Politica Sacra – A köz ügyeivel való foglalatosság

 

A társadalmi mozgások rendkívüli mód érintik az embereket. Szinte minden generáció úgy érzi, kivételes és átmeneti korban él, s az is általános vélekedés, hogy korábban jobb és könnyebb volt az élet, ám az éppen aktuális korban roppant nehéz, és különösen bonyodalmas. A mozgás életjelenség, a társadalom pedig egy közösség szerveződési szintje. A két fogalom találkozása – társadalmi mozgás – jelenthet mobilis és átjárható szociális közeget, történelmi léptékű korszakváltásokat, de a találkozás eredménye általában politikai jelenségként nyilvánul meg. A politica sacra a közügyekkel való foglalatosság szentségét jelenti, aminek manapság demagóg, torz csökevényeit látjuk csupán.

broken glass - cracked with hole over black

A POLITIKA, MINT TÁRSADALMI – KÖZÖSSÉGI JELENSÉG

A világban létező emberi társadalom számára négy feladatkör fogalmazódik meg: a fizikai erő, a gazdasági erő, a szekuláris, valamint a szakrális erő kezelése. Az ember valójában ezeknek a szféráknak az egyre hatékonyabb működtetése végett szövetkezik, amikor társadalmat alkot. A társadalomtudományok ezeknek a működéseknek a leírásával foglalkoznak, de ha rövidre akarjuk zárni a kérdést, mondhatjuk, hogy az emberi történelem valójában nem más, mint a háborúság története. Mintha az ember ilyen agresszív fajta volna, a történelem valójában konfliktusok egymásutánja, ami olykor vérontásba torkollik, máskor megelégszik látszat-háborúkkal, diplomáciai manőverekkel. Ilyenkor a háborút nemzetközi politikának hívják. Konfliktusok és háborúk alkotják az ember visszamenőleges történetét, s várnánk, hogy a jövendőjét ne ugyanez határozza meg. Hérakleitosz két és fél évezrede fogalmazta meg megdöbbentő kijelentését, miszerint mindennek atyja és királya a viszály és a háború, ami sajna helytállónak tűnik. De honnan ez a konfliktusokkal terhelt múlt – és vélhetőleg jövendő? Csupán a kenyér-, föld-, nyersanyag- vagy energiahiány magyarázná? Vagy az emberi kapzsiság, s akkor valójában nem is történelmi vagy társadalmi jelenség, hanem csupán pszichológia? Vagy a materiális okokon kívül valamely cél-oka is volna a konfliktusoknak? Mi a háborúság és a politika metafizikája?
A keleti bölcselet is sokat foglalkozik a háborúság elméletével és gyakorlatával. Hiába tűnik békés óriásnak Ázsia, annak történetén is végighúzódnak a konfliktusok. A kínai nagy fal a hunok támadásai ellen épült, a békés Asóka császár, aki az ókori India egyik nagybirodalmának császára volt, egy véres háború után szegődött a buddhizmus hívéül, s az erőszakmentességet politikai, sőt szabadságharcosi fegyverré kovácsoló Gandhit is számtalanszor érte atrocitás.
A kínai Szun-cu A háború művészete című kétezer éves stratégiai és politikai munkájában kijelenti, hogy a harc nélkül kivívott győzelem a legjobb. A szufi bölcselet egyik aranymondása szerint háborúságból tanulni a békét, Indiában pedig ismeretes az erőszakmentes igazságszolgáltatás intézménye.
Amennyiben a háborúság és a politika szakrális eredetét keressük, az archaikus világképig kell visszanyúlnunk. A nappal és az éjszaka váltakozásában az ember a világ minden táján a fény és az árnyék erőinek birkózását látta, s az éves napjárás is ezt tükrözte. A zodiákus első hat jegyét áldásosnak tekintették, mert a Nap az északi félgömb fölött haladt. A perzsák szerint e hatezer esztendő alatt Ahura Mazda uralkodott, harmóniát és békességet hozva a világra. A további hat zodiákus jegy baljósnak számított, mert ilyenkor a Nap a déli pályáját rója, és Egyiptomban, a görögöknél és Perzsiában is tél van, így ez a hat hónap a nyomorúság és szenvedések ideje, amit Ahriman, a gonosz szellem ural.
Az indiai védákban Indra és Vritra testesíti meg a fény, illetve a sötétség erőit – és szerencsére a világosság győz. A világmindenség kozmikus mozgásában az indusok is a jó és rossz örök küzdelmét látták. A szent hagyomány könyvei a félistenek és a démonok seregeinek viaskodását idézik föl, erről beszélnek a nagy eposzok, s az öröklétről és a szellemi-spirituális kiteljesedésről szóló értekezések is gyakran erőszak árnyalta kontextusban hangzanak el. A legtöbb szent könyv nem mentes a háborútól, mert vagy a kozmikus erők viadalát idézik meg szimbolikus értelemben, vagy történeti feljegyzéseket említenek, amik általában nem a békeidőkről szólnak.
Nemcsak a Bhagavad-gítá ilyen. A görög mitológia isteni és emberi csatározások, erkölcsi kihágások és sorsszerű összefüggések bonyolult hálózata, de a Biblia is számtalan erőszakos eseményt idéz. Ha tehát a világ története a kozmológiában és a mitológiában is az ellentétek párharca, miért várnánk mást a mindennapokban? Ebben az értelemben a duális világkép hiteles tükröződése a konfliktus, vagyis a harc, valamint a háborúság kezelése, a politika is kozmikus eredetű, ha tetszik szakrális.

MI A TÁRSADALOM?

Mint minden jelenségnek, a társadalom értelmezésének is két módszere lehetséges, az induktív és a deduktív. Az egyediből az általános felé haladó induktív módszer szerint a társadalom nem más, mint egyénekből szerveződő közösség. Ez szükségképpen atomizált és individualizált társadalomszemléletet eredményez, mert a mozaikszemekből építi a teljes képet. A deduktív szemlélet viszont a kozmikus egészet tükröző halmaznak tekinti a társadalmat, vagyis a nagy kép az elsődleges, aminek parányi részei az egyének. Ez a tükröződés-elmélet az emberi-világi konfliktusokban, s persze a sikerekben is a kozmikus mozgások vetületét látja.
A társadalmi lét, különösképp a demokrácia társadalma egy hatalmas társasjáték, méghozzá költséges játék, mert úgy mondják a demokrácia drága politikai rendszer. Ebben a közösségi játékban kollektív pszichodráma zajlik. Sajátos forgatókönyvek szerint alakul az élet, a választásokig tart a dramaturgiai szempontból oly fontos kivárás és hatásszünet. Alkuk, paktumok jelentik az egyes epizódokat, és a rendszer sajnos akkor működtethető a legeredményesebben, hogyha kellőképpen hatékony a butítás pszichoterápiája, aminek narkotikus eszközei a média, az oktatás és a kondicionáló agymosás. Így jutunk el addig a kiábrándult felfogásig, miszerint a társadalom olyan emberi közösség, amely szisztematikus módon igyekszik tönkretenni magát. Ezzel szemben a keleti gondolkodás deduktív szemlélete az örök körforgásban résztvevő lelkek szerveződési formájának tekinti a társadalmat, amely lehetőséget biztosít az embereknek a sorsuk megtapasztalására, karmájuk megélésére, s egyben a tökéletesedésre.
Ez a szemlélet egészen nagy időtávokban gondolkodik, és a társadalmi lét értelmét nem csupán és feltétlenül az anyagi gyarapodásban látja, hanem egy metafizikai út bejárásának tekinti.
Az indiai hagyomány sajátos magyarázattal szolgál a társadalom szerveződésére. Az Aitaréja-bráhmana szerint a félistenek és démonok csatározásaiban éppen vesztésre álló jók eltöprengtek, mi lehet a kudarcuk oka, s arra a megállapításra jutottak, hogy nincs királyuk, nincs kompetens vezetőjük. Ezért felkérték Indrát, legyen a vezérük, és így sikerült kivívniuk a győzelmet.
A Mahábhárata eposz szerint az aranykorban nem volt hatalom, nem volt király, sem büntetés, sem büntetés-végrehajtás, mindenki a természetes erényesség folytán védte a másikat. Ez a magas erkölcsiségű rendszer azonban túl bonyolulttá vált, s az emberek a tévedés, a kapzsiság, ragaszkodás és kéjsóvárság befolyása alá kerültek. Az erény csökkent, a zűrzavar fokozódott, s az emberek közt eluralkodott az anarchia. Ahogy a nagy hal megeszi a kis halat, az emberek egymást pusztították. Néhányan összegyűltek, s megegyeztek, hogy a Fecsegőt, a Kegyetlent, a Falánkot és a Kapzsit kiközösítik. Ez működött is egy darabig, de nem volt teljesen kielégítő, így Brahmához, az univerzum első teremtett lényéhez fordultak, adjon nekik királyt. Brahmá Manut, az emberiség törvényhozóját bízta meg ezzel a feladattal, s az emberi élet négy céljára – erény, gyarapodás, érzékiség és üdvösség – is kioktatta őket. Az emberek beleegyeztek abba, hogy adót fizessenek, aminek fejében a király megvédi őket ellenségeiktől, hadd éljenek békében.
Praktikusan úgy tartják, a társadalomszerveződés a káosz elkerülése és az alantas, destruktív elemeket is tartalmazó emberi természet megfékezése végett megy végbe. A társadalompolitika a vadak társadalmának pallérozása, a nagy hal törvény, a jogtalanság és háborúság fékezése a fegyelmezés, büntetés eszközével. A Bhágavata-purána szerint a jelenlegi vaskorban a tekintély, erkölcs és erény egyetlen ismérve a vagyon lesz, míg az igazság és becsület dolgában az erő dönt majd – tehát egyre nagyobb szükség volna hiteles, szent politikára.

AZ URALKODÓ ISTENI EREDETE

A fenti mitikus példákból kitűnik, hogy az első archaikus uralkodók isteni felhatalmazást élveztek, jóllehet a köz természetes szükséglete szülte a királyi státuszt. A világi, anyagelvű történelemszemlélet alulról építkezik, s eszerint a fejlődés a primitívebb szinttől tart a bonyolultabb formák felé. Mára általánossá vált az ilyen evolúciós gondolkodás, pedig az efféle fejlődés olykor megfordulni látszik, ami például a nyelv elcsökevényesedésében, az sms-nyelv és rövidítések kialakulásában érhető tetten.
A szakrális uralkodó az égi hatalom letéteményese volna a földön, vagy földi hatalmát égi támogatással gyakorló ember. Az első változat vagy a nemzetség, vagy a hatalom isteni eredeztetését jelenti, míg a második esetben az emberi sorból származó uralkodó beavatás, felkenés révén nyeri el az isteni támogatást, így válik szakrális uralkodóvá. A feudalizmust megelőző korokban általános volt az uralkodói státusz isteni rangja, elegendő az inka helyzetére vagy a fáraók jogállására gondolni, s a szent királyok a feudális Európában is ezt a szakrális uralkodó-koncepciót képviselték (tekintsünk el az akcidenciális vagy diplomáciai szentkirályoktól).
Indiában a védai korban, tehát az időszámításunk előtti évezredekben nem általános ez a koncepció, bár a Rg-véda Purukutsza királyt félistennek, vagy félig-istennek nevezi (ardha-déva, Rv.4.42.9.), talán azért, mert Indra és Varuna ajándékozta őt addig gyermektelen anyjának. Az egyiptomi fáraókhoz hasonlóan a védikus uralkodó sem végzett nyilvános vallásos ceremóniákat, ezt az udvari pap (puróhit) végezte, aki a siker és felvirágzás előmozdítója, sőt a birodalom védelmezője volt.
A későbbiek során a király hatalmának isteni eredetét egyre több részlet támasztotta alá. A koronázás a Nap jegyében, annak mintegy felkérésére történik, a fölszentelés a mennyek királyának, Indrának hatalmával ruházza föl az uralkodót, aki már a lények urának földi megtestesülése. A királyi rang egyre magasabb fokai újabb és újabb liturgikus áldozatokhoz kötődnek: a fölkenés királlyá tesz, a következő áldozati szertartás más fejedelmek fölött uralkodó császárrá, a lóáldozat Indra mennyei királyságával fölérő uralkodóvá, az emberi áldozat pedig kimagasló fényes királlyá. A szent hagyomány ismeri a szentkirály, vagy királyi bölcs (rádzsa-risi) kategóriát, s a földi uralkodóházakat a Nap- és a Hold-dinasztiára vezetik vissza.
Így valósul meg az emberiség égi eredeztetése az ősi indiai világszemléletben. A legtágabb eredet-kategória a dinasztia (vamsa), ami az égi származás forrása, ezeket a Napistentől vagy a Holdistentől eredeztetik (szúrja– illetve csandravamsa). A következő szint a földi őseredetet jelző nemzetség (gótra), az ősbölcsek vérségi (tehát nem feltétlenül tanítói!) leszármazási ágai. A következő szint a törzs (dzsana), melynek vezetője a törzsfő (dzsanapati), majd a klán (vis), amelynek vezetője a klán-fő (ez 84 faluközösség ura). A következő egység a család (kula) élén a családfővel, majd a családtagok következnek.
Ennek fényében érdekes megvizsgálni az ősi magyar társadalom szerkezetét. Itt a legtágabb egység a nép (natio), több törzs politikai és katonai egyesülése, amelynek létszámát 100.000 – 500.000 főre teszik. Tisztviselői a vezér (kagán vagy horka), általános helyettese a kusán, s a műszaki helyettes a tarchán. A következő kisebb egység a törzs (tribus), a rokon hordák, nagycsaládok egyesülése. A törzs lélekszáma 50-60.000 fő, s meglepő, hogy ez a populáció 10.000 fegyverest állított, tehát minden ötödik tagja katonáskodott. Következik a nagycsalád (genus), az egy őstől származó vérségi kötelék, azaz a horda, had, nemzetség, amelynek lélekszáma 100-2.000 fő, majd a legszűkebb közösségi egység, a család (familia) a maga 10-100-as lélekszámával, ezen belül pedig az egyének.
A szakrális uralkodó inszigniái egyben kozmikus szimbólumok. A jogar a világtengely, vagy varázspálca, amely mágikus hatalmat biztosít a mindenség fölött. A jogar-bot egyben fallikus jelkép, a termékenység, férfiasság, nemzőerő szimbóluma, a dinasztiaalapítás és átörökítés záloga. Ha a jogart buzogánynak tekintjük, akkor az egyértelmű fegyver- illetve győzelmi szimbolika mellett – az indiai ikonográfia szerint – az isteni hatalom és tudás megtestesítője is; a buzogány a világoltalmazó Visnu egyik jelvénye. A buddhizmus gyémántjogara (vadzsra) az örök szellemi hatalom jelképe, egyben mágikus eszköz. A jogar rokon az igazságszolgáltatás botjával és a pásztorbottal. A bot a vándor, a szerzetes pap-püspök, és a mágus varázspálcája. Krisztus jogar Isten kezében, a magyar királyi jogar pedig három oroszlánvésetű hegyikristály gömbjével szintén remekmívű hatalmi szimbólum.
A másik királyi jelvény az országalma, ami a földterület és tágabb értelemben a földgolyó szférikus szimbóluma. Egy igaz uralkodó nem a markában tartja a földet, hanem a tenyerén hordozza annak sorsát. Az országalmához társul a kard, mint harcos győzelmi jel, valamint a palást, amely az égbolt leképezése. Megkerülhetetlen jelkép a korona, amelyet a főpap tesz a király fejébe. A lezárt pántos korona a világi hatalom jelképe, míg a fölfelé nyitott ágas korona az ég felé történő megnyílás szimbóluma. Így többszörös utalásrendszerben valósul meg a földi és égi hatalom egybefonódása a fölkent szakrális uralkodó esetében.
Talán nem csupán a földi hatalmat jelzi, hogy egy-egy kimagasló uralkodó akár szó szerint korszak-alkotó is lehetett Indiában, mert egy-egy neves személy trónra lépése, vagy kitüntetett győzelme időszámítási rendszerek kezdetét is jelezte. A Vikrama szamvat például i.e. 58-ban kezdődött Vikramáditja király (többé-kevésbé vitatott) uralkodásának korszakában. Ebben az évben hódította vissza Uddzsainít a sakáktól vagy szkítáktól, s e számítás szerint az újév kezdete az őszi fényünnepet, a dípávalít követő nap, azaz Kárttik hónap újholdja.
A Saka éra i.sz.78-ban kezdődött, és egy saka, azaz szkíta-hun rokonságú kusán uralkodó, Kanishka trónra lépését jelölték ezzel a dátummal, s innen a korszakolás elnevezése.
Indiában a király mellett kialakult a tanácsadó testületek rendszere, amely ellenőrző hatalmat gyakorolt a király egyeduralma fölött. Úgy mondják, egy keréken nem halad a szekér, s egyedül nem lehet uralkodni, ezért kellenek a tanácsadók: a tudósok gyülekezete (vidatha), a falubéliek gyülekezete, illetve törvényszék (szabhá), a királyi népgyűlés (szamiti), valamint a papok, bráhmanák tanácsadó testülete. A tanácsadó fontosabb, mint a végrehajtó szerepet játszó uralkodó, így a papi fennhatóság gyakorolta a végső ellenőrzést a szakrális, de világi feladatokat is ellátó uralkodó fölött. Teljhatalmat csak a teljesen fegyelmezett és képzett uralkodó kaphatott.
Sokat sejtetnek a királynak a különböző avatási, fölszentelési ceremóniák során elmondandó imái. A királyszentelési ceremónia kezdetekor a leendő uralkodó a következő imával tesz szimbolikus fogadalmat az országa iránti barátságos viszony ápolására:

Földanya, ne bánts engem, én sem bántalak téged!

Koronázáskor saját sorsát teszi függővé a helyes uralkodástól:

Éjszaka születtem, akkor is halok, legyek megfosztva az életemtől, az utódaimtól, a mennyekbe jutástól s mindama jótól, amit tettem, ha elnyomnám országomat!

Végül a király mindennapi imája így hangzik:

Védelmezem e tehenet [a birodalmat], amely a négy óceán tejét adja, akinek erény a borja, farka a vállalkozó kedv, patái a társadalmi és lelki rendek, fülei az örömök és a vagyon, szarvai a diplomácia és bátorság, szemei az igazság és tisztaság, arca a törvény. Nem tűröm, hogy bárki bántsa!

A királynak rengeteg erkölcsi követelménynek kell megfelelnie. A király atyai gondviselő, vallásos fogadalma a tettrekészség, áldozata a kötelessége végzése, ajándéka az egyenlő bánásmód. A mai úgynevezett demokratikus rendszerekben megmosolyogni való az olyan kifejezés, mint: „A legerősebb erődítmény az alattvalók szeretete”, de ha ideális alapokra helyezkedünk, és a politikai hatalom gyakorlása nem rövidtávú ámokfutás, hanem valóban szent feladat betöltése, akkor igaznak tekinthető.
Az uralkodó maga erénykövető, ezt várja alattvalóitól is. Az erényes uralkodó a jámbor polgárok oltalma, s a gonoszok fenyítője. Közmondásos fordulat, hogy interregnum idején, vagy gyönge kezű király alatt a csalók és tolvajok vígan élik világukat, s a birodalomban elszabadul a pokol.
A jó király a dharma, az erkölcsi rend fenntartója. Nem csoda, ha az erényes uralkodót valóságos istenségnek tekintették, a rossz király viszont inkább ördögnek számított. Ugyanazon erkölcsi vétségekért magasabb szinten súlyosabb retorzió járt, a király esetében ez akár százszoros is lehetett!
A király három ereje a megfontolás, a pénzügyi és hadi erőforrások; valamint a hatalom. A király jogosult 1/6-nyi adót szedni a termények és jövedelmek után. Ez mintegy 16-17% adónak felel meg, ami érdekes módon egybevág a török hódoltság idején szedett haradzs adóval. Az 1/6-nyi adó fejében a király alattvalói erényeinek és bűneinek 1/6-át is megkapja. Ellenben az az uralkodó, aki csak adót szed, de oltalmat nem ad, pokolra jut, s alattvalói minden bűnéért ő felel.

ÁLLAMFORMÁK

A nomád társadalmakban a birodalom nem a területhez vagy a letelepüléshez kötődik, hanem az emberekhez, a néphez. Az uralkodók a népek, törzsek királyai, s az államforma, ha ilyenről beszélhetünk, alapvetően monarchia. A köztársasági forma ritka, a demokrácia pedig, mint társadalmi szerveződés gyakorlatilag hiányzik. Megvan azonban a választott királyság intézménye. A választott király első az egyenlők közt, a legjobb katona, akinek mindenki engedelmességgel tartozik.
Az ókori görög politológiai elméletek többféle államformát ismertetnek. Alapvetően három kategóriát különböztetnek meg, a hatalomgyakorlásban résztvevők száma szerint.
A monarchikus formákban az államhatalom egy kiváltságos egyén kezében van. Ennek első válfaja a XX. században sokat emlegetett diktatúra, amely azonban az ókorban nem gonosz önkényuralmi rendszert jelentett, hanem az állam válságos helyzete esetén egy bizonyos személynek teljhatalommal történő felruházását. Amit a modern kori politikában diktatúrának neveznek, az valójában a monarchikus berendezkedés második válfaja, a despotizmus, vagy tényleges kényuralom, melynek során a korlátlan hatalom gyakorlásában állandó rend nincs, hanem merőben az uralkodó szeszélye érvényesül. Szánalmas példái voltak ennek a módszernek a tébolyult római császárok, például Néró vagy Caligula. Azonban a harmadik módozat, a türannisz, az igazi zsarnokság, amikor is a tirannus a teljhatalmat a szabadság erőszakos elnyomásával ragadja meg és uzurpátorként bitorolja.
Az arisztokratikus társadalmi berendezkedés a legjobbak, vagy a legelőkelőbbek uralmát jelenti, mikor is az államhatalom egy kiváltságos társadalmi osztály kezében van. A kiváltság forrása általában a származás, befolyás, s eszményi formájában az arisztokratikus rendszer kevesek uralkodása mindenki érdekében. Torzult formájában a kiváltság jobbára pénzügyi vagy politikai befolyásra korlátozódik, tehát nem nemesi vagy erkölcsi kiváltság a mérce. Ez az oligarchia, amikor néhányan magáncéljaik érdekében kaparintják meg és gyakorolják az államhatalmat. E torzulás mind a monarchikus, mind a demokratikus berendezkedés esetében előfordul, elnevezése az első esetben despotia, a másodikban pedig ochlokrácia.
Az ókorban a despota és a tirannus megítélése eltérő volt. A despotában az emberek a büntető istenség megtestesítőjét látták, különösképpen akkor, ha uralmát egy theokratikus intézményrendszer is támogatta. Az ilyen despota uralmának eltűrése erénynek számított, a lázongás ellene viszont vallási bűnnek. A tirannusok általában felszabadítóként, mondhatni forradalmárként kezdték, de a korlátlan hatalmával előbb-utóbb visszaélő tirannus erőszakos eltávolítását az ókori népek hazafias erénynek tekintették.
Végül a harmadik államhatalmi berendezkedés a többség uralma a többség érdekében, azaz a demokrácia, amikor a hatalom birtokosa a nép. Ennek a szerveződési formának sajátságait a nyugati „demokráciák” néhány évszázada gyakorolják, a világ más tájain csak most tanulgatják, több, de inkább kevesebb sikerrel.
Az úgynevezett nyugati demokrácia mára meghatározó államhatalmi berendezkedéssé vált, még olyan országokban is, ahol történelmileg nem ez az adekvát forma. Hasonló a nyugati demokrácia a pax romana-hoz, amit a római birodalom által meghódított provinciák akkor is megkaptak, ha egyébként eszükbe sem jutott volna kérni belőle.
A huszonegyedik század azonban meglepő fordulatokat hozott a társadalmi mozgások terén. Ugyan terjedni látszik a nyugati típusú demokráciák hatóköre, két-három fontos alternatív súlypont is formálódik. Az egyik Kína, amely rá se hederít a demokratikus intézményrendszerre és az olykor halkan még hangoztatott emberi jogok témájára, hanem mérhetetlen gazdasági intenzitással néhány évtized alatt valódi világhatalmi tényezővé vált. Ami nem sikerült Mao elnöknek a nagy ugrás és a többi elhibázott terv keretei között, azt a politikai egyeduralom és a viszonylagos vállalkozói szabadság kombinálásával megvalósítják a mai párt- és állami funkcionáriusok. Ez tehát a nyugati típusú gazdasági-társadalmi modell ökonómiai alternatívája.
Ideológiai alternatívát az iszlám világ növekvő befolyása jelent. Az olajdollárok mérhetetlen gazdagsága ugyan a Nyugat kiszolgálásából ered, de mára roppant szövevényes gazdaságpolitikai összefüggésrendszer alakult ki, ami ötvöződik az iszlám hit következetes megélésével. A nyugati világban ellenben visszaszorulóban van a hit.
Végül a harmadik alternatíva az indiai modell, amit a világ legnépesebb demokráciájaként aposztrofálnak. India nem a politikai hatalom révén (mint Kína), és nem az ideológiai szigornak köszönhetően (mint az iszlám világ) jelent alternatívát a nyugati demokráciáknak, hanem éppen a szellemi szabadságjogok, a lelki felvilágosodás erényeinek köszönhetően. Ha korszakváltásban gondolkodunk, valóban új alapokra kell helyeződnie a világ társadalmi és ideológiai rendszerének. A hatalmi és gazdasági érdekek mellé újabb értékeket is fel kell venni, amire az évezredes folytonosságot magáénak tudó indiai szellemi hagyomány képes rámutatni. A politikai hatalom öncélú birtoklása értelmetlen, a gazdasági hatalom további koncentrációja nem tartható sokáig, viszont a szellemi, transzcendens értékek integrálása valódi alternatívát jelenthet. Arisztotelész azt mondotta, a politika az államra, és intézményeire vonatkozó tanok összessége. Machiavelli szerint a politika az állam kormányzásának ama rendszere, amelyeknek alkalmazásával a főhatalom és kezelője a legnagyobb erőt fejtheti ki, és céljait leginkább elérheti. Dr. Sarvepalli Radhakrishnan, India első államelnöke viszont kijelentette: „Egy jóléti államnak meg kell védenie állampolgárait a munkanélküliség, a betegség, az öregség és a halál veszélyeitől.” Ezzel metafizikai perspektívába állította az állam feladatait. A harmadik évezredben a politica sacra nem egy emlékkép fölelevenítése az ókori szakrális uralkodóról, hanem valós célkitűzés, cél-ok, amely az elérendő spirituális eszményekre mutat rá. Mert az új világkorszakkal harmóniában lévő társadalmi berendezkedésnek szellemi alapokon állónak kell lennie.


Seneca öngyilkossága

Következik Annaeus Seneca kivégzése, ami nagy örömmel töltötte el a császárt, nem azért, mivel rábizonyította az összeesküvésben való részvételt, hanem mert most fegyverrel véghez viheti azt, amit méreggel nem sikerült elérnie. Persze Natalis tette az egyedüli vallomást, de ő is csak annyit mondott, hogy elküldték a gyengélkedő Senecához látogatóba, és megkérdezte tőle, miért nem fogadja házában Pisót; helyesebb volna, ha barátságukat családi összejövetelekkel ápolnák. Erre Seneca azt válaszolta, hogy az üzenetváltások és a gyakori megbeszélések egyiküknek sem válnának hasznára; egyébként az ő élete csak akkor ér valamit, ha Piso boldoul. Tehát Gavius Silvanus, a testőrség törzstisztje azt a parancsot kapta, hogy vigye ezt hírül, és kérdezze meg Senecától, elismeri-e Natilis szavait és a maga válaszát. Seneca – véletlenül, vagy szándékosan? – épp aznap tért vissza Campaniából, és a negyedik mérföldkőnél levő városkörnyéki birtokán állapodott meg. Már esteledett, amikor a törzstiszt odaérkezett, és a villát katonasággal vette körül. Így adta át neki a császár parancsát, mikor éppen feleségével, Pompeia Paulinával és két barátjával együtt vacsorázott.
Seneca azt válaszolta, hogy Natalis járt nála, és panaszkodott Piso nevében, hogy sohasem jön hozzá látogatóba; ő válaszul azzal mentegetőzött, hogy rossz az egészségi állapota és szereti a nyugalmat; semmi oka nem lett volna arra, hogy egy magánember boldogulását előbbrevalónak tartsa a maga életénél, természete különben sem hajlamos a hízelkedésre, amint ezt Nero tudhatja legjobban, akinek gyakrabban volt alkalma Seneca szabadságszeretetét tapasztalni, semmint szolgai gondolkodását. Amikor a törzstiszt ezeket Poppaea és Tigellinus jelenlétében, vagyis az őrjöngő császár legbizalmasabb tanácsadói előtt jelentette, Nero azt kérdezte, hogy Senexa készül-e az önkéntes halálra. A törzstiszt határozottan állította, hogy semmivel sem árulta el félelmét, sem szavaiban, sem arcán nem lehetett szomorúságot észlelni. Tehát, parancsot kap, hogy menjen vissza hozzá, és közölje vele a halálos ítéletet. Fabius Rusticus előadása szerint a törzstiszt nem azon az úton ment vissza, amelyen jött, hanem letért Faenius testőrparancsnokhoz, ott ismertette a császár parancsát, majd megkérdezte, engedelmeskedjék-e, azt a figyelmeztetést kapta, hogy hajtsa végre – ilyen végzetes gyávaság vett erőt mindnyájukon. Mert Silvanus is az összeesküvők között volt, és mégis tetézte azokat a bűnöket, amelyeknek megbosszulására összeesküdött. Azonban ő maga nem ment be Senecához, nem is beszélt vele, hanem az egyik századost küldte be, hogy közölje vele az öngyilkosságra felszólító parancsot.

Seneca megrendülés nélkül kéri végrendeletét, majd amikor a százados nem engedi meg, barátaihoz fordul és kijelenti, hogy mivel nem hálálhatja meg másképp érdemeiket, csak egyvalamije van, de az mindennél szebb: életének példáját hagyja rájuk: ha erre emlékeznek, állhatatos barátságuk gyümölcseként az erény dicsőségét fogják elnyerni. Egyszersmind siránkozásukból hol szép szóval, hol szigorúbban, korholó hangon próbálta őket kiragadni és lelket önteni beléjük. Többször is megkérdezte tőlük, hová lett a filozófia tanítása, hová lett a sok-sok éven át kialakított  kemény magatartás a sorscsapásokban? Ki ne ismerte volna Nero kegyetlen természetét? Nem is várhat tőle egyebet, mint azt, hogy anyjának és fivérének meggyilkolását nevelőjének és tanítójának kivégeztetésével tetézze.
Mindezeket úgy mondta el, mintha mindenkihez intézte volna szavait. Azután átölelte feleségét, kissé elérzékenyülve a pillanatnyi helyzet szomorúságától, kérleli, mérsékelje fájdalmát, és ne gyászolja örökké, hanem erényesen eltöltött életének szemléletébe merülve tisztes vigasztalódással viselje el férjének hiányát. Az viszont állhatatosan hangoztatja, hogy ő is halálra szánja magát, és kéri, hogy öljék meg. Ekkor Seneca nem irigyelte tőle ezt a dicsőséget, de meg a szeretet is azt sugallja neki, hogy imádott feleségét ne hagyja itt kényre-kegyre, tehát így szól hozzá: “Én megmutattam neked, hogy könnyíthetnéd meg életedet, te inkább a dicsőséges halált választod. Nem fogom tőled irigyelni a példamutatás érdemét. Vállaljuk ezt a véget mindketten egyforma bátorsággal, állhatatossággal, de legyen híresebb a te halálod.” Ezután egyetlen vágással felmetszik karjukon az eret. Seneca, mivel agg testéből, amelyet még szűkös táplálkozásával is elgyengített, csak lassan folydogál a vér, bokáján és térdén is átvágja az ereket.  Amikor a szörnyű fájdalmak kimerítették, kérte feleségét, hogy menjen át egy másik szobába, hogy meg ne ingassa a maga szenvedésével feleségének az elhatározását, vgy ő nem bizonyuljon gyengének, felesége gyötrelmeinek láttán. De ékesszólása még utolsó pillanatában is töretlen maradt: odahívott titkárának sok mindent tollba mondott, amit eredeti szöveggel kiadtak, és így fölöslegesnek tartom a magam szavaival ismételni.
Nero azonban, mivel Paulina iránt nem fűtötte semmiféle személyes ellenszenv, másrészt attól is tartott, hogy kegyetlenségével még magasabbra szítja a gyűlölet lángját, elrendeli, hogy az asszonyt ne engedjék meghalni. A katonák parancsára szolgái és felszabadított rabszolgái bekötözik a karját, elállítják a vérzést, s nem tudni, közben eszméletén volt-e.Mivel a közönség mindig hajlamos a rosszabbra gondolni: most is akadtak, akik úgy hitték, hogy ameddig félnie kellett Nero engesztelhetetlenségétől, férjével együtt akart halni dicső halált. De amikor felcsillant előtte a kedvezőbb sors reménye, inkább a csábító életet választotta. Életben maradt, de már csak néhány évet élt; dicséretes módon ápolta férje emlékét, de sápadt arca és az egész testén elömlő fehérség mutatta, hogy életereje mennyire kimerült.
Közben Seneca mivel késedelmesen és vontatottan közeledett a halál, megkéri régi, hű barátját és tudós orvosát, Statius Annaeust, hogy vegye elő azt a mérget, amelyről már jó ideje gondoskodott, és amellyel az athéni büntetőtörvényszék elítéltjeit szokták kivégezni. Odaadták neki, és ki is itta, ám hiába, mert tagjai már kihűltek, és elzárt erei nem engedték hatni az erős mérget. Végül is meleg vízzel telt kádba ült, meghintette a vízzel a közelében álló szolgáit, és hozzátette, hogy ez áldozat Jupiternek, a Szabadítónak. Ezután a fürdőbe vitette magát, ahol a forró gőz megfojtotta. Testét minden gyászpompa mellőzésével hamvasztották el: így hagyta meg végrendeletében, még akkor, amikor dúsgazdagon és hatalma csúcspontján halála esetére intézkedett.

(Tacitus: Annales XV 60-64., fordította: Borzsák István)

 

Prhtu király beavatása

“A bölcs bráhmanák, akik nagyon ragaszkodtak a védikus szertartásokhoz, előkészítették a király megkoronázását. A világ minden tájáról érkeztek emberek, összegyűjtötték mindazt, amire a ceremóniához szükség volt. Minden készen állt hát az ünnepségre. a folyók, a tengerek, dombok, hegyek, kígyók, tehenek, madarak, vadállatok, a mennyei bolygók, a Föld és többi élőlény is mind ajándékokat gyűjtöttek a királynak, ki-ki tehetsége szerint. Megkoronázták és trónra ültették a pompás suhákba öltözött, felékszerezett nay Prthu királyt. Feleségével Arcival, akit szintén gazdagon borítottak az ékszerek, olyannak tűnt, akár a tűz. (…) Kuvéra egy arany trónust ajándékozott a kiváló Prhtu  királynak, Vanuna félisten pedig egy olyan ernyőt, amely szüntelenül parányi vízcseppeket permetezett, s ragyogott mint a hold. A szél félistene, Váyu két szőrlegyezőt nyújtott át Prthu királynak, a vallás királya, Dharma egy olyan virágfüzért, amely elterjeszti majd a hírnevét, a mennyek királya, Indra egy értékes sisakot ajándékozott, a halál ura Yamarája pedig egy jogart, amellyel uralkodhatott a világ fölött. Az Úr Brahmá egy lelki tudásból készült páncélt adott neki, Bhárati, Brahmá felesége pedig egy transzcendentális nyakláncot. Az Úr Visnu a Sudarsana-cakrával, felesége a szerencse istennője pedig elpusztíthatatlan  gazdagsággal ajándékozta meg. Az Úr Siva kardot ajándékozott neki egy tokban, amelyet tíz hold díszitett, felesége, Durgá istennő pedig egy száz holddal ékesített pajzsot. (…) A világűrben vándorló félistenek a színjátszás, az éneklés és a hangszerek megszólaltatásának művészetével ajándékozták meg Prhtu királyt, valamint azzal, hogy bármikor láhatatlanná válhat, amikor csak arra vágyik. A nagy bölcsek megelpták őt tévedhetetlen áldásaikkal, az óceán pedig  egy kagylókürtöt nyújtott át, amit ő maga készített. A tengerek, a hegyek, a folyók utat nyitottak neki, hogy akadálytalanul haladhasson hintójával, s egy súta, egy mágadha ls egy vandi imákkal magasztalta őt. Mindannyian elébe álltak, hogy eleget tegyenek kötelességüknek.
(…) A dalnokok így folytatták: Kedves Király! Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Visnu közvetlen inkarnációja vagy, s indokolatlan kegyéből szálltál alá a földre, ezért lehetetlen, hogy kiváló tetteidet méltóképpen magasztaljuk. Noha Vena király testén keresztül jelentél meg, még a nagy szónokok, az Úr Brahmá és a félistenek sem képesek arra, hogy dicső tetteidről valóban leírást adjanak. Noha alkalmatlanok vagyunk arra, hogy méltóképpen zengjünk dicsőségedről, mégis transzcendentális vágyat érzünk, hogy tetteidet magasztaljuk. (…) Kedves Király! Az Istenség Legfelsőbb Személyisége közvetlen inkarnációja vagy, ezért tetteid mind nagylelkűek, s méltók a magasztalásra.  

(Bhágavata purána 4. ének 15-16. fejezet)

 

56/2011.
Erdei Levente