Platón barlanghasonlata

Ezen a címen az idealista filozófia egy részét próbálom bemutatni. Tisztában vagyok azzal, hogy a jelenlevők nagy része ismeri a barlanghasonlatot. Minthogy azonban lehetnek közöttünk olyanok is, akik nem hallottak még erről, bevezetőül rövid tájékoztatást adok Platónnak erről a hasonlatáról.

Az Állam című munka VII. könyvében azzal a céllal mondja el Szókratész ezt a hasonlatot, hogy képet adjon arról, miből áll az ember számára a megismerés lehetősége. Képzeljünk el egy nagy földalatti barlangot – mondja –, amelynek hosszú, széles a bejárata. Kezükön-lábukon megkötözött emberek ülnek ebben a barlangban, háttal a bejárat felé. Mivel fejüket sem tudják megfordítani, nem is látnak egyebet, mint a barlang hátsó falát. A barlang előtt, kívül, messze a távolban nagy tűz ég, amely bevilágít a barlangba. A tűz és a barlang bejárata között egy út húzódik, olyan fallal az út mentén, amilyen fal mögé a mutatványosok szoktak elrejtőzni. A néző nem látja a mutatványost, csak a fal fölött a kezében mozgatott bábut. Ha emberek járnak-kelnek a barlang szája előtt elhúzódó úton szobrokkal és különféle tárgyakkal a kezükben, rávetődik mindennek az árnyéka a barlang hátsó falára. Ezt látják a barlang foglyai, és azt tartják valónak, amit látnak. Ha meg beszélnek is az úton járó emberek, amazok ott a barlangban azt hiszik, hogy a falon látott árnyak hangját hallják.

A hasonlat arra akarja fölhívni a figyelmet, hogy mi, emberek nem magukat a dolgokat, csak az árnyékukat látjuk. Az ideákról szóló platóni tanítás szerint az érzékszervekkel tapasztalható dolgok csak tökéletlen árnyképei azoknak, amiket gondolunk. Amikor pl. a geometriában körről beszélünk, akkor arra a görbére gondolunk, amelynek minden pontja azonos távolságra van egy adott ponttól, a kör középpontjától. De vajon azonos-e az elgondolt, az igazi kör azzal, amit látunk? Távolról sem. Mert ha azonos volna, akkor az érintőnek nevezett egyenes – merőleges lévén a kör egyik sugarára – csak egyetlenegy pontban lehetne azonos a kör valamely pontjával. De sem a tapasztalható kör, sem a látható egyenes nem ilyen. (Ezek ti. több mint egy pontban érintik egymást…) Ezért Platón szerint a látható kör csak tökéletlen árnyképe az elgondolt körnek.

Az tehát, amiről a barlanghasonlat beszél, a tökéletlen, az árnyképen keresztül való megismerés. Érdekes, hogy valami ilyesmit említ Pál apostol is; a korinthusiakhoz írt levelének 1.13.12. verse így hangzik:

„Mert mi most tükör által homályosan látunk, akkor pedig” – ha ti. eljön majd a teljesség – „színről-színre…”

Ezek után az előadás a következő pontokból áll. Először filológiai módszerrel a hasonlat forrásaira mutatok rá. Második pontban a barlanghasonlatnak az egykorú tudománytörténettel való érintkezéséről, harmadjára a filozófiában betöltött szerepéről szólok. Negyedik a lélekről szóló tanítás lesz, majd áttérek arra, mi a különbség az ember és az állat emlékezése között. Végül egy epilógussal zárom a gondolatmenetet.

Lássuk hát először, milyen forrásai lehettek Platónnak a barlangra? Az Odüsszeiában kétszer olvasunk a barlangról. Az egyik a Küklópsz barlangja, ahová az óriás állatait zárja, majd egy időre Odüsszeuszt és társait is. Érdekesebb ennél az Odüsszeiában említett másik barlang. Amikor Odüsszeusz hazaérkezik Ithaka szigetére, először egy barlangban rejti el magával hozott kincseit.A szöveg ezt a „nimfák barlangjának” nevezi. Itt szokott Odüsszeusz áldozatot bemutatni a nimfáknak. Érdekes ez a barlang számunkra főként azért, mert egy újplatónikus szerző, Porphüriosz a Kr.u. 3. században értekezést írt a „nimfák barlangjáról”. E későantik szerző szerint a nimfák barlangja tulajdonképpen allegórikus-szimbolikus képe magának a világnak, földi életünk színterének. Bármennyire erőltetett is ez a magyarázat az Odüsszeia szempontjából, érdekes számunkra mégis. Platónnál a barlang és bezárt foglyai csak hasonlat volt, Porphüriosznál ez már allegória és szimbólum.

A barlangba zárás gondolatát vehette Platón onnan is, hogy az ókorban csakugyan gyakran tartották a kecskéket, juhokat barlangokba zárva. De honnan vehette Platón azt a gondolatot, hogy emberek a barlang foglyai? Mintha csak arra emlékeztetne, amiről a „Phaidón” című dialógusban olvasunk. Szókratész beszél itt egy olyan titkos tanításról, amely azt állítja, hogy mi, emberek itt a földi életben tulajdonképpen börtönbe zárt rabok vagyunk. Csak akkor szabadulunk ebből a rabságból, amikor meghalunk. A halál szabadulás a börtönből. De bármennyire szeretnénk is kijutni a rabságból, nem kereshetjük halálunkat, azaz nem lehetünk öngyilkosok. Meg kell várnunk, amíg az isten, akinek tulajdona vagyunk, ki nem ereszt börtönünkből.

Érdekes Platónnak az a gondolata is, hogy az ember a valóságot az árnyékból ismerheti meg. – Azt hiszem, erre a gondolatra vezethette Platónt az egykorú, sőt az időben őt megelőző görög csillagászat példája.

Erre vall az a világkép, amelyet a csillagászat az időszámítással kapcsolatban kidolgozott. Az időszámítás legegyszerűbb eszköze a napóra. Egy vízszintes síkra függőlegesen fölállított bot ez; melyet a görögök gnómónnak neveztek. Ennek az árnyékát figyelték napkeltétől napnyugtáig. Könnyű volt észrevenni, hogy a bot árnyéka a nap egyik felében folyton rövidül. A legrövidebb napi árnyék a délidő jele. Ettől kezdve napnyugtáig folyton hosszabbodik a bot árnyéka. Éppen a napi legrövidebb, azaz a déli árnyék hosszabb időn át tartó megfigyelése tette lehetővé az évszakok beosztását. Rájöttek ugyanis arra, hogy annak a botnak a déli árnyéka, amely változatlanul mindig ugyanazon helyen áll, mindig ugyanabba az irányba is mutat; ez földrészünkön a dél-északi irány, a meridián.

Nyáron azonban, amikor magasabban delel a Nap, rövidebb, télen pedig, amikor alacsonyabb a Nap delelése, hosszabb a bot árnyéka. Lesz tehát minden évben egy legrövidebb és egy leghosszabb déli árnyék. Ezt illusztrálja a túloldali 1. ábra.

Legyen az AB egyenes egy vízszintes síkra függőlegesen felállított bot. A BRCT az az egyenes, amelyre minden nap az AB bot (a gnómón) déli árnyéka esik, vagyis ez a B ponthoz tartozó dél-északi vonal, a meridián. BR a botnak évi legrövidebb déli árnyéka az esztendő leghosszabb napján. BT viszont a leghosszabb árnyék az év legrövidebb napján. A legrövidebb és leghosszabb déli árnyék, BR és BT tehát a nyári (június 21.) és a téli (december 21.) napforduló idejének a jele. Nem részletezem tovább ezt a gondolatmenetet, még csak annyit jegyzek meg, hogy a legrövidebb BR és a leghosszabb BT déli árnyék közé eső BC szakasz – a HG ív felezésével kapták meg ezt – egyszerre jele az év másik két napjának, március 21-nek és szeptember 23-nak, a tavaszi és őszi napéjegyenlőség délideje dátumának.

A bemutatott ábra azonban – mely mindössze három konkrét adatból indult ki (AB a gnómón hossza, és BR ugyanennek a legrövidebb, BT meg a leghosszabb déli árnyéka) – nemcsak a négy évszak naptára, hanem egyben olyan szimbolikus világkép is, amely felhasználható legalább megközelítően pontos csillagászati mérésekre. Ebből itt most csak ennyit említek meg: Az EAI egyenes fölé eső félkör az éggömbnek a Föld bármely pontjáról látható fele a fejünk fölött. A Földnek a világmindenséghez képest „parányi” gömbje az A pont. Az EAI vízszintes egyenes átmérője nemcsak a világgömb ábránkon látható körének, hanem egy olyan, az ábra alapján csupán elképzelt, vízszintes körsíknak is, amely a teljes éggömböt két félgömbre osztja; az éggömb alsó felét azért nem láthatjuk, mert maga a Föld takarja el ezt a szemünk elől. – Ezenkívül még csak két adatot emelek ki az ábra szimbolikus világképéből. NAF is átmérője egy olyan „ferde” körnek, amelyet az ábra alapján el kell képzelnünk. Ez a „ferde kör” a Nap látszólagos pályája az esztendő két napéjegyenlőségi dátuma idején. Ezért NAF átmérője az ún. „napéjegyenlőségi körnek” azaz az Egyenlítőnek. Feltüntettem még az ábrán a PP1 ívet, meg akarván jegyezni, hogy ugyanezt az éggömbre gondolt ívet ma is méri az asztronómia – valamivel pontosabban, mint az ókorban.

Ez az egész csillagászati világkép csak azért fontos most számunkra Platón barlanghasonlata szempontjából, mert ebben a konkrét esetben az ókori tudomány csakugyan árnyék alapján próbálta megközelíteni a valóságot, mint Platónnál a barlang foglyai.

Platón hasonlata alapján az a megismerés, amelyre a barlangba zártak egyáltalán képesek, az árnyképen keresztül és a látás útján való megismerés. De hát nem éppen ilyen megismeréstől óvott-e már Platón előtt a Kr.e. hatodik század végén a dél-itálai Elea filozófusa, Parmenidész? Híres hetedik töredékének egy része ekként hangzik:

„Ne kényszerítsen téged a sokat tapasztalt megszokás erre az útra, hogy ti. látni-nem-tudó szemedet, zúgó hallásodat és nyelvedet használd. Nem, ne ezekkel, gondolkodással döntsd el a kérdést, amit ajánlottam.”

Parmenidész ezekkel a szavakkal arra szólít fel, hogy ne hallgassunk érzékszerveinkre, ha meg akarjuk ismerni a dolgok lényegét, egyedül gondolkozásunk legyen az irányadó. Nyilván valami ilyesmire gondolt Szókratész is, amikor a „Phaidón” című dialógusban (79 CD) így jellemezte a kétféle megismerést:

„A lélek, ha a test segítségével vizsgálódik, látással, hallással vagy az érzékszervek útján – mert érzékelni valamit, ebből áll a test segítségével vizsgálódni –, ha tehát így a test segítségével vizsgálódik a lélek, akkor a test olyan jelenségek felé vonzza a lelket, amelyek sohasem mutatkoznak önmagukban azonosaknak; az ilyen dolgokkal foglalkozva aztán megzavarodik, eltéved és úgy vánszorog a lélek, mintha részeg lenne. – Ha viszont önmagában, egyedül vizsgálódik a lélek, akkor eljut a tisztához, az örökkönvalóhoz, a halhatatlanhoz, mert ő, a lélek is rokontermészetű ezzel, és akkor nem is tévelyeg tovább, hanem ő is azonos marad önmagával, minthogy ilyen dolgokkal foglalkozik. A léleknek ezt az állapotát pedig ugye gondolkodásnak hívjuk?”

Szembeállítja tehát egymással a kétféle megismerést mind az eleai, mind a platóni filozófia. Szembeötlő különbség azonban a kettő között az, hogy Parmenidész a gondolkozás (logosz), Platón pedig a lélek (pszüché) segítségével történő megismerést állítja szembe az érzékelés (látás, hallás stb.) által közvetített megismeréssel.

Főként azt a kérdést kellene itt megvilágítanunk: hogyan és miért került sor arra, hogy az, ami Parmenidésznél még egyszerűen csak goldolkozás (logos) volt, Platónnál a lélek (pszüché) tevékenysége lett?

Térjünk ki mindenekelőtt arra, mi volt a lélek, pszüché görög megjelölés értelme a Platón előtti korban.

Az Íliászban, amikor Hektór menekül az őt üldöző Akhilleusz elől, azt olvassuk, hogy ezek ketten Hektór pszüché-jéért futottak. Hektór az életét akarta volna menteni, Akhileusz meg Hektór életét akarta elvenni. A pszüché szó tehát ebben az összefüggésben egyértelmű az élettel. Az ember, és egyáltalán az élőlény, addig él, amíg megvan benne a lélek (lélekzik); ezért beszélünk „lelkes állatról” is. Amikor meghal az élő, elszáll belőlea lélek, a pszüché. Az élőből kiszálló lélek, amely e régi hit szerint a Hádészbe kerül, csak puszta képmás ugyan, de ugyanolyan, mint amilyen az élő volt.

Meg is jelenhet az eposz szerint a meghalt lelke az élőnek. Ugyancsak az Íliászban olvassuk pl. azt, hogy Akhilleusznak megjelent álmában megölt barátjának, Patroklosznak a lelke, és azt kérte a továbbélőtől, temettesse el őt, a megholtat, mert nem lel addig nyugtot a másvilágon, míg teste eltemetve nincs.

Hogy mennyire tovább él az ehhez hasonló gondolat kultúránkban is, arra példa lehet az Akhilleusz-Patroklosz esethez hasonlítható Arany-Petőfi barátság. Miután nyomtalanul eltűnt a csatatéren Petőfi, ezt írta róla Arany 1851-ben:

1

Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhúnyt barátom,
Van-é jel síri fádon,
Mutatni, hol pihensz?

Oh! mert hiába költ már
A hír nekem mesét,
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez
Ellentmondó beszéd.

Hány bús alakban látom
Éjente képedet!
Sírból megannyi árnyak…
S kik onnan visszajárnak,
nem hoznak életet.

2

Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.

S hazám leányi közt
Nincs egy Antigoné,
Ki sírját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve,
Virággal hintené!

Visszatér a temetés gondolata Aranynál később, 1855-ben is:

3

De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat… vagy fél őrülés,

Mely jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz – most maréknyi por.

De jól van így. Ő nem közénk való –
S ez, ami fáj, ez a vígasztaló.

A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.

De Patroklosz árnya megjelenésére emlékeztet Aranynak ugyanebben a versében ez is:

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyű lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatatlan kezet…
Múlass velem soká, szelid emlékezet!

(Emlények)

Némileg különbözik attól, amit az Íliászban olvashatunk, az Odüsszeia elgondolása a megholtak lelkéről, a Hádészban öntudatlanul időző pszüchékről. Az elbeszélés szerint Odüsszeusznak meg kell idéznie a holtak lelkeit, hogy jóslatot kapjon Teiresziasztól. Mint a szöveg rögtön hozzáfűzi: Teiresziasz az egyetlen, akinek meghagyta öntudatát halálában is az alvilág királynője, Perszephoné. A többi pszüché csak akkor nyeri vissza rövid időre tudatát, ha megízlelte a holtaknak áldozott vért.

Megvan az a gondolat, hogy a holtak lelkei öntudatlanok (legalább feltételes formában) Platónnál is. Ezt a lehetőséget említi a platóni Védőbeszédben a halálraítélt Szókratész, amikor arról beszél, hogy a halál olyan öntudatlan álomnélküli alvás is lehet, amiben semmit sem látunk s nem is érzünk.

De egészen más halálontúli lélek-elképzelésre vall a „Phaidón” című dialógusnak már a bevezetése. Itt ugyanis arról olvasunk, hogy a börtönben élete utolsó napját töltő Szókratész azt üzeni egy utána érdeklődő ismerősének: ha van esze – azaz ha valóban filozófus az a valaki –, igyekezzék minél hamarabb követni a halálba induló Szókratészt. Az üzeneten elcsodálkozó barátai előtt kifejti azután Szókratész, hogy bár az embernek nem szabad öngyilkosságot elkövetnie, mégis a bölcs, a filozófus örömmel készül a halálra. Majd a beszélgetés során hangsúlyozza, hogy a filozófus egész élete nem is egyéb, mint meghalás.

Ezt a különös gondolatot pedig azzal okolja meg, hogy emlékeztet arra, a filozófus nem a testével, hanem a lelkével törődik. Sőt, igyekszik minél inkább elszakadni a testétől, mert a test csak gátolja a tiszta megismerésben, a gondolkozásban. – Íme, látjuk, így követi Platón Parmenidész tanácsát: ne testi érzékszerveiddel (látással, hallással), hanem gondolkozással ismerd meg a valóságot. Új az eleai gondolatnak platóni megfogalmazásában szinte csak annyi, hogy az elszakadás az érzékszervektől, a test segítségével törénő megismeréstől már itt az életben, tulajdonképpen nem is egyéb, mint kipróbálása annak, ami majd a halálban történik. Hisz a halál sem egyéb, mint a léleknek (a pszüchének) az elválása a testtől. (Látjuk, hogy ebben a megfogalmazásban a pszüché, bár az életet is jelenti, mint korábban, de egyszersmind jóval több is, mint pusztán csak az „élet”; egyben az a „gondolkozó valami” is, ami korábban csak az élőnek volt a képessége, mert a régi elképzelés szerint a holtak lelkei öntudatlanok.)

Ha viszont a halál nem egyéb, mint annak a léleknek az elszakadása a testtől, amely a parmenidészi (és egyben platóni) tanítás szerint sokkal inkább képes a tiszta gondolkozásra, a valóság megismerésére, mint a test, akkor egyszerre az érdeklődés középpontjába kerül a lélek. Mi lesz a lélekkel, ha elszállt a testből az élet? És volt-e már lélek a test, a születés előtt is? Ez a kettős kérdés a „Phaidón” című dialógus tárgya, a lélek halhatatlanságának a kimutatása a halálára készülő Szókratész által. – Itt azonban mindjárt közbe kell szúrnunk az alábbiakat.

Bár Platón, amikor a kétféle megismerésről– az érzékszervekre hallgató, félrevezető tapasztalásról és az érzékelést figyelmen kívül hagyó tiszta gondolkozásról – beszélt, a parmenidészi tanításból indult ki; de amikor nála a tiszta gondolkozás a lélek tevékenysége lett, és ezzel a lélek került az érdeklődés középpontjába, ezzel már tovább is ment, mint Parmenidész filozófiája. Az eleai filozófia ránk maradt töredékeiben nincs nyoma annak, hogy Parmenidész vagy tanítványai foglalkoztak volna a lélek halhatatlanságának a kérdésével. Más volt az előzménye ennek a korábbi görög gondolkodásban.

A lélekvándorlást Platón előtt Püthagorasz tanította. Egy antik legenda szerint Phüthagorasznak, amikor egyszer Argoszban Héra istennő templomában járva megpillantott egy ott fogadalmi ajándékként őrzött pajzsot, hirtelen eszébe jutott erről: hisz az övé volt egykor ez a pajzs egyik korábbi élete során. Persze, nem Püthagorásznak hívták akkor még. Az a trójai Euphorbosz volt ő akkor, akit a görög Menelaosz ölt meg. Éppen ezt az argoszi templomban őrzött pajzsot viselte akkor is, amikor halálra sebesítte Menelaosz őt, Euphorboszt, a későbbi Püthagoraszt.

Ez a visszaemlékezés egy korábbi élet tapasztalataira, persze, nem mindenkinek lehet osztályrésze; a püthagoreus tanítás szerint csak egy olyan rendkívüli egyéniség képes az ilyesmire, mint amilyen Püthagorasz volt. Érdekes viszont, hogy mi lett ebből a legenda szerint Püthagorasznak tulajdonított visszaemlékezésből a platóni filozófiában.

A barlanghasonlat szerint a barlang foglyai nem a dolgokat magukat, csak árnyképeiket látják. Az igazi megismerés az volna, ha kiszabadulva a börtönből nem kellene beérniök az árnyképekkel, hozzájuthatnának közvetlenül magukhoz a dolgokhoz. Ha viszont a halál szabadulás a test fogságából (a szerint a titkos tanítás szerint, melyre Szókratész célzott a Phaidónban), akkor az igazi megismerés nem is ebben a testi életben, hanem a lélek egy másik állapotában lehetséges csak.

Valóban, a platóni elgondolás szerint a tanítás nem is egyéb, mint a lélek visszaemlékeztetése arra a tudására, ami megvolt benne már korábban is, csak éppen elfelejtette. A „Menón” című dialógusban Szókratész a következőképpen mutat be egy példát arra, hogyan lehet emlékeztetni a lelket elfelejtett tudására.

Azt kérdezi egy tanulatlan rabszolgafiútól, mit gondol: mekkora lesz annak a négyzetnek az oldala, amely éppen duplája egy két láb oldalhosszúságú négyzetnek? A félreértést elkerülendő, Szókratész mindjárt be is mutatja a megkétszerezendő területű négyzetet. A megkérdezett pedig, miután a kérdés nyomatékosan kiemelte, hogy két láb hosszú annak a négyzetnek az oldala, amelynek a dupláját keressük, első kísérletként arra gondol: talán meg kell kétszereznünk a kiindulásul választott négyzet oldalát. De Szókratész további kérdései, valamint az ábra (2a ábra) alapján csakhamar belátja: első kísérlete téves volt. Hiszen a két láb oldalhosszúságú négyzet 4 kisebb négyzetből áll. Ha viszont megduplázzuk az oldalát, akkor egy olyan nagyobb négyzetet kapunk, amely már 16 kis négyzetből áll. – További kísérletként így okoskodik a rabszolga. A kiindulásul választott négyzet oldala 2 láb. Bizonyos, hogy a megduplázott területű négyzet oldala ennél nagyobb lesz. 4 láb azonban mégsem lehet; ennél kisebb, azaz kevesebb oldalhosszúságú kell legyen a keresett négyzet, mert a 4 láb hosszú már túl nagy négyzetet ad. Kettőnél több, és négynél kevesebb a három. Talán megduplázható a kiindulásul választott négyzet a 3 láb oldalhosszúsággal. – Ezzel már mintha közeledett volna a megkérdezett a helyes válaszhoz, anélkül hogy eltalálta volna azt. Mert a 3 láb oldalhosszúságú négyzet 9 kis négyzetből áll (2b ábra), holott nekünk olyan négyzet kellett volna, amelynek területe 8 kis négyzet területével egyenlő.

Harmadik kísérletként aztán Szókratész egy olyan négyzetet mutat a gyereknek, amelyet átlója két egyenlő szárú háromszögre bont (2c ábra). Erről az ábráról azonnal látja a megkérdezett, hogy az a nagyobb négyzet, amelyet a kiindulásul választott négyzet átlójára emelünk, éppen duplája a kisebbnek. A kisebb négyzet átlója lesz tehát az oldala annak a nagyobb négyzetnek, amelynek a területe kétszerese a kisebb négyzet területének.

Platón elgondolása szerint az, amit Szókratész bemutat, a helyes és a helytelen válasz felismerése, pusztán a feltett kérdések és a három ábra alapján, visszaemlékezés. A tanulatlan rabszolgának tudnia, ismernie kellett mind a kettőt – a helytelen meg a helyes választ is –, csak azért juthatott el a végén a keresett megoldásra. Bizonyos, hogy ez nem születése óta megtanult tudása volt annak, aki ilyesmit sohasem tanult. Készen hozta magával a lélek ezt a tudást, már akkor, amikor megszületett. Volt tehát lélek már a születés előtt is.

Egy másik ilyen példa a lélek visszaemlékezésére Platónnál a Phaidónban található. Ebben az esetben Szókratész a hasonló problémájából indul ki. Két fadarab, amelyre azt mondjuk, hogy hasonlók egymáshoz, egyben különbözők is kell hogy legyenek, mert hisz kettőről beszélünk, nem egyről. Ha azonban eltekintünk most a két fadarabtól, és arra magára gondolunk, amit hasonlónak nevezünk: Lehet-e az, ami hasonló, egyben különböző (=nem-hasonló) is? – Minden dolog csak önmagával lehet azonos, de nem lehet önmaga ellentéte is. Igaz, a látható, tapintható (érzékelhető) tárgyak egyszerre hasonlók meg nem-hasonlók is. Ez az ellentmondás azonban csak az érzékeinkkel megismerhető dolgok körén belül lehetséges. A tiszta gondolkozás nem engedheti meg azt, hogy valami önmaga (pl. hasonló) és egyben önmaga ellentéte (nem-hasonló) is legyen.

Ahogy más az elgondolható kör (amit a definícióval pontosan meghatározhatunk) és más az, amit látunk (ez az utóbbi ti. sohasem pontosan az, amit definiáltunk), ugyanúgy más az elgondolt hasonló és más az, amit a konkrét kézzelfogható dolgokban mint hasonlót ismerünk föl… Ez az utóbbi ugyanúgy nem az igazi, a teljes hasonló, mint ahogy a látott vagy kivágott kör sem azonos azzal, amit mint kört definiáltunk.

A valamivel későbbi, arisztotelészi filozófia szellemében ezt így fogalmazhatnánk meg: a konkrét, megfigyelhető dolgokban észreveszünk valamit, ami közös bennük, ami az egyikről a másikat juttatja eszünkbe, és megfordítva; ez azonban mégsem jár azzal, hogy meg se tudjuk különböztetni egymástól a megfigyelt dolgokat. Így alakul ki bennünk a „hasonló” gondolata. Ez a „hasonló” azonban csak a mi gondolati absztrakciónk a megfigyelt konkrét dolgokkal kapcsolatban. Egyrészt a megfigyelt dolgok, másrészt a mi rájuk vonatkozó megállapításunk nélkül nincs „hasonló”. – Ezzel szemben Platón úgy gondolja: azért vesszük észre, hogy egyes dolgokban, ha tökéletlenül is, de megvalósul a „hasonló”, mert ismerjük már a „hasonlót”, az igazit, amire a tökéletlenül hasonlók csak emlékeztetnek. Ugyanígy juttatja eszünkbe az anyagi világban tökéletlenül megvalósuló kör az igazi, az elgondolt kört.

Platón tehát azzal a gondolattal, hogy a tanítás és a tanulás az ember esetében visszaemlékezés, azt igyekszik kimutatni, hogy megvolt a lélek már a születés előtt is. Valamikor a születés előtt kellett hogy megismerje a lélek mind azt, hogy mi a „hasonló”, mind pedig az azokra a kérdésekre adandó választ, amelyekről Szókratész faggatja a tanulatlan rabszolgát. Igaz, ezekre a születésünk előtt megismert dolgokra általában nem emlékszünk. De vissza lehet emlékeztetni a lelket arra, amit elfelejtett, vagy úgy, ahogy Szókratész teszi– ügyes kérdéseket intézve ahhoz, akivel beszél-get –, vagy úgy, hogy elgondolkozunk azon, amit eszünkbe juttat akár az érzékszervek útján nyert tapasztalat is, pl. a „hasonló” problémájával kapcsolatban.

Be kell azonban látnunk azt is, hogy a mai ember számára a platóni „visszaemlékezés” már valami mást jelent, nem ugyanazt, amit még Platón és kortársai számára jelenthetett.

Hogyan értjük például mi manapság azt, amire Szókratész a tanulatlan gyereket „emlékezteti”? Mi lett volna az eredmény akkor, ha ugyanezt nem emberrel, hanem más élőlénnyel, akár a „legokosabb” állattal próbálja ki? Melyik állat értette volna meg magát a problémát is, a négyzet oldala és területe megduplázásának a kérdését?Nyilván nincs olyan „intelligens” állat, amely ezen a téren bármire „emlékeztethető” lenne. A kísérlet csak azért lehetett eredményes, mert a rabszolgának, még ha tanulatlan volt is, megvoltak mindazok a szellemi képességei, amelyek az emberben évmillók során alakultak ki. Az, amit Platón mint visszaemlékeztetést mutat be, ezeknek az emberben szunnyadó képességeknek a fölébresztése.

Ebben a megfogalmazásban, úgy látszik, el kell fogadnunk azt, hogy a „lélek” megvolt már a test születése előtt is. Készen hozza magával a lélek– legalább feltételesen –, ha nem is magukat az ismereteket, de okvetlenül azokat a képességeket, amelyek „visszaemlékeztetéssel” ismeretté alakíthatók. Sőt, a születés szinte nem is egyéb a „lélek” szempontjából, mint újjászületés, megismétlése annak, ami évmillók során volt már. Mintha az ősök lelke születne újjá az egyénben. Hogyan is írja József Attila?

Én ugy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, amit kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat,
s én érzem őket és emlékezem.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan,
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely a multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!
(A Dunánál)

Emeljük ki az előbbi idézetből:

…az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik…

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.

Nemcsak azt hangsúlyozzák ezek a sorok, hogy minden, ami emberi bennünk, közös múltunk, származásunk öröksége lehet – minden képességünk (tudásunk) beláthatalan évmilliókra visszatekintő tapasztalataink emléke kell legyen. Ezen túlmenően, az ember mint az egész élő világ rokona és folytatása, olyan tapasztalatok emlékét is hordozza magában, amelyeknek eredete az őssejtben keresendő.

Vajon nem ezzel rokon gondolatokat fogalmaz-e meg a lélekvándolásról szóló elképzelésnek az a motívuma, hogy emberrel rokon lelke lehet az állatoknak is? Platónnál ez a gondolat abban a formában jelenik meg, hogy az alacsonyabbrendű lelkek a test halála után állatokba költöznek: „azok a lelkek, amelyek szégyenkezés nélkül kicsapongásban, torkosságban, iszákosságban lelték örömüket, szamarak és más ehhez hasonló barmok testébe költöznek…” „Azok meg, akiknek jogtalankodás, zsarnokság meg rablás volt a kenyerük, farkasok, ölyvek és keselyűk testébe jutnak.” „Legjobban még azok járnak, akik bár nem filozófusok, de legalább megszokásból a józan mértéktartást gyakorolták… Az iyenek méhek, darazsak vagy hangyák testébe kerülnek…” (vö. „Phaidón” 82)

Bár az a körülmény, hogy Platón a lélekvándorlásról szólva többek között darazsakat is említ, alig több ezúttal, mint véletlen kapcsolódási lehetőség, emlékeztessünk itt mégis a francia entomológusnak, J.H. Fabrenak egyik dolgozatára a csomós darázsról (cerceris tuberculata)*. Tanulságos lesz összehasonlítani ezt azzal, amit föntebb a tudásról és az emlékezésről Platón nyomán elmondtunk.

A csomós darázsnak a föld alatt egy cellában bizonyos mennyiségű zsákmányt kell fölhalmoznia, hogy elég legyen azoknak a lárváknak a táplálására, amelyek kikelnek majd az erre az eleséghalmazra rakott tojásokból. De ez az előre gondoskodás a jövő nemzedék élelméről korántsem egyszerű. A zsákmánynak hosszú hetekig olyan frissnek kell maradnia, mint az élő rovar maga. A lárvának nem kell döglött rovar. Élő zsákmányt azonban a csomós darázs mégsem hurcolhat utódai számára a cellába. Mi lenne a tojásból kibúvó gyenge lárvákból olyan izmos hártyásszárnyúak között, amelyek heteken át rugdalóznak hosszú sarkantyús lábaikkal? Az élelemként hátrahagyott zsákmány egyrészt friss, élő hús kell legyen, másrészt mozdulatlan, mint a hulla. Ezért a csomós darázsnak meg kell bénítania zsákmányát, meg kell fosztania mozgási képességétől, anélkül, hogy megölné. Ha ember akarná megoldani ezt a feladatot, mindenekelőtt pontosan ismernie kellene az anatómiát, a rovar idegrendszerét; tudnia kellene, hogyan férhet hozzá az idegrendszer mozgást irányító központjához. Itt kellene behatolnia boncolókésével, hogy szétroncsolja ezt a központot, miközben az állatot mégsem öli meg.

A csomós darázs boncolókése olyan finom és rendkívül érzékeny fullánk, amely képtelen áttörni az áldozat páncélját. Ezért a zsákmányszerzőnek nemcsak az idegrendszer központját kell megtalálnia áldozatán, hanem azt a helyet is a szarupáncél két darabja között, ahol akadálytalanul beszúrhatja fullánkját. Sőt, könnyen végzetessé válható viaskodás nélkül egyetlenegy biztos szúrással kell elérnie a teljes bénulást. Dehát hogyan hajtja végre mindezt a csomós darázs? – Idézzük erre válaszul mindenekelőtt Fabre szavait:

„A rablásra induló csomós darazsak zsákmányuk megválasztásánál oly módon járnak el, amire csak a legtudósabb életbúvár és a legfinomabb bonctan lennének képesek. Hiábavaló fáradozás volna ebben csupán a véletlenek összetalálkozását látni; a véletlen sohasem magyarázhat meg ilyen összefüggéseket.”

Ha megpróbálnánk még egyszer végiggondolni azt, hogyan hajtaná végre az ember ugyanazt, amit az entomológus a csomós darázson megfigyelt, valami ilyen eredményre jutnánk:

Ha ember és nem csomós darázs volna a zsákmányszerző, mindenekelőtt tudná, hogy azokról az utódairól akar gondoskodni, amelyek még csak később fognak kikelni a megbénított és a cellába hurcolt zsákmányon elhelyezett tojásokból. Már ez is nagyfokú tudatosságot, előretervezést jelent. Tudnia kell annak, aki ilyen esetben emberi ésszel gondolkozik, azt is, hogy a zsákmányt csak megbénítani kell, de nem szabad megölni, mert a megölt állatnak a tervezett utódok nem vennék hasznát. Ehhez azonban pontosan ismernie kell az áldozat anatómiáját és idegrendszerének működését. Magát a megbénítás műveletét pedig, minden próbálkozást mellőzve, mint egyetlenegy jól kiszámított szúrást kell végrehajtania.

Dehát elképzelhető-e az, hogy a csomós darázs mindezt tudatosan, előrelátó tervszerűséggel hajtaná végre? Természetesen nem. A bonyolult ismeretek és a hozzájuk kapcsolódó tudatos, tervszerű cselekedetek csak az emberre lehetnek jellemzőek, de semmi esetre sem a csomós darázsra.

Az, hogy az állat esetében mindez csak ösztönös, öntudatlan cselekedetek egymásutánja, kiderülhet már abból is, hogy az egyes lépések egymásutánja mereven megváltozhatatlan.

A kérdés inkább az, hogyan jutott az állat ahhoz, amit ösztönnek nevezünk? – Bevallhatjuk, erre a kérdésre nem tudunk megnyugtató választ. Ha azt mondanánk, hogy az állat a kérdéses cselekvéssorozat egymásutánjára eleve programozva van – ez szinte mítikus magyarázat volna. Ki programozta a csomós darazsat? Tán egy előre tudatos, célszerűen gondolkozó démiurgosz (=világot teremtő)? Ezt nem tekintik tudományos magyarázatnak. – Ha viszont megpróbáljuk alkalmazni erre az esetre a darwini fejlődéselméletet, és feltesz-szük: évmillók során át csak azok a darázsgenerációk maradtak életben, amelyeknek elődei véletlenül, és persze öntudatlanul rábukkantak a bonyolult cselekvéssorozat egymásutánjára – ezt a feltevést egyrészt semmivel sem tudjuk valószínűvé tenni, másrészt rögtön azt is kell kérdeznünk: nem tulajdonítunk-e ebben a feltevésben túl nagy szerepet a véletlennek?

Érjük be itt most csak annyival: bár a csomós darázs esetében sem tudásról, sem tervszerű, céltudatos cselekvésről nem beszélhetünk, mégis az ösztön, amelyre az állat programozva van, ugyanúgy megvolt már az egyes állat létrejötte előtt, mint ahogy Platón szerint megvolt a lélek az ember esetében már a születése előtt, hisz az ember tudása nem egyéb, mint visszaemlékezés. Az ember mint egyén emlékezik, a rovar ösztöne viszont a faj emlékezete.

Epilógus

Megpróbáltuk eddig történeti megvilágításba állítani azokat a kérdéseket, amelyek a platóni barlanghasonlattal kapcsolatban fölmerülnek. A történeti megvilágítás ebben az összefüggésben több különböző dolgot jelentett. Mindenekelőtt arra akartuk felhívni a figyelmet, milyen más és más eredetű ókori gondolatok ötvöződtek egységbe Platónnál. Észre kellett vennünk pl. az ókori elképzeléseknek legalább három, egymástól jól elválasztható irányát. Parmenidészt és követőit az ismeretelmélet problémája foglalkoztatta. Mi következnék az érzékszervekre hallgató anyagi tapasztalásból? – Az, hogy egész anyagi környezetünk ellentmondásokkal van tele. Gondolkozásunk viszont ragaszkodik ahhoz, hogy „minden dolog csak önmagával lehet azonos”, de semmi sem lehet valami és ugyanannak a valaminek az ellentéte is. Ebből adódik mind Parmenidész, mind Platón számára az is, hogy melyiket kell választanunk a megismerés két lehetősége közül. – De nincs nyoma annak, hogy foglalkoztatta volna Parmenidészt és a eleai filozófiát az ismeretelmélettel kapcsolatban a lélek vagy a lélekvándorlás kérdése. Ez utóbbi Platónnál a püthagoraszi tanítás visszhangja. Ugyanakkor színezi – mind Püthagorásznál, mind Platónnál – a lélekről vallott elképzelést több régi népi eredetű, szinte mítikus vonás is.

De valami mást is jelentett a „történeti megvilágítás” az eddigiek során. Amikor pl. Arany versét idéztük és arra emlékeztettünk, hogy amiképpen Aranynak álmában jelent meg az eltűnt Petőfi képe, ugyanúgy kereste föl Akhilleuszt álmában a megölt Patroklosz árnya, ezzel semmi esetre sem akartunk forrást kimutatni. Petőfi és az Emlények költője, Arany az egyik oldalon, a másikon meg az Íliászban a Patrokloszt gyászoló Akhilleusz, csak mint egymástól független, nagyon távoli párhuzamok kerülhetnek egymás mellé. A hasonlóság ebben az esetben nem mond többet, mint annyit, hogy a mi kultúránkban is fölmerülhetnek olyan régi motívumok, amilyeneket jól ismert már az Íliász költője is.

Valami egészen más a „történeti megvilágítás” értelme akkor, amikor József Attila idézett verse és a legenda Püthagorasza kerül egymás mellé – az utóbbi, aki az argoszi templomban fölismeri a pajzsot, amelyet ő maga hordott egykor Trójában, még mint Euphorbosz.

A lélek halhatatlanságáról vall József Attila is, amikor azt írja, hogy ő már százezer éve nézi, amit meglát hirtelen… „amit száz ezer ős szemlélget” vele; majd pedig: „megszólítanak, mert ők én vagyok már… mert az őssejtig vagyok minden ős”. – De mennyire más ez a lélek, amelyiknek újjászületése egy az anyag szakadatlan továbbélésével, és más az a pszüché, amelyik Trójában egykor Euphorbosz volt, később meg Püthagorasz lett. De más az a visszaemlékezés is, amely Euphorbosz régi pajzsát ismeri föl, és más a honfoglalók győzelmének vállalása a meghódoltak kínjával együtt.

A platóni lélek, emlékezés meg újjászületés fogalmak annyira átalakultak, elmélyültek itt, hogy szinte már alig merjük föltenni a kérdést, valóban arról van-e még szó József Attilánál is, mint amiről akkor volt, amikor Szókratész a négyzet megduplázásáról faggatta a tanulatlan rabszolgát? De hogy mennyire nem fakultak meg a Püthagorasz és Platón gondolatait elindító kérdések még ma sem, igazolja azt Arany János költeménye: „Honnan és hová?”

Alig több mint öt évvel halála előtt – 1877. július 14-én – vetette papírra Arany ezeket a gondolatokat. Kiindult abból a nyugtalanító megállapításból, hogy „mily rövid az élet”, mint a hullócsillag feltűnése, amelynek sem a múltját, sem a jövőjét nem ismerjük. Majd a második strófa már át is tér a lélek kérdésére:

S honnan jösz te, lélek…
Mely csak e föld gőz-körében
Vetve lángot, addig fénylel
Amig éppen áthaladsz:
Bölcsőd és sírod homály.
Akkor lobbanál-e föl csak
Az állatban, s véle múlsz el? …
Vagy jövél a végtelenből
Ismeretlen, hosszú pályán,
S visszatérsz azon megint? …
Oh, ha nem volt, és ha nincs
E parányi csillogáson
Innen és túl folytatás:
Mily rövid az élet!

A párhuzam, amely elindult a költemény első két szakaszában a hullócsillag és a lélek összehasonlításával, megy tovább a következőkben is. Amiképp tagadták egykor a hullócsillag anyagszerűségét, úgy veszik most semmibe az egykor oly fontosnak tartott lelket:

Most a szellemet tagadják:
Semmi az, csupán anyag,
Agyvelő, vér és ideg
Összhatása, mely azonnal
Véget ér, ha szétbomol
Agyvelő, vér és ideg.
Az anyag a halhatatlan:
Fűben-fában újra éled,
Összetársul, meg elszéled
Mindörökké, szakadatlan;
Hanem a feltámadást
A szellem nem éri meg;
Ez üres hang, nincs sehol,
Puszta réme ferde agynak,
Mílyet századok ránk hagynak –
S csak zavarja a tudást.

De hát mi a fontosabb, a test-e, avagy a lélek? Meg aztán biztos-e az, amit manapság a lélekről tartanak?

„Oh, ti, akik jobb felemnek
Már e földön mély sírt ástok:
Oly bizonyos hát tudástok,
Hogy helye sincs védelemnek?
Nem mond ellen az a szellem,
Mely kutat, hogy támaszt leljen
Megtagadni önmagát?
S nem rettegné, ha meglelte
– Mit tudása így teremte –
Azt az örök éjszakát?…

Mintha némi óvatosságra intene már önmagában az a körülmény, hogy a tudomány a múltban is többször kénytelen volt megváltoztatni véleményét:

Ah, jobb volna kissé várni,
Nehogy úgy találjon járni
Az a híres tudomány,
Mint ama gyors fénnyel jára,
Mit csillagnak vélt a golyhó,
Ő azt mondá: csak gyúlt pára:
S ím, ma áll, hogy égi bolygó –
Mi lehet még ezután?

Végül pedig a költő egyéni állásfoglalása, aki nem érvel, csak arra emlékeztet, hogy milyen elterjedt volt a lélek halhatatlanságának gondolata a különböző kultúrákban, majd erre hivatkozva elhatárolja magát a tudománytól:

Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu, párz;
Amért lángolt annyi oltár,
Zengett Szíonon a zsoltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe’ jársz;
Hanem egykor újraéled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztúlva, szabadon:
Vagy a „boldogok szigetjén”,
Mint hívé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén,
Mint reméli a keresztyén,
Lesz dicsőebb folytatása:
Én ezt meg nem tagadom. –
Mit hisz a tudós? ő lássa.

*J.H. Fabre: A skorpió öngyilkossága (Bp. Dick Manó kiadása é.n.) 108-116.o.: „A tudós gyilkos”

Szabó Árpád

1994/17.