Csudáky Bertalan

Csudáky Bertalan pedagógus, a földrajzi és néprajzi ismeretterjesztés művelője, néprajzi gyűjtő 1870. július 24-én született az Ung vármegye Szobránci járásához tartozó Kiszalacskán. Családi hátteréről nem tudunk semmit. Máramarosszigeten és Budapesten folytatott tanulmányai végeztével 1896-97-ben a Középiskolai Tanárképző Intézet gyakorló gimnáziumában, 1897-től 1932-ig pedig a budapesti Ferenc József Nevelőintézet és II. kerületi Főgimnázium tanára volt. Halálának pontos dátuma ismeretlen.

1903-ban a kormány megbízásából a Krím félszigeten, a Volga mellékén és a Kaszpi-tenger környékén tett néprajzi gyűjtőutat. 1907-ben ismét nagyobb utazást tett Oroszország déli tartományaiban. Utazásai eredményeiről és néprajzi vonatkozású gyűjtéseiről szóban és írásban is beszámolót tartott, hiszen az Uránia Tudományos Egyesületben rendezett előadássorozata mellett számos cikket írt a Földrajzi Társaság kiadványaiban, illetve „Napkeleti tájak” címen önálló kötetet is publikált. A Krím és a Kaukázus szerelmese így vallott könyve megírásának okairól a bevezetőben: „Napkeleti tájak! Szívem, lelkem ti felétek száll, lelkemet ti ihlettétek meg, szívemet ti tartjátok fogva legjobban. Odamentem tihozzátok, hol a közelben, vén Európa művelt népeinek réges-régen bölcsője ringott, – hol az ősi hagyományok most is élnek, hol a vallás, hol a szokás és az ember friss, üde és érdekes.
Elbolyongtam hát a verőfényes Krímben és a vadregényes Kaukázusban s amit láttam és hallottam, szemem amit megpillantott, szívem, lelkem átérezett, emlékezésképpen leszűrve ím e kis könyvemben adom közre, hogy olvasva, képzeletük merész szárnyán, járják be e szép világot, napkeleti tájak törzseinek napnyugatra szakadt unokái.”
Csudáky a néprajz és kultúrtörténet mellett zeneesztétikai tanulmányokkal is foglalkozott. Művei: Verescsagin élete és művészete (Bp., 1898.); Napkeleti tájak (Bp., 1907.); Karnevál őfensége (A farsangi ünnepek történeti fejlődése. Bp., 1908.); Múlt és jelen (Kultúrtörténeti rajzok. Bp., 1910.), Liszt Ferenc és művészete (Bp., 1911.).

Felhasznált irodalom:
Csudáky Bertalan: Napkeleti tájak.(Krim és Kaukázus) Budapest, 1907.
Magyar utazók lexikona. Szerk.: Balázs Dénes. Panoráma, Budapest, 1993.
Új magyar életrajzi lexikon. I. Főszerk.: Markó László. Magyar Könyvklub-Helikon, Budapest, 2001.

Melyik a szebb, a Krím vagy a Kaukázus?

„Hogy melyik szebb, melyik vonzóbb, azt hamarosan bajos eldönteni. Kaukázus telve van egészséges, hatalmas költészettel, letűnt nemzetek történelmi emlékeivel, Krim ezzel ellentétben szelíd, lágy és családiasan megnyugtató. A Kaukázus természeti szépségei férfiasak, erőteljesek, Krímben nőies, gyöngéd és bájos minden.” (9.)

Odessza

„A Feketetenger északnyugati sarkában fekvő pompásan kiépített kikötővárost az orosz geográfusok a krimi félsziget előcsarnokának, maguk az odeszszaiak pedig kis Páris-nak s kellemes éghajlatáért – feketetengermelléki Palermo-nak is nevezik.
A város minden talpalatnyi helyén csupa élet, csupa mozgalmasság. Fényes üzletek, gyárak, bankok, forgalmi raktárak egész tömkelege van itt együtt, melyek reggeltől napestig telvék sürgölődő és fáradhatatlanul dolgozó emberekkel.
A mértani pontossággal épített város utczái hasonlítanak az orosz városok nagystílű prospektjeihez. Nyílegyenesek, szabályosak, de mert mindegyikök amolyan kőbe vésett pontosság, azért a város belső elrendezésének összbenyomása merev és egyhangú. Odessza mozgalmas utczái közül nemcsak az idegenre, de az odesszaiakra nézve is úgy tudom, a legérdekesebbek a Preobrázsenszkájá Nikolájevszkájá és a Puskinszkájá. Itt lakott 1828. május havában az oroszok halhatatlan költője Puskin.” (10-11.)

A krími partok

„A kies fekvésű Odesszától csak néhány órai út választja el a kiváncsi turistát attól az érdekes darab földtől, hol a mitológiai időkben még a klasszikus kor mulatni szerető istenei sem unatkoztak. Hol a hagyomány szerint a «tauriai» Diana templom előtt Jason és az ő vállalkozó szellemű argonautái is megbűvölve nézték a buja déli növényzettől pompázó vidékeket. Derűs, hangulatos és boldog élet zajlott itt valaha. A szomszédos azovi tenger titokzatos ingoványaiban tanyázó nimfák, a közeli rengetegek driadái és sok-sok ingerlően szép tündére az ősi mitológiának, – ide jártak az enyhe krimi partokra mulatni, tánczolni, kaczagni. A kis-orosz nép mesevilága szerint e partok vonzó szépsége, derűje és színpompája
a mitologikus kor isteneinek jókedvétől, verőfényes hangulatától lett oly bűbájosan vonzóvá.” (23.)

Szevasztopol alapítása

„Mikor Potemkin herczeg katonái végig pusztították s fölperzselték a krimi félsziget minden helységét s amikor a tatár faj kultúrája már romokban hevert, a herczeg egy czári ukázt kapott, melynek értelmében a Fekete-tenger partjának valamely alkalmas pontján oly erősséget kell építenie, amely Oroszország számára megőrizze a tömérdek áldozattal szerzett területet. A herczeg sokáig kutatott, míg végre Achtiár romjai előtt megállva így szólott: «Ez az a hely, ahonnan figyelemmel lehet kisérni minden ellenséget s biztosítani a szép krimi félszigetet Oroszország számára – egyszer s mindenkorra.» Itt épült az ősi görög és tatár telepek romjain a történelmi nevezetességű Szebasztopol. A város neve «császárváros»-t jelent. «Sebastos» ugyanis nem egyéb, mint «Augustus» görög fordítása. Potemkin felismerte a hatalmas öböl előnyös fekvését és jelentőségét. A háború lezajlása után azonnal hozzáfogott a kikötő építéséhez s Mekenziev admirális segítségével oly gyorsan haladt a munka, hogy 1784-ben már 17 hadihajó összesen 4080 tengerészszel állomásozott a pompás kikötőben.” (26.)

Bahcsiszeráj, a krími tatárok fővárosa

„Sziklakatlanba temetett Bachcsiszeráj! A nagy Allah még el nem hagyott s kifürkészhetetlen akarata még mindig itt lebeg szennyes viskóid fölött!… Puskin és Miczkievics káprázatosan ragyogó képzelete kell hozzá, hogy megértsünk!… Hatalmas fantázia, keleti tündérek és varázslók ábrándvilága ez – s a tompa gyaur szem nem látja, – mi rajzik körötte. Több, mint öt versztnyi kiterjedésű gigantikus szikláktól körülvett katlanban terül el ez a város. Körös-körül sárgás-fehér sziklatömegek adnak keretet ennek az ázsiai színezetű tatárhelynek. A kereten kívül csaknem egysorban állnak a sziklákhoz ragasztva a régi falvak és erődítések. (…) Ez a völgy eleinte Chadzsi-Girej khán portyázó csapatainak tábori lerakodó helye volt. Itt állott a völgy közepén a ragyogó kháni sátor is. Bachcsiszeráj első lakói kibitkák s jartach-okban (alacsony sátrak), későbben pedig faviskókban laktak. De jött Szahib-Girej (1533–1551) s véget vetett ennek a rabló nomád életnek. Minden alattvalója köteles volt egy állandó lakhelyet építeni s a házimunkák lebonyolítására legalább egy teherhordó árbát beszerezni. A házak körül csakhamar szép kertek fejlődtek s innen a város tatár elnevezése is: Bachcsiszeráj
(Bachcsi: kert; Szeráj: város), vagyis a «Kertek városa». Sokáig tartott a krimi khánok uralma, sokszor pusztították végig Oroszországot, gyilkoltak, raboltak, gyújtogattak, míg végre II. Katalin czárnő 1787-ben dicsőségesen bevonul a krimi khánok birodalmába s ezzel véget vet annak az állatias rabigának, mely alatt századokon át görnyedt Oroszország.” (39–40.)

Bahcsiszeráj, a keleti város

„Bachcsiszeráj igazi tipusa a – Keletnek. Piszkos utczáin a keleti élet minden motívuma megfigyelhető. A sikátorszerű utczákon apró-parányi boltok szorongnak egymás mellett. Siketítő zaj és lárma mindenütt! Itt kovácsolnak, ott fűrészelnek, csiszolnak, kalapálnak, fúrnak és faragnak, vagy az útcza porában guggolva tereferélnek. Tömve minden zeg-zug lim-lommal. Bármerre pillantunk, az igazi keleti élet dokumentumai állanak előttünk. A szennyes útczák kábító légkörében történik minden. Itt főznek, sütnek, amott borotválkoznak, szürcsölik a kávét, melynek illata betölti az egész várost, – s a szennyes utczák gondozatlan kőtestére borított tarka szőnyegeken kaszinózzák át az egész életet. Világtörténelmi szereplés vagy európai kultúra nem bántja őket. Bölcsőtől a sírig ily bámulatos maradiságban és összevisszaságban morzsolják le az életet s a végtelen idő minden veszedelem nélkül, észrevétlenül halad el felettük. Ilyen élet kell a tatárnak – mert így tetszik a nagy Allahnak.” (42.)

A tatárok és a Korán

„A bachcsiszeráji kultúra nagyobb szellemi és fizikai erőt nem kiván, mint annyit, amennyi napjában néhány Korán-vers elolvasására szükséges. A mindentudás könyve: a Korán megnyugtat és boldogít minden tatárt. Tehát ennek a szennyes ázsiai életnek is van valamelyes morális alapja és ereje, melyre napjában milliószor visszatérünk czinikus megjegyzéseinkben; csak a művelt nyugat, a túlfinomult kultúra embere nem tud küzdeni és nem tud megélni – bűn nélkül.” (44.)

A káni palota

„Az ősi tatár főváros egyetlen nevezetessége a Csuruk-Szu partján épült kháni palota. «Nem Alhambra, nem is Kordova, vagy Bagdad, de a nagy Oroszországban mégis páratlanul áll a keleti stilű épületek között.» Egy parányi ablakocska ez, melyen még ma is keresztülszűrődik a keleti élet egy halovány sugara. Kopottas fakó termeiben még ott lappang a keleti élet, a keleti titokzatosság, amely mindig új marad a keresztény ember szemében. Lépjünk be néhány pillanatra ebbe a palotába, hol a szökőkutak lágyhangú csobogásában s a tüzesszemü szulejkák társaságában gondtalanul élt a hatalmas «Girej dinasztia» minden tagja. Mindegyiknek volt egy intrikus és kedélyes figarója, egy bizalmas eunuchja s jól rendezett háreme. Ezek dirigálták még a nagy Törökországot is. Ezek a bolondos és mulatságos figarók végigkisérték a könynyelmű khánokat egész életükön s elfeledtették velük az élet minden komolyabb pillanatát. Ez az igazi Kelet – ilyen volt a fenséges khánok élete s ily értelemben volt palotájuk is berendezve. Aranynyal, ezüsttel, gyöngyházzal s arabeszkekkel díszített termek tömkelege volt ez a palota. Csupa fény, kényelem, részegítő boldogság és renyheségre csábító minden zugolya. Ez a bachcsiszeráji palota kívülről igénytelen s kevés látni valót nyújt, de ha beléptünk a szökőkutak főkapuján, a színes Keletnek egy igen érdekes kis képe tárul elénk.” (46.)

Gurzuf környéke

„Ez a csodaszép fekvésű tatárfalu napról-napra látogatottabb fürdőhely lesz. A tengerbe siető komor képű Aju-Dagh (a Medve-hegy) adja meg ennek a helynek a festőiességet. A Demir-kapu egy kiszögelő bizarr sziklaóriását, melyet a tatárlegenda szerint Allah parancsára a megátkozott dervisek lelkei hurczoltak Gurzuf elé – ezen merengett számkivetésében naphosszat az oroszok legnagyobb költője, Puskin. A ragyogó tejútról s a végtelen vizek mormolásából itt szívta magába az ihletet, hogy aztán elzenghesse azokat a bájos poémákat, melyek halhatatlanná tették.” (75.)

A Kaukázus

„A régi Kaukázust, a száműzött orosz poéták műveiből ismerjük. Harcz, küzdelem, nagy csaták nyomai már elmosódtak ugyan, de a Kelet bélyege még ma is rajta van Kaukázus minden típusán. Vadregényes vidékeit, a hegyek buzogó ásványvizeit, bányáit kifürkészték és elfoglalták az oroszok, de az európai kultúra még ma is csak mostoha gyermek ebben a hegyvölgyes birodalomban. Rettenetes csaták, dúló, vérengző háborúk folytak itt a harczias és függetlenségre vágyó hegyi néppel s emberfölötti küzdelmébe került Oroszországnak, míg le tudta őket igázni. Ezen a vérrel áztatott helyen, mint egy orosz geográfus írja, a beteg és egészséges a tanult és profán, turista és kereskedő, szóval minden kasztbeli ember megtalálja a vonzót, az érdekeset, a pihenőt, a szórakoztatót és a munkát. (…) A kilencz és fél millióból álló lakosság zöme a kaukázusi, kisebb része pedig a mongol fajhoz tartozik. Ezek összesen negyvennél több nyelven s vagy százféle dialektusban dicsérik Krisztust, Allahot, Zoroásztert, fát, barlangot; sőt még a bukott angyaloknak is akadnak tisztelői.” (85–86.)

A pjátigorszki forrás és Lermontov

„A pjátigorszki forrás csodálatos gyógyerejét már Nagy Péter czár is ismerte s azt tartják felőle, hogy alig van betegség melyet meg nem gyógyítana. Itt üdült egykor a tépelődő Lermontov is, az oroszok halhatatlan poétája. Minden hely, minden zug – az ő emlékének van szentelve. A nagy poéta lelki tragédiáiból legtöbb titkot rejteget a Masuka hegy barlangja, hol a forró nyári napokon – kerülve a verőfényt és az életnek örülő, kaczagó embertömeget, a legszívesebben tartózkodott. Innen gyönyörködött a vadvirágos völgy hangulatában, itt leste a lenyugvó nap gazdag színjátékát; merengett, írt, filozofált, töprengett a gyarló emberek egoizmusán, majd istentagadó lett s végre rájött, hogy ő sem különb a többi halandónál.” (86–88.)

A Kaukázus orosz meghódítása

„A Kaukázus voltaképeni meghódítása már Rettenetes Iván alatt veszi kezdetét, kinek 1552-ben a pjátigorszki cserkeszek már nemcsak, hogy meghódolnak, de még szolgálatába is lépnek. Ezután többször tett kísérletet az orosz hadsereg, hogy bepillantson a Kaukázus bérczei közé, de mindannyiszor sikertelenül. A Kaukázus félelmetes és veszélyes hegygerinczén keresztül, először 1770-ben vonultak át az orosz csapatok, Totlében vezetése alatt, aki nemcsak kitűnő és vakmerően bátor generális volt, de ezúttal még ügyes s találékony topografusnak is bizonyult. Ez a merész és sikeres vállalkozás a Kaukázus partiális bukását jelzi. I-ső Sándor czár alatt Grúzia már Oroszországhoz van csatolva. 1804-ben rákerül a sor Imeritiára; 1867-ben elfoglalják Mingreliát s végül nem maradt más hátra, mint a Kaukázus keleti része, a vad Dagisztán. A kaukázusi háborúban a vad dagisztáni törzsek hódoltak meg a legkésőbben.” (95.)

Kaukázusi táncünnepség

„A szokatlan jelmezek kiabáló tarkasága néhány percz alatt elvesztette minden bizarrságát, mihelyt a fajok külön csoportokban tömörültek. A tatár baulbzsi (zenész) hatalmas dobpergéssel jelezte a tánczot. A lyezginka (kaukázusi nemzeti táncz) kecses, hajlékony mozdulataiban kibontakozott a nyúlánk termetű, szép asszonyok és férfiak ritmikus taglejtése, melyet a kaukázusi fajok különös etikettszabályai egy perczre sem tettek unalmassá, vagy ízléstelenné.
Aranypaszomántos, hófehér, piros, kék és fekete kaftánok kecsesen libbentek a tüzes lyezginka gyors fordulóinál. Szürke, fekete, fehér és barna báránybőrsipkák, ragyogó orosz bagariacsizmák, villogó ezüstnyelű kindzsálok; magas, karcsú termetű lyezginek és kabardok, napbarnította arczok, csillogó fekete, merész vállalkozást rejtő szemek, a nők pazar színekben pompázó nemzeti viselete, az elektromos ívlámpák (már ilyen is van Vladikaukázban) fényáradatában, leírhatatlan hatást gyakorolnak arra, aki a Kelet törzseit még nem látta ünneplőben. S amikor ez a kaleidoszkopikusan hullámzó színes tömeg tüzes kabard vagy az izgató ritmusú tulumbás tánczba fog, egy mesevilágba, a tündér királyleányok lakodalmi ünnepére ragadja a képzeletet s a részegítő mámorból csak a fölkelő nap beszűrődő aranysugarai rázzák föl szívünket, jelezvén a komoly valóságot, a nappalt. Kivirradtig tartott az ünnep, fáradhatlanok a tánczban és a mulatozásban, akárcsak mi, temperamentumos magyarok.” (101.)

Tamara

„A dárjáli hegyszoros legnevezetesebb pontja az óriási feketeképű sziklatömbön épült, de most már romokban heverő Tamara vár. A legendák ködébe burkolt erősség nagy szerepet játszott a gruziai császárnő korában. A szürke romok törmelékeiből még kisért Grúzia tündéri szépségű uralkodónője. Mondják, hogy szerelmi hevében leszáll a tajtékzó Terekhez s igéző mosolylyal Darjál sötét ölébe csalja a vándort. Történelmi alakja már szétesett s a gruziai nép hitében ma már csak a legendák Tamarája él. Lermontov örökszép balladája és Zichy mesteri rajza élénk színekben őrzik «az angyali bájú sátán romantikáját». (105.)

Ingusok és kabardok

„Ezek a rablók még ma is azt állítják, hogy nem alattvalók. Dicsekszenek függetlenségükkel s nagyra vannak hatalmas őseik birodalmával, – amely sohasem létezett. Télen fonnak, szőnek. Ők és a kabardok készítik a burkát – a kaukázusi zivatarköntöst. Nyáron sziklához lapulnak, lesik a prédát, rálőnek az utasra, kifosztják és sokszor kikötnek még a merész kozákőrséggel is. Kaukázus legfélelmetesebb rablói ők, akik állandóan foglalkoztatják a rendőri adminisztrácziót. Egész falvak csak rablásból élnek, ez már fajbeli professziója a kóborló ingusnak. Fegyverben áll a kabard is, mint minden valamirevaló hegyi lakója a zord Kaukázusnak, de a büszke cserkeszek rokontörzse már többet ért a becsülethez, mint az ingus.
Megelégszik a legsilányabb táplálékkal s a mindennapijait emberfölötti fáradsággal – úgyszólván a kősziklából teremti elő. Szennyes, füstös viskójában, mely úgy tapad a kősziklához, mint valami sasfészek, – érintetlenül őrizte meg faji szokásait. A kabardok társas életet élnek, kedvelt szórakozásuk zene, táncz, ének és mese. Ha keresztény a kabard, egy feleséget vesz s azt tartja, elég, ha egy veszekszik a háznál, sőt sokszor a nagy nyomor miatt azt is megbánja, ami elvégre nálunk is megesik. Ha azonban török származású, akkor ősi szokás szerint valóságos háremet rendez be Kaukázus bérczei között.” (110.)

Kazbek legendái

„A gruziaiak legendája szerint az öreg Kazbek tetején van elrejtve az a jászol, melyben Krisztus Urunk született s nincs halandó, aki ezt a helyet megközelítette volna (pedig mennyien jártak már arra), mert a vakmerőt, aki ebbe a magaslatba törekszik, rögtön lesöpri a zivatar. A tuzemczek regéje sem érdektelen. A Kazbek tetején maga az ördög tanyázik. Minden hetedik esztendőben leveszi a sipkáját, megrázza hatalmasan s ilyenkor óriási hó- és jégförgeteg tombol a darjáli hegyszorosban. Még régebbi keletű regék szerint a 16,546 láb magas Kazbekről hét gömbölyű szerzetes intézte a világ sorát. Ételt, italt s mindent, amire szükségük volt, közvetlenül az Istentől kaptak. Egy ideig pompás harmóniában folyt a magas adminisztráczió, de jött egy bájos turista-kisasszony s megzavarta a komoly műveletet. Erre megszűnt a szerzetesek hatalma s azóta büntetésből a «medve» csillagzatában állandóan ott keringenek a hóbrilliánsokkal kirakott Kazbek körül.” (118.)

Elbrusz

„De nincs olyan glecscser, nincs olyan érdekes hegyóriás az egész Kaukázusban, mint az ezer rege világának a hőse: az Elbrusz, a vénséges «Dzsin-padisach», a «lelkek császára», mint ahogyan a meseszerető osszétek nevezik. A 18,571 láb magas Elbruszról még ma is azt hiszik, hogy csúcsa a lelkek birodalmának központja. Oly magasság ez, hogy a nap ragyogó sugarai ha megszomjúhoznak, leggyorsabban az Elbrusz tiszta havából oltják szomjukat. Kaukázus babonás hegyi lakossága közt forgalomban levő legtöbb mese, legenda, babona és rege, ehhez a hegyhez fűződik. A sok közül legeredetibb az, hogy Elbrusz óriási szakadékaiban és tízezer juhot befogadó barlangjában az alvilág legnagyobb óriása él. A szörnyeteg erősen van odalánczolva a sziklához s amikor megharagszik, összezörgeti hatalmas rabbilincseit s abban a pillanatban szörnyű viharok tombolnak a természetben s pusztító glecscserek zúdulnak a völgyekbe. Még gyönge lehellete is a szörnyetegnek, mélységbe taszítja az Elbruszra törekvő turistát. Az impozáns Elbrusz, ez a kétfejű kolosszus a legdühösebb vulkán volt valaha s az ősi időben teljesen fölforgatta az egész Kaukázust. De megharagudott a Föld igazságos szelleme, az idő, tüzes kráterét betemette s durczás fejére jéghideg szemfödőt borított. A mitosz szerint Prométheusz az Elbrusz tetejéről kapkodott az égi tűz után, de Zeusz rajtakapta s örökre odaszögezte a hegy oldalához. A babonás örmények hite szerint Noé óriási bárkája is itt akadt meg először, orrával kettészelte a tetejét, erre az Elbrusz büszke megvetéssel eltaszította magától egészen az Ararátig.” (123.)

Mckheta, az ősi grúz főváros

„Mczchet minden keresztény gruziai előtt olyan emlékezetes és szent hely, mint az orosznak a kievi Lavra-kolostor, hol nyitott koporsókban selyembe burkolt orosz mártírok alusszák örök álmukat. Ebben a vad mohamedán környezetben épült az első keresztény kápolna s tipikus örmény-gruziai stilusa csakhamar általánossá lett az egész Kaukázusban. Gruziai czárok, főpapok, előkelőségek, nagy szerepet vivő hadvezérek aluszszák csöndes álmukat az évszázados Mczchet-i templom zöld porfir kövei alatt. A gruziai legenda szerint Mczchet kerek ötszáz esztendővel idősebb Rómánál. Erősen lüktetett itt valaha a pazar keleti élet, udvari fény, igazi ázsiai pompa, amikor a vén európai nemzetek még csak tartózkodási hely után tülekedtek.” (132.)

Figaro Tbilisziben

„A messze Keletről sok mindenféle szokás honosodott meg Tiflisz falai között s az ázsiai élet forgatagában állandóan szereplő figurák színe-java is talán épen a mennyei birodalomból csöppent ide. A majdani negyednek meglepően érdekes útczai alakjai: a szakács, a borbély és a tatár hordár. A bazári élet legszabadabb szájú humoristája a borbély. Ez a tatár figaró utunkban van mindenütt. Igazi «Figaró itt, Figaró ott».” (161.)

Grúz születésünnep

„Mikor a gruziai csecsemő megszületik, az egész falu ünnepet ül. Tizenöt napig állnak őrt az újszülött háza körül, hogy az a gonosz szellem, mely ott kering minden grúz ember bölcsője fölött, meg ne környékezze, nyomort hozva életére. Nagyon természetes, hogy a dínom-dánom is tizenöt napon át szakadatlanul folyik.” (170.)

56/2011.
Szendrei László