démonnők, valamint az emberi nők csoportján kívül minden más szereplő viselt; a modern időkben az istenek és a férfiak már nem viselnek maszkot, csak koronát.
Több száz maszk létezik, amiket öt típusra oszthatunk: démonok, majmok, istenek, emberek és állatok. Szám szerint a legtöbbet, és legérdekesebbeket, a démon és majom maszkok között találjuk; két fő csoportba sorolhatjuk őket, vannak csúcsosak és simák. A maszkok sok esetben nagyon hasonlóak, és csupán egészen apró részletekben, és a színekben térnek el egymástól, a nézőközönség azonban épp ezen apró eltérések és színkülönbségek alapján tudja beazonosítani a szereplőket, ami néha meglehetősen nehéz feladat.
A több mint száz démon maszkon belül több típust különböztethetünk meg színük, arckifejezésük vagy koronájuk szerint; szemük lehet kidülledt vagy félig lehunyt, ún. krokodilszemű, szájuk pedig összeszorított vagy vicsorgó. A démonok fogai mindig kiállnak, mint a vadkanagyar. Minden démon maszk csúcsos.
A démonkirály, Tosakanth maszkja a legjellegzetesebb: az arca zöld színű, kék és arany vonásokkal, szája erősen kiemelt, élénkpiros, szeme kidülledő, szája vicsorgó, fogai ragadozóhoz hasonlatosak, enyhén görbék. Koronája három „emeletes”, az első egy aranylemezből álló korona, drágakövekkel és virág mintázattal, a második egy négyarcú fej, ami az eredetileg tíz fejet szimbolizálja, a harmadik szinten egy újabb fej található, ami a természetfeletti erőt jelképezi. Napjainkban Tosakanth aranymaszkot visel.
A másik jelentős csoport a majom maszkok csoportja – úgy harminc-negyven maszk tartozik ide –, szintén a színek, arckifejezésük és koronájuk alapján lehet megkülönböztetni őket. Egyes figuráknak egyedi jellegzetességeik, színeik vannak, amik utalnak származásukra, például Nilanol, aki a tűz isten megtestesülése vörös, és Nilapat, aki a halálé, fekete. A majmok szeme vagy kidülledő, vagy nagyra nyitott, szájuk lehet nyitott vagy zárt. A maszkok általában simák, négy különböző fajta létezik a tisztek rangjának megfelelően, de előfordul egy-két csúcsos is, ami viselőjük magas, királyi eredetére utal.
Hanumān, aki Rāma leghűségesebb társa, fehér maszkot visel, rózsaszín és zöld vonásokkal, csak fejdísze van, amit vörös és arany színek jeleznek. Szája nyitott, látszanak szemfogai, és szájpadlásán egy drágakő, ami különös képességeire utal. Egy másik ékkő szemöldöke között a harmadik szemet jelzi, ami az ind istenek ismertetőjegye, valószínűleg isteni eredetét – Hanumān Vāyu, a szélisten fia – hivatott jelölni.
Az isteni és emberi maszkok kevésbé kidolgozottak, általában színük a jellemző (Rāma általában zöld, de más árnyalatú, mint a démonkirály; Phra Isuan (Śiva) fehér); minden istennek van harmadik szeme is, mint Hanumān-nak. Koronájuk rangjuknak megfelelően bonyolódik, gazdagodik, általában virág-motívumokkal díszített. A ruhák a maszkok színéhez igazodnak, jelzik a rangot; a nők öltözéke finomabb, előkelőbb. A szereplők különböző fegyvereket, mint íj, nyíl, szigony stb. is viselnek. Bár manapság már nem használják az isten-, és ember-maszkokat, mégis elkészítik őket, hogy ne történjen szerencsétlenség az előadókkal.
A maszk-készítésnek régi tradíciója van, ami a mai napig sem változott; egy gipszformába tizenöt réteg, különleges papírt tesznek (ilyen papírra írják a Buddha tanításait, a templomok számára), rizslisztből készült ragasztóval összeragasztják őket, majd, miután megszáradt, kivágják a formából, aztán a vágás helyét újabb réteg papírral pótolják. A szemet, szájat és füleket szumákfa gyantájából készült csíkokkal hangsúlyozzák, a fülkagylókat bivalybőrből alakítják ki. Végül aranylemezekkel és hamis ékkövekkel díszítik a fejdíszt vagy a koronát, és kifestik az arc részleteit. Általában nem egy mester készít el egy maszkot, hanem többen is közreműködnek (Daoulas 2007; Lommel 1970; Robertson).

Wayang topeng

Indonéziában is jelentős az ind hatás (az iszlám mellett), amit szintén tetten érhetünk a maszkos-táncos színházi előadásokban. Természetesen, ahogy más délkelet-ázsiai országokban, itt is összekeveredik az indiai és a helyi tradíció, különleges, egyedi világszemléletet kialakítva.
Jáván a maszkoknak, és a maszkos táncoknak, felvonulásoknak régi hagyománya van, amire ráépült az említett ind szellemiség, és az előadott történetekbe beépültek az ind legendák – az ősök személye összemosódik az indiai istenekkel, egyenrangúvá válik velük. A maszkokat eredetileg fontos alkalmakkor használták, úgymint halotti szertartások, házassági ceremóniák, beavatási és termékenységi rítusok, de maszkos felvonulásokat tartottak terhesség vagy körülmetélés alkalmával is, és a betegségek démonát is maszkokkal próbálták elűzni.
Az egyik ilyen maszkos tánc a Barong (Barong-rangda – Bali vagy Singa-Barong – Jáva); a figura eredetileg beavató szertartás fontos alakja, de az állatok ellen, és a halott lelkek ellen is védelmez; megtámadja az utazókat, akik aztán legyőzik. Oroszlán, tigris, vadkan és sárkány formában is megjelenhet. Vannak mellékfigurák, amik bizonyos szerepeket töltenek be az előadások során, például megjelenik az ind mitológiából jól ismert Garuḍa, aki legyőzi a Singa-Barongot; vagy Balin a rangda, az özvegy, akinek – szintén ind tradíció szerint – követnie kell férjét a halálba, ezért fölfekszik mellé az égő máglyára – halott lélek feleségét jelképezi, ezért veszélyes.
Ami azonban a legismertebb és a mai napig rendszeresen kerül előadásra, egy maszkos színház, a wayang topeng. A wayang szó jelentése lapos vagy plasztikusan kialakított bábot jelent, de minden olyan drámai játékot is így neveznek, ami e bábszínházból alakult ki.
A bábszínház eredete kétséges, de biztosan a legrégebbi időkbe nyúlik, és feltehetően a beavatási rítusok részét képezhette, minek során a fiatal fiúknak elmesélték a törzs történetét, beavatták őket a titkokba. A X. században már elterjedt volt Közép-Jáván, de Balin is ismerték, később Dél-Szumátrára és Dél-Borneóra is átterjedt.
Az előadás helyszínén a nők egy belső szobában foglalnak helyet, a középső csarnokban folyik maga az előadás, a férfiak pedig egy külső fogadócsarnokban ülnek le. Felállítanak egy bambuszkeretet, amire egy embermagasságú, akár öt-hat méter hosszúságot is elérő vásznat feszítenek ki. A műsor este kezdődik és hajnalig tart. Az előadás megkezdése előtt, a szünetekben és a játék befejeztével a vászon elé három-, vagy ötszögű, bonyolult rajzolatú áttört papírlapot (gunungan) helyeznek, aminek a közepén egy kis ház látható; ez jelképezi az ember belső életét. Két oldalt óriások állnak, akik a lelkiismeretet szimbolizálják, a ház fölött pedig állatalakok és életfa látható. Éjfél előtt a gunungan balra fordul, éjfélkor egyenes, azután pedig jobbra dől, jelképezve ezzel az ember fejlődését a materiális élvezetektől a szellemi értékek felé. Az előadást bemutató férfi, a dalang, az állvány előtt ül le, ő meséli a történetet, mozgatja a figurákat, irányítja a zenészeket. Feje fölött olajlámpa ég, aminek fénye rávetíti a bábok árnyát a vászonra. Olykor van egy segédje, tjantrik, aki az évek során ki is tanulja mellette a mesterséget. A dalang a vászon azon oldalán ül, ahol a férfiak is, így ők teljes valójukban látják a bábokat, míg a nők a túloldalon csupán az árnyakat.
Több bábutípus létezik, a legrégebbi a wayang kulit, amit bivalybőrből készítenek, majd kifestik. A szereplőket az arcformáról, a színekről és a ruházatukról lehet felismerni, például Viṣṇu és Kṛṣṇa mindig fekete arcú, Śiva ellenben aranyszínű. A bőrfigurákat két oldalról mereven tartja egy-egy pálcika, amit a dalang a kezében tart, továbbá a bábok karjait – amikhez szintén vékony pálcikák vannak rögzítve – is mozgatja. Két alaptémára épülnek az előadások, az első a wayang purwa, ami a Mahābhārata és a Rāmāyaṇa fejezeteit dolgozza fel, de jávai helyszínen, és az emberek saját őseik történeteit látják bennük. A másik a wayang gedok, aminek szereplői és történetei Jáva kései hindu korszakából valók; a legkedveltebbek Pandzsi herceg és Damar Wulan legendái. A figurák különböznek az előzőtől, különösen a fejfedők formája más. A wayang gedok Közép- és Kelet-Jáván a legelterjedtebb.
Egy fiatalabb báb-típus, a wayang klitik, ami lapos, festett báb, de nincs felöltöztetve; korábban a vászonba vágott nyílásban mutatták, csak később került előtérbe. Ami az árnyjátékra enged következtetni, hogy a karok bőrből vannak. A Pandzsadzsaran és Madzsapahi birodalom korában élt hősök történeteit adják elő velük, a legkedveltebb főhős Damar Wulan, de Kelet-Jáván a Pandzsi történetek is előadásra kerülnek. Ebből a típusból alakult ki a wayang golek, Kelet-Jáván, ami aztán elterjedt, és wayang purwa történeteket adnak elő vele (Nyugat-Jáva), de Amir Hamzah herceghez kapcsolódó meséket is (Közép-Jáva); elterjedése az iszlám kultúra elterjedéséhez köthető. A bábok faragottak, fejük és karjaik mozgathatók; felékszerezik, és batikolt ruhába öltöztetik őket.
Ezekből a báb-árny-színházakból jött létre a wayang topeng, ahol immár valódi emberek, maszkot viselve adják elő leginkább a wayang gedok történeteit. Csak férfiak játszanak, a női szerepeket nyolc és tizennégy év közötti fiúk alakítják, akiknek még nem mélyült el a hangjuk.
A maszkot könnyű fából faragják, az arcot, a hajat és a fejdíszt a figurának megfelelő színűre festik, a bajuszt pedig általában fekete kecskeszőrből készítik. A maszk két szélét rotangból, fadarabból, vagy bőrből készült csík köti össze, amit a szereplő a fogai közé szorít; a színészek így nem beszélnek, csak táncukkal adják elő a darabot, a dalang pedig elmeséli a történetet. A maszk arcrésze általában kerekded, az orr mérete pedig az ábrázolt figura tulajdonságai alapján változik. Az évek során a maszkok száma a kezdeti kilencről nagyjából nyolcvanra nőtt.
Jáván az előadásokban jelentős szerepet kap a Dzsanggalai királyság hercege, Pandzsi, aki Sekar Taji hercegnőért folytat küzdelmet ellenfelével, Klana királlyal. A herceg a csábítás modellje lett, és a bátorság mintaképe, amint leküzdi az akadályokat. A történet több variációja ismeretes, és a főszereplő, Pandzsi annyira híressé vált, hogy Jáván kívül megtaláljuk a balinéz, maláj, thai és khmer irodalomban is.
Balin minden történetben ugyanazok a típusú szereplők jelennek meg a színpadon, ugyanabban a sorrendben. Először két miniszter, az egyik az erő és bátorság jelképe, a másik kissé komikus; őket egy öreg bölcs követi, aki méltóságteljes, de kora miatt elbotlik (szintén komikum), majd az elegáns, magasztos király lép színre, közvetlen utána az erős harcos, aki legyőzi a király ellenségét, vörös maszkos, rettenetes tekintetű. Ezután két bohóc jön, akik megnevettetik az embereket, ők nem viselnek maszkot, mert szórakoztatnak, illetve elmesélik, mi történik a táncokban. Végül Sidhakarya lép a színpadra, tekintete hunyorgó, felső fogai előre állnak, haja fehér, hosszú; a közönség felé rohan, megrémiszti a gyerekeket, megáldja a közönséget – ő képviseli a vallásos aspektust. A maszkok színesek, a fejdíszek és a ruhák különösen díszesek (Bodrogi 1971; Daoulas 2006; Lommel 1970).

ŚRÍ LANKA

Śrī Laṅkā-n a maszkok alkalmazásának azzal a módjával találkozhatunk, amit Dél-Indiában, Koreában, a szibériai népeknél, Kínában és egyes indián törzseknél is láthattunk; egy sámán, vagy ahhoz hasonló varázsló alak a betegségek démonát megidézi, megszelídíti, ezáltal gyógyítva a beteget. Egyes területeken nem föltétlenül használnak maszkokat, máshol pedig megsemmisítik azt a szertartás után, mert a démon a maszk foglya marad; ezzel szemben Śrī Laṅkā-n sokféle maszkot használnak a démonok űzésére és nemhogy nem törik össze, de gondosan őrzik és ápolják a maszkokat.
A Śrī Laṅkā-n élők úgy hiszik, hogy a betegségeket démonok okozzák. Egy mítosz elmeséli, hogy a démonok otthona északon volt, ahol portyáztak, vadásztak az emberekre, hogy megfertőzzék betegségekkel, aztán megöljék és felfalják őket, de emellett számítottak az ételre – az áldozatokra – is, amivel az emberek etették őket. Ennek Śakra (Indra, az ind mitológiában az istenek királya) és Buddha vetett véget, akik megtiltották a démonoknak, hogy megöljék az embereket; a démonok hatalma azonban annyira erős volt, hogy valamiféle kompromisszumra kellett jutni velük, így felajánlották nekik, hogy betegségekkel továbbra is sújthatják az embereket, de ha azok elvégzik a megfelelő szertartást, meg kell szüntetniük a betegséget, amit okoztak. A démonok elfogadták ezt a megállapodást.
Egy másik mítosz ugyanezt a témát a következőképp meséli el: volt egy király, aki épp keresztülutazott az országon, hogy megszerezzen valamit, amire terhes felesége vágyott; mikor visszaért, egy udvaronca, aki nem szívlelte a királynőt, azt állította a királynak, hogy felesége hűtlen volt hozzá, amíg távol volt. A király éktelen dühre gerjedt, és megparancsolta, hogy öljék meg és vágják ketté a feleségét, egyik felét akasszák egy fára, a másikat vessék a kutyák elé. Amikor a királynő meghallotta az ítéletet, szintén feldühödött, hiszen alaptalanul vádolták, és kijelentette, hogy a benne lévő gyermek, halála után, azonnal szülessék újra, mint démon és pusztítsa el az egész várost, igazságtalan királyával együtt. Mikor végrehajtották a büntetést, a királynő két része összeforrt, és azonnal kiugrott belőle egy démon, aki először kiszopta anyja tejét, majd megitta vérét, végül felfalta. Ezután a hullaégető helyre ment és egy ideig az ott lévő holttestekkel táplálkozott, majd a városba indult egy démonhordával, akiket maga köré gyűjtött, és a királyt megfertőzte egy halálos kórral, majd felfalta az egész város népét. Īśvara (Śiva) és Śakra lépett közbe, és koldusöltözetben a városba mentek, majd rövid ellenállás után legyőzték a démonokat, és megtiltották nekik az emberek lemészárolását és felfalását, de megengedték a betegségek terjesztését, hogy áldozzanak nekik.
A történetekből láthatjuk – különösen a másodikból –, hogy a fődémonnak számos társa, követője akad, akiket később különféle betegségeknek feleltettek meg, így tizennyolc fő betegségdémon (sanniya-yakka) és számos kísérő (yakku) ismeretes.
Ahhoz, hogy valaki megbetegedjék, elég, ha csak összetalálkozik egy démonnal, nem kell feltétlenül közvetlen kapcsolatba kerülnie vele, mert ereje bizonyos távolságból is hat. Minden démonnak megvan a saját kedvenc helye, ahol várakozik a nap vagy éj bizonyos óráiban, állati vagy emberi alakot öltve, hogy arra tévedjen valaki. Nagy, öreg fák, elhagyatott kertek, barlangok és magányos, kiugró csúcsok a legkedveltebb helyek, ahol démonokkal találkozhatunk, de egyesek kedvelik az utcai forgalmat, a piacok nyüzsgését és a tengerpartot is.
Śrī Laṅkā-n úgy tartják, ha valaki megbetegszik, annak lehet természetes vagy természetfeletti oka; ha természetes oka van, hagyományos, āyurveda orvost hívnak, de ha az orvos nem tudja meggyógyítani a pácienst, egy sámánhoz hasonló varázslót (edura) hívnak, hogy a megfelelő szertartás elvégzésével elűzze a betegség démonát.
A ceremónia meglehetősen hosszú, akár tíz-tizenkét óráig is eltarthat, ami alatt a varázsló magára ölti a különféle maszkokat és vad táncot jár, természetesen a megfelelő előkészületek után. Az edura épít egy kunyhót, amiben tizennyolc elkülönített részt alakít ki a beteg mellett, majd az egész kunyhót banánlevelekkel és pálmalevelekkel díszíti. Minden elválasztott rész egy-egy démonnak szenteltetik, és a varázsló a démonoknak megfelelő áldozati ajándékokat, felajánlásokat helyezi el bennük, banánt, kókuszt, rizst, stb. Estefelé megérkeznek a beteg barátai és ismerősei, majd magát a beteget is egy hordágyra fektetik harminclépésnyire a kunyhótól. Dobolni kezdenek, megjelenik a varázsló, megáldja az ajándékokat, majd felajánlja a démonoknak. Az edurának tizennyolc maszkja van, a fő démonoknak megfelelően. A táncot az első maszkban kezdi, a megfelelő szekcióban, majd bizarr mozdulatokkal és hangos kiáltásokkal a beteghez közelít – ezzel kiűzte az első démont, ami a beteg testében lehetett. Ezután a varázsló visszamegy a kunyhóba, és folytatja a ceremóniát a második leválasztott részben; és így tovább, mind a tizennyolc helyiségben; ez eltart hajnalig, amikor is megbizonyosodik, hogy az összes démont kiűzte. A szertartás végén a beteget kiviszik a faluból, mintha halott lenne, és a földre fektetik egy ideig, hogy becsapják a démonokat.
A maszkokat általában maga a varázsló faragja, többnyire rémisztő az arckifejezésük, de vannak torzak is, betegségektől függően. A varázsló nem kézműves, mégis hihetetlen magas színvonalú a maszkok kidolgozottsága, ami annak köszönhető, hogy hosszú évekig inaskodik, általában valamely családtag mellett, amíg maga is edura-vá válik. A maszkok nagy része a homlok közepétől épp a száj aljáig ér, és viszonylag könnyű fából faragják, hogy megkönnyítse a sokszor görcsös, heves táncmozdulatokat a hosszú, olykor tizenkét órán át tartó ceremónia során. Többféle fát is használnak a maszkok elkészítéséhez, levelekkel csiszolják le, és különféle egyéb növényekből és természetes anyagokból nyerik a festékanyagokat; mielőtt befestik a maszkot, a felületet növényi anyagokból készült, gipszhez hasonló anyaggal kenik be; a színeket szintén fák gyantájával és méhviasszal fixálják (Chatterjee; Daoulas 2006; Lommel 1970).

UTÓSZÓ

Modern, rohanó világunkban, úgy tűnik, egyre kevésbé van szükségünk maszkokra – legalább is hétköznapi, aktív életünkben. Bár egyes szakterületeken tevékenykedők kénytelenek maszkokat viselni, de ezek általában védelmi célt szolgálnak.
A színházakban a színészek valódi arcára vagyunk kíváncsiak, tehetségét arról ítéljük meg, hány különböző személyiség bőrébe képes belebújni, hány arcot – és nem maszkot – képes felölteni. Egy esetleges maszkos darab végén feltétlen látni kívánjuk a szereplő igazi arcát is. Még a filmvásznon is vágyunk rá, hogy felismerjük a maszk mögé rejtőzött színészt, noha talán az egyetlen terület, ahol a maszkok ugyanolyan jelentőséggel bírnak, mint a régi korok ünnepein, felvonulásain, a filmgyártás.
Bár a néphagyományban megmaradtak a maszkos felvonulások, már nem tekintünk rájuk úgy, mint pár évezreddel ezelőtt, vagy mint egyes természet közeli népek; a maszkokban többé nem látunk halottakat, szellemeket vagy isteneket, ősöket és hősöket, csupán egy másik embert, aki szórakozásból és szórakoztatásból viseli azt. Ha pedig mi magunk öltünk maszkot, nem érezzük azt, hogy azonosulunk azzal a figurával, akit a maszk ábrázol. Európai gondolkodásunk nem engedi meg, hogy gyermekként viselkedjünk és elmerüljünk képzeletünk, vagy a mítoszok világában; felnőttünk – visszafordíthatatlanul, végérvényesen.

Irodalom

Books
Bodrogi, Tibor: Indonézia Művészete. Budapest: Corvina Kiadó, 1971.
Daoulas, Abbaye: Visage des Dieux Visage des Hommes. Paris: Édition Hoebeke/Centre
culturel Abbaye de Doulas, 2006.
Lommel, Andreas: Mask: Their Meaning and Function. New York: McGrow-Hill, Book
Company, 1972.
Pani, Jiwan: World of Other Faces: Indian Masks. New Delhi: Publication Division, 1986.
Richmond, Farley. P. Darius Swann and Philipp B. Zarilli eds.: Indian Theatre: Traditions of
Performance. Honolulu: The University of Hawaii Press, 1990.
Wojkovitz, René Nebesky: Tibetan Religious Dances: Text and Translation of the ’chams yig.
Paris: Mouton, 1976.
Internetes források
Kashyap, Prakriti: Chau: The Rare Mask Dances.
http://www.boloji.com/dances/0019.htm (2001).
Robertson,Mary Lou: The Khon Masks. (M.A., Anthropology, NIU).
http://www.seasite.niu.edu:85/thai/literature/ramakien/khonmasksofthailand/khonkhon.htm

55/2011.
Sembery Gábor