Fanatizmus és fundamentalizmus

A huszadik század nagy kudarcai közé tartoztak a világháborúk. Az erkölcsileg aligha védhető erőszak súlyos csapást jelentett a vallásosságra, tömegek léptek ki az egyházból, s az ideológiailag elkötelezetten ateista keleti blokk anyagelvűsége mellett a nyugat vallásossága is hanyatlott. Lakóházként vagy istállóként használatos templomok és kolostorok – csak nyugati, illetve keleti változatok ugyanarra a témára, az elárvult szakrális épületek hasznosítására. A tradicionális egyházak kétségbeesett erőfeszítéssel hadakoztak a térvesztés ellen, és sokszor éppen saját hőseik tevékenységét vonták kétségbe – a kimagasló gondolkodókra és szentéletű emberekre mindig is nehéz sor várt.

VALLÁS / HÁBORÚ

A háború traumája, majd a hidegháború fagyos félelme, valamint a nyugati világ sikerperiódusa és a keleti blokk ideológiai ámokfutása nyomán sokan temetni kezdték a vallásosságot. Lukács József marxista ideológus jegyezte meg ex cathedra: „a világvallások befolyásának minden szívóssága sem változtat történetileg túlhaladott voltukon”. Azonban a század derekán megjelent egy új tendencia, kibontakozott a háborúk által kevésbé sújtott generációk spirituális érdeklődése. De már nem feltétlenül a hagyományos vallásosság irányában, mert az úgynevezett új vallási mozgalmak egyre nagyobb érdeklődést keltettek. Kultikus filmek, a harcművészetek népszerűsége, s a bigottériával szemben egyfajta spirituális szabadság elveit és gyakorlatát kutató tömegek érdeklődése táplálta ezt a szellemi mozgást.
A kényelem és a jólét kétségtelen jeleivel szemben az újfajta vallási önkifejezés a lázadás egy változata lett, többen keresték, keresik az alternatívákat. Jóga, meditáció, transz, alternatív gyógyászat és megannyi más fogalom a mindennapi gondolkodás részévé vált, s természetesen megjelentek a pszeudo-spirituális vadhajtások és vámszedőik is. Aztán a globalizáció mellett a századvég egyik legnagyobb horderejű jelensége lett az iszlám restauráció, illetve fellendülés. Napjainkban az iszlám a legdinamikusabban terjedő vallás, s nemcsak a hagyományosan az iszlám befolyási övezetébe tartozó harmadik világbeli államokban, hanem a nyugati jóléti társadalmakban is. Az olajdollárokból felhalmozódó mesés vagyonok a gazdasági összefonódást alapozták meg kelet és nyugat között, s ezzel egy új, agresszív ideológiai csere is megindult. Régebben a nyugat ment keletre, most a kelet jön nyugatra, anyagi értelemben pedig a kelet nyugatosodik, szellemi értelemben viszont a nyugat keletiesedik.
Az iszlám a kezdetektől fogva roppant dinamikus szellemi jelenség volt, s Mohamed halála után szinte néhány évtizeddel már India földjén is ott álltak a muszlim hódítók, s később a mórok révén Európából is kihasítottak egy részt. Igaz, a Vatikánnak sikerült a középkor folyamán egyesítenie és együtt is tartania Európát a kereszténység ideológiai jegyében, majd a missziók megindulásával más kontinenseken is terjeszkedtek, de ma az iszlám legalább annyira jelen van mindenütt a világon, mint a kereszténység. Mára az iszlám a legnagyobb lélekszámú világvallás több mint 1,3 milliárd hívével (ez a világ lakosságának majd 20%-a!), amit csak a különböző Krisztus-követő egyházak és felekezetek egyesítve múlnak felül: a katolikus, ortodox, anglikán és protestáns egyházak hívei – több mint 2,1 milliárd ember – a föld népének 33%-át teszi ki. A hatalom és presztízs fenntartása – a XXI. században talán mégsem a legszerencsésebb ilyen címmel világegyházi brosúrát megjelentetni Rómából…
Egyre fokozódik tehát a versenyhelyzet a vallások között. Tartják magukat a dogmatikus és fundamentalista nézetek, melyek ezer-ezerötszáz évvel ezelőtti zsinati határozatokra hivatkozva ma is kiátkozást emlegetnek az élet realitásaival lépést tartó prédikációval szemben Magyarországon, másutt az iszlám dzsihad szent háborúját nem az ember saját hibái ellen folytatott heroikus küzdelemnek, a hibáktól való megtisztulás viadalának, hanem ideológiai alapú öldöklésnek tekintik.
Vajon lehetséges-e a mai összeszűkült világban kirekesztőlegesen gondolkodni? Az Ábrahám kebeléről fakadó egyistenhitek – a judaizmus, a kereszténység és az iszlám – mindegyike magának vindikálja az üdvösséget és az egyetlen igaz hit birtoklását, bár hivatkoznak egymásra, polemizálnak, s az üdvtörténetben sajátos szerepet tulajdonítanak egymásnak. A zsidók nem tekintik messiásnak Jézust, így szerintük az egész kereszténység okafogyott, a keresztények Krisztus-gyilkosnak tartják a zsidókat, és tévelygőknek a muszlimokat, míg a muzulmánok tökéletlennek tekintik a kereszténységet, s a zsidósággal egyetemben az egyistenhit ferdítőinek a keresztényeket. S ne feledjük, évtizedek vagy inkább évszázadok, évezredek óta elhúzódó mérges feszültség dúl a Közel-Keleten, a keresztes háborúktól kezdve a modern kori hadviselésig. Úgy tűnik az ideológiai háborúk kora még nem járt le…
A Korán ezerötszáz évvel ezelőtt emleget hitetleneket, akik Krisztust Istennek, vagy Istent a háromság egyikének tekintik, s állítja, Jézus előtt is jártak követek. A hitetleneknek pedig jobb volna bocsánatért esedezniük, mert „ha nem szűnnek meg így beszélni, akkor súlyos büntetés sújtja őket”. A Korán szerint a gonosz a rabbik és papok műve, s egy muszlimnak nem szabad hitetlenekkel barátkoznia. A zsidók és a keresztények gonosz életűek, akik ellen küzdeni kell, és gyakorlatilag ki vannak zárva az üdvösségből.
Ezzel szemben a napjainkban aktuális katolikus állásfoglalások – például a Jézus Krisztus és az Egyház megváltói egyetemességéről és egyetlenségéről szóló Dominus Iesus című Nyilatkozat – is egyetlen, azaz kizárólagos és egyetemes, azaz mindenkire kiterjedő érvényű szerepet tulajdonítanak Jézusnak és a katolikus egyháznak az üdvösségben. Manapság ugyan már nincs súlyos büntetéssel való fenyegetés, de a vélemény egyértelmű: a pluralista vallásteológia minden alapot nélkülöz.
A hivatkozott dokumentum kitér az egyház és a nem-keresztény vallások viszonyára az üdvösség vonatkozásában: „Bizonyos, hogy a különböző vallási hagyományok tartalmaznak és nyújtanak olyan vallásos elemeket, melyeket „a Lélek művel az emberek szívében, a népek történetében, a kultúrákban és a vallásokban” (Redemptoris Missio 29). Mégsem tulajdoníthatunk ezeknek az elemeknek isteni eredetet és üdvözítő hatékonyságot … A megváltó Jézus Krisztus eljövetelével Isten azt akarta, hogy az Őáltala alapított Egyház az egész emberiség üdvösségének eszköze legyen. Ez a hitigazság nem vesz el semmit az Egyháznak a világ vallásaival szemben érzett tiszteletteljes és őszinte megbecsüléséből, ugyanakkor határozottan kizárja azt a vallási relativizmussal átitatott közömbös gondolkodásmódot, amely azt vallja, hogy „egyik vallás annyit ér, mint a másik” (Redemptoris Missio 36).”
A hagyományos keleti vallások – és nem a sokszor végtelenül fanatizált híveket toborzó, szektás jeleket mutató nyugati változataik – inkább mellérendelő módon gondolkodnak, elfogadják más utak, más vallások létét és relevanciáját. Sokan vallják, hogy mindegyik hiteles vallási út Isten tiszta szeretetének és világosságának más-más arculata, amely toleranciát és békességet érdemel, s amelyek közül minden lélek a saját szellemi-lelki evolúciós szintjének megfelelőt műveli.
Kibékíthető-e ez a nézetkülönbség? Vajon csak egyetlen igaz út létezik-e? Hogyan ismerhető fel az igazság? Szent Ágoston valóságos enigmaként fogalmaz, mikor azt állítja, hogy amennyiben Istenről beszélünk, nem érthetjük meg, mert ha megértenénk, nem volna Isten. Kiérződik a párhuzam a tao alaptézisével: „Az út, mely szóba fogható, / nem az öröktől-való; / a szó, mely rája mondható, / nem az örök szó.” Ugyanezt a gondolatot az upanisadok úgy fogalmazzák: Isten az, ahonnan a szó s a gondolat visszafordul, mert nem képes elérni őt…
Számtalan kritérium létezik, amik csak akkor érvényesek, ha elfogadjuk az adott feltételrendszert. A hitetlen embernek hiába hivatkoznánk a Biblia szavára, a fundamentalista felfogású ember hallani sem akar más vallásokról. A fanatikus gondolkodás vörös posztót lát a meditációban, de még a harcművészetekben is. Az ortodox kereszténység lekezeli a katolicizmust, a protestantizmusról nem is beszélve. A zsidók kiválasztottság-tudata sokak számára irritáló, s közismert, hogy az iszlám nevében sokan a robbantásos merényleteket tartják célravezetőnek politikai ambícióik elérése érdekében, s nehezen értelmezhetők az olyan kijelentések, mint: „Ha hátat fordítanak nektek [a képmutatók, a színleg iszlámhívők], akkor ragadjátok meg és öljétek meg őket, ahol csak rájuk akadtok, és ne fogadjatok közülük [a képmutatók közül] senkit se gyámolítóul, sem pedig segítőnek.” (Korán 4.89.)
A vallás-csábítókat az ószövetség is erőszakkal sújtaná: „Ha testvéred, fiad vagy lányod, szívből szeretett feleséged vagy legbensőbb barátod titokban el akar csábítani, mondván: menjünk, szolgáljunk más isteneknek … ne engedj neki, s ne hallgass rá, s ne is szánd meg, ne kíméld és ne takargasd vétkét, hanem mindenképpen meg kell ölnöd. Először te emelj rá kezet, aztán az egész nép.” (MTörv 13.7-11.) Ha egy egész város eltévelyedik, úgy annak lakóit mind kardélre kell hányni, majd a várost mindenestől felégetni áldozat gyanánt. „Maradjon örökre romhalmaz, nem szabad újjáépíteni!” – szól az utolsó, baljós szentencia.
Szkizmák, vallásháborúk, keresztes hadjáratok, inkvizíció, hatalomféltés, befolyási övezetek, máglyahalál, térítés, fundamentalizmus, háborúk és fegyverek megszentelése, ideológiai leigázás a szeretet vallása nevében – számtalan szégyenletes és transzcendens alapon megmagyarázhatatlan jelenség.
Látható, a kisebb-nagyobb bűnöket a legtöbb helyen bocsánatosnak tekintik, beleértve akár a gyilkosságot is, de az ideológiai eltévelyedést a legsúlyosabb büntetések terhe mellett tiltják. És itt fontos az ideológia kifejezés. Egy nem-vallásos jelenség, a kommunista elmélet, különösen annak ideológiai fegyvere, a proletár diktatúra hasonló keménységgel számolt le minden ellenkező nézettel és gondolkodással. Az ideológiai diktatúrák akár politikai, akár vallásos köntösben jelennek meg, roppant érzékenyek minden ellenvéleményre. Ezért rendkívül fontos különbséget tenni az ideológia és a spirituális eszmények között. Az előbbi mindig relatív és korlátozott, ami általában elválaszt másoktól, míg az utóbbi egyetemes, a földi-testi-világi különbözőségeken túli, s nem individuális- vagy csoport-érdekeket képvisel, hanem kozmikus, transzcendens érdekeket.
Az pedig különösképp érdekes, hogy amíg egy vallási mozgalom kisebbségben, elnyomatásban van, sok mindent el kell szenvednie a társadalmak vezető ideológiájától és politikájától, de amint hatalomra jut az addig fél-illegalitásban működő közösség, ugyanazokat az eszközöket kezdi alkalmazni másokkal szemben, mint amiktől korábban maga is szenvedett. Mintha ez a romlás egyetemes nyelve lenne, amit előbb-utóbb mindenki megtanul.

EGYETLEN ÚT VAGY SZELLEMI PROSTITÚCIÓ?

A kirekesztőleges gondolkodás az egyik véglet, a másik a szellemi prostitúció, amikor a könnyebb üdvösség nevében úgy váltogatja aktuális ideológiáját az ember, mint a kapcarongyot, vagy az egyéni szabadságra hivatkozva semmi mellett sem kötelezi el magát. Ez egyfajta vallási, vagy különösképpen ezoterikus konzumerizmus, amivel az a legfőbb baj, hogy az ember sok mindent összeválogat a kosarába, de a kijáratnál elfelejt fizetni.
Azonban ezeket a jelenségeket nem szabad összetéveszteni az ember általános szellemi igényével. A vallást – a csoporthoz való tartozás vonatkozásában – tekinthetjük relatív jelenségnek, míg a hit valami egyetemes emberi készség. A hit az ember egyik legértékesebb és legfinomabb működése. A vallási hovatartozás fontos identitásképző vonás, ami ugyan összeköt az azonos felfogás gyakorlóival, másoktól, más vallási folyamatok követőitől azonban általában elválaszt. Ezzel szemben a vallásokon túlmutató hit, magasabb meggyőződés, igaz szinkretizmus képes a legtágabb szinten összekapcsolni a különféle folyamatok gyakorlóit, anélkül, hogy saját folyamatához hűtlen lenne az ember.
A túlzott szellemi szabadossággal szemben megmutatkozó érdekes jelenség, hogy a klasszikus, konzervatív szerzetesrendekhez többen csatlakoznak, mint a liberális felfogású, modernizált közösségekhez. Albert Dilanni marista szerzeteselöljáró A szerzetesi hivatások alakulása című munkájában írja: „…a fiatalok vallásos ízlés és érdeklődés tekintetében sokkal inkább hasonlítanak nagyszüleikre, mint a háború utáni nagy nemzedékre. Elbűvöli őket nagyanyáik hagyományos vallásgyakorlata. Nem elégszenek meg azzal, hogy a vallás pusztán „megkeresztelt” pszichológia vagy szociológia legyen. Olyan vallást akarnak, amilyen az hagyományosan is volt, amelyen keresztül kapcsolatba léphetnek a Természetfölöttivel.”
A hit, mint a legmagasabb emberi képesség nem intellektuális jelenség – a metafizika, a transzcendencia területére tartozik. Ezért a toposza és a metodikája is eltér minden másétól. Minden jelenséget legalább három vonatkozásban érdemes vizsgálni: a kapcsolatrendszer, a metodika, valamint a célok, távlatok vonatkozásában. A hit ebben az értelmezésben az ember leglényegibb részének a Természetfölöttihez fűződő kapcsolatát, a személyes üdvtörténet megvalósulását és a lelki távlatok elérését fedi.
Minden felekezet követője – érthető módon a saját lelki folyamatát tartja a legtöbbre. Hogy a további vallásokhoz miként viszonyul, az függ az adott vallás doktrínájától, a hívő egyéni habitusától, valamint az adaptációs készségtől, ahogyan akár a vallás, akár a hívő ember képes időről időre revideálni dogmáit, meggyőződését, nem veszítve sajátos benső elkötelezettségét. Glasenapp valláskutató kimondja: „egy adott tanítás igényeinek vizsgálatakor rendkívül fontos tisztázni, mivel próbálja elsőbbségi jogát alátámasztani, és miért tulajdonít csekélyebb értéket minden más rendszernek.”
E probléma illusztrálására hadd ragadjunk ki két meghatározó szellemi utat: a kereszténységet és a hinduizmust, értve most ezen India őshonos vallásosságának széles spektrumát.
Az Indiában tapasztalható olykor igen heves misszionárius szellem, illetve a keresztény-ellenesség fel-felbukkanó nyomai mindkét oldal érzékenységét sejtetik. Ebben a több évszázados ideológiai párharcban és párbeszédben bizonyára mindkét fél elragadtatja magát.
Alexander Duff, angol misszionárius például azt írta: „A bűnbeesett ember elkorcsosult leleménye által fabrikált hamis vallások közül kétségkívül a hinduizmus a legelképesztőbb.” (sic!) Sokan ezért az indiai vallásosság egyetlen reális alternatíváját, vagy jobb esetben beteljesedését a kereszténységben látták. Ennek szellemében vallották, hogy nem kell az összes indus vallási jelenséget és meggyőződést elvetni és megcáfolni, hanem túl kell azokat vezetni saját korlátjaikon egy olyan tökéletességre és teljességre, amire a hinduk önnön erejükből, a misszionáriusok segítsége nélkül képtelenek volnának.
Monier Williams szótárszerkesztő szerint azonban ez langyos tolerancia! A beteljesülés-elmélet szerinte két dolog: a) az alacsonyabb vallást a magasabb beteljesíti a vallások evolúciós fejlődésében – a hinduizmus beteljesítője a kereszténység, mert ez utóbbi a lehető legmagasabb fejlődési fokon áll; illetve b) a kereszténység az egyedüli vallás, amely teljesen betölti minden ember vallási igényét s vágyait, bármely valláshoz tartozzék is. T. E. Slater misszionárius tovább megy, szerinte minden vallás a kereszténységben való beteljesülésre vár.
J. N. Farquhar missziós indológus az elméletet szépen fogalmazta meg, miszerint minden vallás az isteni akarat részleges kinyilatkoztatása, s így tökéletlen, Jézus teljesíti ki azokat. A kereszténység ezért nem irt és pusztít, hanem felölel, és tökélyre emel minden jót. (A megvalósult gyakorlatról, például Dél-Amerika katolizálásáról most ne beszéljünk.) Ennek szellemében értelmezték a hindu írásokat és a szentéletű emberek szerepét. Így az upanisadokat a keresztény igazság előérzetének, a védánta-filozófiát pedig a kereszténységre való előkészületnek tekintették, s vallották, India szentjei évszázadok óta Krisztust várják, gondolkodói az ő gondolatait gondolják.
Az egyoldalú szellemi hódítással szemben a kölcsönösség gondolata is fölmerült, amikor a XX. század elején R.G. Milburn kijelentette, hogy a Védánta segítheti a misszionáriusokat saját vallásuk megértésében s az elmélyülésben, így keresztény védántáról, sőt védántai kereszténységről beszél.
Ugyanezt a módszert a hindu gondolkodók is alkalmazzák, s állítják, a kereszténység relatív igazságai benne foglaltatnak a védánta ősibb és abszolút igazságaiban, a védánta jelenti azt a tág keretet, amibe az összes többi vallás beleágyazódik. Ez az örök hivatás vagy örök vallás (szanátan-dharma) koncepciója, amely nem egy bizonyos vallási forma, nem izmus, hanem a tényleges szinkretizmus, a vallások és az azokon túlmutató tiszta lelkiség leglényege s egyben a nézetkülönbség feloldása egy magasabb szintézisben – az emberlélek és a Legfelsőbb szeretetteljes találkozás az örökkévalóságban.
Egy alkalommal egy misszionárius azt mondta Gandhinak, hogy őt Jézus tanítványának tekinti. Gandhi helyeslően válaszolt:
– Az is vagyok, habár más értelemben, mint ahogy azt ön valószínűleg gondolja. Én ugyanis Buddhának, Krisnának és Mohamednek is tanítványa vagyok. Ők valamennyien ugyanazt akarják: igazságot, szeretetet és becsületességet.
– Meggyőződésem azonban – folytatta a misszionárius –, hogy Krisztus a legfőbb igazságot hozta, Isten kinyilatkoztatásaként.
– Ha erről én is meg volnék győződve – felelt Gandhi rendkívül barátságos mosollyal –, akkor nekem is meg kellene keresztelkednem…

KERESZT-TŰZ ÉS ÖSSZTŰZ

Miként rangsorolhatók tehát a vallások? A kérdés elhibázott, illetve nem biztos, hogy a rangsorolásra egyáltalán szükség van.
Ha elfogadjuk a magasabb, transzcendens valóság létét, s a hiteles vallási folyamatokat az égből a földre nyúló, s az embert az öröklétre vezető csatornáknak tekintjük, akkor a rangsorolás bizonyos értelemben feleslegessé válik. Ha valamiféle osztályozásra mégis kíváncsiak vagyunk, akkor érdemes a szellemi-lelki evolúció és az istenkapcsolat intenzitásának paramétereit is figyelembe venni. Így valószínűleg a totális önátadásra alapozó, a passzív üdvösségen túlmutató rajongó szeretetmisztérium kerül a rangsor élére.
Ám ameddig valaki egyedül üdvözítő felfogásban gondolkodik, valószínűleg nem érti a kérdést, hiszen kizárólag a saját meggyőződését tartja helyesnek, a többi utat vagy tökéletlennek, vagy egyenesen hamisnak. Ha plurális, de evilági felfogásban vizsgáljuk a kérdést – a vallást például szociológiai jelenségként értelmezve – akkor tömérdek kritérium állhat rendelkezésre: az időbeliség, a térbeliség, elterjedtség, dogmatikai rendszer, eszmeiség, stb. vonatkozásában. Amilyen mércét választunk, olyanképpen alakul a rangsor: együttérzés – buddhizmus, szabálykövetés – iszlám, megváltás – kereszténység, tolerancia – hinduizmus…
A buddhizmust például sokan azért tartják kiválónak, mert nem foglalkozik a kezdetekkel, az isteni természettel, s a végső üdv kérdését is nyitva hagyta – mások éppen emiatt ateisztikus vallásosságként aposztrofálják. Gyakran passzivitást látnak benne, a nirvánát a semmittevés apoteózisának tekintik, s a buddhista világnézet halálos unalmáról, sőt, élettagadásáról beszélnek. Igaz, a hinduizmusról is megfogalmaznak mértékadónak szánt teológiai véleményeket, miszerint hiányozna belőle a kegyelem és a szeretet – de ez olyan ismerethiányról tanúskodik, amik cáfolatával nem is érdemes foglalkozni.
Az örök körforgás tudatában élők számára érthetetlen az egyszeri és végérvényes kinyilatkoztatás, s dogmatikai alapon vitathatják az istenkoncepciót, az üdvtant, a végítéletet és ezernyi más tantételt. Ez viszonosan is igaz, az egyik Kínában tevékenykedő keresztény misszionárius, Perugiai András 1392 januárjában azt írja otthoni rendtársainak: [a kínaiaknak] az a véleményük, helyesebben azt a téves nézetet vallják, hogy mindenki a saját maga vallása szerint üdvözülhet.”
Érdekes ellentmondás feszül az evangéliumi szegénység, a „tartsd oda a másik orcádat” s a szeretet tétele – valamint a nyugati világ anyagi gazdagsága, az erőszak és a békétlenség realitása között.
Az iszlám nagy előnyének az egyszerűségét tartják, a vele társított – olykor éppen kiprovokált erőszakosságot – viszont általában veszélyforrásnak tekintik. Az iszlám elfogadja Jézust, akinek tanítása azonban eltorzult. Mereven elutasítja a szentháromság tanát, és szigorú monoteizmust vall, magát a kereszténységet pedig meghaladottnak tekinti, mert ami helyes benne, azt az iszlám felölelte, ami nem, azt elutasította.
Végtelen a referenciák, viták és elutasítások sora. Hadd idézzünk ezzel kapcsolatosan egy indiai példabeszédet. Ha azt tudakoljuk, miért létezik oly sokféle vallás, mikor csak egy Isten van, arra az a válasz, hogy a sokféle vallásos kifejeződés az emberek eltérő tudatszintje és lelki igényei szerint alakul.
A Bhagavad-gítában roppant érdekes magyarázatot lelünk a vallások sokféleségére, miszerint a hitek végtelen sok válfaja mégis csak egy forrásra vezethető vissza: „Bárki akarjon bárkit is hűen imádni, szilárd meggyőződése bizony tőlem származik. E hittel felruházva buzgón imádja választottját, s lám, vágyai beteljesülnek, de bizony csak az én elrendelésemnek köszönhetően.” (7.21-22.)
Egy másik forrás, a Bhágavata-purána beszámol egy évezredekkel ezelőtt megrendezésre került spirituális konferenciáról – mondhatnánk zsinatról, ha a jóga szellemétől nem volna idegen az efféle szerveződés. A Naimisa-erdő mélyén összegyűlt szentéletű bölcsek azt tudakolták, vajon melyik a legcélravezetőbb folyamat a tengernyi világnézet, vallás, hit és filozófia közül? Melyik hát a legjobb vallás? Az ember alkotta világnézeti rendszerek ideig-óráig segíthetnek, de az Abszolút Igazság megismerésében nem végérvényesek. Bár a válaszadásra felkért Szúta egy bizonyos vallásfilozófia elkötelezettje volt, mégis roppant felvilágosult és a mai nap is érvényes jótanáccsal szolgált: „A legjobb vallás az, aminek révén az ember elérheti a tiszta istenszeretet.” Tehát nem egy bizonyos felekezethez való csatlakozással, nem egy adott vallásba való beleszületéssel magyarázta a kérdést, hanem rámutatott a vallások közös eszmei céljára, az istenszeretetre. S itt kell visszakanyarodnunk a már említett lelki-szellemi evolúció fogalmához. Amíg a felvilágosodás felé vivő úton jár az ember, a maga szintjén nagy komolysággal kell követnie az előírt lelki gyakorlatokat, ám a tanulás fejlődést jelent, a fejlődés pedig magával vonja bizonyos dolgok meghaladását és magasabb dolgok elfogadását.
„Aki csak egy vallást ismer, valójában nem ismer egyet sem” – mondotta jó százötven éve Max Müller valláskutató. De hogyan ismerjen meg az ember más folyamatokat? Ramakrishna paramahanszáról mondják, hogy három folyamaton – a hinduizmuson, a szúfi úton és a kereszténységen keresztül is eljutott a misztikus istenélményig. Ez a lehetőség bizonyára nem áll mindenkinek a rendelkezésére. Jó, ha egy utat a maga teljességében bejárhat az ember. A megismerésre marad egy másik út: mások véleményének tanulmányozása. S ebben a vonatkozásban talán a legérdekesebb, hogy mit mondanak a vallások egymásról, illetve ki hogyan fogalmazza meg Istenről alkotott felfogását?

J. W. von Goethe: Prooemion (Szabó Lőrinc fordítása)

Annak nevében, ki művein át
öröktől fogva teremti magát;
annak nevében, aki bizalom,
szeretet, munka, hit és hatalom;
annak nevében, ki, bárhogy hívod,
lényegében mindig örök titok:

ameddig fül ér, ameddig szem üt,
az ő mására ismersz mindenütt,
a tűz szellemedet, bár az égbe jár,
már a visszfény, a kép telíti már,
az vonz, az sodor fényében tovább
s amerre jársz, kivirul a világ.
Szám és idő elvész a semmiben
s minden lépésed egy-egy végtelen.

Miféle Isten volna, aki pusztán
kintről forgatná világunk az ujján!
Együtt kell neki áthatnia kint s bent
Mindenben magát s magában Mindent,
hogy ami benne él, kél és lehel,
tüze-szelleme sose hagyja el.

Bennünk is egy-egy Mindenség mozog;
innen minden nép bölcs szokása, hogy
legkülönb tudásnak a neve
Isten, sőt az ő Istene:
eget-földet rábíz vezetni,
fél tőle s igyekszik szeretni.

Alice A. Bailey: Az intellektustól az intuícióig (1932)

Az összes világvallás alapítóját a Kelet adta az emberiségnek, hiszen mindannyian Ázsiából származnak. Ázsiából jönnek az ihletett, az emberi gondolkodást átformáló Szent Iratok, és innen származnak a Világmegváltók: a Buddha, Zarathusztra, Srí Krisna, a Krisztus és mások is. keleten jelent meg minden olyan nagy egyéniség, akik meghatározták saját korukat, és tanításukkal kibontakoztatták az Isten-ideát az emberi elmékben. Ők vezették az emberiséget a spirituális felismerések ösvényére. Életük külső, exoterikus eredménye a nagy, szervezett vallások rendszere.

Bhaktivinód Thákur (1838-1914): Srí Csaitanja nektári tanításai (1886)

Közös alapok
Ha megvizsgáljuk a népek történetét, kitűnik, hogy az istenhit az egész emberiség sajátja. Még a civilizálatlan, nomád vadásztörzsek is hódolatukat ajánlják a Napnak és Holdnak, a hegyeknek, nagy folyóknak, vagy egy-egy óriási fának. Mint teremtőt és irányítót tisztelik ezeket. Vajon miért? Azért, mert a Legfelsőbb Úrba vetett hit természetes létszükséglete az embernek. Bármilyen feltételek kössék is az embert, ha tudata nem teljesen tompa, istenhite valamilyen szinten mindenképpen megnyilvánul. Mikor aztán eljut a civilizáció bizonyos fokára, s belefog az anyagi tudományok tanulmányozásába, akkor természetes istenhitét többé-kevésbé elnyomják a hamis érvek – vagy egyenest ateista lesz, vagy az a monista elképzelés fészkeli be magát gondolatai közé, hogy a végső igazság a személytelen semmisség…

Elhanyagolható különbségek
Bár az emberi természet mindenütt egyforma, az egyes kontinenseken más és más másodlagos jellemvonásokat nyernek az emberek. Nincs két olyan nemzet, melynek másodlagos vonásai tökéletesen egyeznének. … Minden népnek más a temperamentuma, a gondolkodásmódja, s így a Legfelsőbb Úrról alkotott felfogásban is vannak látszólagos különbségek, bár a lényeg ugyanaz. Ahogy az egyes népek kiemelkedtek bennszülötti állapotukból, s kibontakozott kultúrájuk, tudományuk, jogrendszerük és Isten iránti odaadásuk, úgy tér el istentiszteletük módja a nyelv, ruházat, az áldozatok, vagy a mentalitás terén. Ha pártatlanul vizsgáljuk e másodlagos különbségeket, nem lelünk ellentmondást. Nem lehet semmi baj, amíg az imádat tárgya egy és ugyanaz. Ezért az Úr Csaitanja meghagyta, hogy a tiszta jóság szerint szolgáljuk a Legfelsőbb Urat, s ugyanakkor tartózkodjunk mások vallási törvényeinek kigúnyolásától.
A fenti tényezőket figyelembe véve az egyes népek vallási rendszerei eltérnek egymástól 1) a lelki tanítók, 2) az imádat iránti mentális és emocionális viszony, 3) a rituációk, 4) az imádat tárgyával kapcsolatos tevékenység és vonzalom és 5) a megnevezések és a terminológia terén.
A lelki tekintélyek sokfélesége miatt egy helyütt a védák bölcseit tisztelik az emberek, másutt a prófétákat, Mohameddel az élen, megint másutt Jézus követőit. Hasonlóképpen változó az is, hogy kik azok a tudós férfiúk, akiket különösen tisztelnek. Minden közösség becsülje méltóképpen saját lelki vezetőit, de senki ne akarja saját lelki tanítójának utasításait a többi lelki vezető tanítása elé tolni, pusztán azért, hogy több hívet toborozzon magának. Az ilyen antagonisztikus nézet semmiképpen nem szolgálja a világ javát.
Az előírt rituációk a hívők mentalitása és érzelmei szerint változik. Van, ahol egy szent helyre elvonulva önfegyelmet gyakorolnak és a lélegzést szabályozzák. Másutt hódolatuk kifejezése végett napjában ötször borulnak le a főszentély irányában, bárhol éri is őket az imára hívó ének. Megint máshol a hívők letérdepelnek, akár otthonukban, akár a templomban, összekulcsolják kezüket, és megvallják saját gyarlóságukat vagy az Úr dicsőségét. Ezek a vallások különböznek abban is, milyen ruhát viselnek a hívek, mit esznek, mit tartanak tisztának és mit nem, s így tovább. Sőt mi több, az imádat tárgyával kapcsolatos érzelmek és viselkedés is eltér az egyes vallásokban. Vannak olyan hívek, akiknek gondolatait áhítat járja át és egyetlen Istent imádnak szívükben, elméjükben vagy a külvilágban, jól tudván, hogy az nem különbözik a Legfelsőbb Úrtól. Aki jobban hajlik a logikus érvelés felé, inkább gondolati úton alkot fogalmat Istenről, s úgy imádja Őt. A képeket, szobrokat nem fogadja el, bár ezek ugyanúgy Isten valóságos képviselői.
Eltérőek a nyelvek – más és más az Úr neve. Másképp hívják a vallási rendszereket és más az istentisztelet terminológiája.
A világ vallásai az említett öt különbség folytán természetesen sajátságos arculatot öltöttek. Ám emiatt kölcsönös viszálykodást szítani végzetes dolog lenne. Ha az ájtatosság idején egy más hit templomában vagyunk, gondoljunk arra, hogy ott is a mi Istenünket imádják egy másfajta módon. Hű vagyok a hitemhez, ezért nem feltétlenül veszek részt a rituációkban, de ahogy látom azokat, egyre jobban azonosulok saját vallásommal. A Legfelsőbb Abszolút Igazság egy – ez kétségtelen. Ezért mikor hódolatomat ajánlom az adott templomban látható formának, az én Uramhoz imádkozom, akitől ez a forma is származik, s kérem Őt, segítse ez a forma is elmélyíteni istenszeretetemet.
Aki nem így viselkedik, hanem rosszindulatot, irigységet, gúnyt tanúsít más vallások iránt, tudatlansága folytán minden bizonnyal eltévelyedik az igazi vallásosságtól. Aki valóban szereti az Urat, azt a haszontalan viták nem vonzzák.
Bár a vallások kigúnyolása teljesen értelmetlen, a lényegbevágó hibák fölött mégsem szabad szemet hunynunk. Éppen ellenkezőleg, e hiányosság kiküszöbölése végett tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, ezzel is a tévelygő hívek javát szolgálva. Az Úr Csaitanja Maháprabhu ezért vitázott a buddhistákkal, a dzsainistákkal vagy a májávádikkal, az igaz útra vezetve őket. Maháprabhu minden híve kövesse az Ô példáját, s vesse el mindazokat az álvallásokat, amelyekben ateizmus, agnoszticizmus, materializmus, élvhajhászás, vagy személytelenség búvik meg, vagy amelyek nem ismerik el a lélek létét, s így a testi vágyak kielégítését tekintik a legfőbbnek. A hívőknek tudniuk kell, hogy az ilyen vallás nem hiteles, félrevezető, sőt csak halvány utánzata, vagy éppen szöges ellentéte az igazi vallásnak. Sajnálatra méltó, aki ilyesmibe veti hitét. Ezért minden hívőnek kötelessége, hogy erejéhez mérten védelmezze embertársait ettől a rossztól.
A tiszta, osztatlan istenszeretet a lélek igazi, örök vallása. Ezért a fent említett öt különbség dacára minden olyan lelki folyamatban fel kell fedezzük az igazi vallást, amely a tiszta istenszeretet megvalósítására törekszik. Haszontalan dolog hajba kapni az elhanyagolható különbségeken, hiszen ha a folyamat célja tiszta, akkor az egész rendszer kedvező.

Friedrich Nietzsche levele Gersdorff bárónak, 1866. április 7.-én (részlet)

Ma Wenkelnek egy szellemes prédikációját hallottam a kereszténységről. „Az a hit, amely legyőzte a világot…” Kiállhatatlanul fennhéjázó minden olyan néppel szemben, amely nem keresztény, de nagyon ravasz is. Mert minden pillanatban mást értett kereszténységen, – és így mindig helyes értelem adódott, még a mi felfogásunk szerint is. Ha ezt a tételt: „a kereszténység legyőzte a világot”, ezzel cseréljük fel: „a bűn érzése, szóval egy metafizikai
szükséglet, legyőzte a világot”, akkor nem ütközünk meg rajta mi sem, csak legyünk következetesek és mondjuk azt, hogy: „Az igazi hinduk keresztények”, vagy azt is: „Az igazi keresztények hinduk.”
Alapjában azonban nem becsületes dolog felcserélni olyan szavakat és fogalmakat, amelyek már egyszer megrögződtek, mert ez teljesen megzavarja a szellemileg gyöngéket.
Ha kereszténység annyit jelent, mint „hinni egy történeti eseményben, vagy egy történeti személyben”, akkor ehhez a kereszténységhez semmi közöm. Ha azonban a megváltás szükségének érzését jelenti, akkor ezt a kereszténységet a legmagasabbra becsülöm, és még azt is megbocsátom neki, ha fegyelmezni akarja a filozófusokat, mivelhogy azok nagyon kevesen vannak a megváltásra szorulók óriási tömege mellett, s még ugyanabból az anyagból is valók.

Dan George indián főnök: Repül a szívem

Sosem káromoltam az Istent…
Életem nem volt könnyű. Egyszer fent, egyszer lent, a bőség évei mellett voltak olyanok is, amiket haraggal éltem át. Az emberek iránti összes bosszúságom mind olyan dolog miatt történt, melyek csak az embereknek voltak fontosak. Az Istent sohasem szidtam. Nagyapám nagy gonddal tanított az Istennek kijáró méltó tiszteletre.
Gyerekeinknek azért kell iskolába járniuk, hogy tisztességesen viselkedjenek. Ott tanulnak a templomokról. Nekem úgy tűnik, azokat pedig olyan célból építették, hogy az emberek egymásban hibát találhassanak. Ha az emberek az egyházakról civakodnak, belerántják az Istent is acsarkodásaikba. Az én nagyapám templomát nem ember építette. Ennél fogva soha nem is taníthatott az Istennel való veszekedésre. A mi templomunk a természet volt.
Nagyobb fájdalmat okozunk mi a Nagy Szellemnek, mint amennyire ő sújt minket!

Mahátmá Gandhi: A vallásról

Isten – számomra az Igazság és a Szeretet; az etika és az erkölcsösség; Isten a rettenthetetlenség. Isten a Fény s az Élet forrása, de mindezek fölött áll, túl van mindenen. Isten a lelkiismeret. Ő az ateista hitetlensége, mert határtalan szeretetében Isten az istentagadót is élni hagyja. Ő a szíveket kutatja, s túl van a szó s a gondolat határain. Jobban ismer bennünket s szívünket, mint mi magunk. Nem fog a szavunkon, mert jól tudja, sokszor nem gondoljuk komolyan, amit mondunk, akár tudatosan, akár öntudatlanul tesszük. Személyes Isten azoknak, akiknek személyes jelenlétére van szükségük. Testet ölt azok számára, akik igénylik érintését. Ő a legtisztább lényeg, s Ő a Lét azoknak, akik hisznek. Ő minden, minden ember számára. Bennünk is lakik, de rajtunk kívül, rajtunk túl, fölöttünk is. Bárki kiiktathatja a szót: Isten – de magát a Lényt senkinek sem áll hatalmában kiiktatni.

Nem Isten az, aki pusztán az ember intellektusát elégíti ki – ha egyáltalán foglalkozik ilyesmivel. Isten akkor Isten, ha a szíveket uralja és formálja át. Híveinek a legjelentéktelenebb cselekményében is Ő fejezi ki magát. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az öt érzékszerv észleleténél sokkal valósabb felismerésre jutunk. Az érzékfelfogás gyakran hamis és megtévesztő, bármennyire valósnak tűnjék is. Ám az érzékszerveken túli felismerések valósak és csalhatatlanok. És ezt nem külsődleges bizonyítékok igazolják, hanem azok megváltozott jelleme és viselkedése, akik megtapasztalták Isten jelenlétét bensőjükben. Mikor az ember eljut saját vallása leglényegéig, a többi vallás szívéig is elhatolt. Az isteni tudást nem lehet könyvekből kölcsönözni, személyes felismerésre, megvalósításra van szükség. A könyvek legföljebb segítséget nyújtanak ebben, de sokszor akadályt is jelenthetnek. A világ legkiemelkedőbb tanítói közül hárman is – Buddha, Jézus és Mohamed – cáfolhatatlan bizonyságát adták annak, hogy az imán keresztül jutottak a megvilágosodásra, s nem is tudtak volna élni ima nélkül.
Hiszem, mindannyian Isten hírvivőivé válhatunk, ha nem rettegünk embertársainktól és csak Isten igazságát keressük. Meggyőződésem, hogy én Isten igazságát keresem, s már nem félek embertársaimtól. Vallásom nélkül pedig egy pillanatig sem tudnék élni. Politikus barátaim közül sokan lemondanak rólam, mondván, a politikámat a vallásból merítem. És igazuk van. Politikám, és minden más cselekedetem is a vallásomból fakad. Tovább megyek, s állítom, minden vallásos embernek minden cselekedetét a vallása kell vezesse, mert a vallás az Isten iránti elkötelezettséget jelenti, vagyis hogy minden lélegzetedet Ő irányítja.
Felelnem kell Istenemnek s Teremtőmnek, ha bárkinek is kevesebbet juttatok, mint ami jár neki, de biztos vagyok abban, hogy áldásában részesít, ha tudja, hogy akár csak egy valakinek is többet adtam, mint amit megérdemel.

Manly P. Hall: Minden idők titkos tanításai (1928)

A kereszténységnek az iszlám iránti [korabeli] attitűdjét jól tükrözi Alexander Ross utószava, amit a Sieur Du Ryer francia nyelvű Koránjának angol fordításához írt 1649-ben: „Nyájas olvasó! A nagy arab szédelgő most végre valahára, ezer esztendő után Frankhonon keresztül megérkezett Angliába, s Alcoran-ja, a hibák eme végtelen tárháza, (amely éppoly torz, mint az atyja, s éppannyi eretnekséggel teli, mint atyjának ótvaros feje hitványsággal) végre angolul is megtanult szólni. Ha alaposabban megvizsgáljuk az Alcoran-t, az olyan moslék, amely négy összetevőből áll: ellentmondásokból, istenkáromlásból, nevetséges mesebeszédekből és hazugságokból…

A muzulmánok – írja [ezzel szemben] Sir William Jones – heterodox keresztényeknek tekinthetők. Keresztények – hogyha Locke helyesen érvel –, mert szilárdan hiszik a szeplőtelen fogantatást, a Messiás isteni természetét és csodatételeit, de heterodoxak, mert hevesen tagadják Fiúi jellegét és Istenként való azonosságát az Atyával, akinek egységét és vonásait a legáhítatosabb módon fejezik ki. A mi tanunkat egyenesen blaszfémiának tekintik, s állítják, a Szentírás általunk ismert változatát mind a zsidók, mind a keresztények elferdítették.

Az eredeti források tára a következőképpen foglalja össze az iszlám kezdeti hatásait:
„Az iszlám hatásait messze alulbecsülik. Mohamed halála után száz esztendővel az iszlám elhódította Kis-Ázsiát, Afrikát és Spanyolországot a kereszténységtől, az akkori civilizált világnak több mint a felét, és egy olyan kultúrát alapozott meg, amely a sötét középkorban a legragyogóbbnak számított. Az arabokat fejlődésük csúcsára vezette, felemelte a nőket keleten, s bár fenntartotta a többnejűség intézményét, őrizte szigorú monoteizmusát, s a törökök térhódításáig a legtöbb téren ösztönözte a fejlődést.
Az iszlám tudomány történetét vizsgálva bizonyos, hogy ők fektették le a kémia alapjait, s az optika és matematika terén is jelentős előrelépést tettek. Felismeréseik mégsem gyakoroltak kellő hatást az európai civilizációra, mégpedig azért, mert Európa nem volt eléggé felvilágosodott ahhoz, hogy igazi hasznát vehette volna e vívmányoknak. Földrajzi felfedezéseik is jelentősek voltak, hamarabb megkerülték Afrikát, mint Vasco da Gama. A lőpor összetételét tőlük ismerte meg Európa, s ne feledjük, az az időszak, ami Európában sötét korszaknak számít, az az iszlám világban a legragyogóbb periódus volt. A filozófia terén az arabok kezdték beépíteni a neo-platonizmust, amivel Európában találkoztak, s haladtak visszafelé az ókori filozófusok megismerésében, egészen Arisztotelészig.

Pázmány Péter: Az igazságra vezérlő kalauz (1637, eredeti központozás szerint)

A Mahomet vallásárul
Két okból indíttattam a’ MAHOMET hamis vélekedésének istentelenségérül-való irásra: Először, abból; mert lelkiisméreti-ellen Luther azt böfögi; hogy a’ Török- és Pápista-között, nem kel semmi külömbözést és választást tenni. Mely káromlásnak merígyes szidalmazásaért, érzi most az Ördögök társaságában, az Isten haragjának súllyát. Hogy azért ennek, a’ képtelen és szenvedhetetlen szidalmazásnak hamissága, ennél-is jobban Nap-fényre hozassék, fel akarnám jegyezni a’ Mahomet álmainak csufságit, mellyek a’ mi igaz Keresztyéni tudományunk-mellé semmiképpen nem férnek. Másodszor, abból; mert a’mint eléb említém, nem kevesen találtatnak az Ujságok-után lázzadtak-közzül, kik azt rebesgetik, hogy a’ Török hitben-is meg-nyerheti Ember üdvösségét. Azért, a’ Luther és Calvinus habozásinak bizonytalan fondamentumin meg nem állapodhatván, sokszor sapkát cserélnek a’ süvegen; sőt, a’mint eléb meg-tanúlók, tágas útat irtottak, és nagy törést készítettek a’ Calvinista vélekedések az Alcorán-nak. …

Hogy azért ennél-is inkáb el-fajúllyanak, és vadúllyanak ettűl a dögletes Pogányságtúl az Emberek; és, ha az én Irásom a’ Mahomet Deliái-közzül valakinek kezébe akadhat, gondolkodhassék Hitinek állapattyárul: rövid irásban foglalám, nem minden czikkelyét, hanem csak egy-nehány számos részeit a’ Mahomet tétovazásinak. …

Mert ha jól meg-rostállyuk minden titkai a’ Mahomet Vallásának, fel-talállyuk, hogy ez nem egyéb, a’Sidoságból, és kárhozot Eretnekségekből egybe-veretett mosléknál; mellyet, hogy jobb ízi légyen, néhúlt Igazsággal bé-trággyáztak. Es, hogy a Sidó Talmud-ból lopogatott Fabulák-rúl ne szóllyak; a’ Nicolatiták-túl vette, hogy CHRISTUS nem lehet természet-szerént valo Fia az Atya Istennek; Manicheus-túl kapta; hogy nem feszítették a’ magas Kereszt-fára Urunkat; Origenes-tűl lopta; hogy, Az Ördögök-is, el-végre üdvözűlnek; Cherinthus-túl tanúlta; hogy, Az Emberi Bóldogság, az Epicurus disznaihoz illendő Testi gyönyörűségekben helyheztetet: A’ Serverianusokat követte abban, hogy a’ Bor-italt meg-tíltotta. A’töb tudatlanságit egyéb rend-béli Csavargóktul kapta. De, hogy tettetes lenne dolga, az Alamisnára, Imádkozásra, Isteni félelemre, és egyéb Keresztyéni Jóságokra-is inti követőit; bé akarván a’szép íntéssel mázolni rútságait.

… Mert oly rút Fajtalan-életű ember vólt Mahomet, hogy, a’mint hallók, maga-is dicsekedik hogy szabad néki minden Asszonyt meg-hágni. Sőt még a’Mennyei bóldogságot-is Menyecskék és szép Gyermekek nyájasságában helyhezteti. És a’ Magdeburgi Centuriatorok azt írják felőlle; „hogy ő egyedül, Negyven Férfiak bujaságát meg-győzte. Ennek-felette; oly tudatlan vak paraszt vólt, hogy egy ígét nem tudott írnyia, vagy olvasni; mint meg-vallya maga…

Manly P. Hall: Minden idők titkos tanításai; Mohamed életéről (1928)

Amikor a Próféta halála után a szokásairól tudakozódtak A’ishánál, az elmondta, hogy Mohamed maga javítgatta ruházatát és lábbelijét, s a házi munkában is segédkezett. Mohamedet a nyugat lobbanékony természetű emberként ismeri, de milyen távol állnak ettől a képtől A’isha egyszerű beismerő szavai, miszerint a Próféta leginkább varrni szeretett! Rabszolgák meghívását is elfogadta, s magát sokszor nevezte szolgának. A bűnök közül a hazugságot gyűlölte leginkább. Halála előtt felszabadította rabszolgáit, s családjának sosem engedte meg, hogy az emberektől összegyűlt alamizsnát személyes célokra fordítsák. Szerette az édességet, és esővizet ivott. Idejét három részre osztotta: harmadát Istennek szentelte, második harmadát családjának, harmadik harmadát pedig önmagára fordította, de ez utóbbi részt később népe szolgálatának szentelte inkább. Általában fehér ruhát hordott, … s csak a legegyszerűbb viseleteket tűrte. Ha valamire feltétlenül emlékezni akart, szalagot kötött a gyűrűjére. Egyszer volt egy remek aranygyűrűje, de amikor észrevette, hogy követői őt imitálva szintén hasonló gyűrűket kezdtek viselni, elhajította a sajátját, hogy követői nem váljanak gonosz szokás rabjaivá.

Bhakti Sziddhánta Szaraszvatí: Szervezett egyházak

Ebben az elátkozott korban annak az egyháznak van a legnagyobb esélye a túlélésre, amely tulajdonképpen az istenhit kényelmes köntösébe bújtatott ateizmus. A különböző egyházak mindig is a világias magatartás megrögzött fenntartóinak bizonyultak, amitől még a leghitványabb egyházon kívüli bűnözők is iszonyodnak.
A szándék, amely a világ egyházait létrehozta nem minden esetben elvetendő. Ugyanakkor ez idáig nem született olyan szilárd vallásos intézmény, amely az emberek tömegeit sikeresen nevelte volna. A Legfelsőbb Úr, Csaitanja Maháprabhu az írások tanítását követve határozottan felhívja a figyelmet arra, hogy az örök vallás tanítói ne váljanak a konvenciók rabjaivá. Ebből persze nem az következik, hogy a nem szokványos életet folytató ember automatikusan a vallás hiteles hirdetőjévé válik. A feltételekhez kötött lélek számára a szabályozottság elengedhetetlenül szükséges a bensejében rejlő világiasság megzabolázása végett.
De még e cél elérése érdekében sem lehet hatásos egyetlen mechanikusan alkalmazott szabályozó elv sem. A vallás hiteles tanítója nem lehet sem gyümölcse, sem pedig pártfogója egyetlen mechanikus rendszernek sem, s az ilyen személy irányítása alatt egyetlen rendszer sem degradálódhat élettelen szervezetté. Egy bizonyos tanrendszer, vagy liturgia mechanikus követése révén senki sem értheti meg ezek igazi értelmét és szellemiségét.
Magyarán szólva, amikor az egyházalapítás gondolata felmerül, az az élő lelki mozgalom közelgő végét jelzi. A nagy egyházi szervezetek, mint védőgátak olyan áradatot próbálnak visszatartani, amelyre semmiféle világi erő sem képes. Mintha szamarak akarnák a maguk hasznára kamatoztatni egy lelki mozgalmat. Az efféle szerveződés a hiteles lelki tanító abszolút és konvencióktól mentes irányításának lealkonyulását is csalhatatlanul jelzi. A világi emberek a védőmechanizmusokban bíznak, de fogalmuk sincs a mindig győzedelmes pozitív öröklétről. A világiasság szintjén egyetlen földi intézmény sem lehet biztosíték az örök életre.

Cornelius Tacitus: A zsidók története (Historiae V.1-13. részletek, Borzsák István fordítása)

… Mózes, hogy népét a jövőre megszervezze, más emberek szokásaitól merőben eltérő új szokásokat szabott meg. Ott szentségtelen mindaz, ami nálunk szent, viszont náluk megengedett minden, ami nekünk tisztátalan. …
Egyéb fonák és rút intézményeik éppen ocsmányságuk révén érvényesültek, mert a sok hitvány cserbenhagyta ősi vallását, és mind odahordja adóját és adományait; ezért nőtt meg a zsidók hatalma, és mivel hűségük egymás iránt törhetetlen, áldozatkészségük határtalan, mindenki mást úgy gyűlölnek, mint az ellenségüket. Másoktól elkülönülve étkeznek, külön hálnak, és bár az érzéki élvezetekre mindenkinél hajlamosabbak, idegen nőktől megtartóztatják magukat; egymás között semmi sem tilos nekik. A körülmetélkedés náluk törvény, hogy erről a különösségükről fel lehessen ismerni őket. Akik átveszik szokásaikat, ugyanígy élnek, és a legelső tanítás, amit kapnak, az, hogy tagadják meg isteneiket, szakadjanak el hazájuktól, semmibe vegyék szüleiket, gyermekeiket, testvéreiket. …
Az egyiptomiak sokféle állatot és felemás istenképmást tisztelnek, a zsidók ellenben csak egyetlen, éspedig testetlen istenséget ismernek el: szentségtörőknek tartják azokat, akik az isteneik képeit mulandó anyagokból az emberek hasonlatosságára készítik; az a bizonyos legfőbb lény örök és ábrázolhatatlan.

ifjabb Plinius: Levelek; Előterjesztés a keresztények ügyében (X.96., Borzsák István fordítása)

Traianus császár! Alapelvemnek tekintem, uram, hogy minden kétes ügyet eléd terjesszek. …
Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljáráson még nem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek vagy éppen nyomoztassak. Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlottak életkorára, vagy pedig az egészen zsenge korúak és a már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni; vádelejtéssel járhat-e a beismerés; vagy olyan személy számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt se követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket?
Eddig azok ellen, akiket a kereszténység vádjával terhelten idéztek ítélőszékem elé, a következő módon jártam el. Megkérdeztem tőlük, keresztények-e. Azokat, akik kereszténynek vallották magukat, másodszor és harmadszor is megkérdeztem, de büntetéssel fenyegettem meg őket. Akik még ezután is kitartottak, azokat kivégeztettem. Mert meggyőződésem, hogy függetlenül vallomásuk tartalmától, makacsságukért és hajthatatlan csökönyösségükért minden bizonnyal megérdemelték ezt a büntetést. Másokat, akik ugyanebben a tébolyban szenvedtek, csak bűnösöknek bélyegeztem, és Rómába szállíttattam, mivel római polgárok voltak. …
A jelentések szerint azonban a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napokon hajnalhasadta előtt össze szoktak gyülekezni, és váltakozva két karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg: ennek végeztével pedig rendszerint szétszéledtek; majd ismét összejöttek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártatlan lakomájukat; ezt azonban abbahagyták, miután parancsodra betiltottam a titkos társaságokat. Éppen ezért annál szükségesebbnek tartottam, hogy két szolgálóleányból – ezeket ők diakonisszáknak nevezik – még kínvallatás árán is kivegyem az igazságot. Nem találtam bennük egyebet ostoba, határtalan babonaságnál.
Ezért elnapoltam az ügy kivizsgálását. Mert meggondolásra méltónak láttam ezt a dolgot, legfőképpen a vádlottak nagy tömege miatt; ugyanis mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapózott ennek a babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg is lehet szüntetni. Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szinte után újból megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevő. Ebből is könnyű arra következtetni, hogy még rengeteg embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra.

Révai Nagy Lexikona címszó

Inkvizíció, (lat. Inquisitio haereticae pravitatis), egyházi törvényszék, melynek feladata az eretnekek kinyomozása és megbüntetése volt. Az inkvizíció nyomai már a keleti kereszténységnél is feltalálhatók (Theodosius, Justinianus), de rendszeres intézménnyé csak a nyugati egyházban fejlődött. Az inkvizíció felállítására közvetlenül a Dél-Franciaországban és Felső-Itáliában elharapódzott eretnekségek (albigensek, valdensek) szolgáltattak okot. Először III. Lucius pápa adott ki 1184-ben rendeletet az eretnekek kinyomozása és büntetése tárgyában, 1215-ben pedig a lateráni zsinat állandó intézménnyé tette az inkvizíciót s azt minden egyházmegyében a püspök vezetésére bízta. IX. Gergely pápa 1232-ben a dominikánus szerzetesekre bízta az új intézményt, amely csakhamar meghonosodott a nyugati keresztény államokban. Franciaországban IX. (Szent) Lajos idejétől kezdve működött, s a reformáció idejében új életre kelt (chambres ardentes). Németországban a nép idegenkedéssel fogadta, s az első főbírót, Marburgi Konrádot agyonverte. De az intézmény mégis fennmaradt a reformáció koráig. Angliában a XV- XVI. sz.-ban működött, Wicliff hívei ellen, később pedig VIII. Henrik és Mária idejében. Hazánkban a dél-vidéken elterjedt patarénok és bogumilok ellen volt szükség az inkvizícióra, melynek legbuzgóbb bírája, marchiai Jakab dominikánus, Zsigmond idejében több ízben járt hazánkban. Az inkvizíció legtovább az olasz államokban, Spanyolországban és Portugáliában állott fenn. A középkori felfogás szerint az eretnekek, vagyis az egyház tanításaitól eltérők, egyúttal felségsértők is voltak s az ellenük indított eljárás is ennek megfelelő volt.
Mindenki köteles volt az eretnekeket följelenteni s bárki tanúskodhatott ellenük. A feljelentők és tanúk nevét el is titkolhatták a vádlott előtt. Tagadás esetén a kínpadot is lehetett alkalmazni. A végleges ítéletet csak egybehangzó bizonyítékok vagy önvallomás után lehetett kimondani. Az elítélt fellebbezhetett a római szentszékhez. Az inkvizíció ítéletei egyházi büntetésekből, súlyosabb esetekben fogság- vagy halálbüntetésből állottak. Az egyházi büntetésekhez tartoztak a kiközösítés s a különféle vezeklések. A fogságbüntetés súlyos volt, mert az elítéltet négy fal közé zárták megbilincselve. A halálbüntetés rendesen a máglyán való elégetésből állott, de kegyelemből sokszor előbb megfojtották az áldozatot, és holttestét égették el.
A spanyol inkvizíció sokban különbözött az Európa többi államaiban működő inkvizícióktól. Itt ez intézmény inkább az államhatalom szolgálatában állott s bizonyos népszerűsége volt, mert első sorban a színleg megkeresztelkedett zsidók és mórok ellen irányult. Ezeknek megfélemlítésére használta fel Katolikus Ferdinánd IV. Sixtus pápa engedelmével az inkvizíció intézményét, melynek 1484-től új szervezetet adott. Az új inkvizíció feje a főinkvizítor lett, aki mellett egy teológusokból és jogászokból kiválogatott tanács állott, melyet a király nevezett ki. Az első ilyen főinkvizítor a hírhedt Torquemada dominikánus volt. Az újonnan szervezett inkvizíció aztán oly kegyetlen szigorúsággal fogott munkájához, hogy a pápa mérsékeltebb eljárásra intette. A zsidók és moriszkók kiűzetése után a spanyol inkvizíció fő törekvése a protestantizmus elterjedésének megakadályozására irányult. A XVIII. században feladata a felvilágosodás eszméi ellen való küzdelem volt, de itt csekély eredményt ért el, mert a Bourbon-uralkodók kormányai azzal ellensúlyozták az inkvizíció működését, hogy élére mérsékeltebb vagy éppen a felvilágosodás eszméivel rokonszenvező főpapokat helyeztek. A spanyol inkvizíciót Bonaparte József király törölte el 1808 december 4-i rendeletével. Mikor VII. Ferdinánd 1814-ben visszafoglalta trónját, újból felállította azt, de az 1820-as forradalom után végleg megszűnt annak működése. Az autodafé az inkvizíció ítéletének ünnepélyes kihirdetése volt, amikor a felmentettek és halálraítéltek vezeklő ruhában (sanbenito) vonultak fel körmenetben nagy közönség kíséretében. A spanyol inkvizíció áldozatainak száma egész fennállása alatt körülbelül 4000-re tehető. Az inkvizíció, mint egyházi bíróság, jelenleg is működik Rómában a Congregatio sancti Officii neve alatt. Ezt III. Pál pápa szervezte 1542-ben, s azóta csekély változásokkal megőrizte eredeti szervezetét. Tagjai bíborosok, akik mellett több egyházi és világi jogtudós van alkalmazva. Hatáskörébe tartoznak az összes hitbéli és erkölcsi vétségek (eretnekség, hittagadás, két- és többnejűség stb.) elbírálása.
Kiegészítés: A II. vatikáni zsinat hírhedtsége miatt megreformálta a Szent Offíciumot, nevét Hittani Kongregációvá változtatta és elsődleges feladatává – a hit és erkölcs kérdéseiben való ítélkezés mellett – a hit pozitív kifejtését tette.

John G. Saxe: A bölcsek és az elefánt (Bányay Geyza fordítása)

Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.

Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
„Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!”

Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
„Lándzsaszerű az elefánt”, állítja egyenest.

A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
„Értem!”, kiáltja fennen ő, „Kígyó az elefánt!”

A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
„Csodálatos formája van”, lelkendezik, „Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!”

Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
„Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező.”

A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
„Kötélforma az elefánt”, imígy nyilatkozott.

A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.

TANULSÁG
Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!

HÉTKÖZNAPI CSODÁK

Samuel Sapira rabbi egy lengyelországi falucska, Prochnik főrabbija volt az 1930-as években. Volt egy jellegzetes szokása: hosszú egészségügyi sétákat tett a falut övező mezőkön. Barátságos és melegszívű emberként ismerték a falubeliek, akárki keresztezte az útját sétai során minden alkalommal mindenkit üdvözölt, mégpedig mindig igyekezett előre köszönni a szembejövőnek.
Élt a faluban egy parasztember, akivel kóborlásai során rendszeresen találkozott a rabbi, köszönőviszonyban voltak. A parasztot Herr Müllernek hívták, gazdasága a városka határában terült el. Sapira rabbi minden áldott reggel elhaladt birtoka mellett és látta Herr Müllert, amint szorgalmasan dolgozik. A rabbi ilyenkor meghajtotta a fejét és szívélyes, harsány hangon köszönt neki:  „Jó reggelt, Herr Müller!” Az első alkalommal, amikor egészségügyi sétája során ráköszönt Herr Müllerre, a paraszt fagyos némaságba burkolózva fordított hátat neki. A zsidók és a keresztények viszonya nem volt éppen felhőtlen ebben a faluban sem, a keresztények nemigen barátkoztak a zsidókkal. Sapira rabbit azonban a legkevésbé sem bátortalanította el ez a visszautasítás. Minden áldott nap szívélyesen odaköszönt a makacsul hallgató Herr Müllernek, egész addig, míg a paraszt, akit akarata ellenére is lefegyverzett ez a nagy tisztelet, maga is megbillentette a kalapját üdvözlésül, sőt halványan el is mosolyodott. Így ment ez hosszú éveken át. Sapira rabbi minden reggel odakiáltott: „Jó reggelt, Herr Müller!” Herr Müller pedig minden reggel megbillentette kalapját és visszakurjantott: „Jó reggelt, Herr Tabiner!” A megszokott jelenet mindennap megismétlődött – egészen addig, míg a nácik be nem vonultak a faluba.
Sapira rabbit a falucska összes többi zsidó származású lakosával egyetemben vagonokba rakták és deportálták. Sapira rabbit egyik koncentrációs táborból a másikba szállították, míg végül el nem érte útja szomorú végállomását, Auschwitzot.
Miután leszállították a vonatról, ráparancsoltak, hogy álljon be a sorba, ahol a „válogatásra” vártak az emberek. Amint beállt a sor végére, látta, hogy a táborparancsnok pálcája hol jobbra, hol balra lendül. Tisztában volt vele, hogy a bal oldal a biztos halált jelenti, aki azonban a jobb oldalra kerül, kap egy kis haladékot, s ezzel valamicske esélyt a túlélésre. A szíve megremegett, ahogy mind előrébb sodródva a sorban egyre közelebb került a parancsnokhoz. Mindjárt ő következik. Vajon mi lesz az ítélet? Jobbra vagy balra mutat majd a pálca?
Ott állt a szelekciót végző tiszt előtt, az előtt az ember előtt, aki tetszése szerint küldheti őt akár a tűzhalálba is. Miféle ember lehet ez a parancsok, aki ilyen könnyen ítélkezik annyi ezer emberi élet felett?
Legyűrve a félelmet, kíváncsian feltekintett amikor rá került a sor, szinte közvetlen közelről a parancsnok arcába. Abban a pillanatban az a férfi is ránézett, majd egy pillanatra lehunyta a szemét.
Sapira rabbi odalépett az ember elé és csendesen megszólalt:
– Jó reggelt, Herr Müller! – A hideg kifürkészhetetlen tekintetű szempár egy pillanatra összerándult.
– Jó reggelt, Herr Rabiner – hangzott el halkan. Aztán előrelendítette a botját. „Recht” – kiáltott, miközben alig érzékelhetően megbiccentette a fejét. „Jobbra”… az élet felé!
(Yitta Halberstam és Judith Leventhal: Hétköznapi csodák c. könyvéből)

Irodalom:
BAILEY, Alice A.: Az intellektustól az intuícióig, Édesvíz, 2004
BHAKTIVINÓD, Thákur: Srí Csaitanja nektári tanításai (kézirat)
CE, Lao: Az Út és Erény könyve, fordította: Tőkei Ferenc és Weöres Sándor, Magyar Helikon1980.
DAN George: Repül a szívem, Alexandra 2010)
DILANNI, Albert: A szerzetesi hivatások alakulása, Mérleg 98/3. 300-308. o.
GLASENAPP, Helmut von: Az öt világvallás, Gondolat 1984
HALBFASS, Wilhelm: India and Europa Motilal, Dlehi 1990
HALL, Manly P.: The Secret Teachings Of All Ages 1928
LAL, Chaman: Here is God, Navajivan Trust, 1976
PÁZMÁNY Péter: Az igazságra vezérlő kalauz Poson, 1637
PLINIUS, ifjabb: Levelek, Európa, 1981
SZARASZVATÍ, Bhakti Sziddhánta: A szervezett egyházakról, Harmonist magazine
ZAKARIA, Rafiq: Discovery of God, Prakashan, 2004

56/2011.
Tornyai Ödön