Napkereszt vagy kígyónász – A szvasztika világtörténete

Létezik az emberiség szellemi történetében egy olyan szimbólum, amely minden nagykultúra és minden individuális tudatmező szerves részét képezi, és mégis évezredek óta talányos feladványt jelent, és ez a szvasztika.
Hosszasan lehetne sorolni azokat a kultúrákat, kontinenseket és civilizációkat, amelyek alkalmazták a szvasztikát, mégis legkimunkáltabban a keleti hagyományban maradt fenn. Itt nem csupán a feledés homályába süllyedő, jelentését vesztett dekoratív sorminta, hanem a mindennapi élet szerves részét képező rituális jegy, amely áldozatok, szentélyek, rítusok elengedhetetlen vizuális kelléke, hihetetlen gazdag jelentéstartalommal bíró szimbólum, s az ikonográfiában egyes istenségek attribútuma, sőt, helyettesítő szimbóluma. Mindezek ellenére a szvasztika általános jelentése felől számos homlokegyenest eltérő vélekedés él.

A LEGEGYSZERŰBB JELEK

Induljunk ki a legegyszerűbb jelekből, amit az ember csak elképzelhet. A legeslegegyszerűbb jel a jeltelenség, a tisztán, üresen és szabadon hagyott felület. A semmi roppant közel áll a mindenhez, s egy üres felület mindkét végletet jelölheti, amelyek amúgy is közel állnak egymáshoz. Ha ezen a szűz felületen mégis el akarunk helyezni valamely jelet, az első ilyen jelzés minden bizonnyal egy pont lesz, s a második egy vonal.

ÁBRA

Itt még nincs választás, csak szükségszerűség, az első mozdulat az, ha letesszük íróeszközünket a felületre – ezzel máris előállt a pont, s ha elmozdítjuk eszközünket, előttünk a vonal, pontosabban a szakasz.
A harmadik mozzanat már kétséges, több lehetséges út nyílik. Ha megkezdett vonalunkat folytatjuk, netán görbévé törjük, sőt kezdőpontjához visszavezetjük íróeszközünket, sikerült egy körülhatárolt mezőt előállítanunk – ez a sík. Amennyiben nem a megkezdett egyenest folytatjuk, hanem újabbat indítunk, akkor vagy párhuzamosak lesznek, vagy metszik egymást, esetleg csúcsokat jelölhetnek ki, és ha bezáródnak, háromszöget, négyszöget vagy sokszöget írhatnak körül. Egy mértani, vagy térbeli test vetületi ábráját valószínűleg csak még később vetnénk papírra. Ám ha az egyenes többszörözése mellett döntünk, a két párhuzamos mellett szinte azonnali alternatívának tűnik az egymást metsző két vonal. Ezzel előállt a kereszt, amely ekkor még nem vallási vagy liturgikus jelkép, hanem a mindenség egyik alapkulcsa, a horizontális és a vertikális szférákat összekötő pecsét.
Az indiai gondolkodás szerint a kereszt az a primordiális váz, amelyre az illúzió rászövi a hálóját. Ezt a hálót sokszor szőttes, textil, kelme gyanánt is említik, s az upanisadok visszatérő témája annak fürkészése, hogy vajon mire van a világ hosszában és keresztben rászőve, vagyis mi az a váz, amely a mindenség hátterét jelenti…
Geometriai szempontból a kereszt nem más, mint egy vízszintes szakaszra derékszögben állított ugyanolyan hosszúságú szakasz, amelyek felezőpontjukban metszik egymást. Az ilyen, egyenlő szárú, függőlegesen álló kereszt szárai a négy kardinális égtáj felé mutatnak, ezért nevezik égtájkeresztnek, vagy a későbbi nevén görög keresztnek. Ugyanez a kereszt 45°-kal elforgatva, amikor tehát a kereszt szárai átlósan állnak, az andráskereszt. Ajtókat, polcokat, ácsolatokat ma is „andrásolnak”, bár már senki nem gondol Szent András megfeszíttetésének speciális eszközére. Ilyenkor a szárak a mellékégtájakra mutatnak. Az égtájkereszt mint egy szimbolikus iránytű, megcélozza a világmindenség fő irányait, kijelöli a naptári sarokpontokat és évszakhatárokat, azaz a teljes évkört felöleli. Márpedig az esztendőt a Nap járásával mérik, így az égtájkereszt nap-szimbólum is, a centrumot kijelölő metszéspont, a kiáradás és így az élet, mi több, a teljesség jelképe is.
Ilyen archaikus életkereszt az egyiptomi anh, a füleskereszt. Ennek a hieroglifának a jelentése élet. Alakja emlékeztet hajfonatra, vagy kévére, ezek a mágikus képhasználatban szintén az életerővel, elevenséggel kapcsolatos szimbólumok, amiket szerencsehozónak tartottak. Hogy létezett-e anh alakú szerszám, vagy csupán liturgikus, szimbolikus objektumról van szó, még nem világos.
A kereszt eme archaikus szerepeihez – mint az anyagi mindenség váza, illetve az élet jelképe – csak később, a kereszténység nyomán adódott hozzá egy ezekkel ellentétes jelentés: a pusztulásé, a kereszthalálé. A kivégzőeszközként használatos kereszt ugyanakkor a föltámadás szimbóluma is. A kezdet kezdetén nem halott Krisztust ábrázoltak a kereszteken, hanem elevent, akinek karjai nem a halál kínjától sorvadt végtagok voltak, hanem az örök életre invitáló kitárt karok, akinek teste nem a végső agóniában csüng egyre mélyebbre süllyedve a keresztfán, olyannyira, hogy már csak átszögezett tenyerei érintik a vízszintes fát, hanem akinek szívcsakrája a kereszt szárainak metszéspontjában van, s így az ember legfontosabb szervére, a misztikus átlényegülés kapujára utal – hiszen a krisztusi tanítás is lényegében a szív útját hangsúlyozta.
A kereszt primordiális életereje kezdetben még fölülírta a kivégzőeszköz baljós jelentését, de az évszázadok során megfigyelhető a feszületek egyre brutálisabb kivitele, ahogyan az agonizáló Krisztus egyre lejjebb csúszik a keresztfán: mintha a halál győzedelmeskedne az élet fölött.
Az egyenlő szárú égtájkereszt Indiában is ismeretes volt, az Indus-völgyi civilizáció i.e. 2500-as évek tájáról származó egyes pecsételőin bukkan fel. Falfestményeken, a megalitikus emlékeken, vagy pénzérméken köszön vissza ez az egyetemes jel, de az Asóka-oszlopokon is felbukkan az i.e. II. századból. Különösen érdekes egyes szoboralakok köldökének kereszttel vagy szvasztikával történő jelzése. A köldök mágikus pontja az emberi szervezetnek, s a köldöknézés nem pejoratív tétlenség, hanem elmélkedés az eredeten. A köldökzsinór az anyai szervezettel köti össze a magzatot, így a köldök-meditáción keresztül az ember felmenő őseivel, sőt akár a primordiális ősvizekkel is kapcsolatba kerülhet. Ebben az értelemben a köldök „medencéje” akár a kozmikus ősóceán, a Magzatvíz-óceán (Garbódaka-szágara) maradványának is tekinthető. Korai buddhista sztúpák körkörös épületeinek belső terében kereszt alakban emelt pillérek találhatók, például Nágárdzsunakondában, Kausambiban vagy Szárnáthban, amik nem csupán teherhordó támépítmények, hanem szimbolikus falak is lehettek. Később ezek a körkörös falakkal övezett kereszt alakú pillérek kezdtek a tan kerekére hasonlítani, ami szintén az élet, a szent tan győzelmét hirdette.
Az égtájkeresztben a legegyszerűbb csillagmotívumot fedezhetjük föl, vagy már a Buddha idejében áldásos pontnak tekintett útkereszteződés leképezése is lehet. Az útkereszteződés (szanszkrt csatuspatha: négy út) mágikus hely, éjszakai varázslások helyszíne, a szellemeknek is itt áldoznak. A Holi tavaszünnepén Indiában kivilágítják a kereszteződéseket, az ortodox bráhmanák pedig halálesetkor helyeznek el itt lámpást. Föltehető, hogy az egyenlő szárú kereszt ennek a kitüntetett, áldásos pontnak is a szimbóluma, ahol az ősök találkoznak, s amely egyben a négy égtáj felől érkező szelet és esőt, és ezzel az egek urát is jelölhette. A kereszt mint szimbólum az ősök védelmére is szolgálhatott.

KULTÚRÁK FÖLÖTTI JELKÉP

A keresztnek persze tömérdek formája ismert, William Berry kutató az Encyclopaedia Heraldica című művében majd négyszáz változatot sorakoztat föl. Egy ilyen változat a horgaskereszt vagy szvasztika.
A szvasztika kontinenseket átívelő, rendkívüli elterjedtségére nincs kielégítő, végérvényes magyarázat. Fantáziadús a földközelben elhaladt üstökös szvasztika alakú csóvája, mások a jungi kollektív tudattalan működését látják benne, illetve kulturális diffúzióval is magyarázzák.
Talán legelső európai nyoma a felső paleolitikumból került elő: egy tizenkétezer éves, Kijev környékén föllelt, mammutagyarból faragott madáralakon szerepel. Franciaországban mintegy 7000 éves barlangképeken látható, s az újkőkorból az i.e. VI-V. évezredből a balkáni vinca ősírás egyik karaktereként bukkan föl újra, illetve az V-IV. évezredben az iraki szamarrai cseréptálon szerepel, ezen stilizált emberalakok és halfigurák öveznek egy középütt álló szvasztikát.
Mezopotámiában ritka, agyagedényeken fordul elő, de igen korai leletanyagban került elő Indiában az Indus-Szaraszvati civilizációból i.e. 2500 tájáról.
Európában keresztül-kasul megtalálható a Baltikumtól a keltákig, Etruriától Grúziáig. Előfordul az ősi görög, ciprusi, krétai és rodoszi leleteken, továbbá a kései Egyiptomban, Trójában, a klasszikus Hellászban és Rómában, Skandináviában és a szkítáknál. Észak-Itáliában halotti urnák bevésett díszítőelemeként fordul elő. A hettitáknál ruhaszegélyen ismétlődik, de cserépedények mintázataként is szerepel spirális és nyílhegyszerű elemek mellett. A villám és a korong mellett gyakran szerepel a gall oltárok véseteként, s a római Britannia-provinciában is megtalálták. Szvasztika szerepelt némely ókeresztény síremléken, de a prehisztorikus mexikói és perui temetkezési helyeken is föllelték nyomait. Ahol nem lelték nyomát, az Közép-Afrika és a sumér kultúra egyes területei alsó Mezopotámiában. Egyiptomban későn, a Krisztus előtti századokban jelenik meg, ám a négyarcú Hóruszt és egyéb négyfejű istenalakokat szvasztika-jellegűnek tartják.
Goblet d’Alviella gróf mutatott rá a szvasztika, az anh füleskereszt és a szárnyas napkorong hasonló jelentéstartalmára. Ezeket a szimbólumokat egymást kizárónak tekintik, vagyis ahol az egyik elterjedt, ott a többi alig fordult elő. A füleskereszt Egyiptom sajátja, a szárnyas napkorong Perzsiában terjedt el, míg a szvasztika a Távol-Kelet általános szimbóluma.
A hinduizmusban az élet, a fény, mozgás, a jólét és bőkezűség jele, máskor a víz, a vihar, a villámlás vagy a tűz jelképe. Tekintik a nappálya és a tűzcsiholás szimbólumának is. Több istenséghez kötik – például Indra, a mennyek királya, Brahmá, a másodlagos teremtő, Szúrja napisten, Laksmí szerencseistennő, Siva, Sakti – leginkább mégis a keresztutak őre, az elefántfejű Ganésa, valamint a mindenség fenntartója, Visnu szimbóluma. Ganésa elhárítja az akadályokat, sikerre viszi a vállalkozásokat, ezért a számlák fejlécében és a könyvelésben is szvasztikákkal találkozhatunk. Oltárok dekorációjaként gyakran kíséri két szó: Subh – áldás, Labh – bőség, amelyek mintha a vertikális és horizontális irányok követésével elnyerhető értékek volnának: az égi összeköttetés és a földi gyarapodás, kiterjedés.
A napkereszt Visnu helyettesítő szimbóluma és harci korongjának jele. A jógában a szvasztika ászana a nyolc fő ülőtartás egyike, kettős kereszt-tartást jelent, keresztbe tett lábbal ül a jógí, karjait pedig mellkasa előtt keresztezi, de ismeretes ilyen múdra, kéztartás is.
A buddhizmusban a tan kereke, Buddha szívének pecsétje, és így a tan ezoterikus misztériuma. A szvasztika az életkereket, a szamszára körforgását is jelképezi, s Buddha talpán a nyolc áldásos jel között is feltűnik. Mások a jó élet fogalmának páli nyelvű monogramját látják benne.
A dzsainisták számára a teremtőerőt szimbolizálja, a 24 áldásos szimbólum egyike. Négy karja az élet négy rendjét: a sejtszintű, a növény- és állatvilágbéli, az emberi, valamint a mennyei lények rendjét jelképezi. A szvasztika fölötti három kör a három ékszer – helyes hit, tudás és viselkedés – jele, míg a holdsarló a fölszabadulást jelzi.
Kínában a halhatatlanság jelképe, a két egymásba fonódó szvasztika pedig a jin-jang egyik változata. A fang írásjegy alakja hasonló hozzá, amely a négy égtájat és világszférát jelölte, később kibővült a tízezer – értsd végtelen, kezdet nélküli – jelentéssel. Szegélymintaként a Tízezer létező, azaz a kezdet- és végtelenség, a folytonosan megújuló élet és a folytonosság jelképe. A kék szvasztika határtalan égi erényeket jelöl, a vörös a Buddha szívében lakozó szent erényeket, a sárga a végtelen gyarapodást, míg a zöld a mérhetetlen termésbőséget a mezőgazdaságban.
A görögöknél Zeusz jele, de Apollón napjelképe is, a bizánci egyházi építészetben a gammadion mintázat: ₪₪₪₪₪₪. Arab források rendkívüli erényt tulajdonítanak a szvasztikának, amely a négy égtájat, valamint az évszakokat őrző angyalokat jelzi: nyugaton a Följegyző, délen a Halál, északon az Élet, keleten pedig a Hírhozó angyalt. Iszfahán és Tripolisz mecsetjeiben díszítőelemként szerepel.
Az amerikai indiánoknál a termékenység, eső és bőség jele, a skandináv mitológiában Thor kalapácsa. Európában a középkorban bűvös erejű szimbólum, mely veszedelem ellen véd.
A kereszténységben a görög betű mintájára formált gamma-kereszt (crux gammata) a keresztényüldözések idején az egyik titkoskereszt. A szvasztika Krisztus világ fölötti hatalmának egyik jele a katakombákban, a középkorban pedig a szvasztikához hasonlatos gammadion négy ágán az evangélistákat, középütt pedig Krisztust ábrázolták.
Templomok és egyéb épületek díszítőelemeként, általában sormintában fordul elő, például a XII. századból való kijevi Szent Szófia templom egyik mozaikján, a milánói Szent Ambrus székesegyház egyik sírján, illetve az Amiens-i katedrális padlóján. Az ókori klasszikus építészetben gyakori egymásba fonódó szvasztikákból álló sor- és szegélymintát a neoklasszicizmus elevenítette föl.

ÁBRA 2

A történelmi Magyarország területén a vaskori leletek közt igen gyakori. A népvándorlás korának egyik remekmívű, de talányos példája a Kiskunhalasi Múzeumban őrzött szvasztikamintás tál, ami 1958-ban került elő Tajón, szőlőültetés közben. Különlegessége a feltehetően napkorong köré írt, sárkányfejes szvasztika, amely így megsokszorozza a napkeresztes jelentéstartalmát. Az edény azonban annyira egyedi, hogy sem a formája, sem a mintázata nem igazít el a pontos kormeghatározásban. Készülhetett a szarmata kor második felében, de ezt követően a hun korban, vagy még később, a gepidák idején is.
A szvasztika magyar elnevezései Lükő Gábor néprajztudós szerint: forgórózsa, forgó körvirág, körcsillag, tekerőlevél, ami például erdélyi, gyimesi szőtteseken is feltűnik.
A náci propagandagépezet az árja-elmélet kapcsán foglalkozott az óind és a tibeti misztikával, s a XX. században a horogkeresztet merőben más jelentéssel, energiával töltötték fel, mint amit az eredendően hordozott évezredeken át. A szimbólum ártatlan, az csak közvetítő eszköz, s ebben az esetben is azt kell látnunk, ahogyan a szimbólumok használói élnek vagy visszaélnek a vizuális és egyéb formák lehetőségeivel. Mindemellett érdekes, hogy a zsidó kultúrában is megtalálható a szvasztika. A mai Izrael területén, a Holt-tenger és a Kumráni barlangok közelében fekvő Ein Gedi oázis zsinagógájában – amit Júdea római megszállása alatt építettek – például díszítő motívumként szerepel, sőt, a XVIII. századból származó, Parashat Eliezer című kabbalista műben a héber alef és res betűkből kreált szvasztika-szerű motívum között egy arámi nyelvű ima olvasható. A szöveg utal az ábra által is szimbolizált Napra, és a magyarázatok szerint ez a szöveges mandala misztikus tanulmányozójának abban segít, hogy a természet ciklikusságán és a világegyetem szerkezetén elmélkedhessen. A szvasztikát a fény (אוֹר) héber szó első és utolsó betűje alkotja.

ÁBRA 3

HORGASKERESZT VAGY SZVASZTIKA

A szvasztika kifejezés a szanszkrt nyelvből ered, innen terjedt el világszerte ennek a szimbólumnak a jelölésére. A szó etimológiája sok mindent tisztáz. A szvasztika összetett szó, előtagja a szu- prepozíció, amelynek jelentései: 1. jó, kiváló; 2. szép, bájos, csinos; 3. jól, helyesen, alaposan; 4. könnyen, könnyedén, nehézség nélkül; 5. nagyon, fölöttébb, túlzottan; 6. tiszteletre méltó, tekintélyes; 7. beleegyezés, megerősítés, siker, virágzás, bánat, fájdalom. A szó második eleme az -aszti létige, amihez a kedveskedő, kicsinyítő -ka képző kötődik. A ka szótag mindemellett a világteremtő Brahmá félistent is jelölheti.
Szvaszti a jólét, jószerencse istennője, aki sikerrel, bőséggel jutalmazza híveit.
Így a szó jelentésárnyalatai közt ott találjuk a jólét, bőség, életminőség, jószerencse, áldás kifejezéseket. A szvasztika olyan énekmondó bárdot is jelent, akinek feladata az üdvözlő dicshimnusz zengése. Ha a szu-ásztika olvasatban értelmezzük a szót, akkor a szent hagyományok kiváló híve, vagy jámbor vallásos ember jelentést kapjuk. Felkiáltásként a szvaszti! jelentése: úgy legyen, áldás, üdv! Sok szerencsét! és a szent óm szótag kíséretében ejtik ki. A szvasztika tehát mindenképpen áldásos, pozitív értelmű kifejezés.
Ha visszatérünk egy percre rajzolási gyakorlatunkhoz, szinte kínálkozik, hogy az egymást keresztező vonalakat elhatároljuk, körülkerítsük. Így alakul ki a kör, amelyben a vonalak átlókat képeznek és metszik egymást. Nem más ez, mint a napkerék, a kereszt alakban tagolt kör, vagy a körbekerített kereszt, ami a végtelen mozgás, és a spirituális megújulás szimbóluma.
Nem mindegy, hogy a kör felületét osztjuk fel egyenesekkel, vagy az egymást metsző vonalakat kerítjük körül. Az előbbi tagolás, kihasítás, ez a metódus analízist sejtet, az utóbbi egyesítés, integrálás, ami szintézist sugall. E két metódus különbözősége a koherens, holisztikus, mágikus világkép, valamint a természettudományos paradigma alapállása közti különbségre is rámutat.
Goblet D’Alviella gróf írja a XIX. században: „Ez a szimbólum kétségkívül a négy égtáj felé áradó napfény ragyogását jelképezi. Ám a nap nemcsak az égtájak felé szórja sugarait, hanem íves pályát fut be az égbolton keletről nyugatra. Ez utóbbi mozgás jelzése végett a kört olykor kerékké alakíthatták, máskor a napkereszt száraihoz talpakat toldottak, amelyek általában egyazon irányba tekintettek.”
A szvasztika tehát olyan egyenlő szárú kereszt, amelynek szárai derékszögben vagy ívesen meg vannak törve, illetve a szárak végéhez általában egy irányba mutató talpak kapcsolódnak. A horgaskereszt szárai az égtájkereszthez hasonlóan a négy égtájra, vagy a négy elemre mutatnak, míg a talpak vagy szárnyak a mozgást, az élet dinamizmusát jelzik. Ha napkeresztként értelmezzük, akkor egyesíti a sugárzásában kiáradó központi csillagot, valamint annak égi mozgását, haladását. De itt nem csupán egy égitest haladásának jelzéséről van szó, hanem a világosság felé tartó ember szimbolikus életútjáról is. A Nap égi pályáját rója, a szívében szikrányi világosságot hordozó ember pedig lépésről lépésre halad a teljes megvilágosodás felé. Az embernek Istenhez vezető útját és a Nap égi pályáját egyetemes, kozmikus mozgás, egy metafizikai ritmus kapcsolja egybe.
Figyelemre méltó gondolat, hogy a kereszt függőleges szára a teremtő isteni akarat, vagy a férfiisten, a horizontális szára az anyatermészet, vagy istennő, s kettejük nászának gyümölcse a horgaskereszt, a maga dinamizmusával, ami nem más, mint az örök ember.
Élete során az ember tapasztalatokat gyűjt, és cselekednie kell a tökéletesedése érdekében. Áldozat nélkül senki sem lehet boldog, sem a földi, sem a majdani égi dimenzióban. A mai ember és az egész nyugati civilizáció a kényelemre van hangolva. Számtalan könnyű tanítás sugallja, hogy a feladat mindössze annyi, hogy azt tegyük, ami jól esik. Csak a belső érzéseinkre kell figyelni, s cselekedni tetszésünk szerint, azt, amit kellemesnek találunk. Ez azonban végzetes csapdát állít a gyanútlan embernek. A tudat megtisztítása nélkül a tetszés szerinti cselekvés minden valószínűség szerint szeszélyeket jelentene. Kijelölt szabályok, mércék és normák helyett a kényelem és a tetszés nem nyújt kellő útmutatást. Bármely emberi közösség, és az egyének előmenetelének egyik záloga annak belátása, hogy nem a kényelem keresése, hanem az áldozatvállalás a valódi fejlődés útja. Ezért a mikrokozmosz emberi világosságát, a szív lángját az áldozatosság tüze köti össze a világosság makrokozmoszi forrásával, az égi Nappal. Így a szvasztika három energiamező összeköttetését: a lélektűz, az áldozótűz és az égi naptűz kapcsolatát is szimbolizálja. A horgok a mindenség dinamizmusát, a teremtő erőt, magát az életet jelképezik. S ha sikerül elérni a teljességet és tökéletességet, a szvasztika joggal válik az üdvösség dinamikus keresztjévé.

INDIA A SZIMBÓLUMOK VILÁGA

India a szimbólumok világa. Mondhatjuk, a világ is a szimbólumok világa, hiszen valójában minden szimbólum, mert minden objektum, tárgy rámutat valamire önmagán túl is, a szavakról, fogalmakról, képekről nem is beszélve. Az indiai hagyomány azonban a megszokottnál is gazdagabbnak tűnik szimbólumokban. Képi, auditív, zenei, mitikus, vallási, rituális, kultikus, életeseményekhez kapcsolódó, szakrális és profán szimbólumok sokasága az indiai élet, s a legegyszerűbb, fadúcokkal nyomott pamutkelmén is a mindenséget leképező mandala látszik, az eső a lélek földre szállásának csatornája, a halál az örökélet kapuja, a cseppben ott a tenger… A szimbólumok az anyagi szinten megtapasztalható életet magasabbra emelik, az érzékfelfogáson túli valóságot pedig megközelíthetővé teszik, így valójában a szimbólumok is valaminek a szimbólumaivá lesznek, s ezzel előáll az a káprázatos kulturális és mitikus szövet, ami az indiai kultúra sajátja. Ezt a hálózatot pedig mérhetetlen sok keresztreferencia teszi szinte kibogozhatatlanul szövevényessé, ugyanakkor a kutató, felfedező ember számára örökké és mindegyre megújulóan izgalmassá.
A szvasztika sem értelmezhető önmagában. A látható jelhez kötődik az árnyalt jelentéstartalmú megnevezés – ezzel a vizuális és az auditív, valamint a kognitív szférák máris összekapcsolódnak. Ehhez a vertikumhoz társulnak a szvasztika keresztreferenciái, a további rokon-szimbólumok, mint például a szent óm szótag, az ősmantra és egy másik mantra, a szváhá. Ezek fényében vizsgáljuk tovább a napkeresztet.
A jel grafikus eredetére Indiában két magyarázat létezik. Az egyik szerint a szvasztika a Napot szimbolizáló kerékből redukálódott a négy küllőre s a talpak a kerék abroncsának maradványai.
A mindenségben a káoszból az isteni hang teremtett rendezettséget, kozmoszt. Ez az ősmantra-logosz az óm a hinduk számára. Ezt a nazális zengést tekintik a transzcendencia jelének, ami a tengeri kagylók héjából való kürt hangjában visszhangzik, de önrezgő hangként az ember szervezetén belül, a tudatában is megszólalhat.

„AUM – ez a szótag az egész mindenség. Ennek magyarázata a következő: Bizony mindaz, mi volt, van és leendő – az AUM-hang csupán, de ami túl van a három időn, az is csak az AUM-hang.” (Mándúkja-upanisad 1.)

Az óm vizuális jele gömbölyded, lekerekített. Teste két, egymáshoz szinte aranymetszésben arányló nyitott körívből áll, amelyek találkozási metszéspontjából egy harmadik íves vonal indul ki, amit olykor nyitva hagynak, máskor bezárnak. Ezekben a karokban fölfedezhetjük a görög triszkeliont, a csillaghalmazok spirálkarjait, a létezés szféráit – az alsó, közbülső és felső világokat – illetve a mindenségháromszög – ember, világ, Isten – szereplőit is. Az óm jelre a koronát a félhold és a pont (csandra és bindu) teszi föl, amelyek a tudat negyedik, tisztán transzcendens szféráját jelzik.
Mivel az óm a teremtés igéje, ezért még igen közel van a teljességhez, a tökéletes szféra harmóniájához. Verbális jelentése talán éppen ezért nehezen megragadható, ha mégis értelmezni próbáljuk, úgy jelentése igen, a pozitív állítás, a lét igenlése és az isteni cél elérhetőségének biztató kijelentése.

Az óm rokona a gömbölyded formájú csigavonal vagy spirál, ami egyszerre lehet pozitív és negatív jelentésű. A csigavonal a keletkezés, a kiáradás, a magasabb oktávokban ismétlődő életesemények jele, lehet szellemi bőségszaru és a prosperitás, az életképesség szimbóluma. A csiga, kagyló, fésüskagyló héjának feminin jellege a születéssel, keletkezéssel, az anyaöllel hozható kapcsolatba. A rituális imádatban a kagylóhéj a teremtés ősvizének edénye, illetve hangszerré formálva éppen az óm rezgésére emlékeztető búgó hang közvetítője.
A háromkarú örvényforma, amelyre a vizuális óm emlékeztet, lehet az anyagvilág ősállapotának szimbóluma. A három kar az anyagvilágot alkotó három minőség, a tömeg, az energia és a fény jele, amit a holdsarló misztériumába burkolózó (közép)pont tesz teljessé. A feminin mátrix pozitív értelemben a védelmező és tápláló anyaság, a gyermekeit mindennel ellátó anyatermészet, negatív értelemben azonban életvesztő örvénylabirintus, a mulandóság birodalma, ahová bekerülni könnyű, kikerülni belőle viszont nehézkes.
Az óm jeléhez vagy a gömbölyded örvényhez képest a szvasztika négyszögletes, és például a mandalák szimbolikájában a négyszögletesség az anyag, a külvilág jele. A mandalák körkörös belső övezeteit mindig egy kapukkal ellátott négyzetes, vagy négyszögletes kerítés határolja el a külvilág tényeitől. Ha tehát a szvasztika inkább szögletes motívum, akkor ez utalás az anyagszerűségre. Az óm a túlvilágból az evilágba sugárzó isteni jel, a szvasztika inkább az evilági tapasztalásból kiinduló, de a túlvilágira mutató szimbólum, segítség az ember számára.
A szvasztika négykarú, szemben az óm három karjával, és a négy az anyag száma. A három az egyensúly, a találkozás, az Istent és embert egyetemes kapcsolatrendszerbe hozó szeretet egyesítő erejét jelzi, a négy azonban a nevek és formák szerint tagolódott világra vonatkozik: négy égtáj, négy elem, négy tudatállapot és négy véda, négy életszakasz és társadalmi rend, az emberi életcélok száma, a világkorok és a beszéd fázisainak száma és még tengernyi más négyesség, amelyek mindegyikében ott az a közös vonás, hogy az anyag megnyilvánult világára, az élet köznapi realitására vonatkoznak, de – általában negyedik elemükben – ezt a realitást összekötik a magasabb valósággal, sejtetni engedik a továbblépés, a felemelkedés lehetőségét.
A szvasztika szó kognitív jelentése is erre emlékeztet: jó élet, jó szerencsét! úgy legyen, áldás, üdv! Ilyesfajta jókívánságokra akkor van szükség, ha nem az üdvállapot, nem a szerencse az alapállás. A szerencsének szent igével történő meginvitálására, megerősítésére éppen a szerencse hiányában, vagy a szerencsét veszélyeztető körülmények közepette van szükség. Vagyis a szvasztika a világi lét realitásait és szükségleteit összeköti a valódi jóléttel, azaz az eredeti lelki harmónia közegével.
A szvasztika grafikus képének másik magyarázata szerint a jel az egymáson keresztbe fektetett tűzcsiholó fák mintázatát idézi. A szent áldozótüzeket két fadarab dörzsölésével lobbantották fel. Ezeket a fadarabokat rituálisan egymáson keresztbe fektetve helyezték el, s a szvasztikát nemcsak napkeresztnek, hanem tűzkeresztnek is nevezték.
Kereszttel két dolgot jelölhetünk: az origót vagy a célállomást. A szvasztika a szent tűzáldozatok szimbólumaként mindkét esetben releváns. Az ősi indiai gondolkodásmód mind liturgikus, mind gyakorlati értelemben az áldozatosságot hangsúlyozta. A tűzáldozat tehát kiinduló pont, a helyes cselekvés egyik meghatározója, és célállomás is, hiszen a tűzbe öntött fölajánlások egyenest az égbe szállnak, s jelzik a lélek isteni útját. Aki megfelelően áldoz, eléri az üdvösséget.
A tűz ugyanakkor energia, s az élethez, és a lelki fejlődéshez energiára van szükség. A jógí vezeklésével (tapaszja) belső hőt gerjeszt, s ez a spirituális melegség szükséges az isteni igazságok kikeltéséhez is. A tűz fényt sugároz, világosságot hoz és meleget ad, s rituális értelemben megtisztít minden salaktól.
Az áldozótűz köré odasereglenek az emberek. A papok szent igékkel idézik meg az égi lényeket, s mindegyiküknek áldoznak: gabonaszemeket, virágot, füstölőszert vetnek a lángok közé, s mindannyiszor felhangzik a mantra: szváhá! Ez az áldozóima mágikus formula is. Megkülönböztetés nélkül vonatkozik minden egyes égi hatalomnak bemutatott áldozatra, s így nevezik a tűzisten, Agni hitvesét. Vagyis az áldozat teljes sikeréhez a maszkulin és feminin közbenjárók együttes áldására van szükség. A Gópálatápaní-upanisad szerint a szváhá mantra által fordul a világ (1.3.), amit érthetünk úgy, hogy az áldozat tartja mozgásban, életben a mindenséget, de úgy is, hogy a status quo fenntartásán túl az áldozatok révén jobbra fordul a világ, vagy az áldozatot bemutató ember sora.
A szváhá mantra leginkább e dinamizmus folytán rokonítható a szvasztikával, amelynek középpontja kijelöli a világ tengelyét, amely körül a mindenség fordul. De hogy valójában mi körül kulminálódik minden mozgás, mi a mindenség epicentruma, arra egy kicsit később kell kitérnünk.
A napkereszt tehát egyesíti a tér és idő dinamizmusát: kijelöli a mindenség középpontját, és jelzi az égi pályát befutó Nap mozgását. Ráadásul a Nap, mint a mindenség egyik isteni tanúja a tér és az idő mellett a világ harmadik nagy meghatározó törvényszerűségét, a karmát is felügyeli. Talán ezért nevezi René Guenon misztikus középpontnak a szvasztikát.

AZ ÉRTELMEZÉS PROBLÉMÁJA

Hiába ilyen elterjedt a szvasztika, a jelkép értelmezésének problémája még nincs megoldva. Egészen eltérő vélemények forognak tudományos körökben, s száz évvel ezelőtt volt annyira őszinte a közvélekedés, hogy kijelentsék a lexikonszerzők: „Mindez feltevés, s a feltevések többfélesége mutatja a bizonytalanságot, amelyben ezután kell még rendet teremteni.”
Rengeteg idő eltelt, de a rendrakás nem sikerült teljesen. Talán ez is sejteti az ősszimbólum rendkívüli szerepét – bár sokan sokféleképpen értelmezik, és tömérdek szimbólumértékét láttuk, a kép sokszor ambivalensnek tűnik. Az is igaz, hogy a szvasztika oly gazdag jelentésű szimbólum, hogy talán nem is lehet, s nem is kell leszűkíteni az értelmezés tartományát.
A fentiekben már említettünk néhány értelmezési kísérletet, amelyek közül az égtájkereszt, a napkereszt, nappálya, illetve a tűzcsiholó pálcák a leginkább figyelemre méltóak.
A szvasztika sokféle értelmezése az alábbi kategóriákba sorolható i) abszolút igényű jel; ii) természeti szimbólum; iii) ember/állatjegy; iv) rituális értékelések; v) misztikus fogalmi értelmezések.
i) Abszolút igényű jel – A szvasztika értelmezései közt a legmagasabb értéket annak a vélekedésnek kell tulajdonítanunk, miszerint a szvasztika a Legfőbb Isten absztrakt képe. Az Isten, egek ura, napkirály, Abszolútum koncepciójánál magasabb, egyetemesebb értelmezés aligha képzelhető el. Szvasztika szerepel Apolló mellkasán, Artemisz és a föníciai Astarte ölén, Buddha köldökén. Tekintik a szélisten jelének. Az óramutató járásával azonos irányba forgó szvasztika Visnu szimbóluma, valamint az akadályokat elhárító Ganésának amulettszerű jantrája. Az ellenkező irányba forgó feminin szvasztika ellenben Káli istennőnek a jele.
ii) Természeti szimbólum – Talán itt a leggazdagabb a szvasztika jelentéstartalma. A már említett napkorong mellett a hétágra – vagy stílszerűen négyágra – tündöklő delelő napot jelzi, valamint a nappályát, szimbolikusan a napszekeret. Az indiai Kónárak naptemploma a Nap-szimbolika két legfőbb elemét egyesíti: a mozgást és a stabilitást. A templomot tizenkét keréken gördülő szekérformára építették, ez jelzi a napszekér dinamizmusát, míg az épület tömbje szinte tökéletes piramist alkot, ami a megingathatatlan stabilitás szimbóluma.
A Nap mellett ritkábban a Holddal is azonosítják, négy karja a Hold négy fázisa. A Nap, a Hold és a fő égtájak a természet tér-idő geometriáját jelentik, aminek csak kiegészítése a négy szél és négy évszak, innen pedig csak egy lépés a két z-alakban futó villám vagy az áradó víz képzete. A természet ilyetén leképezése folytán mezőgazdasági szimbólumnak is tekintik a szvasztikát, amit Indiában például jószágok billogozására is használtak, mind a hinduk, mind a moszlimok.
iii) Állat/emberjegy – A szvasztikát társítják szimbolikus szoláris állatokkal: oroszlánnal, kossal, szarvassal, lóval és különféle madarakkal, például gólyával. Tengeri állatok jelképének is tekintik, de leginkább a kígyókultusszal hozzák kapcsolatba: a skandináv napkígyó megkettőzve, az indiai mitológia szerint a kozmikus őskígyó csuklyáin is a napkereszt ragyog. Egyes kutatók a két egymásba fonódó, kígyózó vonalban a kígyónász termékenységi pecsétjét vélik felfedezni, innen eredeztetik szexuális, életadó jellegét. Némi képzelőerővel a szvasztikát úgy lehet megeleveníteni, mintha egyes tagjai testrészek volnának. Így jelölhet absztrakt emberalakot a két kar és két láb, amihez hasonlót az imádkozó pózban térdeplő egyiptomi alakokban fedezhetünk fel. Tekintik emellett a női nemi szerv emblémájának is, amely természetesen szoros kapcsolatban áll a termékenység és élet motívummal. Ide kapcsolódik növényvilágból vett értelmezése, miszerint a szvasztika a lótuszvirág jele, márpedig ez a nőiség egyik alapszimbóluma.
Az ember kulturális életéhez sorolandó a szvasztika, mint táncstílus, amiről Bharata Nátja-sásztra című dramaturgiai alapműve beszél, illetve mint harctéri alakzat, amit a Rámájana eposz említ. A szvasztika az egyetemes császárnak (csakravartin) is jele, akinek kerekei bejárják az egész világot.
A szvasztika ugyanakkor várostervezési sémaként, illetve egy VIII. századi kolostor alaprajzában is visszaköszön az indiai Szerpurban, Madhja-pradésben. Túlzott leegyszerűsítés, ha az építészetben, agyagedényeken vagy kelméken, illetve arcfestésként előforduló puszta dekorációnak tekintenénk a szvasztikát. Hasonlóképp a gazdag tartalmú szimbólum lefokozásának tűnik, ha a szu és aszti írásjegyek absztrakt kombinációját látjuk benne a bráhmi íráskép szerint, holott szvasztika leleteket a bráhmi írás kialakulásánál jóval korábbról is ismerünk.
iv) Rituális értékelések – A szvasztika a hindu, buddhista és dzsainista ikonográfia áldásos jeleinek egyike. A mágikus világkép szerves részeként szerencsét hozó, illetőleg bajt elhárító varázsjel, amely egészséget, hosszú életet és szerencsét hoz, termékenységet biztosít. Pénzérméken a királyi hatalom jele, általában kedvező előjel. Dinamizmusa a mozgásba lendülő teremtőerőt, de az életkerék fordulását jelképezi, ciklusokat generál. Kijelöli azt a középpontot, ami körül minden kering. Örvényszerű karjai a mitikus labirintusra is utalnak, amely vagy az anyagi-földi lét útvesztő jellegét, vagy a labirintust mint beavatási kelléket jelenti. A rituális értelmezések közül a legfinomabb az íjas tűzszerszám, illetve az egymáson keresztbe fektetett arani-tűzcsiholó fák képzete. Az áldozótűzben megmutatkozó isteni jelenlétnek párhuzama a villámlás, amit szinte minden kultúra és mitológia isteni fegyvernek tekintett. Ha pedig keresztbe tett karokat látunk a szvasztikában, akkor a megadás, az alázat jele.
v) Misztikus fogalmi értelmezések – A szvasztika a világtengely a körötte keringő csillagokkal, ez a világkeringés, a mindenség elemeinek örvénylő tánca, földi forgószél. Ez az egyensúly a dinamikus és statikus állapotok, a mozgás és mozdulatlanság, a centrifugális és centripetális mozgásirány között, a ki- és belégzés, kiáradás – visszahúzódás, kezdet és vég. A szvasztika XX. századi áthangolásának fényében különösen érdekes párhuzam a kabbalisztikus alef, א a nagy lélegzet ősmozgása, amely a teremtés középpontja felé sodorta a káoszt. Horgas keresztként szárai a szellem és az anyag tengelyei, valamint az élővilág négy rendje (sejtszintű lények, növények, állatok, emberek).
A négyszögletes napkereszt egyszerre jelöli ki a mindenség geometriai és misztikus középpontját és a négy világtájat. Ezek szögletességét a nappálya körívvé ötvözi – vagyis végbemegy a kör négyszögesítése és a négyszög körkörösítése, a mágikus-misztikus világkép egyik alapproblémája. Itt természetesen nem csupán síkidomok azonos kerület- és területszámításáról van szó, hanem a szintézis, az egyesítés nagy művéről: ahogyan a szögletes, anyagi, maszkulin erő és a gömbölyded, szellemi feminin jelleg egymásra talál. Ezért a szvasztikát a férfi/női princípiumok egyesítő szimbólumának is tekintik.

Ábra 4

A szváhá mantra értelmezése kapcsán vetettük föl a kérdést: mi a mindenség epicentruma, mi körül kulminálódik minden mozgás? Az ősi indiai szent hagyomány egyértelműen fogalmaz: a világban minden a nemiség körül forog. Ennek alacsony igazodású megjelenése a biológiai csoda, a szaporodás kódja, a földi élet misztériuma. Közepes igazodású megnyilvánulása a szent nemiség, a szexualitásban rejlő misztikum megsejtése, míg legtisztább válfaja a testiségtől mentes isteni szeretet. A teljesség a világ duális, férfi/női jellegének egyesítése révén közelíthető meg. Ezt a párosságot tükrözi az indiai panteon, ahol az istenségek mellett mindig megtaláljuk istennő párjukat. Így láthatjuk Ráma királyfi és hitvese, Szítá párosát, Sivát és az imádott Párvatít, aki nélkül Siva puszta holt tetem, vagy a legfelsőbb fokú szeretet eszményi párosát, a fuvolázó Krsnát és Rádhát, a pásztorlánykák gyöngyét. A szépség vonala a kígyózó, három ívben hajló S-alak, a kontraposzt. Ebben a testtartásban ábrázolják Krsnát, és ez a kígyózó alak, a szépség vonala ismétlődik kétszeresen a szvasztikán.

Az isteni szeretet áll a mindenség epicentrumában, ez a teremtés forrása, éltetője és végcélja. A létezés titka a megszületésen és meghaláson keresztül az öröklét megsejtése, a tudat titka az összeköttetés és átjárhatóság a föld és ég között, míg a szeretet misztériuma maga a szeretet. Hogy a szvasztikában a kígyónász emblémáját, vagy az isteni szeretet pecsétjét látjuk-e, azt mindenki döntse el maga…

Felhasznált irodalom:
ARUNDALE, George, S: The Lotus Fire. The Theosophical Publishing House, Adyar, 2001.
BHALLA, Prem P.: Hindu Rites, Customs and Traditions. Pustak Mahal, Delhi, 2005.
CHANDRA, Rai Govind: Indian Symbolism. Munshiram, New Delhi, 1996.
CHATTERJEE, Gautam: Sacred Hindu Symbols. Abhinav Publ., 1996.
COOPER, J.C.: An Illustrated Encyclopaedia of traditional Symbols. Thames and Hudson, 1998.
CROOKE, William: Things Indian. Oriental Books Reprint, Delhi, 1972.
HOPPÁL, Mihály – JANKOVICS, Marcell et al.: Jelképtár. Helikon, 2004.
KEMP, Berry: 100 hieroglifa – A világ egyiptomi szemmel. Corvina, 2005.
SHASTRI, M.H.K. – VASHISTH, Laxmi Kant: Yantra Mahima. Sagar Publications, Delhi, 2006.
SHEPHERD, Rowena & Rupert: 1000 jelkép a művészetek és a mitológia világából. Képzőművészeti Kiadó, 2004.
STUTLEY, Margaret: Hindu Iconography. Munshiram, New Delhi, 2003.
WALKER, Benjamin: Hindu World. Munshiram, New Delhi, 1983.

55/2011.
Tornyai Ödön