Amazonok

Nőuralom szerte a Földtekén

Héraklész, Zeusz és Alkméné gyermeke az istenek kiengesztelésére tizenkét feladatot kapott Eurüsztheusztól, a mükénéi királytól. A kilencedik munkája, Hüppolité amazon királynő övének megszerzése igen nagy kihívásnak számított. Az övet – ami egyben a szüzesség szimbóluma is volt – a királynő apjától, Arésztól kapta Admété számára. Héra fellázította az amazonokat Héraklész ellen, így csak kemény küzdelem árán sikerült megszereznie az övet, s meg kellett ölnie Hüppolitét. Thészeusz elrabolta az új királynőt, Antiopét, Hüppolité húgát. Ekkor az amazonok feldúlták egész Attikát, de nem sikerült győzelemre vinni harcukat.

Ez a görög mitológia egyik ismert története az amazonokról. Léteztek-e egyáltalán, s ha igen, kik is voltak ezek a titokzatos hölgyek, akik félelemben tartották a környék harcosait? S vajon a klasszikus műveltségünk csiszolásán túl érdemes-e foglalkozni a témával ma, a harmadik évezredben? Az amazon sajátságos, szerepcserés archetípus, a férfias tulajdonságokat birtokló, harcias nő, kinek alakja érdekes módon napjainkig át- meg átszövi a történelmet és a különböző kultúrákat. Ennek maszkulin ellenpárja lehetne a gyönge, elnőiesedett kappanhájas férfi, ám róluk nem szól az amazonokéhoz fogható történelmi fáma.

Legtöbben úgy vélik, az amazon szó jelentése „kebeltelen, mell nélküli” (a – fosztóképző, mazosz – kebel), merthogy a harcias nőtörzs tagjai eltávolították volna jobb mellüket, a kényelmesebb íjászat és gerelyvetés végett (a kortárs görögök az íjhúrt a mellcsontig húzták). Más értelmezés a dúskeblű (a – intenzitásjelző, mazosz – kebel), vagy a (férfit) nem-érintő (a – fosztóképző, masszo – érint). Mások a cserkeszföldi maza, am. Hold szót vélik fölfedezni benne, ami a holdistennő – talán Artemisz kisázsiai párja – imádatára is utalhat.

Az elnevezés alaposabb etimológiai vizsgálata iráni eredetre utal; a perzsa ha-mazan eredeti jelentése harcos. Ide köthető az alexandriai grammatikus, Hesychios (i.sz. IV-V. század) szómagyarázata: (ámazakáran polemeín) =„háborút csinálni”. A szóban benne rejlik az indo-iráni kar- gyök (akárcsak a szanszkrt kar-ma = cselekvés, tett szóban).

„Az amazonokról már Kr. e. 2185-ben van emlékezet, midőn Dionys, kit némelyek Nimródnak tartanak, seregében harczoltak.” – írja Gyárfás István, az 1870- ben Kecskeméten megjelent A Jász-Kunok története című ritkaságszámba menő könyvében Diodoroszra hivatkozva (Diodor. De tribus Dyonis. lib. 3.). Herkules és Thézeusz támadását i.e. 1240-re teszik, majd i.e. 1190 táján a trójai háborúban harcolnak. Gyárfás így fogalmaz: „Ezután az amazonok harczi és politikai életéről a történelem századokon át hallgat, királynéik nevei ismeretlenek; hanem hogy önállóságukat századokon át fentartották, igazolja az, hogy a Lacedaemon és Athene közt Kr. e. 431-ben kitört peloponezusi háború alatt az amazonok és czimmerek Ázsiába gyakorta véletlen beütvén, ott nagy pusztításokat követtek el.” (Orosius ex Eusebio L. I. c. XXI.)

Platón az Atlantiszról szóló értekezésében (Timaiosz és Kritiász) említi az amazonokat, mint akiknek sikerült oda betörniük. Hérodotosz szerint atletikus termetű, erős testalkatú nők voltak, hosszú befont copfot viseltek. A történetírás atyja egyenesen férfiölőnek (androktonész vagy oiorpata) nevezi őket.

Egyes följegyzések szerint az amazonok a Kis-Ázsiában a Pontusz Euxinusz (Fekete-tenger) partvidékén éltek. Több város – Szmirna, Ephesus, Szinope vagy Paphosz – alapítását nekik tulajdonítják. Székhelyüknek Pontuszban, a Thermodon folyó mellett Themiskyrát tartották. Mások szerint Maeotisz tavától húzódtak ide, sőt, Itáliában is megtelepedtek. Plinius a messze Ázsiába helyezi az amazonok földjét, a Kaukázus vidékére, vagy a Kaszpi-tó környékére. Strabón szerint is a Kaukázus vidékén élő ősi törzsekről van szó, akik hittek az anyatermészetben. Az Iliászban mint „férfi- ként harcolók” szerepelnek, s a trójai háborúban a régi rend, a matriarchátuspárti városvédők oldalán vettek részt, az atyajogúságot követő támadókkal szemben. Nagy Sándor történetírói is megemlítik az amazonok látogatását. Aztán köd előttük, köd utánuk, mintha a patriarchátus több hullámban zajló támadásai elől eltűntek volna Anatólia és Örményföld, vagy Baktria titokzatos hegyei közt.

Egyesek vitatják az amazonoknak, mint néptörzsnek a létét, s állítják, az ókori forrásokban keverednek a tények, a mítoszok és a férfifantázia képei. Történelmileg feltételezik, hogy az amazonok az indoeurópai törzsek beáramlásával harcoló nép lehetett, egyébként a másság megtestesítőiként szerepelnek: a természetes renddel szemközt álló rendellenesség gyanánt.

Az ókori források szerint az amazonok harcias, nomadizáló életet éltek és ennek megfelelő társadalmat hoztak létre. Vallásgyakorlatukban a korabeli kisázsiai hagyományoknak megfelelően megszemélyesítették a természet erőit, hittek a négy alapelem, a Föld, Víz, Tűz és az Ég alkotó energiájában, a Napban és a Holdban.

Zárt közösségben éltek, amelyben a férfiak csak mint szolgák lehettek jelen vagy még úgy sem. Nőkirályi rendszerben szerveződtek, több uralkodónőt neveztek Hüppolitának, a „lovak szabadon bocsátójának”. Közbevetően jegyezzük meg, hogy az indiai hatalmi gyakorlatban a császárság szerveződése egy ló szabadon bocsátásával jár együtt, s a ló nyomában járó sereg meghódolásra kényszeríti a jószág által bejárt területek fejedelmeit.

Nők irányították az amazonok országát, ők végezték a papi feladatokat, tanítottak, ismertek minden tudományt, gazdálkodtak, betanították lovaikat, és harcoltak, meg persze gyermekeket is szültek, de nem szerelemből vagy házasság révén. Évente egyszer közel engedték magukhoz a szomszédos állam férfiúit, vagy a foglyul ejtett rabokat. A kiválasztottak kerülhettek szerelmi kapcsolatba az amazonokkal, akik a leánygyermekeket megtartották maguknak, gondosan felnevelték, a fiúkat vagy elküldték apjukhoz, vagy megcsonkították, megölték.

Az amazonok legendás eredetét a szkítákra vezetik vissza. Egyes vélemények szerint Héraklész elől a szkítákhoz menekültek, mások viszont úgy tartják, egyenesen szkíta nők voltak, hiszen egykor a szkíta népeknél is a matriarchátus volt érvényben, s a nők gyakran indítottak ott háborút az ázsiai partvidék ellen. A szkíta-amazon kapcsolattal sokan foglalkoztak, a történelem azonos kora és helye volt a két nép életterülete. A régészeti kutatások alapján az Ural tájékán vagy a mai Irán területén élhettek az amazonok az időszámításunk előtti IV-I. században. Iráni eredetük kétséges, mivel azt biztosan tudjuk, hogy az ókori perzsa források nem említik rokon népként a szkítákat, így a velük rokon szarmatákat sem. Kulturális kölcsönhatás természetesen lehetett. A szarmata és szauromata, hun és mongol matriarchátus népei között is kereshetjük az amazonok eurázsiai gyökereit és párhuzamait, de vannak török területről szóló leírások is.

A szarmata kultúra az időszámításunk előtti VI-IV. században virágzott, a szkíták szomszédjaként. A korai szarmata kultúrát a görög szerzők az i.e. VI-II. században említik, a Volga, a Don és a Fekete-tenger környékén, míg a késői szarmata népek az időszámításunk szerinti I-IV. században éltek. A szarmata lányokat csak akkor tekintették felnőttnek, ha már megöltek egy férfit a csatában. Hérodotosz szerint a szarmaták az amazonok és szkíták nászából származtak. Egy 1770 körüli ismeretlen londoni térképész görög források alapján az ázsiai szarmataföldtől (Sarmatia Asiatica) északra teszi az amazonok országát.

Ezt az elképzelést támasztja alá Jeannine Davis- Kimball amerikai kutató is, aki az orosz sztyeppén végzett ásatásai során női harcosok sírjaira bukkant. A területen kizárólag női halottakat találtak s a csontvázak több mint kétezer évesek. A harcosokkal együtt temették el fegyvereiket is, nyílvesszőket, tőröket és kardokat, s a kutató szerint harci fegyverekről van szó, mert más régészeti ásatások kimutatták, hogy a környéken nagyon keveset vadásztak. A sírok az időszámítás előtti 600-200 közötti időből származnak. Ezek, valamint a szibériai Altai-vidéken föllelt, kurgánokba temetett harcosnők sírleletei alátámasztják a görög mitológiában szereplő leírásokat az amazonokról.

A paleolitikum és a neolitikum korában elterjedt volt a Magna Mater imádata. A kultusz középpontjában az Istennő állt, aki többféle formában jelent meg. Az Istennő szimbolizálta az életet, a megújulást, az átváltozást. A későbbi és főleg a görög időkben kerültek előtérbe a harcias férfiak, akik a maguk szolgálatába állították a nőket. Meglehet, az amazonok esetében a matriarchális társadalom egy speciális továbbéléséről van szó?

Az amazon legenda nem korlátozódik Eurázsiára, a harcias női nemzetségek nyomai szinte mindenütt megtalálhatók. A női harcos ősképe ugyan nem domináns szereplője az emberi társadalmaknak, mégis elterjedt intézmény volt s maradt napjainkig.
A hindu pantheonban Durgá és Kálí félelmetes fegyverekkel, koponyafüzérekkel ékesen győzedelmeskednek a démonok fölött – e harcos istennők lehetnének a földi amazonok égi előképei.

A sziámi királyt női elit testőrség őrizte – a XIX. században ez négyszáz fős női lándzsás egység volt! Csandragupta Maurja (ie. 322-298) nagytermetű görög nőkből szervezte személyes testőrségét. Két évezreddel később újfent női testőrség védi a Dekkán és Hyderabad nizamját, akárcsak Srí Lankán a Kandy-i uralkodócsaládot királyi nőíjászok csapata.

Marco Polo is megemlít egy női szigetet valahol az Indiai-óceánon (III. könyv 31. fejezet), aminek párja egy férfisziget volt a közelben. A Hím-sziget lakói minden év márciusában áthajóztak a Nőstényszigetre, ahol három hónapig maradtak, de a nők sosem utaztak. E szigetekben az Arab-félsziget keleti partjainál fekvő, halásznépek lakta Kuria Muria- szigeteket vélik felismerni, de biztosan azonosítani nem lehet.
Az előkelő japán családok leányait alapos harci kiképzésben részesítették, ügyesen bántak különféle fegyverekkel.

Délkelet Egyiptomban „férfifaló” névvel illették az Etiópia felől támadó harcias nőket, akiket a szkíta amazonok leszármazottainak hittek.

Európában a kelta és germán törzseknél a nők gyakran férjeik mellett harcoltak, s Tacitus szerint a félelmetes Boedicca királynőnek több női harcosa volt, mint férfi. Skandináviában a még nem családos nők fegyvert foghattak, s a harcosok életét élhették, pajzsosnőként. A germán mitológia walkürjei a csatában elhullt legderekabbakat válogatják ki, hogy a Walhallába vigyék őket.

Cseh amazonoknak hívták azokat a nőket, kik a monda szerint 739-ben férjeiket megölték és csak hét évi küzdelem után lehetett az ellenük megindított háborút befejezni.

Jeanne d’Arc nem az egyetlen középkori női hadvezér volt, hiszen királynők, nemes asszonyok vagy apácák is osztoztak a fegyverforgatás feladatában – gondoljunk csak az egri nőkre. Európában a lovagi költészet gyakori alakja a fegyveres, akiről nem is sejtik, hogy nő. A regényes történetek nemegyszer tényleges haditettekre inspirálták az asszonynépet.

A magyar történelem is büszkélkedhet amazonokkal, gondoljunk csak Zrínyi Ilonára, vagy a hős várvédő egri nőkre.

Dél-Amerikában a felfedezők a régi görög mítosz hatása alatt az ellenük harcoló asszonyokban amazonokat láttak és róluk nevezték el az Amazon folyót. Az afrikai törzsi történelemnek is közismert szereplője a harcos királynő. A nyugat-afrikai Dahomeyben (ma Benin) a XVI-XIX. század között működött egy hatezer fős amazonegység, amely sokszor kitüntette magát, mígnem végül a franciák feloszlatták őket. A líbiai harcos nők története a görög amazonokénál is régebbre nyúlik vissza, de találunk harcias nőket az arabok, az ausztrál bennszülöttek, a berberek, a kínaiak, a kurdok, a maorik, a pápuák közt, s a legújabb korban az indiai rádzsputoknál, a szovjet vörös hadseregben, és a vietnami háborúban is.

Matriarchátus

Az amazonokat a matriarchátus letéteményeseinek, túlélésének tekintették, akik kard ki kard szembeszálltak az erőszakos új renddel, a férfielvű hellénekkel. Ennyiben akár szociológiai szimbólumnak is tekinthetjük az amazonokat – mintha a társadalmi berendezkedés, a matriarchátus és patriarchátus vetélkedéséről, küzdelméről lenne szó.

A matriarchátus vagy nőuralom olyan családjogi intézmény, amelynek értelmében a gyermekek nevet, birtokot, kiváltságokat, törzshöz tartozást stb. az anyjuk, és nem az apjuk után örökölnek. A matriarchátust szükségszerű intézménynek tekintik, ha a társadalom a többférjűség, a poliandria alapján szerveződik. Érdekes módon az amazonok szaporodási szokásait általában nem kíséri ellenérzés, míg a középkori utópiák nőközösségét és nem családi, hanem kommunaszerű szerveződését évszázados irtózat övezi.

A matriarchátus maradványának tekintik azt a szokást is, miszerint a törzsfők nem saját fiaikra, hanem nőtestvérük fiaira hagyományozzák méltóságukat. Az unokaöcs efféle előjoga a fiak előtt abból indul ki, hogy csak az anyai ágon történő öröklés áll biztos alapon.

Érdekes kérdés miért, és miként alakult át a matriarchátus patriarchátussá? Nem hiszem, hogy módunkban áll feltérképezni a változás minden tényezőjét, de érdemes elgondolkodni arról, milyen változást hozott a férfias hatalom.

Az amazonok nem éppen leányregénybe illő, idilli életet éltek, hanem a kor félelmetes harcosaiként az akkori Európa és Kis-Ázsia jelentős részét uralmuk alatt tartották – a feljegyzések szerint. A görögök őket tekintették a legrettegettebb ellenfelüknek, akik az ősi, nőközpontú hitet őrizték. Az amazonok szinte minden lehetőséggel és képességgel rendelkeztek, amivel a későbbi korok hölgyei már nem. Hihetnénk, hogy talán a fantázia szüleménye az a nőtípus, aki képes irányítani, küzdeni, s aki ráadásul intelligens és szabad.

Ez az ókorban a fegyveres erőszak révén tűnt megvalósíthatónak, a huszadik század elején pedig a nők egyenjogúsításáért politikai eszközökkel küzdöttek például a szüfrazsettek. Korunk felvilágosult asszonyai is kénytelenek az erőszak valamely formájához folyamodni, hogy a szintén erőszakos férfiuralom ellen érvényesítsék saját jogaikat, elképzeléseiket.

Az amazonság szellemi alapja az anyaistennő, a feminin isteni princípium imádata volt. A Magna Mater imádat gyakorlatilag minden archaikus kultúrában megtalálható volt, de az istennő kultusza időszámításunk tájékán jelentős mértékben visszaszorult. A feminin kultuszt a patriarchális társadalom fokozatosan vagy harcias gyorsasággal igyekezett kiszorítani, sőt, még az emlékezetét is próbálták kitörölni a történelemből, vagy legalább primitívnek beállítani. A középkorban aztán szinte teljes mértékben eltűnt Magna Mater imádata, leszámítva a Mária-kultuszba átmentett maradványait. A tudomány újabb felvirágzása idején (reneszánsz) már mint a primitív társadalmi formák egyik jellemzője kerül vissza az írásokba, és az akkori földművelő világnak megfelelően kizárólag a termékenység szimbólumát látták benne. A politika és a történelemtudomány összefonódása mindig sok nehéz séget okozott a későbbi korokban, mint ahogy ebben az esetben is.

A matriarchátus szublimált, szellemi továbbélésének tekinthetjük az indiai vallásosság némely megnyilvánulását is. A hét anya – édesanya, dada, a király, a guru és a bráhmana felesége, a föld és a tehén – tisztelete, az istennőként megszemélyesített szent folyamok, az isteni energiaként értékelt női princípium, de akár a családon belül a rangidős asszonyok végső tekintélye mind a matriarchátus nyomatékos jelenlétét, erejét jelzi. S jóllehet a nemek szerinti elkülönülésben Indiában is több előjog illeti a férfiakat, az Isten iránti odaadás legfőbb eszményképeinek mégis a Krsna játékaiban szereplő pásztorlánykákat tekintik, így nem meglepő, ha komoly aszkétáknak, vagy a társadalom tekintélyes férfitagjainak is ők a példaképei. Ebben az isteni eszmények transzcendens természete tükröződik, mikoris a férfias világi társadalommal szemben érvényesül a lelki hierarchia: a férfias istenhit alacsonyabb szintet képvisel, mint a pásztorlánykák egyszerű, de szívből fakadó rajongása.

Napjainkban végzett kutatások érdekes összefüggéseket találtak a nő-férfi arány és az adott társadalom agresszivitása között. Arra a következtetésre jutottak, hogy azok a társadalmak, ahol kevés nő van, vagy jelentéktelen a szerepük, sokkal hajlamosabbak a harcra, mint ahol a nő egyenrangú tagja a közösségnek. Természetesen az egyenrangúság nem jelent azonosságot, hiszen mindkét nemnek megvan a maga helye, feladata és szerepe. Ezért például Ausztráliában és Norvégiában tudatosan próbálták megteremteni a megfelelő arányt (51 % nő, 49 % férfi), és kedvező feltételeket biztosítottak azoknak a hölgyeknek, akik ott akartak letelepedni.

Mai amazonság

A mai amazon nem lovon száguld és nem kardot lóbál. A mitikus amazon mindig alkalmazkodik az adott kor lehetőségeihez és követelményeihez, sőt küzdelmei is változnak, időről időre. Lehet a keresztény hit elszánt védelmezője, vagy az iszlám hűséges leánya, lehet szamurájnő és nindzsa, szüfrazsett és polgárjogi harcos, környezetvédő és nagycsaládos, egészségügyi frontszolgálatos vagy női guru.

Az évezredek során különböző mezben tűntek fel amazonok, s manapság szinte az összes változat megtalálható a társadalmi palettán. Hagyományos amazon lehet a család érdekeit anyatigrisként védő asszony, vagy a hazájáért az életét is áldozni kész harcos nő. Politikai amazon lehet egy pártvezér vagy képviselőnő, de akár az angol királynő – aki ugyan elég békés amazonnak tűnik. Amazonok működhetnek számos elnőiesedő pályán: például az oktatásban vagy az egészségügyben, de isten mentsen az oknyomozó riporternőtől, vagy egy kíméletlen üzletasszonytól. Szélsőségesen veszélyes a női kápó, de ugyanilyen szokatlan vallási amazon lehet majdan mondjuk egy katolikus papnő. Korunk tipikus amazonja lehet a karrierista nő, aki személyes életét áldozza a siker oltárán, a gyermekét egyedül nevelő anya, illetve a szingli életstílus vagy a látogató párkapcsolat gyakorlója, tán inkább áldozata. Milyen közel kerültünk az amazonok társadalmának normáihoz! Ők is maguk oldottak meg minden feladatot, politizáltak, termeltek és fenntartották a nemzetet. Ha így van, mégis hol találhatjuk meg a nők képességeinek határát?

A régi időkben voltak női, férfi és vegyes közösségek, ahol talán a nő mégis nő maradhatott. Manapság ahhoz, hogy egy nő vezető szerephez jusson, férfiassá kell válnia, ami rögtön a képességei túlnyomó többségének elvesztésével jár. A hagyományos mintákban azt láthatjuk, hogy a saját létüket fölvállaló nők fölismerték határaikat.

Az emberi társadalom évezredek óta versenyszellemben él. Országok, vallások, hatalmi csoportok, érdekek és nemek küzdenek egymással. Lehetséges-e egy olyan kor, mely nem női vagy férfi dominancián alapul, amikor a résztvevők együttműködők és egymás segítségére sietnek? A mai helyzetünkből ezt nagyon nehéz felmérni, hiszen ma a férfielvűség időszakát éljük, ahol a tudomány is ennek a szolgálatában áll.
Ha hihetünk az ősi írásoknak és elfogadjuk a kutatások újabb eredményeit, akkor kibontakozhat előttünk egy olyan világ, ahol a nőiesség és a férfiasság is más szinteken jelent meg, mint napjainkban.

Ubornyák Katalin