Az otthon

 

az otthon

 

Bizonyos kor után hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni az életről, hogy mérhetetlenül nagy titkokat talán már nem rejteget számunkra a világ! Aztán kihull egy szikra a tűzből, egy emlék valakinek a múltjából, mely hallatán döbbent csönd és a titok morajló kíváncsisága marad hónapokon át.
Elgondolkodtató történetet mesélt Erzsébet asszony, az egyik hazai gyermekotthon volt vezetője, aki sok évi munkásságára visszaemlékezve egy régi történetet elevenített fel.
Az otthonban élt egy kislány, akit mindenki csak “tojás Mariként” ismert. Roma származású gyermek volt, akit a nevelők a legkülönbözőbb módon próbáltak az Intézet otthont adó falai között megtartani, mely vállalkozásuk minduntalan kudarcba fuelladt, ugyanis erősebb volt a késztetés, mellyel folyton-folyvást “haza” talált. majd az ajtók egyre szorosabbra zárultak ill. a vigyázó tekintetek egyre élesebbek lettek. az elzárás okaként csakis a gyermek érdekét tekintették. Ismerték az otthoni környezetét és tudták, hogy mind a lelki, mind a testi egészsége veszélyben forog. Ellenben Mari kirándulgatásai tovább folytatódtak.
Egy alkalommal sikerült őszinte, bensőséges hangulatba kerülni a kislánnyal és megkérdezni tőle, valójában miért is szökik haza?! Hiszen otthon éheznek, hideg van, öten alszanak egy ágyban, nem tud fürdeni és amikor visszahozzák minduntalan tetvesen érkezik. Ekkor haját szükségszerűen lenyírják, ahonnan gúnyneve is  származik, hiszen feje ilyenkor valóan a “tojás”-hoz hasonlít.
Mari, miután érezte, hogy végre valaki jóindulattal teszi fel a sokat ismételt kérdést, megnyílt.

– “Tudja, amikor este, ott a tűznél együtt vagyunk…”

Tudta, hogy érteni és értékelni fogja az, aki maga is beszéli a szeretetnek ezt a nyelvét!

Itt a történet véget ért illetve egy életpálya cizellált sóhaja hangzott el a sokat tapasztalt pedagógustól, miszerint “Akkor, ott megértettem, hogy bármit is akarunk mi adni, az soha sem közelítheti meg azt, amit otthon kaphatnak ezek a gyerekek!”

A történet ősi, természetes tisztasága kíváncsi lyukakat ütött elmémbe. Szerettem volna időutazni és magam is ahhoz a tűzhöz odaülni vagy mint esténként az utcán járva, titkon az ablakon beleselkedni.

Később, tovább gondolkodva felvillantak azok az emlékképek, amikor hasonló erővel csöndesedett el a lelkem az egyszerűség felemelő élménye által.

Amikor szülőföldem hegyein forrásvizet kortyoltam a tenyeremből, tiszta ízével, hangjával, fagyosságával. Nincs az a luxus étterem, ahol ennél tökéletesebb hűsítőt, valaha is felkínáltak volna. (Csak most tűnődtem el, hogy akkor azon a helyen a Jóisten asztalánál voltunk vendégségben.)
Tovább nézegetve az emlékképeket, ismét bizonyossággal mondhatom, hogy nincs az a sok csillagos szálloda, mely a szabad ég alatt való alvás anyaölbéli élményével versenyre kelhetne. Kiváltképp, ha sikerül lakott településektől távol megpihenni a végtelen csillagtenger szerető leple alatt.
Valamint úgy gondolom, nincs az a festmény, mely egy naplemente mérhetetlen színkavalkádját, rapszódiáját, táncát, s a szív Istenre találását elhozná nekünk.

Igen, a sorok és az emlékek segítenek, hogy a legfontosabbat a kislány mondatából meghalljuk végre: “együtt vagyunk”.
Együtt lenni úgy, hogy csupán a tűz pattogása, ősi énekek dallama, kezük hangszere és az összetartozó szívek melege töltik meg a teret. Nincs gazdagabb annál, aki a semmiből is adhat és hálás, mert szerethet.
Caleoi Tamás szép szavaira emlékezve: “… a szeretet az, mely mindent megenyhít és minden keserűt megédesít.”

 

56/2011.
Bozsó Ágnes