Kié a népi kultúra Magyarországon?

– Oktatási rendszerünk hibáiról az utóbbi években már sok szó esett. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a változásra várnunk kell még néhány évet. Mit gondol, melyek azok az alapvető hiányosságok, amelyeken sürgősen változtatnunk kell ahhoz, hogy egy, a jelenleginél gazdagabb értékrenddel bíró generációt neveljünk?

– A gyerekeket ne a kötelesség és a zárt ajtók tartsák a tanárral egy helyiségben, hanem a kíváncsiság és a tudni akarás késztesse őket az ismeretek elsajátítására. Pályám során hamar rá kellett jönnöm: azzal, hogy a gyerekeknek nem adjuk át népi kultúránkat, el is vesszük tőlük, hiszen kitől kapják meg, ha nem tőlünk, pedagógusoktól?

– Oktatásunkban óriási űr tátong, tanterveinkből kimaradt a vizuális, a szellemi és a hagyományos tárgyi kultúra átadása is. Ünnepeinkből kiveszett a népi jelleg, népszokásaink leegyszerűsödtek és üressé váltak. Amikor ezt megértettem, azt mondták a feljebbvalóim: mit akarok én, hiszen ott a technika óra, a gyerekeknek bőven van lehetőségük az anyagok megmunkálására. De kérdem én: mire való az az óra, ahol a lányok vasat reszelnek, és nem tanulják meg, hogyan kell a tűvel bánni? Milyen anyák lesznek, hogyan tudják majd ellátni női mivoltukból származó feladataikat? Aztán kialakult itthon is a fogyasztói társadalom. Azt szuggerálják belénk, hogy minél többet fogyasszunk, hordjunk drága, divatos, gyorsan rongyolódó, modern ruhákat, és dobjuk el a régi, tartós anyagból készült, könnyen javítható, olcsó darabokat. Járjunk üzemi konyhára és gyorsétkezdébe, ahelyett, hogy főznénk otthon. Persze, így nem lesz senkinek sem szüksége a háztartási ismeretekre, a hímzésre, a kötésre, a horgolásra. Keresni kezdtem, mit lehetne tenni ez ellen az irányzat ellen, hogyan lehetne rászoktatni a leendő anyákat arra, hogy megbecsüljék a kézimunkát és a régi, jól bevált szokásokat. Rájöttem, hogy már maguk a pedagógusok is híján vannak ezeknek az ismereteknek. A megoldás tehát: megtanítani a tanárokat arra az ismeretanyagra, ami három generáción át kimaradt az oktatásból.

– Azt mondja tehát, hogy hagyományaink átértékelése és újratanítása vezethetne el az emberek életének gazdagításához. Hogyan valósult meg az elképzelése, hogyan sikerült a pedagógusoknak átadni azt, amit már gyermekkorukban elmulasztottak velük megismertetni?

– Már régebben is gondolkodtunk egy szakkörvezető-képző iskolán. Végül is sikerült összehoznunk egy tanfolyamot, mellyel az elmúlt húsz évben egyik művelődési házról a másikra vándoroltunk. Ez a tanfolyam négy éve pedagógus-továbbképző szakiskolaként működik a Budapesti Művelődési Központban. Ez már konkrét lehetőség volt arra, hogy a tanárok hozzájussanak ezekhez az ismeretekhez, méghozzá a hivatalos továbbképzés keretén belül. Innen indult el aztán országos szinten is a képzés, eljutott Debrecenbe, Szegedre, Miskolcra és más városokba is. A kezdeti években még csak hímzés és szövés működött tagozatunkon, de ahogyan átjöttünk a Budapesti Művelődési Központba, nőtt a létszám és az igény is más mesterségek elindítására.

– Hogyan született meg a Felsőfokú Népi Játék- és Kismesterség-szakoktatóképző Iskola? Milyen problémákkal küzdenek ma?

– Erre röviden nem tudok válaszolni. Ez göröngyös út volt idáig is, és úgy tűnik, rendszerváltás ide vagy oda, a magyar vezetést nem igazán érdekli, hogy a gyerekeinknek visszaadhassuk a népművészet értékeit. Nagyon sok hivatalos helyről próbáltunk segítséget kérni, de sajnos még mindig a fennmaradásunkért küzdünk, ugyanis az utóbbi években kiderült: akkor tudunk csak hatékonyan működni, ha főiskolává növünk. Erre törekedve dolgoztunk az utóbbi években. Hányszor vágták a fejünkhöz, mit akarunk mi a XX. század végén a népművészettel? Kérdem én, ha ez a nép ennyi értéket felhalmozott évszázadok alatt, muszáj azt éppen nekünk tönkretenni? Főleg, ha gazdagodik általa az ember, ügyesedik a kéz, és nő az alkotókészség. Nincsenek elismerve a pedagógusok, akik iskolánkból kikerülve minden idejüket és erejüket ennek a missziószámba menő feladatnak szentelik. Ahhoz, hogy ez megmutatkozzon a tanári fizetésben – valamelyest honorálva ezzel a befektetett munkát –, illetve ahhoz, hogy egyáltalán lehetőséget kapjanak a tanításra, főiskolai szintű képzést igazoló papírt kell a hallgatóink kezébe adnunk. Mikor ezt szerettük volna elintézni, olyan falakba ütköztünk, melyek áthatolhatatlannak bizonyultak. Nem mesélem el kálváriánkat, csak a végkifejletre hívom fel a figyelmet. Amikor a leginkább bíztunk benne, hogy ebben az elrontott oktatási rendszerben végre a helyére kerül a népművészet, akkor csalódtunk a legnagyobbat. A rendszerváltás után, amikor úgy tűnt, hogy a politikai vezetés már nincs ellenünk, azonnal kérelmeztük főiskolává nyilvánításunkat. A hagyományosan működő intézményrendszer azonban visszautasította kérelmünket. Az elutasítás olyan megfogalmazással érkezett vissza, melyből kiderült, számunkra nem terem babér ezen a pályán. Ez lett volna a legkevesebb, de így nem tudtam, mit fogok a főiskolai szintű képzésben résztvett pedagógusok kezébe adni. Elkezdtünk kiskapukat keresni, és így született meg a felsőfokú, de nem főiskolai cím a nevünkben.

– Mit takar ez a név, és hogyan működik ez a képzésiforma?

– Két fő vonalon folyik az oktatás. Az egyik a pedagógusok továbbképzése; a másik az érettségizettek oktatása, akik megkapják a szükséges pedagógiai képzést is, de végzettségük miatt csak középfokú oktatók lehetnek. A képzés időtartama három és fél év. Az első évben a Bauhaus-módszer alapján minden hallgató megismerkedik az összes mesterséggel, illetve minden műhellyel és alapanyaggal. Emellett művészettörténetet és néprajzot hallgatnak. Általános pedagógiát csak a pedagógiai diplomával nem rendelkezők tanulnak az első évben, azt követően azonban mindenki tanulja a konkrét szakma pedagógiáját. Az első év végén történik meg a szakválasztás, ami után már az adott mesterség elsajátítása következik a gyakorlatban és elméletben, az anyagismerettől kezdve egészen a tervezésig. Fő szakterületeink: fazekas, szövő, népi szabász, csipkeverő, kosárfonó, bőrműves. Iskolánk képzésének nem az a célja, hogy ráerőltessük az emberekre a hagyományos ruházkodást és a paraszti kultúrát, hanem az, hogy minden ma is hasznosítható ismeretet átmentsünk a századok alatt felhalmozott és mára már alaposan elfelejtett értékekből. A kikerülő hallgatók taníthatják az általuk választott szakmát, bármilyen kézműves-foglalkozást sikeresen vezethetnek, nem beszélve az alkotó tevékenységről, ami annyira hiányzik agyongépesített korunk emberének. Szeretnék megemlíteni egy velünk párhuzamosan működő iskolát is, amelynek vezetője kollégám, Dr. Kövessy Erzsébet. Az ő keze alatt működik egy speciális szakiskola, ahol azok a gyerekek tanulhatják meg ezeket a népi kismesterségeket, akiket már sehova nem vettek fel, és csak kallódnának az utcán. Ami ott történik a gyerekekkel és pedagógusokkal egyaránt, azt senki nem tudja elfelejteni – egyszerűen újra játszadozó gyerekek lesznek. Azt mondjuk nekik: itt az anyag – mindenféle természetes anyag –, ülj le mellé, most megmutatom neked, mivé varázsolhatod, fogd a kezedbe, gyúrjál bele, simítsd az arcodhoz, álmodj vele, és tanúja leszel, miként születik a semmiből a képzeleted hatására a használati tárgy, a test és a forma. Persze ez komoly munka, a gyerekek és felnőttek, akik végigcsinálják ezt a folyamatot, kész mesterként kerülnek ki az iskolából. Egészen más emberekké válnak, meg tudják formálni az anyagot, ismerik a tárgyak titkait, és képesek lesznek fenntartani magukat. Nem fognak segélyért sorban állni, a maguk uraivá válnak. Erre nagy szükség van ebben a társadalomban.

– Mik az elképzeléseik a jövőre vonatkozóan?

– Nagyon sok problémával küzdünk az utóbbi időben. Semmilyen támogatást nem kaptunk. Épületet is magunknak kellett szerezni, miután kinőttük a művelődési házat, pedig egy iskola nem jövedelemtermelő intézmény, ami képes lenne saját magát fenntartani. Nem tudom, miért van ebben az új rendszerben is negatív megkülönböztetés? Nekem már – így hatvan évesen – mindegy. Ha én meggazdagodni szerettem volna, nem fogtam volna bele ebbe az embert próbáló munkába. De azért mindenféle gond ellenére úgy érzem, érdemes dolgozni és ilyen körülmények között is kitartani, mert ha mi nem csináljuk, senki sem fogja megtenni helyettünk. Nem tudom, hogy azt érdemeljük-e, amit kapunk, hiszen a mestereink sok esetben még saját üzleti kapcsolataikat is feláldozzák, hogy a hallgatók értékesíteni tudják a termékeiket. De ha nekünk ez jutott, ezzel kell élnünk. Úgy érzem, sokkal jelentékenyebb tartalmi munkára lennénk képesek, ha a létfenntartás mindennapos gondjai kevesebb energiánkat emésztenék föl.

– Nem értem, hogy miért nem nyitott a rendszerváltás után az oktatásügy a népművészet irányába?

– Egyszerű a válasz: senkinek sincs ebben érdeke. Nem lehet belőle gyorsan, munka nélkül meggazdagodni, másrészről pedig úgy tapasztaltam, hogy nagyon sok morális kérdésben kell még pótolni a hiányosságokat a társadalom minden rétegében. Végül csak annyit: nem én fogom megmondani, hogy jó pedagógus vagyok-e, erre majd a kezem alól kikerült generációk erkölcsi élete adja meg a választ, nekem ez a mércém. Ma már demokrácia van, és elmondhatom a véleményem a világról, de egy, a kihasználás elvére épült társadalomban vajon ki figyel erre oda?

Tasi Beatrix