A boldogság megvitatása

 

Minden élő a boldogság felé törekszik. A filozófiai diszkusszió során általában kerülendők a sommás, általánosító megjegyzések. Egy kijelentést, állítást ezerféle módon illik alátámasztani, de legalább annyiféleképpen, ami már elegendő az adott tétel bizonyítására. A fenti kijelentés azonban közhelyszerű evidenciának tűnik, ezért bizonyításával nem foglalkozunk. Bizonyítás híján azonban támasztalanul állna ez az állításunk, ezért magyarázat gyanánt annyit hozzáteszünk, hogy az egzisztencia létét alappremisszának tekintve állítjuk, hogy az egzisztencia csúcsteljesítménye a tudat, a tudat csúcsélménye pedig a boldogság. Ezzel három lépcsőben közelítjük meg témánkat, a lét, a tudat és a boldogság vonatkozásában.

A boldogság megvitatása

Schopenhauer, a nagy pesszimista az életet egyfelől sivár dolognak tartja, amiről csak töprengeni érdemes, másfelől kijelenti: „…ha úgy teszünk, mintha érdemes volna az életet élni, akkor hogyan is kellene azt élnünk, hogy a boldogság elérhető optimumát nyerjük ki belőle?” Schopenhauer három boldogságforrást említ: a létezésből és identitásból fakadó önboldogságot, a tulajdon birtoklásából fakadó boldogságot és a mások véleményéből fakadó boldogságot, amit érvényességnek nevezhetünk. Ez a kiragadott boldogság-elmélet horizontálisan értelmezi a boldogság kérdését. John Stuart Mill utilitarista etikájának vezérelve a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára, de ez a már-már kommunisztikus elv is csak vertikális kiterjedésbeli irányt határoz meg. Szent Ágoston a szellem megnyugvását – tehát egyfajta boldogságát – abban látja, ha az az örök igazságra irányul.
A boldogságról alkotott nyugati elméletek végtelen sorával szemben vizsgáljuk meg az indiai bölcselet válaszát a boldogság problematikájára. Az upanisadok titkos tanítása ezzel a témával is foglalkozik.
A tudatlan ember a testi-érzéki szférából meríti a boldogságát. Úgy mondják, a lelket többek között egy gyönyörburok is övezi, s például a nemi aktus során ez a gyönyörburok megsérül, amiből gyönyör szabadul föl. A gyönyörburok integritásának megőrzése, az önfegyelem vagy aszkézis gyakorlása nemhogy csökkentené a megtapasztalható öröm fokát, ellenkezőleg, a jógí képes eljutni a permanens öröm állapotába.
Az okos ember ezért tudásából, vagy a lelki fejlődéssel együtt járó spirituális eredményeiből, akár misztikus képességeiből meríti boldogságát. Ezen az úton megközelíthető az anyagi szférában tapasztalható legnagyobb fokú boldogság, amin már csak egyetlen fok mutat túl – a találkozás az örömlényegű Istennel.
A hindu filozófiának létezik olyan absztrakt iskolája – nevesül a nem-kettős védánta – amely szerint a tudatlanság eloszlásával lehull az illúzió fátyla, és megszűnik az egyéni lét, s – vulgárisan fogalmazva – az ember maga lesz a boldogság. Ez az absztrakt koncepció is nyújthat egyfajta elméleti boldogságot, de nem tárja föl a boldogság pozitív, eleven tartalmát. A boldogság tényleges megtapasztalásához kapcsolatra van szükség, a boldogság egy érzelmi viszony szereplői között nyilvánul meg, világi és transzcendens értelemben is.
Az indiai gondolkodás a boldogságnak három alapvető szintjét különbözteti meg, a földi-evilági boldogságot, a mennyei szférákban tapasztalható magasabb anyagi boldogságot, és a transzcendens boldogságot. Bármely létformába, a világmindenség bármely zugába vesse is sorsa a lelket, a boldogságot kutatja, így a boldogság-vertikum koncepciója szorosan összefügg a szférikus világszemlélettel, amely szerint a mindenség hierarchikusan egymásra épül, és az egyes szférákon belül is fokozatosság érvényesül.
Az upanisadok két részlete foglalkozik konkrétan a boldogság-vertikummal. Elsőként a legrégebbiek közül való Brhadáranjaka-upanisadot idézzük. Dzsanaka király és Jágjavalkja bölcs hosszas eszmecserébe mélyed. Az uralkodó az ember világosságáról faggatja a bölcset. Az emberi tudat különböző fázisainak taglalása után Jágjavalkja eljut az Abszolút Lét, azaz Isten szintjéig. Erről azt mondja, boldogságának töredék részén éldegélnek mind a többi lények… Idézetünk ekkor következik, a tétel kifejtéseként.

Egészség, gazdagság, uralom mások fölött és dúskálás minden földi jóban – ez az ember legfőbb öröme. Az ember-öröm százszorosa a mennybe jutott ősatyák örömének egy mértéke. A mennybe jutott ősatyák örömének százszorosa a tündéremberek világa örömének egy mértéke. A tündéremberek világa örömének százszorosa a tetteik által megistenültek örömének egy mértéke, akik tetteik folytán nyerték el az isteni helyzetet. A tetteik által megistenültek örömének százszorosa a született istenek s a bűntelen és fegyelmezett védaismerők örömének egy mértéke. A született istenek örömének százszorosa Pradzsápati világa, s a bűntelen és fegyelmezett védaismerők örömének egy mértéke. Pradzsápati világa örömének százszorosa Hiranjagarbha világának s a bűntelen és fegyelmezett védaismerők örömének egy mértéke. Ez a legfőbb boldogság, ez Brahman világa, fenség! – mondta Jágjavalkja. (Brhadáranjaka-upanisad 4.3.33. szöveg)

Megvilágítás

Az ember hétköznapi öröme a földi jók élvezete. A váltószám százszoros, vagyis száz földi boldogság ér föl az ősatyák mennyei örömével. Ez a szféra a felsőbolygók közé számít, de még az anyagi világnak a része. Az ember egyik célja lehet a mennyei szint elérése, ahol magasabb rendű, de anyagi természetű örömöket élvezhet. Az ősök útja, mint a halál utáni továbblépés egyik lehetősége visszatérést feltételez – az örömök kimerültével a lélek visszakényszerül a földi világba. Azonban az emelkedésben a fiak mindig atyjuk segítségére lehetnek, az igazi fiú képes megmenteni atyját a poklok veszélyétől, s emelkedésének útján is segítheti.
Az ősatyák világa után a tündéremberek (gandharvák) világa következik. A tündéremberek a mennyek muzsikusai, megnevezésük utal arra, hogy bár finomabb életkörülményeket élveznek, mint földi testvéreik, mégis ugyanúgy az emberi létforma kategóriájába tartoznak.
A következő fokozat az istenek világa. E szférát kétféle lény lakja. Egyrészt a közönséges emberi lényből isteni lénnyé avanzsáló lelkek, másrészt a született istenségek. Az eredeti szanszkrt kifejezés – déva – jelentése fénylény, istenség, félisten (a nyugati terminológiában az angyal vagy hérosz áll legközelebb hozzá); akik a természet erőinek működéséért felelősek. A főbb kozmikus pozíciókat a korszakok váltakozásával mindig más és más tölti be, ők a „született” félistenek, míg a félisteni nívón élő lelkek – olykor specifikus személyes feladatkör nélkül – földi tetteik eredményeként élhetnek ott. Először a született istenek mellett jelenik meg a bűntelen és fegyelmezett védaismerők kategóriája.
Mindhárom kifejezés jelentőségteljes. A védaismerő a lelki jártasság magas fokára utal. A tradicionális ortodox rendszerben a születés, pontosabban a tiszta családi hagyomány áldása teszi az embert bráhmanává, a szent beavatási rítus kétszer születetté (dvidzsa), a lelki tudás képzett bráhmanává (vipra) s a három együttesen a védában jártas bölccsé (srótrija). A védaismeret efféle magas fokának feltételeit sorolja a másik két kifejezés – a fegyelmezettség a test-elme komplexum kontrollját, a lelki gyakorlatok követését és a biológiai késztetések fékezését jelenti, aminek eredménye a bűnös tettek elkerülése, illetve a bűntelenség tiszta állapotának elérése.
A védaismerők ilyen magas polcra helyezése jelzi a lelki gyakorlatok megbecsültségét – vagyis az aszkézis és a lelki tudomány eredményes művelése rögtön isteni szintre emel –, másfelől a védaismerők céltudatosságát, akik földi és mennyei örömök hajszolásával nem vesztegetik idejüket. Az istenek világától kezdődően a boldogság további magasabb fokain a védaismerők is mindig szerepelnek, vagyis az ő boldogságuk messze fölötte áll a hétköznapi boldogságoknak. Értelemszerűen a védaismerők a mindenség különböző magasabb régióit egyaránt benépesítik.
A született isteneken túl a Lények Atyja (Pradzsápatí) világa következik. Brahmá, a teremtett világ első lénye a világon létező többi lények ősatyja. Élete összeforr az univerzum életével, a kozmikus visszarendeződéskor Brahmá is eltávozik. Brahmá ősatyaisten szférája az adott kozmikus rendszer legmagasabb világa, ahol a megtisztult lelkek gyülekeznek, várván, mikor juthatnak végleg ki az anyagi mindenségből, vissza az isteni harmónia abszolút világába.
Brahmá ősatya világán túl Visnu szférája következik, akit a szöveg Hiranjagarbha (aranymagzat) néven említ. Visnu az anyagvilágon túli transzcendens szféra ura, aki ugyanakkor immanens módon belülről is áthatja a mindenséget. Ez az igazi misztikus istenélmény – a világ Istenben és Isten a világban. Hiranjagarbha-Visnu transzcendens szférája a legfőbb, végső boldogság hona, s így már érthető a kezdetben elhangzott megjegyzés: boldogságának töredék részén éldegélnek mind a többi lények…

Második szövegünk, a Fekete Jadzsur-védához tartozó Taittiríja-upanisad részlete más sorrendiségben mutatja be a boldogság-vertikumot, s szintén mérhető módon igyekszik sorba venni a mindenség különböző szféráiban tapasztalható boldogságokat.

Most pedig következzék a boldogság megvitatása!
Vegyünk egy ifjút, igazat, tanultat, aki tettre kész, gondolatában állhatatos s erős testalkatú. Legyen övé a föld minden gazdagsága – ez egy emberi boldogság.
Száz emberi boldogság a tündéremberek egy boldogsága, no meg azé az emberé, aki járatos a védákban és már legyőzte vágyait.
Száz tündérember boldogság az isteni tündérek egy boldogsága, no meg azé az emberé, aki járatos a védákban és már legyőzte vágyait.
Száz istentündér boldogság az ősatyák egy boldogsága huzamos világukban, no meg azé az emberé, aki járatos a védákban és már legyőzte vágyait.
Száz ősatyai boldogság huzamos világukban a született istenek egy boldogsága, no meg azé az emberé, aki járatos a védákban és már legyőzte vágyait.
Száz született-isteni boldogság a tetteik által megistenültek egy boldogsága, akik tetteik folytán nyerték el az isteni helyzetet, no meg azé az emberé, aki járatos a védákban és már legyőzte vágyait.
A tetteik által megistenültek száz boldogsága az istenek egy boldogsága, no meg azé az emberé, aki járatos a védákban és már legyőzte vágyait.
Száz isteni boldogság Indra egy boldogsága, no meg azé az emberé, aki járatos a védákban és már legyőzte vágyait.
Száz Indra-boldogság Brhaszpati egy boldogsága, no meg azé az emberé, aki járatos a védákban és már legyőzte vágyait.
Száz Brhaszpati-boldogság Pradzsápati egy boldogsága, no meg azé az emberé, aki járatos a védákban és már legyőzte vágyait.
Száz Pradzsápati-boldogság Brahmá egy boldogsága, no meg azé az emberé, aki járatos a védákban és már legyőzte vágyait.
Aki itt az emberben, s ott a Napon lakik, egy és ugyanaz. Aki tudja ezt, a világot elhagyván eljut az étellényegű énhez, eljut az életlényegű énhez, eljut a gondolat-lényegű énhez, eljut az értelem-lényegű énhez s eljut az örömlényegű énhez.
Erről szól a vers:

Tőle a szó visszafordul, gondolat őt el nem éri;
Ismervén a boldog Istent, nem kell semmitől sem félni.

Nos, az ilyen embert bizony nem háborgatja a gondolat: Miért is nem cselekedtem a jót? Miért bűnöztem?
Aki ezt tudja, megmenti magát e gondolatoktól, bizony mindkettőtől megmenti magát, aki tudja ezt. Ez a titkos tanítás! (Taittiríja-upanisad 2.8.1-2.9.1.)

 

Megvilágítás

(Az alábbiakban csak azokat a tényezőket említjük külön, amelyek eltérnek a Brhadáranjaka-upanisad részletében említettektől.) Az emberi boldogság mércéjeként mindkét szöveg egy fiatal ember rendelkezésére álló erőforrásokat említ. A szöveg említette remek jellemvonások párhuzamba állíthatók a Mantra-muktávali szövegével, amely a tanítvány szükséges jó tulajdonságait veszi sorra: „A tanítvány jó család sarja, szerény, jómódú, szeretetteljes, igazságszerető és egyenes jellem, igen értelmes, szerény (nem arrogáns), kéjsóvárság és harag nem férkőzik a közelébe, meghódolt guruja előtt, tetteit, szavait és gondolatait mindig Istennek szenteli, egészséges, mentes a bűnös tettektől, őszintén tiszteli feljebbvalóit és a bráhmanákat, fegyelmezi érzékeit, ifjú és könyörületes, együttérző. E tulajdonságok teszik az embert a tanítványságra alkalmas jelöltté.” Joggal merül föl a kérdés – ha a növendék kritériumai ilyen magasak, volna-e a mai világban alkalmas tanítvány? A növendék tehát nem magatehetetlen váz, hanem érett és eltökélt személyiség, aki hajlandó áldozatot hozni mestere missziójának kiteljesítése végett, s mesterével érdek- és szeretetközösségben szolgálja Istent. Ehhez hasonlóan kvalifikált személy az emberi boldogság etalonja.
A tündérember (gandharva) emberi létformából jutott magasabbra, sajátos meditációjának és áldozatainak köszönhetően. Nem hús-vér testalkata előtt akadályok alig vannak, s benső békességnek örvend. Boldogságuk ebből a békességből fakad.
Az istentündérek nem emberként indultak, hanem eleve ebben a rendben születtek. Az ősatyák világa maradandó, mert maguk olyan kiválóak, hogy világuk gyakorlatilag örökkévalónak tekinthető. A született istenek a szent hagyomány rendelte rítusok következtében születnek az istenek közé, míg a megdicsőültek a tetteiknek, vagyis a védai áldozatoknak köszönhetően kerülnek az isteni rendbe. Végre az istenek a harminchárom fő természeti istenséget jelentik (a nyolc Vaszu, a tizenegy Rudra, a tizenkét Áditja, valamint Indra és Pradzsápati). A fölajánlásokban részesülő istenek vezetője Indra, akinek Brhaszpati a tanítómestere. A Lények Atyja, Pradzsápati a világmindenséget átható immanens isteni aspektus, a virát-forma, végül Brahmá következik, akiben az öröm különböző fokozatai összegződnek. Mégis, ez a kozmikus mérvű öröm csupán szikrája a transzcendens istenélményből fakadó boldogságnak, vagyis a felsorolás megáll a transzcendens boldogság küszöbénél, majd a szöveg a lelki fejlődés gyümölcsét, az örömlényegű Isten felismerését említi meg. Ennek a fölismerésnek a koronája pedig a rettenthetetlenség, mert a boldog Isten ismerete folytán megszűnik az ember minden félelme.
A korábbi idézettel szemben itt a védaismerő boldogsága már a második lépésnél, az emberfölötti lények legalsó kategóriájában jelentkezik. Három tulajdonságot testesít meg az ilyen személy: a szentírások ismeretét, a bűntelenséget és a szenvedélymentességet. Az első két vonás minden fokozatban állandó, míg a szenvedélymentesség egyre fokozódik, s ezzel párhuzamosan gazdagodik az örömélmény is.
Ez a zárógondolat különösen a szövegünket megelőző, ténymegállapító vers fényében jelentőségteljes, amely így szól:

Tőle rettegve fú a szél, tőle rettegve a Nap kél,
Őt rettegve végzi dolgát Agni, Indra és a halál.

A mindenség rendjét a rettenet tartja fönn, azonban a félelmet keltő Isten valódi természete a boldogság. Fejlődése során az isteni bölcseletben járatos, igaz ember a természeti tényezőkben rettenetet keltő istenkoncepciótól eljut a teljes rettenthetetlenség, a félelemnélküliség állapotába. Vagyis a valóságos lelki fejlődés a jogos bizalmatlanságtól az Istenre hagyatkozás totális bizalmáig vezet.

 

A Brhadáranjaka-upanisad boldogságrendje:

Egészség, gazdagság stb 1 ember-öröm
100 ember-öröm 1 ősatya-öröm
100 ősatya-öröm 1 tündérember-öröm
100 tündérember-öröm 1 megdicsőült-öröm
100 megdicsőült-öröm 1 született isten-öröm / védaismerő-öröm
100 született isten-öröm 1 Pradzsápati-Brahmá-öröm / védaismerő-öröm
100 Pradzsápati-Brahmá-öröm 1 Hiranjagarbha-Visnu-öröm / védaismerő-öröm

 

A Taittiríja-upanisad boldogságrendje:

A föld minden gazdagsága 1 ember-öröm
100 ember-öröm 1 tündérember-öröm / védaismerő-öröm
100 tündérember-öröm 1 istentündér-öröm / védaismerő-öröm
100 istentündér-öröm 1 ősatya-öröm / védaismerő-öröm
100 ősatya-öröm 1 született isten-öröm / védaismerő-öröm
100 született isten-öröm 1 megdicsőült-öröm / védaismerő-öröm
100 megdicsőült-öröm 1 isten-öröm / védaismerő-öröm
100 isten-öröm 1 Indra-öröm / védaismerő-öröm
100 Indra-öröm 1 Brhaszpati-öröm / védaismerő-öröm
100 Brhaszpati-öröm 1 Pradzsápati-öröm / védaismerő-öröm
100 Pradzsápati-öröm 1 Brahmá-öröm / védaismerő-öröm

 

56/2011.
Napkelet Munkaközösség