A boldogság kék madara

 

Maeterlinck szimbolikus figurája szinte tökéletesen testesíti meg az ember közös törekvését – a boldogság kutatását. Kék – mert könnyed, akár a lég, szinte köddé válik, mintha csak a levegőbe kapkodnánk utána, és madár, mert még ha el is érhetnénk, kirebben a kezünkből, megfogni szinte lehetetlen.

A boldogság kék madara

Maeterlinck mára meglehetősen sziruposnak tűnő színjátéka a természeti környezettel szemben gondolja el az ember boldogságát, ami mások rovására valósul meg. Kitüntetett helyzetbe emeli az embert, ismét csak mások rovására… A végén kiderül, a boldogság kék madara mindig is velünk volt, s ha elszáll, vissza tudjuk majd szerezni, ha mások is segítenek.
Fantom a boldogság? A hormonok összhatása? Isteni ajándék vagy bármikor hozzáférhető ingerforrás? A boldogság kellemes fiziológiás és pszichikai állapot csupán, a kényelem életfilozófiájának fura termése, vagy több annál?
A boldogság filozófiájának értékskáláján három fő mérőpont létezik. A legelemibb fölfogás pusztán anyagi tényezőnek tekinti a boldogságot, ami dolgok megszerzéséből, birtoklásából s hasonló tényezőkből fakadó érzés. Mérhető dimenziót igyekszik adni a boldogságnak – életkörülmények, vásárlói kosár, munkahelyi és kereseti viszonyok és még sorolhatnánk. Ennek a determinisztikus felfogásnak egy másik vetülete szerint a boldogság nem más, mint puszta biológiai tény, genetikai és fajbéli meghatározottság, amit a kulturális és szellemi igények legfeljebb árnyalnak, de alapjában nem változtatnak meg.
A másik nézet ennek ellenpólusa, amely pszichés állapotnak tekinti a boldogságot, s amely szerint a boldogság megfoghatatlan jelenség, a természet csodája, az ember különös kiváltsága, s egyben az élet végső célja. Ez a kvázi-metafizikai boldogságfelfogás könnyen hedonizmusba csaphat át, amikor a boldogság nem terméke a jelentőségteljes életnek, hanem célja, mondhatnánk öncélja.
És vázoljunk föl egy még távolabb mutató boldogság-képet, a valódi metafizikait, amikor az ember boldogságát nem anyagi dimenziónak tekintjük és nem fizikai vagy pszichikai mérőszámokkal próbáljuk azonosítani, hanem egyfajta teljesség-élménynek, spirituális felismerésnek tekintjük.

MÉRHETŐ BOLDOGSÁG

A boldogság mérése sajátos statisztikai feladat. Bár tudnivaló, hogy átlagember éppúgy nem létezik, mint statisztikailag átlagolható boldogság, mégis évtizedek óta próbálják gyűjteni különböző országok elégedettség-adatait, és messzemenő következtetéseket levonva elemzik is azokat. A leghosszabb vizsgált időtáv az Amerikai Egyesült Államokból áll rendelkezésre, itt a második világháborút követően, 1946-tól gyűjtik az adatokat, de a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve egyre több országban készítenek hasonló felméréseket. Két megdöbbentő tendencia rajzolódik ki az adatokból: hiába a fejlett országok anyagi gyarapodása, a lakosok boldogsága nem nőtt az anyagi fejlődéssel arányosan, sőt, egyes országokban az elégedettség-mutató negatív tendenciát mutat. A másik meglepő eredmény a fejlődő országok jó szereplése, itt egyes országokban többen tartják elégedettnek magukat, mint jó néhány gazdagabb országban. Ezt a felmérést a Rotterdami Erasmus Egyetem kutatója, Ruut Veenhoven készítette a világ boldogság-adatainak összehasonlítása alapján. A négyes skála legalacsonyabb értékét (1) azok jelölték meg, akik egyáltalán nem érzik boldognak magukat, míg a legmagasabb értéket (4) azok, akik nagyon boldognak érzik magukat. Ebből látszik, mennyire szubjektív a felmérés, de az egyéni érzések alapján valószínűleg nem is lehet pontosabb mérőszámokat kidolgozni.
Az amerikai felmérés adatai 1946 és 2006 között lapos trendet mutatnak, sőt, 1980-ig egyenesen süllyedő a tendencia, míg az utóbbi húsz év emelkedést mutat. A brit adatok 1946-tól 2006-ig süllyedő tendenciát tükröznek, talán némi emelkedéssel az utolsó évtizedekben. Az angolszász országok stagnáló tendenciájával rokon a német felmérés, ahol a trend romlik, 1970-től 2006-ig lassan ugyan, de süllyed az elégedettség mutatója, de hasonló a helyzet Ausztriában és Belgiumban is.
Ezzel szemben a kutatásban szereplő 26 ország közül 19-ben emelkedő a tendencia, s néhány országban meredeken emelkedő. Ilyen ország például – India, Írország, Mexikó, Puerto Rico és Dél-Korea. Persze a boldogság mérése meglehetősen merész próbálkozás, egyes országok boldogság-mutatójának összehasonlítása pedig még merészebb. A kiegyensúlyozott és az évtizedek alatt változást alig mutató svájci adat 3.3-es értéke valószínűleg nem egybevethető Puerto Rico 2006-os 3,5-es adatával, viszont sejteti azt, hogy az anyagi jólét nem az egyetlen forrása a boldogságnak.
Ugyanez a 2006-os holland felmérés pillanatnyi adatai szerint a máltaiak a legelégedettebbek, ahol a lakosok 74%-a érezte kifejezetten boldognak magát, majd 73%-os elégedettséggel Dánia, Svájc és Kolumbia (!) következtek. Az első tízben ott volt még Izland és Írország (ez még a válság előtti adat), majd Hollandia, Kanada, Finnország és Ghána – bár ez utóbbi országot a legszegényebbek közt jegyzik. A felmérésben az utolsó helyeken Tanzánia, Zimbabwe, Moldova és Ukrajna osztoztak, ahol az embereknek nem több, mint 20%-a érezte, vallotta magát boldognak. Az életminőség nem feltétlenül életünk paramétereitől függ, hanem attól, hogyan éljük meg körülményeinket.
Persze ahány felmérés, annyi eredmény. Egy internetes forrás ötven országra kiterjedő felmérése szerint az első tíz (rangsorban) Venezuela (55% elégedett emberrel), Nigéria (45%), Írország (42%), Izland (42%), Hollandia (40%), a Fülöp-szigetek (40%), Egyesült Államok (39%), Törökország (39%), Ausztrália(39%) és Svájc (38%), míg az utolsó tíz Bulgária (7%), Románia (6%), Örményország (6%), Oroszország (6%), Ukrajna (5%), Fehéroroszország (5%), Moldova (4%), Litvánia (4%), Észtország (4%), Szlovákia (4%) és Lettország (3%).
Ebben a felmérésben Magyarország a 37. helyen szerepel, megelőzve Szlovéniát és Horvátországot. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy e felmérés utolsó tizenöt országa a volt keleti blokkból kerül ki, és nagyságrendi értékekkel marad le a súlyozott átlag 22%-os értékétől, nem is szólva például Nigéria 45%-os elégedettség-mutatójáról. Lehet, hogy ügyesebben kellett volna kérdezni, s akkor nem lenne ilyen dehonesztáló az adatsor. Márpedig kérdezni, illetve kommunikálni tudni kell, ezt bizonyítja a szocialista rendszer egyik örökérvényű vicce, mely szerint egy versenyen a szovjet csapat az előkelő második helyezést érte el, míg az amerikai csapat csak utolsó előtti lett – igaz, a versenyen csak két induló volt…
Ezek az adatok is jelzik, hogy a boldogság milyen rendkívül összetett érzés. Bizonyos tényezőket tekinthetünk objektív feltételeknek, ilyen a munkahelyi elégedettség, a jövedelembiztonság, a családi élet harmóniája, baráti viszonyok, s az élet megannyi más tényezője. Egyesek a boldogság genetikai meghatározottságát is ide sorolták, miszerint az egyes ember boldogság-pontja genetikai adottság, amitől szignifikánsan eltérni gyakorlatilag lehetetlen. Azt tapasztalták ugyanis, hogy az ember pozitív vagy negatív irányban változó feltételek mellett is előbb-utóbb a korábbi boldogság-értékhez igazodik vissza.
A boldogság érzésében azonban a szubjektív tényezők legalább ilyen fontosak. A dél-amerikai országok magas elégedettség-mutatójában talán nem csupán a sok napsütés és a könnyed latinos életvitel játszik szerepet. Két tényező különösen fontosnak bizonyult – főként a keleti blokk adataival egybevetve. A latin-amerikai országokban erős a vallásos érzés és a nemzeti öntudat. Az itteni megkérdezettek 76%-a jelölte meg azt a választ, hogy „Isten nagyon fontos az életemben”, szemben a kelet-európai országok 27%-os értékével, illetve a többi vizsgált ország 42%-os értékével. A nemzeti öntudatot vizsgálva pedig a latin-amerikai országokban a megkérdezettek 77%-a volt nagyon büszke nemzeti hovatartozására, szemben az átlagos 57%-kal, és a kelet-európai 39%-os értékkel.
Mégsem ideológiai törvényszerűségről van szó, nem állíthatjuk, hogy a kommunista ideológia önmagában felelős ezekért a rendkívül lesújtó adatokért. Kína és Vietnam hasonló mutatói a kelet-európai referenciánál sokkal hízelgőbbek, bár ott bukás helyett gazdasági siker kíséri az ideológiát. A kelet-európai szocialista-kommunista modell ezzel szemben rendkívül kártékonyan hatott az emberek finomabb tudati szövetére, az ideológia tehát többszörösen is megbukott – az elégedettség-adatok is ezt támasztják alá. A demokráciától függő elégedettség mutatója a keleti blokk országainak csatlakozásával a felére zuhant!
Azonban a hirtelen átstrukturálódó politikai és gazdasági rendszer, az addig valláspótlék szerepet is betöltő ideológia összeomlása, valamint a lerombolt nemzeti öntudat veszélyes gyúelegyet képez! Az ideológiai összeomlás spirituális vákuumot hagyott maga után, s ezt az űrt minden bizonnyal be fogja tölteni valami – legyen az divat- vagy felelevenedő presztízsvallásosság, ezoterikus maszlag, angyaltan, globalizmus-ellenesség vagy környezetvédelmi aktivitás. Ilyen kvázi-képződmény a görögdinnye-aktivista: kívül zöld, belül vörös…

MÉRHETETLEN BOLDOGSÁG

Nem a minden képzeletet fölülmúló, túláradó boldogságra gondolunk, hanem a boldogság-filozófia második vonulatára, amely vagy természeti alaptényezőnek, vagy szociológiai csúcsterméknek tekinti a boldogságot, de mindenképpen pszichikai tényezőként írja le ezt az érzést.
Alaptényezőként értelmezve a boldogságot, azt mondják, ami kellemes érzést nyújt, az egyben a faj fennmaradását is elősegíti. Vagy megfordítva – az ember azért érez boldogságot bizonyos tevékenységek és magatartások nyomán, mert az szükséges az emberi faj biológiai sikeréhez.
Richard Layard írja: „Ami boldogít – nemi gyönyör, étel, szeretet, barátság stb. – az előnyös a létfenntartás szempontjából, míg ami szenvedést okoz – kiszáradás, láz, méreg, kiközösítés – hátrányos. A szenvedések elkerülése a faj fennmaradásának is záloga.”
A pszichológiai boldogság-koncepció túlmutat a primer életszükségleteken, s már nem a kalóriabevitel, a ruházkodás, a menedék- és lakáskörülmények fokozásában, vagy az orvosi ellátásban s a várható élethosszban látja a boldogság zálogát. Az ember kezdetleges fejlettségi fokán, főként a hiány-társadalmakban a boldogság elsősorban a gazdasági előny függvénye – több táplálék, nagyobb elégedettség. Egy későbbi fázisban – főként a biztonság társadalmaiban – az életminőség a boldogság meghatározója, de ne feledjük, ez törékeny biztonság.
Az embernek a teljesítmény produkálásához kihívásra van szüksége. A hiánytársadalmak sokáig biztosították ezt az ösztönző tényezőt. A természeti körülményekhez közeli állapotok közepette a puszta létfeltételek megteremtése elegendő feladatnak bizonyult. Amíg akadályokat kell legyőzni, célokat elérni, az ember roppant teljesítményekre képes – a pozitív stressz aktiválja képességeit. Később a túlélés motívumához a verseny, a győzelem, az eredmény igénye is társult. Ennek tulajdonítható a nyugati típusú emberi fejlődés legtöbb vívmánya – a nyugati civilizáció az ambíció gyermeke. A harciasság, a felfedezések kora, a szabad versenyes kapitalizmus, vagy az ideológiai csatározások egyaránt ennek az ösztönző motívumnak a megnyilvánulásai. Aztán Scitovsky Tibor ökonómus a 70-es években az unalom gazdaságrajzával kezdett foglalkozni. Úgy tűnt számára, hogy az ember a stimuláció helyett a komfortérzést választotta, ami sokszoros átrendeződést eredményezett az ember érték- és célrendszerében, és ambíciós ösztönzöttségében.
Az individualizmus ajánlata az önkiteljesítés. Ronald Inglehart, a Michigan Egyetem politológusa és társai alapos kutatási programjuk eredményeként az utóbbi húsz év javuló boldogság-mutatóit a szabadságérzet növekedéséhez és a választás lehetőségének emelkedéséhez kötik. (Mindemellett a hosszú távú trendbe ágyazva ez a periódus csak időleges fellendülésnek tűnik.) Az anyagi motiváltság helyett új paramétereket vezettek be a kutatók: az önkifejezés, az utazási és mozgásszabadság, a rendszerszabadság, a társasági kapcsolatok, a szólás- és kifejezési szabadság, az életminőség, a szabad választás mérőszámait. E felfogás szerint a boldogság maximálásának direkt eszköze a személyes autonómia fokozása, a külső tekintélyerő leépítésével párhuzamosan.
Talán ennek a választásnak is köszönhető, hogy mára kialakult a kényelem civilizációja és a panaszkodás kultúrája. John Maynard Keynes közgazdász és gazdaságelméleti gondolkodó jegyezte meg: „Akik verejtékezve keresik meg napi betevőjüket, azoknak a pihenés édes álomkép – mindaddig, amíg hozzá nem jutnak a pihenéshez.”
A gazdasági gyarapodásnak ugyanis vannak súlyos mellékhatásai. Ilyenkor általában a pszichés terhelést, az alkohol- és droghasználatot, s a bűnözést szokták emlegetni, olyan közhelyszerűen, hogy már alig reagál az olvasó. De a számok mégis megdöbbentőek.
Napjainkban a 35 éves amerikaiak mintegy 15%-a számol be súlyos depressziós élethelyzetekről, ezzel szemben a hatvanas évek 35 éveseinek mindössze 2%-a említett ilyen tüneteket. Ha az emberek emlékezete nem csal, drámaian nőtt a depresszióval küzdők számaránya épp a nyugati társadalmak aranykorában, a második világháború lezárulása és a 70-es évek olajválsága között.
A fiatal fehér amerikai férfiak 25%-a küzdött már alkoholproblémákkal, míg a 65 év felettieknek csak a 15%-a számolt be hasonló nehézségekről. A droghasználat mindenütt fokozódik, de ez rengeteg más tényezőre is visszavezethető. Az öngyilkossági ráta néhány országban – USA, Nagy-Britannia, Svédország, Svájc – nem változott, de a fiatalok öngyilkossági hajlandósága mindenütt nőtt. Végül Amerikában 1950 és 1980 között a bejelentett bűnesetek száma legalább 300%-kal nőtt! Sajátos kivétel Japán, ahol viszont az amúgy is alacsony bűnözés visszaesett.
Ehhez a fenyegető felsoroláshoz tegyünk hozzá még egy rendkívül súlyos tényezőt, a bizalmi válságot. Arra a kérdésre, hogy általában meg lehet-e bízni az emberekben a 60-as évek elején Angliában s az USA-ban 56% igennel válaszolt, 1998-ban viszont már csak 30%! A kontinentális Európában ez a bizalmi mutató 1980 óta emelkedik, míg az Egyesült Államokban minden generáció alacsonyabb bizalmi nívón kezdi életét, mint elődei.
Ha tehát a létbiztonság megteremtéséből fakadó „gazdasági boldogság” helyébe a társadalmi és politikai berendezkedés által fűtött boldogságot helyezzük, ambivalens helyzettel találkozunk. Richard Layard szerint az önkiteljesítés nem elegendő motívum, a társadalom akkor működik jól, ha tagjai felelősségeikkel és jogaikkal is tisztában vannak, s az individualizmus örömhíre dugába dőlt. Így állt elő az a paradox helyzet, hogy a nyugati társadalmak tagjai cseppet sem érzik magukat boldogabbnak, mint ötven évvel ezelőtt, noha a társadalom minden rétege gazdagabb és javarészt egészségesebb, mint korábban – valami mégis hiányzik.

BOLDOGSÁG, ELÉGEDETTSÉG, DERŰ

A XIX. században a koponyasérülteknél érdekes jelenségre lettek figyelmesek az orvosok. Megfigyelték, hogy akik a bal koponyafélen szenvedtek sérülést, inkább fájdalmas, bánatos utóhatásokról számoltak be. Ezzel szemben a jobb oldalon sérült emberek inkább örömteli, boldog érzéseket tapasztaltak. Később ez a megfigyelés további érdekes adatokkal gyarapodott. Az agyféltekék aktivitását vizsgálva kiderült, hogy a jobb és a bal félteke működési aktivitása eltéréseket mutat. A jobbosok – akiknek a jobb agyfele aktívabb – több negatív érzésről, gondolatról és emlékről számolnak be, kevesebbet mosolyognak, és barátaik kevésbé tartják őket boldognak. Ezzel szemben a balosok – akiknek tehát a bal agyféltekéje aktívabb – több pozitív emlékkel, gondolattal rendelkeznek, többet mosolyognak, és barátaik boldogabbnak tartják őket. Később azt is megfigyelték, hogy a boldogságra hajlamos embernek erősebb az immunrendszere, és kevesebb stresszfokozó cortisolt választanak ki. Úgy mondják, aki hálás azért, amije van, s ráadásul könyörületes, együttérző ember, az boldogabb, mint az egoista társa.
A boldogságnak vannak külső és belső forrásai. Boldogságunk kétségkívül függ az életkörülményeinktől, de belső értékrendszerünktől is. A boldogság épp annyira temperamentum kérdése, mint szerencse dolga. Az egyéni temperamentum pedig az adott ember genetikai adottságaitól, valamint neveltetésétől függ.
Ha a boldogság csak érzés, akkor nem csoda, hogy tünékeny. Egyszerű volna a képlet, ha azt állítanánk, hogy a boldogság jó érzés, a boldogtalanság rossz érzés, s a boldogság akkor kezdődik, amikor a boldogtalanság befejeződik.
Érdemesebb az elégedettség jelenségével foglalkoznunk. Az elégedettség inkább tekinthető állapotnak, mint a boldogság érzés-halmaza. Ugyanakkor az ember elégedettsége is nagyon sok tényezőtől függ. Richard Layard hét elégedettség-tényezőt sorol föl: családi viszonyok; pénzügyi helyzet; munka, foglalkoztatás; társasági élet, barátok; egészségi állapot; személyes szabadság; egyéni értékrend. További tényezők lehetnek kormányzat szerepe vagy a szociális biztonság – például a válási statisztikák, vagy a munkanélküliségi ráta kedvező volta, a társasági élet és a bizalmi viszonyok, valamint a vallásosság, az istenhit.
Az embert roppant nehéz önmagában elgondolni, abszolút ember gyakorlatilag nem létezik. Az embert viszonyrendszerben, szociális és metafizikai hálózatban lehet értelmezni. Az embernek szüksége van másokra, és arra az érzésre is, hogy másoknak is szüksége van reá. Általában nem elég, ha csak a családunknak van ránk szüksége. Az ember igényli, hogy a nagyobb közösségnek is hasznos tagja lehessen. Így a munka nemcsak jövedelmet biztosít, hanem az életnek is értelmet kölcsönöz. Ezért olyan komoly tragédia a munkanélküliség. Ez csökkenti a bevételeket, de az önbecsülés rombolásával és a munkakapcsolatok megszűnésével közvetlenül is aláássa a boldogság, az elégedettség érzését.
Egy további elégedettség-csökkentő tényező a státuszverseny. Az ember státuszra, de legalább elismerésre vágyik – visszajelzés-függők vagyunk. Ez más főemlősök körében is hasonlóképpen van. Ha a majmok státusza emelkedik a hordában, fokozódik szerotonin-elválasztásuk, ami jobb közérzetet biztosít nekik. A korábbi harcias versengés ma az összehasonlítás igényévé szelídült, amikor azt vizsgáljuk, mihez képest érezzük magunkat elégedettnek? Az egyesült Németország keleti részén munkahellyel rendelkező emberek életkörülményei jelentősen kedvezőbbé váltak, ellenben elégedettség-érzetük hanyatlott – mert nem a keleti blokk többi államához, hanem Németország nyugati feléhez mérték magukat. A televízió elégedetlenséget gerjeszt a demonstrációs effektus folytán, mert olyan testalkatú embereket és vagyontárgyakat mutat fel, amikkel az átlagos emberek nem rendelkeznek.
Amennyiben a boldogság a szerzés és birtoklás, illetve a szükséglet és igény egyensúlyától függne, két módon is növelhető volna – vagy a szerzés fokozásával, vagy az igények csökkentésével. Ez az aszkéták és jógik életstílusa, a puszta létszükségletek minimális kielégítése – egy ágyékkötő, gyalogos helyváltoztatás, hajléktalanság, mint spirituális gyakorlat, napi alamizsnából fönntartott élet. Nem úgy tűnik, hogy ez az életmód az emberek többségének csábító lehetőség volna – de a várakozások és az igények ésszerű csökkentése a világnak is javára válna.
A boldogság érzésén s az elégedettség fogalmán túl ott szerepel egy harmadik tényező, a derű. Ritkán használatos kifejezés, mert a derű nem kicsattanó boldogságot, vagy örömmámort jelent, hanem egy belső diszpozíciót, olyan világszemléletet, amely a boldogságot és az elégedettséget is felöleli, sőt táplálja.
A derű nem a boldogság maximumára törekszik, hanem az optimumra. A tudatlanság befolyása alatt álló boldogság inkább értékvesztő, sokszor önsorsrontó jellegű. A szenvedély fűtötte boldogságvágy a maximumra törekszik, ami rövid távon talán eredményesnek tűnik, de hosszú távon nem fenntartható. A derű az a fény természetű belső attitűd, aminek révén az ember boldogsága hosszabb távon fenntartható. Az optimálás tehát az élet egyik nagy feladata.

MUTASD A BOLDOGSÁGOD – MEGMONDOM, KI VAGY!

Az is közhelyszerű tétel, hogy minden ember boldogságra vágyik, sőt, az ember a boldogság keresésére van programozva. Az ember társas lény, s így gondolhatnánk, a legjobb társadalom az, amelynek tagjai a legboldogabbak…
A boldogság árnyoldalai között kell megemlíteni az elégedettség árát. Az egyedek szintjén talán igaz, hogy az osztozás növeli a boldogság érzetét – az egyik ember boldogsága a másiknak is legyen hasznára. Azonban a társadalmi szintek, illetve a nemzetközi gazdasági-politikai színtér erőviszonyai mást tükröznek. Ernst Schumacher német közgazdász írja: „Azt az ipari rendszert, amely a világ elsődleges erőforrásainak negyven százalékát használja fel a világnépesség kevesebb, mint hat százalékának ellátására, csak akkor nevezhetnénk hatékonynak, ha szembeszökően sikeres eredményeket érne el az emberi boldogság, jólét, kultúra, béke és harmónia területén. Nem kell hosszan fejtegetnem, hogy az amerikai rendszer esetében ez nem így van …”
Ezzel szemben Bhután királya 1998-ban a bruttó nemzeti termék mutatója helyett bevezette a bruttó nemzeti boldogság mutatóját, mint országa célját, márpedig ott nem az anyagi javak felhalmozását, vagy a talmi önkifejezést tekintik a boldogság zálogának, hanem a szellemi alapokon nyugvó évezredes kultúrájukat. Márpedig a kultúra azt jelenti – harmóniában a természettel…
A Távol-Kelet boldogságeszménye merőben más, mint a nyugati emberé. A Bhagavad-gítá szerint az anyagi világot három alapvető tényező működteti, a tömeg, az energia és a fény, vagy más szóval a tompaság, az energia és a jóság. E három tényező az ember boldogságát is meghatározza, s az öröm olykor úgy tűnik, az ember minden fájdalmának véget vet.
A Gítá a tompaság kategóriájába sorolja azt az örömöt, amely kötöttséget eredményez, távol tartja az embert lelki énje felismerésétől, s a kényelemből és tévhitből születik. Az energikus öröm az érzéki boldogság, amit az ember a dolgok birtoklásából merít. Ez kezdetben édesnek és könnyűnek, gyors boldogságnak tűnik, ám végül méreggé válik, mert csak a mulandó dolgokkal foglalkozik. Ezzel szemben a fény boldogsága éppen kezdetben tűnik nehéznek, szokatlannak, de később ráébred az ember ennek áldásaira. A jóság boldogsága a maradandó értékekhez segít hozzá, s ráébreszt a spirituális önmegvalósítás fontosságára.
A boldogság a lelki érettség fokától függ. Ha megvizsgáljuk az emberek örömét, megtudhatjuk, milyen fokon állnak a lelki evolúciós folyamatban.
Az élet legfőbb problémája az öröm-bánat kettőssége, örökös váltakozása. Mindenki szeretné fokozni a boldogságát, és elkerülni a szenvedéseket, ami olykor sikeresnek tűnik, máskor súlyos sorsszerűséggel kudarcba fullad. Kutatások igazolják, hogy valaminek az elvesztése mintegy kétszerte élesebb nyomot hagy, mint a megszerzés öröme.
Ez a kettősség az evangéliumokban is visszaköszön. Máté nyolc boldogságot – szegénység (jámborság), szomorúság (mások sorsa miatt), szelídség, éhség és szomjúság az igazságra, irgalom, tisztaszívűség, békesség, üldöztetés – említ, amik gyümölcsei kompenzálják a földi szenvedéseket. Lukács pedig négy boldogságot – szegénység, éhség, sírás, megvetés – és négy jajt – gazdagság, jóllakottság, nevetés, hízelgés.
A jóga megtanít az élet kettőségeinek harmonizálására, a kiegyensúlyozottság, a mérséklet gyakorlására. A jóga világszemléletének elsajátítása az öröm és bánat váltakozó hullámai közepette is rendíthetetlenné tesz. Az elégedettség a világ elrendezettségére mutat rá, miszerint a természet mindenkiről gondoskodik. Az elégedettség eredménye pedig a legfőbb boldogság elérése. A jóga gyakorlása három további erény elérésében segít, amik a szociális készség, az együttműködés és a belső harmónia zálogai. A jóga gyakorlásával elnyerhető három hatalom a barátság, az együttérzés és a derű. A belső elégedettség pedig egy egyszerű spirituális ténytől függ – az eredeti lelki azonosság visszaállításától. Mert a nyomorúság a testé, a boldogság a léleké.
Mik a boldogság forrásai? Kinek-kinek az ízlése szerint. Az emberi boldogság közös tényezői azonban mégis meglelhetők.

• Az ember társas lény.
• Mint társas lények, az emberek bízni szeretnének egymásban.
• Az ember ragaszkodik a megszokott feltételrendszerekhez.
• Az ember számára fontos a státusza.
• Az ember adaptábilis, könnyen alkalmazkodik, ragaszkodik.
• A jövedelem fokozódása egyre kevésbé boldogít.
• A boldogság legalább annyira függ a belső értékrendtől, mint külső körülményektől.
• Társadalompolitikai eszközökkel könnyebb csökkenteni a bajokat, mint fokozni a boldogságot.

Kelet és Nyugat egyetért abban, hogy a boldogság termék vagy következmény; nem lehet közvetlenül elérni. Valami egyebet kell tenni ahhoz, hogy az ember boldog legyen. Így a legnagyobb boldogság magában hordozza a boldogság paradoxonát, de talán ez a titok teszi oly széppé a boldogság kutatását.
Irodalom

INGLEHART, Ronald – FOA, Roberto – PETERSON, Christopher – WELZEL, Christian: Development, Freedom, and Rising Happiness – A Global Perspective. (1981–2007.)
LAYARD, Richard: Happyness – Lessons from a New Science. Allen Lane, London, 2005.
MORRIS, Desmond: A boldogság művészete. Partvonal, 2005.

 

Egy boldog ember

Van, aki őt bolondnak nézné, ahogy cirádás botjára támasztotta gyönyörű gyűrűkkel ékesített kezét. Az ujjai végén a körmök kehelyalakot formáltak. Arcvonásai letisztultságot, nevetőráncai jóságot sugároztak, amint nagy, díszített köpenyébe burkolózva, szinte kiemelkedett a szürke járókelők közül. Jelentőségteljesnek látszott. A művész legalábbis tisztelettel adózott hétköznapiságot maga mögött hagyó alakja előtt. Hosszú hajával és nagy szakállával keretezett arcából szemei már egy távoli szellemi világba vesztek, ahol a reggeli szél ébred és ahol a szív énekel…
Ahol már nincs értelme különválasztani az örömöt a bánattól, hiszen harmóniává szelídülnek abban, aki már sohasem válogat, és nem vár el, de nem is kér semmit senkitől. Tőle sem várhatsz mást, csak önmagát, kopott és nevetséges gúnyában is csak a világban feloldódó lényegét. Megállsz mellette, nyitott szívvel, és hallgatva monoton énekét, elhiszed, hogy ezzel akár esőt hoz, vagy vihart kavar. Már ha érdekelnék az efféle világi dőreségek. De ő csak van, létezik és nemigen érdekli, hogy szeretik, vagy megvetik.
Akár a nagy Árkánum, a bolond: kezdet és vég egyszerre. Ostoba és bölcs egyszerre, aki nem fél a szakadéktól, számára egyszerűen nem létezik veszély. Ha hallgatod dalát, vagy eszelős szemébe tekintesz, lehet, hogy mint a régi korok sámánjai messzi távoli világokba ragad, és fut veled oda, ahol nem ér utol az emlékezet. Csak Te vagy, és már ő sincs…
Nincs, nincs, nincs…

Dr. Nagy Mária Magdolna
Varnus Xaver: Időutazás – valóság és fantázia c. fotóalbumának Egy boldog ember című képe alapján

 

56/2011.
Bogdán Emese