Sokadik népvándorlás

Gondolhatnánk, a népvándorlás kora lejárt, s való igaz, ma migrációnak illik nevezni azt, amikor valaki otthonát elhagyni készül vagy kényszerül. A népvándorlást a kora középkorban nem lehetett a turizmus egyik válfajának tekinteni, ma viszont a turizmus valósággal népvándorlás méreteket ölt. A fapados járatok megjelenésével ma a repülőtársaságok több milliárd (!) utast mozgatnak meg évente.
Hajdanán, miután a nagymérvű társadalmi mozgások véget értek, a vándoraszkéták, a girovágusok voltak a „spirituális népvándorlás” letéteményesei. Csakhogy ez a népvándorlás nem embercsoportok sokszor harcos áthelyeződését jelentette, hanem magányos vándorok kóborlását. A girovág vagy kóborló a középkor első felében ama szerzetesek megnevezése volt, akik nem kolostori körülmények között éltek, hanem állandó lakhely nélkül az országban kóboroltak (circum cellas rusticorum vagabantur). Szakadár eretnek szektának tartották a szervezett girovágokat, de az amúgy békés magányos kóborlókat sem fogadta szívesen a letelepült kolostori szerzetesség – az emberek és eszmék szabad áramlása szemben állt a sziklaszilárd intézményrendszer mozdíthatatlanságával.
Mintha ebben a szembenállásban a tényleges népvándorlás konfliktusa ismétlődött volna meg, amely a letelepült, úgymond civilizált, és a nomád (de nem feltétlenül primitív) népek között feszült. A girovágok – ha nem tényleges szédelgők voltak – éppen azt a kötetlenebb szellemet képviselhették, ami egy megkövesedni igyekvő intézményrendszer mellett vagy helyett a tényleges továbblépés, a szellemi kibontakozás irányába mutathatott.
Aztán kihaltak a girovágusok, s az emberek figyelme az égbetörő gótika után a reneszánsz erőtől és szenvedélytől duzzadó emberi formáira terelődött át. Idővel elnéptelenedtek a kolostorok s a spirituális értékek helyébe az anyag imádata lépett a maga isteneivel, tudós-papjaival, hitrendszerével és intézményeivel. Hamvas szerint a tudományos világ polidémonikus mítoszvilág.
A kenyér hiányától vagy a politikai elnyomatástól hajtva a középkor óta sokan nekivágtak a világnak. A megélhetés ígérete, s a kaland szabadsága motiválta az Újvilág betelepítését, majd a huszadik század végén végbement újabb számszerű gyarapodását – harminc év alatt vagy hetven-nyolcvanmillió ember települt az Egyesült Államokba! Húszas évek, harmincas évek, ötvenhat – mind a kényszer-népvándorlás kitüntetett periódusai. Manapság pedig a hajdani hódítók és gyarmatbirodalmak már otthon köszönthetik a színesbőrű multikulturális „alattvalókat”.
A tobzódó anyagi jólét nem tett jót az emberiségnek – sem azoknak, akik élvezik azt, sem azoknak, akik ácsingóznak utána. A nyugat először az Aranyhordával találkozott, azután a felfedezések korában eljutott az aranyhordásig, majd végül a mammon imádata során az aranyherdálásig.
További népvándorlási hullámok várhatók, jelentős átrendeződés előtt áll a világ. De minél inkább változnak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak. Hajdanán a girovágus élet társadalmi és ideológiai devianciának számított. Csakhogy a tényleges spirituális girovágusság ma szükségesebb volna, mint valaha, akár össztársadalmi méretekben is! Az emberiségnek végre el kellene jutnia addig a sokadik népvándorlásig, amikor nem a földrajzi helyét vagy fizikai-megélhetési dimenzióját változtatja, hanem a tudatsíkját. Mert az élet eredete a Lét, a tudás eredete a Tudat és az öröm eredete az isteni Boldogság. Ez a sokadik népvándorlás, amire igaz a mondás: Élni csak azért érdemes, amiért meghalni is érdemes.

56/2011.
Rácz Géza